Mindkét reggel sokáig aludtam. Ez nem csak a fáradságnak tudható be szerintem, hanem annak is, hogy iszony csend van. A ház egy főút mellett áll és ugyan a szobám ablakai a kertre néznek, ennek ellenére azért valamennyire lehet hallani a forgalmat. Most viszont semmit. Néha-néha elmegy egy-egy autó - többnyire kézbesítők, szállítók furgonjai, teherautói - de egyébként semmi. Kivételesen még a szomszéd három gyerkőce is csendben volt, pedig azok sokszor már kora reggel kint randalíroznak a ház előtt, amikor már jó az idő. (A mögöttünk lévő négy ház előtt egy lekövezett kis tér van, és ott biciklizik a két kisfiú, a kislány meg többnyire csak szimplán visít valami miatt.)

Ismét néztem néhány epizódot egy sorozatból - hogy őszinte legyek, nem igazán kötött le a téma valamiért. Híreket módjával olvastam - ijesztők a számok! Tényleg jobb nem foglalkozni vele, mert csak bepánikol tőle az ember.

Délután olvastam, szunyókáltam és csak úgy voltam. 

Schleissheim tulajdonképpen egy kastély komplexum, amelyet egy bajor herceg hozott létre. Három kastély található a hatalmas és meseszép parkban: a Régi, az Új és a Lustheim. 

Az Új kastély pompáját tekintve eléri Versailles szintjét. A földszinten különböző galériák találhatóak, amiket gipszdomborművekkel díszítettek és a kertre néznek.

Az egyik folyosó a földszinten.

Egyik díszítés szebb, mint a másik.

Egy részlet a gipszdorművek közül.

A hatalmas lépcsőház hasonlóan díszes, a belmagassága elképesztő és az egész hihetetlenül világos. Az ablakaiból rálátni a parkra és a Régi kastélyra.

A lépcsőház ebből az oszlopos csarnokból nyílik.

Az emeleti szobák hihetetlenül néztek ki. Van egy terem, nem tudom, hány méter lehet a belmagassága, amit a Győzelem csarnokának hívnak. A csarnok elnevezés tényleg jobban illik rá a méreteiből kifolyólag. Az érdekessége, hogy a törökellenes győztes csatákról készített hatalmas festmények díszítik a falakat. (Ott van köztük Buda 1686-os visszafoglalása is.)

Az épület kert felöli oldalán egy hosszú, a versailles-i tükörteremhez hasonló terem van, csak nem tükrökkel, hanem számtalan festménnyel.

A kertre néző, festményekkel díszített terem, ami engem a Tükörteremre emlékeztetett.

Ez a helyiség az épület közepén található, és innen nyílnak balra a hercegnői, jobbra a hercegi magánszobák. A hercegnői és a hercegi hálószoba megkockáztatom, hogy sokkal díszesebb, mint bármelyik hálószoba Versailles-ban. A hercegi magánlakosztály végén le lehet nézni a kápolnára - sajnos az nem látogatható. A hercegnői lakosztályhoz egy kis magánkápolna tartozik.

Miután kigyönyörködtük magunkat az Új kastélyban, lementünk a kertbe. 

Az új kastély kertre néző homlokzata.

A virágokat csak elvétve láttunk és a fák is még csupaszon álltak, és biztos csodálatos lehet a kert, amikor már minden csupa zöld, de azért így is nagyon szép volt. Az Új kastély és a kert végében álló Lustheim kastély között egy hosszú csatorna található, amin egy gondola furikázott turistákat. Mókás volt a látvány, mert valahogy a gondola nagyon nem illett ebbe a környezetbe. (Maga a csónak és a gondolás öltözete teljesen olyan volt, mint amit Velencében láthat az ember.) Felfedeztük egyébként, hogy a vízben halak is vannak, legalább félméteres, méteres jószágok úszkáltak lustán fel-alá.

A Lustheim kastély a legkisebb a három épület közül.

A Lustheim kastély kis kockaépülete.

Itt is található egy csodaszép és hatalmas csarnok kristálycsillárokkal meg festményekkel. A többi terem gyakorlatilag ebből a helyiségből nyílik, és ezekben mindenféle porcelánokat állítottak ki. Hát... Biztos velem van a baj, de szerintem rém giccsesek voltak.

