Ismét egy remekmű Lincoln és Amelia párosával. Ezúttal is egy sorozatgyilkos után nyomoznak, de ismét egy kissé egyedi esetet kapnak. A gyilkos ugyanis mestere az illúziónak és semmi nem az, aminek látszik, mi több, időnként a megtörtént események is teljesen más megvilágításba kerülnek.

Nem vagyok oda a cirkuszért és a bűvészek vagy illuzionisták sem a kedvenceim, de az egyes illúziókról szóló leírások nagyon érdekesek voltak. Tetszett a nyomozásba bevont karakter, aki maga is illuzionista tanonc volt - érdekesebbé és színesebbé tette a sztorit, ahogy rávilágított egy-egy részletre. A végére már teljesen elbizonytalanodtam, hogy akkor most vajon mi a valóság és mi az illúzió. 

Egy-két résznél a hideg rohangászott a hátamon, és természetesen olyanok is voltak, amelynél lehetetlenség volt letenni a könyvet. Sajnos egy-két helyen kicsit túl lett bonyolítva a cselekmény, de szerencsére nem annyira, hogy rontott volna az összképen. 

A tóról azt írta az útikönyv, hogy a müncheniek kedvenc hétvégi célpontja, Possenhofenben pedig az a kastély található, ahol Sissi felnőtt. 

Münchenből kb. 2 óra alatt értem ki Possenhofenba. A pályaudvar környékét éppen felújították, szóval mindenféle törmeléken keresztül lehetett kijutni onnan. Információs táblákat sehol nem láttam, ami kissé bosszantó volt. Elővettem a tabletet, lecsekkoltam hol vagyok, hol a kastély, aztán nekivágtam. Kellemes kis erdőn kellett átvágni, madárcsicsergés, csörgedező kis patak - igen idilli volt a dolog.

Aztán megérkeztem egy kis térre, ami mögött ott állt a kastély.

A kastély

Nagyon szép volt a maga egyszerűségében! Kicsit emlékeztetett a külseje a hochenswangau-i kastélyra. Első kapu - zárva. Második kapu - zárva. Harmadik kapu - zárva. Ezután elindultam a kerítés mellett abban reménykedve, hogy így rálelek a bejáratra. Minden szögből lefotóztam a kastélyt, már ahol éppen látni lehetett a növényektől. Mozgást egyáltalán nem láttam, amitől kezdett a helyzet igen gyanússá válni. Miután a kerítés melletti gyaloglás eredményeképpen eljutottam a kiindulási ponthoz, mérhetetlenül csalódott lettem. Ekkor fedeztem fel egy feliratot (kisebb betűkkel már nem is lehetett volna kiírni!), hogy magánterület, nem látogatható. Ez a honlapon, amit előző este tanulmányoztam, nem szerepelt!!!! 

Gondoltam, akkor akkor irány a tó. Menet közben találtam egy információs táblát, miszerint az állomás mellett van egy Sissi Múzeum. Hogy őszinte legyek, nem láttam, de annak tudtam be a dolgot, hogy igen zilált állapotok voltak az épület környéken a felújítás miatt. Gondoltam, megnézem a tavat, aztán visszamegyek a múzeumba.

A tó... Nos... Nekem nem tetszett.

Néhány kis vitorlás árválkodott a kikötőben, és nagy jó indulattal azt mondhattam a helyre, hogy elmegy. Hogy ezért miért vannak annyira oda a müncheniek??? A víz enyhén koszos volt, a parton vagy a távolban szó szerint semmi nem volt. Rendben, csend, béke és madárcsicsergés az volt, de ezen kívül...

Visszaindultam a múzeumhoz, amit nagy nehezen, de azért csak megtaláltam. Ugye mondanom sem kell, hogy zárva volt?

Az egész kirándulás nem tett ki 2 órát - tehát tovább tartott az utazás, mint maga a nézelődés -, szóval meglehetősen csalódottan visszavonatoztam Münchenbe. Ismét kísérletet tettem a Wittelsbachok kriptájával. Csodák csodájára nyitva volt! A Wittelsbach családból két király, több feleség és néhány koronaherceg van itt eltemetve teljesen egyforma, jellegtelen bronzkoporsóban. Nem tudom, miért, de valami olyasmire számítottam, mint a bécsi Habsburg kripta, aminek következtében, ha nem is csalódott voltam, de kicsit bántam, hogy ennyiszer próbálkoztam, hogy bejussak ide.

