Három olyan kastélyt látogattam meg, ami a semmi közepén található, tehát nem lehetne tömegközlekedve eljutni egyikhez sem, ugyanakkor mindhárom a National Trust kezelésében van, tehát ingyen megnézhettem a tagsági kártyám miatt.

Reggel majdnem meggondoltam magam, mert ömlött az eső. Megnéztem az előrejelzést, ami délutánra már napsütést ígért. Mit ne mondjak, a szürke ég láttán eléggé kételkedtem ebben. Aztán végül úgy döntöttem, hogy útnak indulok "Bélával". "Béla" az ingyenesen letölthető navigációs program egyetlen magyar nyelvű hangja volt (egy olyan 10 éve még nem minden autó rendelkezett saját navigációs rendszerrel, mi több, nem volt valami túl sok letölthető applikáció sem).

Útközben egyszer elgondolkoztam azon, hogy vissza kellene fordulnom, mert a hármas fokozatra kapcsolt ablaktörlő alig győzte a vizet törölni, úgy ömlött az eső. Aztán mintha már nem lett volna annyira szürke az ég, és mire megérkeztem az első kastélyhoz, el is állt.

Ez a kastély pedig a Scotney kastély volt. Gyönyörű parkban két épület található, az egyik a 14. században épült Régi kastély, a másik pedig az 1837-ben Elizabeth-stílusban felépített "ház". Nos, a "ház" inkább egy kastélyhoz hasonlított.

A "ház" kertre néző homlokzata.

Mire eljutottam a parkolóból a házhoz ismét esni kezdett. Na, nem annyira vészesen mint útközben, de azért bosszantó módon. Néhány kóbor turista és többnyire helybeli nyugdíjas társaságában léptem be az épületbe. Mindjárt szimpatikus volt a hely, mert lehetett fényképezni. Rögtön egy nagyon kellemes nappaliban találtam magam. Csodaszép kandalló, egy kis ablakbeugró kényelmes fotellal - megállapítottam, hogy nagyon jól elolvasgatnék ebben a kis zugban.

A könyvtárszobát egy hatalmas kandalló uralta. De volt egy zongora is az egyik sarokban, a falakat pedig mindenütt könyvespolcok borították. Mit ne mondjak, itt is elolvasgattam volna.

Az ebédlőben szintén hatalmas kandalló állt, az asztal megterítve jó kis giccses porcelánnal (azért láttam már rémesebbet is). A helyiség végében pedig egy tálalószekrény terpeszkedett hatalmas aranytálakkal.

Az emeletre falépcső vezetett fel. Jobbra-balra keskeny kis folyosókról nyíltak a  hálószobák a hozzájuk tartozó fürdőszobákkal. Az egyik szobában ügyelő nyugdíjas nénitől megtudtam, hogy a szobák berendezése nem eredeti, hanem úgy hordták össze különböző helyekről. Az egyik kandallót például minden valószínűség szerint a Knole házból vitték át. Mondjuk nekem egy kicsit magas, hogy egy kandallót miért egy másik házból kell átvinni, miért nem ott, helyben építik fel, de hát ki érti ezeket az angolokat?

A vendégeknek fenntartott hálószoba volt a legnagyobb és persze a legszebb. A hatalmas ágy az ablakkal szemben állt, és az ablakból rá lehetett látni a hatalmas parkra és a Régi kastélyra.

Miután kivégeztem az emeletet is, körbejártam a házat. Éppen nem esett az eső, szóval kényelmesen körbe lehetett bóklászni és persze a környező vidékben is lehetett gyönyörködni. Az a nyár meglehetősen száraz volt, és a fű eléggé kifakult, de akkor már 2-3 naponta esett, így kezdte visszanyerni a megszokott zöld színét. 

A Régi kastély. Csak a jobb oldali tornyot, illetve a középső rész néhány szobáját lehetett megnézni.

A kastély egy kis szigeten áll, ami egy tavacska közepén található. Az épület egyik része sajnos a Jakab-korban megsemmisült egy tűzvész során. A megmaradt épületrész gyakorlatilag teljesen üres. Néhány szobácskája van csak, a - meglehetősen koszos - ablakokból gyönyörködni lehet a kertben, de teljesen üres mindegyik helyiség.