Az egyik porcelán "csoda".

Azért hősiesen végignéztem mindent, mi több még az alagsorba is lementem, ahol folytatódott a giccsparádé. Porcelánból készített macskazenekar, fácán, elefántos gyertyatartó, gitáron játszó lány - volt ott minden.

A Lustheim kastély mellett még két kisebb épület állt: az egyik egy kápolna volt - semmi extra, a másik az istálló, amit éppen renováltak. Először nem értettem, hogy miért Gyönyörű istálló a neve. Aztán, amikor belestem az egyik ablakon, megértettem. Ugyanolyan stílusú falfestmények díszítették a falakat, mint a nagy kastélyban, szóval egyáltalán nem úgy nézett ki, mint egy átlagos istálló. 

A Régi kastélyt néztük meg utoljára - ez volt a legunalmasabb. Az egyik részeben (és ez volt az érdekesebb) Németország, illetve Bajorország történelmével kapcsolatos tárgyakat állítottak ki: különböző uralkodók pénzei, porosz zászló, katonai egyenruha, csaták modelljei stb. A másik részében a húsvéttal kapcsolatos kegytárgyakat mutattak be, illetve betlehemi kis Jézuskák sorakoztak egymás mellett. Ez utóbbit nem igazán értettem, hiszen közelebb voltunk a húsvéthoz, mint a karácsonyhoz. Az érdekessége az volt a kiállításnak, hogy a tárgyakat különböző országokból gyűjtötték be. Így aztán volt orosz, ukrán, sőt különböző indián törzsek betlehemei.

Indián Bethlehem.

A hímes tojások között ott állt maga a húsvéti nyúl teljes valójában, illetve voltak magyar húsvéti tojások is.

Ezután a kertben sétáltunk még egy nagyot, illetve piknikeztünk egy padon. Isteni melegen sütött a nap, csend, béke, madárszó - már-már ugyanolyan giccses volt az egész, mint a porcelánok.

Egy érdekes könyv, amely különböző gyakorlatokat ír le, amivel az ember az elméjét és a lelkét rendben tarthatja. Ha jól tudom, akkor már van egy frissebb kiadása, mindenesetre én az 1981-ben kiadottat olvastam. Sokszor elgondolkoztam, amikor a rohanó életről írt, hogy mennyire nem figyelnek magukra az emberek, hogy hány olyan ember van, aki kényszeresen zenét hallgat, tévét néz, stb., bármit megtesz azért, hogy ne figyeljen magára. Vajon ma mit írna az író? Hiszen manapság rengeteg ember nem tudja letenni a telefonját egy pillanatra sem és folyamatosan a különböző közösségi portálokon lóg. Lehet, hogy érdemes lenne az újabb kiadást megkeresni és elolvasni, hogy vajon mi mindenben változott meg a szerző véleménye.

Mindenesetre ez a könyv sok jó tanáccsal és mint mondtam, gyakorlattal látja el a T. Olvasót. Hogy hogyan lehet a zűrzavaros világban is nyugalmat találni, mikre érdemes figyelni, hogyan lehet néhány egyszerű feladattal kicsit lassítani a tempót és jobban a lényegre koncentrálni. 

Hét ágra sütő napra ébredtünk, szóval egyértelmű volt, hogy kirándulni megyünk. A cél Benediktbeuern és a Kochel am see voltak. Mindkettő Münchentől délre található, az Alpok tövében.

Benediktbeuern egy pici település egy apátsággal. Az apátságot eredetileg a bencések alapították, most azonban néhány sziléziai szerzetes lakja, az épület nagy része pedig filozófiai-teológiai főiskolaként üzemel. A környék meseszép. Háttérben az Alpok még havas csúcsai látszottak, viszont az apátság környékén már zöldült a fű, a fák még csupaszon álltak, egy-kettő virágzott csak.

Az apátság épülete

Az apátsághoz magyar esemény is fűződik: az elsőt a kalandozó magyarok megsemmisítették, így aztán újjá kellett építeni. Az egykori gótikus mivoltát ma alig lehet felfedezni. Van egy kávézó, amelynek faragott gerendás mennyezete, illetve az egykori kolostor kerengőjének (ahol ma a főiskola üzemel) boltozata őrzi csak a gótikus elemeket.

