Egy zseniálisan felépített könyv, jó néhány csavarral és remek karakterekkel.

A történet a Szovjetunióban játszódik az 50-es évek végén. Először azt hittem, hogy egy "egyszerű", mindennapi életet bemutató regény lesz. Fikció volt, mégis hátborzongatóan jól ábrázolta azt az időszakot, amikor gyakorlatilag minden emberi kapcsolatot aláaknázott a bizalmatlanság, hogy ki kiről, mit jelent. Ha nem teszi meg ezt vagy azt, vagy éppen megteszi, akkor azt hogyan értelmezi a rendszer és ennek következtében az illető hogyan köthet ki jobb esetben munkatáborban, rosszabb esetben kivégző osztag előtt. Néha félelmetes volt olvasni a főhős gondolatmenetét, a kifacsart logikát, ami szerint működött. A szereplőkről még annyit, hogy nagyon húsvér emberek voltak, nem idealizált hősök. 

A történet akkor vesz egy fordulatot, amikor a főhős hirtelen kételkedni kezd a rendszerben és őt magát is egy Uralon túli városba deportálják a feleségével, ahol egy gyerek halálával kapcsolatban kezd nyomozásba. A gyereket megölték, méghozzá olyan módon, amely kísértetiesen hasonlított egy moszkvai esetre, amit szintén ő vizsgált ki. Innentől a regény a nyomozásra fókuszál, de azért ott van az őrült rendszer a háttérben, ami mindent megnehezít és mindent megbonyolít. 

Egyszerűen nem tudtam letenni a könyvet. 

Pihentem, olvastam, filmet néztem, tanultam - szóval semmi különöset nem csináltam. De jó volt ismét egy kicsit elvonulni és magamba lenni.

Jövő héttől a kisebbik lány megy vissza a suliba, de a szülők és a nagyobbik továbbra is itthon lesznekk. Azt hiszem, folytatom a naplóírást, mert érdekes lesz, hogy alakul az első hét úgy, hogy a ház egyik lakója már egész nap házon kívül lesz. Mindenesetre én hétfőtől ismét szigorúbb szabályozást vezetek be. A gyerkőccel nem lesz ölelkezés, próbálok távolságot tartani vele. Merthogy maszkot nem kell hordaniuk a suliban. Ez azért furcsa. Meglátjuk, mi lesz.

Valami egészen mást vártam a könyvtől, de amit kaptam sokkal jobban megfogott. Egy nagyon érdekes embert ismertem meg. 

Sharon Stone neve hallatán szerintem majdnem mindenkinek az Elemi ösztön című film jut eszébe: egy gyönyörű, szexi nő, aki ugyan okos, de ez nem annyira fontos. Szerintem sok emberben összemosódott a szerep és a színésznő valódi egyénisége. Pedig a valóságban egy nagyon is két lábon álló, nagyon is valóságos problémákkal küzdő emberről van szó.

Nem tudtam róla, hogy milyen súlyos betegségen esett át, aminek következtében elvesztette a vagyonát, a férje lelépett egy másik nő miatt és a karrierje is derékba tört. És fel tudott állni ebből a helyzetből és visszatért a rivalda fénybe. A könyvet olvasva nem is nagyon lepett meg, hogy talpra állt. Egy hétköznapi családban nőtt fel, ahol más családtagok is elveszítettek mindent és fel tudtak állni onnan. Kíméletlen őszinteséggel írt a pedofil nagyapjáról, hogy miért érezte azt, hogy az anyja soha nem szerette, hogyan harcolt az apjával a rákkal szemben és mi minden szenvedésen ment át ő maga is. Nem csak az agyvérzésre gondolok, hanem daganatra, hogy többször is elvetélt, hogy a férje akkor hagyta el, amikor leginkább szüksége lett volna a támogatására, hogy az örökbefogadott fiát is el akarták venni tőle. 

Tetszett, hogy ezek ellenére nem panaszáradat volt a könyv, inkább tényközlés és aztán az útkeresés, hogyan tud ebből, abból a problémából felállni, megoldani és továbblépni. 

Minden elismerésem az övé, le a kalappal azért, ahogy küzdeni tudott magáért és a családjáért. És külön elismerés azért, hogy a saját gondjai, bajai mellett még kiállt/kiáll másokért is.  

Kicsit mindig félve kezdek bele egy új Grisham könyvbe, mert mindig van egy ügyvéd, aki megold valamilyen lehetetlennek látszó ügyet. Az ügyvéd kezdő/nem éppen legjobb a könyv elején, de azért ennek ellenére kisebb-nagyobb bonyodalmakkal, de csak megoldja az ügyet.

Itt is valami hasonló volt a felállás. A történet főhőse egy kisfiú, aki véletlenül megtudja a maffia egy titkát, aminek következtében mindenki őt kezdi üldözni. A maffia azért, hogy eltegye lábalól, a rendőrség meg azért, hogy megtudja a titkot. Mondjuk ott egy kicsit sántított nekem a történet, hogy egy gyerek hogy mér(het)i fel, hogy egy ügyvédre van szüksége, hogy ne essen bántódása. De ettől eltekintve a cselekmény és a karakterek jól felépítettek és kellően izgalmasok. A kisfiú édesanyja hihetetlenül egyszerű teremtés, őt nem igazán szerettem, de az ügyvédnő zseniális. 