Ezután megnéztem a romos épületrészt is.

Az épület hátsó, romos része a virágokkal és futónövényekkel.

Nekem ez jobban tetszett! A megmaradt falak tövében virágok, virágos bokrok sorakoznak, a félig romos falakra pedig mindenféle futónövény kúszott fel.

A Régi-kastély után visszamentem a parkolóba, miközben ismét szakadni kezdett az eső. Végül is szerencsém volt, mindent megnéztem. Így aztán útnak indultam a következő célpont felé: a Bodiam kastélyhoz.

"Béla" megint úttalan utakon keresztül navigált. Közben rájöttem, hogy azért is tűnnek ennyire keskenynek az utak, merthogy többnyire mindkét oldalt fák, sűrű bokrok vagy éppen kerítések szegélyezik, a fák nem egyszer összeérnek az ember feje felett, így olyan, mintha egy zöld alagútban közlekednék.

Útközben váltakozva hol esett, hol nem. Amikor megérkeztem, akkor éppen esett. Egy ideig ültem a kocsiban abban reménykedve, hogy eláll, de mivel csaknem hagyta abba, így felvettem az esőkabátomat, aztán irány a kastély. 

A kastély 1385-ben épült, az építtetője Sir Edwar Dallingridge, aki egy katona volt. Nem tudni, hogy azért építette a kastélyt, hogy megvédje a környéket, vagy csak szimplán a hatalmát és a gazdagságát akarta ezzel hirdetni. A kastély a polgárháborúban (1640 környéke) lakhatatlanná vált. 1926-ban aztán a National Trust kezelésébe került, amely a megmaradt épületrészeket olyan állapotba hozta, hogy most látogatható legyen.

A kastélyhoz vezető kis ösvényen egy háborús bunkerra bukkantam. 1940-ben építették arra az eshetőségre, ha a németek partra szállnának Angliában. (Sajnos be nem lehetett menni, pedig kíváncsi lettem volna rá).

Ezek után végre elértem ahhoz a tóhoz, aminek a közepén áll a vár.

A vár hátsó része. Az itt található bejárat ma már le van zárva.

Az épület négyszögletes, és én pont a bejárattal ellentétes oldalhoz érkeztem. Pontosabban itt is volt egy bejárata a kastélynak a középkorban, amihez egy fa híd vezetett. A híd időközben eltűnt, így aztán ezt a bejáratot nem használják.

Az épület gyönyörű: masszív falak, tornyok, lőrések - szóval olyan, amilyennek egy középkori várnak lennie kell.

A kapuhoz egy keskeny híd vezetett. A kaput két torony védte, amin belépve a kapuőr a kezembe nyomott egy tájékoztató "lepedőt" (A3-as lap, mindkét oldalán mindenféle hasznos infóval). A kapualj gyönyörű boltíves volt, kétoldalán egy-egy lépcsővel, ami a toronyba vezetett fel. Rögtön fel is araszoltam. Közben egy-egy szinten meg lehetett állni. Annak idején itt volt az őröknek a szállása. Lőréseken, ablakokon figyelhették folyamatosan a környéket, hogy ki akarja esetleg megtámadni őket. Annyira komolyan vették ezt a feladatot, hogy a mellékhelyiségben (pici kis beugró a toronyban) szintén volt egy lőrés, hogy miközben a dolgát végzi az őr, aközben is kémlelhesse a vidéket.

A kaputoronyból aztán egy keskeny várfalon keresztül át lehetett menni a következő toronyba. Közben remek kilátás nyílt az egész udvarra. Természetesen felmentem a másik toronyba is, ahonnan még szebb volt mindenfelé a kilátás.

A vár belső udvara. Az oldalfalakon lehet látni, hogy egykor hány emeletes épületek álltak ott, ma már viszont szinte egyetlen belső fal sincs meg.