A gótikus mennyezet egy része.

Egyébként minden agyondíszített barokk és rokokó. A Szent Benedek bazilikában nincs egy tenyérnyi falfelület sem, amely ne lenne díszítve. (Érdekesség, hogy ez Bajorország egyik legrégibb barokk temploma.)

A bazilika főhajója

A bazilikának van egy saját ereklyéje is: magának Szent Benedeknek az alkarja, ami egy díszes ereklyetartóban nézhető meg. 

Maga a település nagyon picike, körülbelül háromezer állandó lakosa van. Diákokat láttunk sokat, kint sütkéreztek a napon, de helybelieket szinte egyáltalán nem. A kolostor kertjében mi is élveztük a napsütést, és ott ebédeltünk (néhány szendvicset dobtam össze reggel, azt majszoltuk el). Csend, béke, madárcsicsergés, szóval isteni volt. Ebéd után még tettünk egy sétát a környéken, aztán irány a kocsi és a tó.

A Kochel am seehez egy jó kis szerpentin vezetett fel, amelyen őrült motorosok száguldoztak fel-le. Mit ne mondjak, időnként rendesen rám hozták a frászt. Nem is láttam, hogy honnan kerültek elő, egyszer csak elsüvítettek mellettünk, aztán időnként szemből jöttek úgy, hogy szerintem ha kinyújtottam volna a kezem a kocsi ablakán, akkor biztos, hogy elcsíptem volna a grabancukat.

De mindent megért az a látvány, ami fogadott minket, amikor felértünk. Ilyen kék színt még nem láttam, mint amilyen ez a tó. Nem is tudom, talán türkiz, tengerkék - hihetetlen. Sajnos a fényképek nem adják vissza az eredeti színt.

A kristálytiszta tó

A tavat hegyek veszik körbe, alig néhány ház áll a partján. A víz meglehetősen alacsony volt, így látszott a fehér homokos tópart. Szinte alig érezhető szellő fújdogált, amit néhányan kihasználtak és ejtőernyő segítségével vizisíeltek.

Egy ideig a tó partján haladó utat követtük. Amikor az út elkanyarodott a tótól, néhány nagyon jópofa házhoz értünk, ahol igen érdekes állatokat találtunk, legalábbis én még soha nem láttam ilyeneket.

Skót marha család

Mint utóbb kiderült skót felföldi marhák voltak. Nem valami nagyok, szerintem kisebbek, mint egy normál szarvasmarha. Halál unottan rágták a szénát, és láthatóan nem érdekelte őket, hogy mi fényképezgetjük őket. Ezután követtük az utat, amely egy gólyahírektől sárgálló mezőn keresztül vezetett tovább. Néhány őrült biciklisen kívül senkivel nem találkoztunk. Rövidesen aztán egy másik tóhoz értünk el. Ez jóval kisebb volt, és egy lélek nem volt se közel, se távol. Ugyanolyan valószínűtlenül kék volt a vize és fehér homokos a partja, mint a másik tónak. Elképesztő csend volt (leszámítva a madarakat) és az egész hely hihetetlen nyugalmat és békességet árasztott.

Mivel kezdett késő lenni, így visszafordultunk. A szerpentinen ismét őrült motorosok hozták ránk a frászt. Ezúttal néhány fanatikus biciklisbe is belefutottunk - minden elismerésem, hogy ezt a hegyet megmászták a biciklijükkel.

Mit ne mondjak, rendesen elfáradtunk a sétától, a jó levegőtől, szóval egyikünket sem kellett altatni este. 

Elég szokványosan indul a könyv és viszonylag könnyedén meglett az elkövető is. Persze sejtettem, hogy nem lesz, nem lehet ilyen egyszerű! Nem is lett! Olyannyira nem, hogy még a rosszfiúk leleplezése után is volt egy csavar, amitől égnek állt a hajam. Szóval a szerző ismét egy zseniálisan felépített történettel állt elő, megint a letehetetlen kategóriába sorolható ez a kötet is.  