Nem mellékesen a könyvből készült film is fantasztikus, Susan Sarandon és Tommy Lee Jones brillírozik a szerepében.

Rendeltem magamnak egy szövetből készült maszkot. Tudom, hogy az orvosi az jobb, de az a helyzet, hogy abban nem kapok rendesen levegőt és iszony módon bepárásodik benne a szemüvegem. A rendelt maszk többrétegű és valami szaki azt mondta, hogy a szövetmaszk is hatékony (persze nem annyira, mint az orvosi), merthogy az ritkaság, hogy a víruscseppek önmagukban szálldosnak, többnyire pl. porhoz tapadnak, ami azt jelenti, hogy az ilyen maszk is szűri őket.

Ismét hatalmas küzdelmet vívtunk a matek példákkal. Mennyit kell adni 0.918-hoz hogy 1-t kapjunk? Válasz 19... 🙁 Mondtam a gyerkőcnek, hogy gondolkozzon már egy kicsit. Hogy a bánatban jött ez ki neki? És erősködik, hogy ott van, ő kivonta és ennyi az eredmény. 🙁 OK, akkor szerinted melyik szám a legnagyobb, melyik a legkisebb? Helyes. És ha 19 nagyobb 1-nél, akkor hogy a bánatba adhatod a 0.918-hoz, hogy 1-et kapjunk? Egy-egy ilyen matek feladatsor megoldása után minimálisan is többezer agysejtem elhalálozik kínjában. Mondtam a gyereknek, hogy ha nem tud megoldani egy szöveges példát, azt értem, mert ott lehetnek trükkös dolgok, de egy ilyen???? 

Ma egyébként át kellett vinnem a barátnőjéhez játszani. Azt mondták, szigorúan a kertben lesz a két gyerek és majd betartják a távolságot egymás között. Hát erősen kétlem a dolgot. Mindenesetre elvittem őt, de a kocsiból sem szálltam ki, csak odaintettem a barátnő anyukájának, aztán fordultam is vissza haza. Nem mellékesen iszonyatos tömeg volt az úton. Majdnem csak azt mondanám, több, mint egy átlagos hétköznap délután. Szerencsére a gyerekért nem nekem kellett menni.

Este megvolt az első hivatalos németórám. A tanár nagyon szigorúan betartja a 45 percet és semmi melléduma nincsen, csak és kizárólag németezünk. Egy szöveget kellett lefordítanom. Egyszerű mondatok, de azért megküzdöttem velük (nem is végeztünk minddel), merthogy ugyebár ragozni kell és figyelni kell, hogy melyik előljárószó után milyen eset van, illetve melyik ige esetlegesen milyen esetet is vonz. A szavak egészen jól beugrottak, a nemek időnként nem annyira. Azt mondta a tanár, ez normális, de menni fog ez. 🙂

Igazság szerint olvasás közben a címet nagyon találónak találtam, mert rettenetesen szenvedtem. Becsületből olvastam végig, de időnként szerettem volna kiabálni, hogy  mentsen már meg valaki ettől a sablonos, közhelyes történettől.

A szereplők végtelenül színtelenek, hiteltelenek és következetlenek. Nem szerettem egyiküket sem.  

A történet - minden második Musso könyv valami hasonló dologra épül. Valaki visszajön a múltból, valaki meg próbálja megváltoztatni a megjósolt jövőt... Nekem ez már kezd nagyon unalmassá válni főleg jellegtelen karakterekkel és nem túl érdekes sztorival. Szinte minden "váratlan" fordulatot már előre kitaláltam, ami nem is lett volna annyira baj, ha a karakterek vagy maga az írás megfogott volna. De nem ez történt, csak kínlódás volt, képtelen megoldásokkal. A vége pedig annyira sziruposan csöpögősre sikeredett, hogy én most egy darabig nem hogy olvasni nem akarok Mussótól, de még a könyvei közelébe sem kívánok menni.

Érdekes és elgondolkodtató írás a magyarságról. Miért ilyenek a magyarok, amilyenek: pesszimisták, búvalbéleltek és Csernus doki szerint sokan alkoholisták is. 