Innen a lépcsőn az udvarra jutottam. Átbóklásztam a szolgák szálláshelyén (legalábbis a kapuban kezembe nyomott tájékoztató szerint valamikor itt szállásolták el a személyzetet) - sajnos szinte semmi nem maradt meg ebből a részből. Ezután a konyha következett. Ennek állt az udvar felé néző fala csodaszép ablakokkal. Magában a konyhában két hatalmas kandalló állt. A kandalló ebben az időszakban még újdonságnak számított, ennek ellenére szinte minden helyiségben volt egy. A konyhából egy következő toronyba lehetett jutni, ahol a vár kútja volt. (A kút mögött volt az a kapu, ahová a középkorban még a fahídon be lehetett jutni a kastélyba.)

Az egykori konyhából egy megmaradt ajtónyíláson keresztül a hajdani nagyterembe jutottam (nem is lehetett olyan nagy...), majd a kastély urának, illetve úrnőjének lakrészében léphettem be. Hát ebből sem sok maradt meg.

Ezután a kápolna következett. Gyakorlatilag semmi nincs belőle meg csak a csodaszép ablaka. Az viszont csodás!

Még egy toronyba fel lehetett mászni, igaz, csak az első emeletéig. Ott egy pici kiállítás volt arról, hogy hogyan nézhetett ki a kastély fénykorában, egyáltalán hogyan építették, illetve hogy kik is élhettek a falakon belül.

Miután mindent alaposan megnéztem, megkerültem az épületet a másik irányból is - és ekkor csoda történt, kisütött a nap, mi több, olyan meleg lett, hogy nemcsak az esőkabát, de még a pulcsi is lekerült rólam. Éljen az angol időjárás!

Szóval innen már napsütésben vezettem tovább "Béla" segítségével a következő kastélyhoz: Sissinghursthöz.

A kastély tulajdonképpen egy Erzsébet-kori épület romja. Megmaradt a valamikori épületegyüttes egy része, valamint a kastély tornya. Az 1930-as években vált híressé a hely, amikoris a tulajdonosok (Vita Sackville-West és a férje, Harold Nicolson) csodaszép kertet építtettek itt.

A kastély megmaradt épületrésze: az alacsonyabb közepén volt a bejárat, a háttérben pedig látszik a két megmaradt torony.

Az épület Tudor-korabeli. Nagyon helyes kis kapu vezet be a belső udvarba, amelynek a közepén áll a megmaradt kastélytorony (1560-as években épült), aminek fel lehet menni a tetejére.

Az egykori kastély tornya. Ma elég furcsán néz ki, ahogy ott áll egymagában a kert közepén.

Természetesen ezt sem hagytam ki, és tetejéről megcsodáltam a környéket. Egymástól sövényekkel, kőfalakkal elválasztott kertek sorakoztak körben. Innen fentről is csodaszépek voltak.

Aztán persze megnéztem őket egymás után. Volt egy úgynevezett Fehér kert, ahol csak fehér színű virágok voltak. A kert mögött állt a plébános háza, mellette a Rózsa-kert - sajnos a rózsák már nem igazán virágoztak (hát miért virágoztak volna? - Néha az az érzésem, hogy a rózsák szánt szándékkal elvirágoznak, mielőtt teljes pompájukban láthatnám őket.) A Cottage-kertben mindenféle színű virágok kavalkádját lehetett megnézi. A kisebb kertek között gyümölcsfákból létrehozott fasorokon lehetett sétálni. De volt egy fűszernövényes kert, csónakház (csónakot ugyan nem láttam) meg egy kis pocsolya - nem mondanám se tónak, se folyónak, ráadásul csupa zöld volt a teteje.

Nem is tudom, mennyi időt bóklásztam a kertben. Aztán kifelé menet még a bejárati épületrészt is megnézem belülről. A házaspár nemcsak a kerteket hozta létre, hanem az egykori istállóból kialakított egy könyvtárat, amely ma megtekinthető. 4000 könyv található benne, egy csodaszép kandalló meg egy kis dolgozósarok társaságában. Nagyon helyes, ezt is nagyon elfogadnám!

Ezután hazafelé vettem az utat. Nagyon helytelenül nem töltöttem fel a tabletemet, szóval visszafelé azon izgultam, hogy vajon "Béla" meddig bírja szuflával, de szerencsére csak a falu határában adta meg magát, addig kitartóan irányított (ismét úttalan utakon) meg fütyült, ha ne talán tán akár egy 1 km-rel is túlléptem volna a megengedett sebességet.