A két főszereplő párosa ismét nagyszerű. Tetszett, hogy nem értettek egyet és az is, hogy Amelia ment a maga feje után. A mellékszereplők, különösen a bogaras fiú nagyszerű karakterek. A fiút hol nagyon sajnáltam, hol nagyon utáltam, de szerintem pont ez volt az író szándéka. A sok információ a különböző bogarakról - minden elismerésem az írónak, hogy utána nézett mindennek. Nem csak felületesen, mert olyan dolgokat tudtam meg a különböző rovarokról, amikről eddig fogalmam sem volt. Nagyon megszerettem Ben figuráját, jó lenne, ha ő megmaradna állandó mellékszereplőnek. 

Ismét kellemeset sétáltunk a kutyával, de meglepően sokan voltak kint. Három emberrel is összefutottunk, ami teljesen meglepett, mert gyakorlatilag napok (de lehet, hogy hetek...?) óta nem látok csak parkoló autókat, a hozzájuk tartozó kutyasétáltatók valahogy elvesznek a terepen. Ma kivételes alkalom volt, hogy ténylegesen láttam másokat. Tisztes távolságban ballagtunk el egymás mellett minden alkalommal.

A séta után beugrottam a helyi boltba. 8-kor nyitott, 8.05-re értem oda és harmadik voltam a sorban. Természetesen limitált mennyiségű embert engednek be és erről a bolt előtt álló jóember gondoskodik is. A sorban állók szép távolságot tartottak egymás között. Nem volt hőbörgés, viccelődés vagy hasonló. A bolt meglehetősen ígéretes látványt nyújtott, kezdenek eltűnni az üres polcok. Azért mondjuk takarítószerek, illetve kézmosó cuccok még nincsenek, de élelmiszerből gyakorlatilag minden van. A készlet persze véges és a választék sem óriási, de ez azzal is magyarázható, hogy ez egy kis bolt. Vettem tejet meg magamnak néhány apróságot.

Hazaérve apuka elújságolta, hogy sikerrel járt az éjszakai foglalás, szóval a következő két hétre van kajaszállítási időpontunk. Ennek örülök. Azért csak biztonságosabb így, mint elmenni. Nem beszélve a sorban állásról. Szerintem engem az viselne meg jobban.

Ma szokás szerint nagyobb főzést csináltam: carbonara tészta magamnak, illetve mexikói rakott tészta a családnak, illetve magamnak és ismét sütöttem kenyeret. A carbonara 3 adag lett (kettő mélyhűtőbe, egy szombatra), a mexikói tésztából pedig két adagot vágtam be a mélyhűtőbe. A kenyér finom lett, most az elkövetkező 4 napra megvan a reggeli kenyéradagom. Főzés közben leckét is írtunk a kisebbik gyerekkel. Csoda történt, ma meg tudta oldani az egyismeretlenes egyenletet. Hurráááááááá! A változatosság kedvéért most a százalékos példákat rontotta el. Hiába, semmi nem lehet tökéletes.

Ebéd után megint kicsaptam a két leányzót az udvarra - megint nem csináltak semmit. Így vacsora előtt ismét megkerestem youtubon a gyerekőcöknek szóló tornát, ismét mindkettő rendesen lemerült 15 perc után. Nem baj, ennyi mozgás kell nekik. Mondjuk az döbbenetes, hogy a kicsi fizikailag olyan gyenge kondiban van, hogy egyetlen fekvőtámaszt sem képes megcsinálni.

Vacsora után aztán feljöttem. Végre! Most 4 nap pihenés!

Mivel jó időt jósoltak, ezért úgy döntöttünk, hogy kocsiba vágjuk magunkat, aztán megnézzük Dachaut. Egyrészt ott a koncentrációs tábor, amit a múlt alkalommal nem tudtam megnézni, a másik látnivaló pedig egy kastély, amit még a Wittelsbachok (Sissi családja) építettek. Sajnos a kastélyra már nem futotta az időnkből, mert viszonylag későn indultunk el, a tábort viszont alaposan megnéztük.

Sajnos a nap eltűnt a ronda, szürke felhők mögé, mire megérkeztünk, és áldottam az eszemet, hogy betettem egy extra pulcsit, mert igencsak jól esett felvenni.