A könyv nem éppen pozitív képet mutat, és próbálja megfejteni, hogy vajon az évtizedek/évszázadok során mikor vált a magyarság olyanná, amilyen most. Igazi választ nem kap a T. Olvasó, viszont annál több ötletet, hogy hogyan lehetne ezen változtatni, hogyan válhatnánk sokkal pozitívabbá és optimistábbá. Szerinte a legnagyobb probléma az, hogy senki nem vállalja igazán a felelősséget a tetteiért és a legtöbben mindig, mindenhol a kiskapukat keresik. Az előbbi kijelentésével teljesen egyet értek, mert tényleg nagyon sokan inkább másra mutogatnak, minthogy azt mondják, bocs, én voltam, én hibáztam. A kiskapuk keresése ügyében vitatkoznék a dokival. Egy kicsit olyan ez, mint a tyúk meg a tojás esete. Nem tudom, mi volt előbb: hogy semmi nem működik úgy, ahogy kéne és ezért kénytelen az ember a kiskapukhoz folyamodni, vagy pedig úgy vagyunk berendezkedve, hogy eleve ne működjön a "rendes" út, mert a kiskapukon keresztül nem csak el lehet intézni az ügyeket, de valaki még jelentős haszonra is szert tesz.

Mindenesetre megfontolandó minden tanácsa, javaslata, hogyan kellene megváltozni, ami nem csak az egyénnek, hanem az országnak is hasznára válna.

Ma elkövettem azt a hibát, hogy nem a szokásos helyi boltba mentem vásárolni, hanem a másikba. Nem volt saláta, nem volt a 4 literes tej... Szóval nem megyek oda vissza. Mondjuk jövő héten, amikor a gyerek már jár suliba, úgy gondoltam, hogy elugrom a Lidl-be. Kezdek kifogyni a legutolsó vásárláskor begyűjtött készleteimből, szóval fel kellene tölteni őket. Már megnéztem, olasz hét lesz, ami nagyon jó, mert akkor be lehet vásárolni sok finomságot. Azért az pozitív volt, hogy végre rajtam kívül is volt valaki a boltban, aki maszkot viselt!

Egyébként ma a BBC közzétett egy videót, hogy miért is kell a maszk. Gyönyörűen bemutatja, hogy nem is kell tüsszenteni, a vírushordozó szimpla beszéddel is szét tudja szórni a vírusokat.

Gyerkőccel ismét küzdöttünk egy sort tanulásilag. Néha az az érzésem, hogy nem csak a diszlexiája miatt vannak ezek a gondok vele, hanem úgy egyébként is. 

Megmondom őszintén, hogy az első néhány fejezetnél gondolkoztam azon, hogy leteszem a könyvet, mert nagyon, de nagyon nem volt szimpatikus a főszereplő. Becsületből folytattam, mert van egy olyan elvem, hogyha elkezdek egy könyvet, akkor azt befejezem még akkor is, ha nagyon utálom.

És milyen jól tettem, hogy folytattam! A történet nagyon jól felépített volt, és ugyan krimi és természetesen gyilkosság körül folytak az események, de azért a háttértörténet sem volt elhanyagolható. Nevezetesen, hogy egy egyházi intézményben milyen rémséges dolgokat műveltek a hit nevében. Igen, ez a könyv fikció, de azért olvastam már néhány cikket arról, hogy Írországban a házasságon kívül született gyerekekkel miket műveltek az árvaházakban. 

De visszatérve a könyvre. Egy idő után egyszerűen letehetetlen volt és ugyan kicsit sablonosan több gyanúsított is felmerült, míg végül a könyv közepe felé azért már lehetett tudni, hogy ki is a tényleges elkövető, ennek ellenére voltak még kisebb csavarok, amik érdekesebbé és fordulatosabbá tették a cselekményt.

Azt nem mondom, hogy megszerettem a főhősnőt, de a végére már kevésbé volt unszimpatikus. Azt pedig el kell ismerni, hogy nagyszerű nyomozást folytatott. Így aztán már be is szereztem a sorozat következő köteteit, hiszen ez volt az első rész. 

Ma reggel jött a két lány velem sétálni. Meglepő módon nem volt vita, ellenkezés, durca. Szépen masíroztak. Ma arra mentünk, amerre az őzikék szoktak legelni. Ilyen még soha nem volt! Nem futottak el! Szóval ők álltak és nagy szemekkel néztek minket a kerítés egyik oldalán, mi álltunk a másik oldalon és néztük őket. A kutya néhányszor ugatott, neki is új volt, hogy nem szaladtak el az őzikék. Még az ugatás hatására sem! Nagyon édes pofák voltak, ahogy ott álltak és néztek minket. Csodák csodájára még a lányok is élvezték!

A parkolóba visszatérve ledöbbentem, mert mozdulni nem lehetett, annyira televolt. Mi több az út mentén is ott sorakoztak a kocsik. A helyzet az, hogy nem minden helyet nyitottak még meg és gondolom, sokaknak már nagyon elege van a bezártságból és kiszabadultak oda, ahova lehetett. Fura volt ennyi kocsit látni és az erdőben is szokatlanul sok emberrel találkoztunk.

Ma ismét nyúztuk egymást a gyerekkel matekozás címén. Jaj... Annyira szeretnék neki segíteni, de egyszerűen nem megy. Ma el is pityeredett, mert az apja megint felemelte a hangját. Persze csak akkor, amikor már nem volt ott. Utána igyekeztem ismét, türelmesen elmagyarázni neki a dolgokat. Nem tudom, hogy mi maradt meg belőle.