Hét ágra sütő napra ébredtünk, szóval egyértelmű volt, hogy kirándulni megyünk. A cél Benediktbeuern és a Kochel am see voltak. Mindkettő Münchentől délre található, az Alpok tövében.

Benediktbeuern egy pici település egy apátsággal. Az apátságot eredetileg a bencések alapították, most azonban néhány sziléziai szerzetes lakja, az épület nagy része pedig filozófiai-teológiai főiskolaként üzemel. A környék meseszép. Háttérben az Alpok még havas csúcsai látszottak, viszont az apátság környékén már zöldült a fű, a fák még csupaszon álltak, egy-kettő virágzott csak.

Az apátság épülete

Az apátsághoz magyar esemény is fűződik: az elsőt a kalandozó magyarok megsemmisítették, így aztán újjá kellett építeni. Az egykori gótikus mivoltát ma alig lehet felfedezni. Van egy kávézó, amelynek faragott gerendás mennyezete, illetve az egykori kolostor kerengőjének (ahol ma a főiskola üzemel) boltozata őrzi csak a gótikus elemeket.

A gótikus mennyezet egy része.

Egyébként minden agyondíszített barokk és rokokó. A Szent Benedek bazilikában nincs egy tenyérnyi falfelület sem, amely ne lenne díszítve. (Érdekesség, hogy ez Bajorország egyik legrégibb barokk temploma.)

A bazilika főhajója

A bazilikának van egy saját ereklyéje is: magának Szent Benedeknek az alkarja, ami egy díszes ereklyetartóban nézhető meg. 

Maga a település nagyon picike, körülbelül háromezer állandó lakosa van. Diákokat láttunk sokat, kint sütkéreztek a napon, de helybelieket szinte egyáltalán nem. A kolostor kertjében mi is élveztük a napsütést, és ott ebédeltünk (néhány szendvicset dobtam össze reggel, azt majszoltuk el). Csend, béke, madárcsicsergés, szóval isteni volt. Ebéd után még tettünk egy sétát a környéken, aztán irány a kocsi és a tó.

A Kochel am seehez egy jó kis szerpentin vezetett fel, amelyen őrült motorosok száguldoztak fel-le. Mit ne mondjak, időnként rendesen rám hozták a frászt. Nem is láttam, hogy honnan kerültek elő, egyszer csak elsüvítettek mellettünk, aztán időnként szemből jöttek úgy, hogy szerintem ha kinyújtottam volna a kezem a kocsi ablakán, akkor biztos, hogy elcsíptem volna a grabancukat.

De mindent megért az a látvány, ami fogadott minket, amikor felértünk. Ilyen kék színt még nem láttam, mint amilyen ez a tó. Nem is tudom, talán türkiz, tengerkék - hihetetlen. Sajnos a fényképek nem adják vissza az eredeti színt.

A kristálytiszta tó

A tavat hegyek veszik körbe, alig néhány ház áll a partján. A víz meglehetősen alacsony volt, így látszott a fehér homokos tópart. Szinte alig érezhető szellő fújdogált, amit néhányan kihasználtak és ejtőernyő segítségével vizisíeltek.

Egy ideig a tó partján haladó utat követtük. Amikor az út elkanyarodott a tótól, néhány nagyon jópofa házhoz értünk, ahol igen érdekes állatokat találtunk, legalábbis én még soha nem láttam ilyeneket.

Skót marha család

Mint utóbb kiderült skót felföldi marhák voltak. Nem valami nagyok, szerintem kisebbek, mint egy normál szarvasmarha. Halál unottan rágták a szénát, és láthatóan nem érdekelte őket, hogy mi fényképezgetjük őket. Ezután követtük az utat, amely egy gólyahírektől sárgálló mezőn keresztül vezetett tovább. Néhány őrült biciklisen kívül senkivel nem találkoztunk. Rövidesen aztán egy másik tóhoz értünk el. Ez jóval kisebb volt, és egy lélek nem volt se közel, se távol. Ugyanolyan valószínűtlenül kék volt a vize és fehér homokos a partja, mint a másik tónak. Elképesztő csend volt (leszámítva a madarakat) és az egész hely hihetetlen nyugalmat és békességet árasztott.

Mivel kezdett késő lenni, így visszafordultunk. A szerpentinen ismét őrült motorosok hozták ránk a frászt. Ezúttal néhány fanatikus biciklisbe is belefutottunk - minden elismerésem, hogy ezt a hegyet megmászták a biciklijükkel.

Mit ne mondjak, rendesen elfáradtunk a sétától, a jó levegőtől, szóval egyikünket sem kellett altatni este.