Maga a tábor Auschwitzcal összehasonlítva szinte semmit nem mutat be abból a borzalomból, ami ezeken a helyeken folyt. Méretileg is jóval kisebb, hiszen itt összesen 34 barakkot építettek fel, igaz azokba a tervezett létszám többszörösét zsúfolták be. Itt egyetlen egy sínpár érkezett a tábor elé, jóval kisebb peronra, mint ami Lengyelországban volt. Maga a fogadó épület is elég kicsi, talán az auschwitzi épület fele lehet. A kapun ugyanúgy ott van a "Munka felszabadít" felirat, igaz itt sokkal kisebb betűkkel.

A kapun belépve jobbra húzódott az az épület, amelyben az adminisztrációs tevékenység folyt, balra pedig álltak a barakkok. Ezekből kettőt visszaépítettek, merthogy a nácik a többit megsemmisítették a háború végén. Az egyikbe be is lehetett menni. Összehasonlítva az auschwitzi barakkokkal ezek "luxus" szállások voltak. Sokkal nagyobbak voltak az ágyak itt, mint annak idején Auschwitzban. Amit nem értettem, hogy miért kellett olyan terelő korlátokat betenni, amilyeneket múzeumokban szoktak használni. Az egész helyiségnek a hangulatát agyoncsapták vele, mert így olyan művivé vált minden. Mintha csak valami kiállítóteremben sétálgatna az ember és nem pedig egy haláltábor közepén.

A mellékhelyiségekben rendes vécécsészék voltak, és még a fürdő részt is egészen emberi (már ha ezen a helyen lehet ilyet mondani) módon alakították ki. A két visszaépített barakk mögött rendezett sorokban látszottak a többi alapjai. A tábor legvégén zsidó, katolikus és protestáns emlékhelyek találhatók. Ezektől távolabb, viszonylag elkülönülve a többitől az orosz ortodoxok is létrehoztak egy kis kápolnát.

A tábor hátsó részén egy pici út vezetett a krematóriumokhoz. A táborból szinte még az út sem látható, a krematórium épületei pedig teljesen rejtve vannak. A régebbi krematórium kisebb, a később felépített a nagyobb. Azért építettek még egyet, mert nem elégítette ki az igényeket a régi. (Dachauban összesen 200.000 embert tartottak fogva, és ebből 41.000 halt meg.)

Miután itt mindent végignéztünk, bementünk a bejáratnál álló épülettömbbe, ami valamikor adminisztrációs funkciót töltött be, ma múzeum található benne. Nemcsak kiállítások vannak, hanem egy moziterem is, ahol a tábor felszabadításáról, illetve a foglyok későbbi életéről készült dokumentumfilmet mutattak be. Igen megrázó volt az egész. Maga a múzeum egyébként nemcsak a dachaui tábor történetét mutatta be, hanem általában a koncentrációs táborokét.

Ezen épület mögött állt az, amelyben a különleges foglyokat tartották fogva. A közepén egy végeláthatatlan folyosó húzódik, innen nyílnak a különböző helyiségek. Egészen kicsi, kb. 2x2 méteres cellákba zárták be a híresebb német ellenzéki politikusokat, másképp gondolkodókat. De itt kapott helyet a kínzókamra is.

Mire mindezt végigjártuk, késő délután lett, kellőképpen összefagytunk, bár tagadhatatlan, hogy a múzeumban melegebb volt ahhoz a hideghez képest, ami kint fogadott minket. (Ennyit a német időjárásjelentésről, amely napsütéses meleget jósolt.) Azt hiszem, mindenkit elgondolkoztattak a látottak, mert elég csendesen ballagtunk vissza a kocsihoz.

Igazából ekkor tudatosodott bennem, hogy a tábor bejáratától alig 500 méterre már lakóházak álltak. Az egyik kertje már teljes díszben várta a karácsonyt: mindenféle színes lámpák, kivilágított szánkó, őzike meg hasonlók. Azért elméláztam azon, hogy milyen lehet itt lakni? Ki az az ember, aki néhány száz méterre attól a helytől, ahol embereket kínoztak, öltek meg különös kegyetlenséggel, házat épít és odaköltözik? Nem zavarja, hogy egy ilyen hely közelében él? Engem biztos nyomasztana maga a tudat is, hogy néhány száz méterre tőlem ártatlan embereket szisztematikusan megsemmisítettek. Arról nem is beszélve, hogy maga a látvány, hogy napi szinte látom a kaput a felirattal, a szögesdrótos kerítést.. - ezt én nem tudnám elviselni.

A sorozat - ha jól számoltam? - nyolcadik kötete. Nem mondom, hogy rossz volt, de azért én többet vártam az írónőtől, ez most valahogy - a korábbi részekhez viszonyítva - eléggé sablonosra sikeredett. Jó krimi kiszámítható fordulatokkal. A végére ugyan tartogatott az író egy csavart, de ez nem volt egy olyan eget rengető.

Ahogy ez előző részekben, itt is volt egy múltban játszódó történet. Korábban ezek érdekesek és izgalmasok voltak, ez a mostani nem fogott meg. Majdhogynem unalmas volt. Ráadásul az előző kötetekben sokkal nagyobb hatása volt a régi eseményeknek a jelenkoriakra, mint ebben. Itt inkább egy család, pontosabban három generáció hölgy tagjának a szerencsétlen történetével ismerkedhetett meg a T. Olvasó. A legkevesebb információt a dédmamáról tudtunk meg - hogy őszinte legyek, engem az ő története jobban érdekelt volna, mint a következő generációké. A nagymama - hááát... Néha kifejezetten bosszantott az ostobasága és valahogy az egész karakter nagyon idegesítő volt. A lánya talán egy fokkal jobb volt, de megint egy eléggé szürkére sikeredett karakter. Az ő lánya - nos, ő az egyik főszereplője a jelenkor eseményeinek és voltak pillanatok, amikor kedveltem őt, de összességében ő sem volt egy olyan igazán ütős szereplő.

A sorozat állandó szereplő hozták a megszokott formájukat. A korábbi részekhez hasonlóan, ebben is megtudhattunk egy kicsit többet az egyikük múltjáról és magánéletéről. Ezáltal ez a figura sokkal szimpatikusabbá vált, bár változatlanul nem tartozik a kedvenceim közé.

Most egészen normálisan sikerült felkelnem. Reggel kicsit pepecseltem (leveleket írtam, híreket olvastam - utóbbit lehet, hogy abba kellene hagynom, mert a covidos hírek eléggé rémisztőek), aztán megreggeliztem, majd kirúgtam a lányokat az ágyból, hogy sétáljunk. Meglepő módon nem volt semmiféle nyavalygás meg kínlódás a séta miatt, majdnem azt mondhatnám, hogy élvezték.

Hazaérve, természetesen tanulniuk kellett egy kicsit. Az egyismeretlenes egyenlettel ismét vért izzadtunk, egyszerűen nem érti a gyerkőc. Kínomban megnéztem a neten, hogy a bánatban lehetne ezt úgy elmagyarázni neki, hogy felfogja. Hát találtam valamit, majd meglátjuk, hogy sikerült vele még jobban összezavarnom, vagy esetleg leesik neki.

Az apuka éjszaka nem tudott új időpontot foglalnia kajaszállításilag. A héten ez a harmadik éjszaka, amikor próbálkozott. Húst viszont a közeli farmról rendelt és ő ment el érte, merthogy néhány barkácsdolgot is akart venni. A barkácsáruház mellett van az a nagy élelmiszeráruház, ahová én is be szoktam ugrani csütörtökönként a Lidl járatom után. Egy elképesztően nagy áruházról van szó, három hatalmas parkoló van mellette, illetve egy benzinkút. Apuka csak kíváncsiságból bekanyarodott, hogy megnézze, mi a helyzet. Az emberek gyakorlatilag körbesorakozták az épületet, illetve a három parkolót. Merthogy csak limitált mennyiségű ember mehet be vásárolni. Ez ismét arra ösztökélte őt, hogy próbáljon találni egy új időpontot két hét múlva. Azt mondta, hogy ezt a sort nem akarja végigállni. Én sem. Kínjában hazafelé beugrott a helyi kis boltba, ahol szintén sorakoznia kellett. Tejet persze nem vett, szóval holnap reggel megyek tejért meg magamnak egy-két motyóért.

Ma elképesztően csodaszép idő volt, 20 fok felett volt a hőmérséklet, szóval míg a gyerek a matekpéldák megoldásával kínlódott, addig én kiültem olvasni a kertbe.

Már csak egy nap és szabad leszek...