Ismét érdekes gondolatokat gyűjtöttek össze Feldmártól arról, hogy mi is az álom - vagy inkább mi lehet az álom - és mi a valóság - vagy inkább mi lehet a valóság? Szokás szerint egy teljesen új nézőpontból beszélt mindkettőről. Érdekes az a teória, miszerint az álmokkal nem kell foglalkozni, mert az az "agy" szemete. 

A könyv második felében különböző álmok jelentésével foglalkozott. Kicsit álmoskönyv jellege van, de azért mégsem. Olyan álmokat szedtek egy csokorba, amelynek szimbolikájával más álmokat is meg lehet fejteni. Pontosabban egyfajta értelmezést ad arról, hogy bizonyos álmok miket árulnak el az illető múltjáról, gondolatairól, érzéseiről. 

Mivel a múltkori alkalommal a Wittlesbachok kastélyára már nem maradt idő Dachauban, ezért úgy döntöttem, hogy megnézem egy szép, késő nyári vasárnapon. Háromnegyedóra alatt kint voltam az S-Bahnnal Dachauban Münchenből. A település nagyon helyes, olyan igazi német városka. A pályaudvar a város közepén van, ahonnan egy kellemes sétával lehet felkutyagolni a kastélyhoz, ami egy város feletti dombocskán található. 

A kastély egy kicsit olyan jellegű, mint Budán a Várnegyed. Ennek talán az is az oka, hogy eredetileg itt egy vár állt, amit aztán XVII. században alakítottak át a Wittelsbachok nyári rezidenciává. Itt is, akárcsak a budai Várnegyedben egy várfal ölelte körbe a kastélyt és a házakat. Felérve egy kis templomba botlottam, ami ha már nyitva volt, megnéztem. Semmi extra nem volt benne, szóval a fő célpont felé vettem az irányt. Nem messze a templomtól találtam egy térképet, azon mindjárt megnéztem, hogy mi mindent lehet itt látni, hol van a jegyiroda stb.

Az épülethez érve aztán kiderült, hogy a térkép mégsem volt annyira egyértelmű (vagy én voltam béna), mert a jegyiroda egyáltalán nem volt az épület azon sarkában, ahol lenni kellett volna. Átballagtam a másik oldalra - ismét semmi. Ez már azért gyanús volt, főleg, hogy ezen az oldalon minden ajtó zárva volt. Visszamentem hát a másik oldalra, ahol úgy tűnt, mintha egy étterem üzemelt volna, és ott megkérdeztem, hogy hol is a bejárat, merthogy meg szeretném nézni a kastélyt. A hölgy kedvesen tájékoztatott, hogy az bizony most zárva van, mert koncert lesz. (Előző este megnéztem a kastély honlapját és semmi ilyesmiről nem írtak!) Valószínűleg a hölgy látta a csalódottságot az arcomon, mert mondta, hogy van itt egy lépcső, ha azon felmegyek az első emeletre, akkor legalább a nagytermet meg tudom nézni. Gondoltam, legalább ezt szemügyre veszem. Gyönyörű kazettás, faragott mennyezete volt a helyiségnek, a falakat pedig az a nagyon tipikus német falfestés díszítette. Nagyon szép volt az egész, így még inkább sajnáltam, hogy nem láthattam a többi részét az épületnek.

Ezután sétáltam egyet a kastélyhoz tartozó kertben. Nagyon kis helyes volt, és itt most mindkettőn van a hangsúly, tehát kicsi is volt, és tényleg helyes. Szokás szerint a rózsák már elvirágoztak - egyszer úgy szeretnék egy kertet megnézni akkor, amikor éppen virágoznak, de valahogy mindig lemaradok erről. 

Nem mondhatnám, hogy rohanva néztem végig mindezt (kastély+kert), de kb. egy, másfél óra alatt végeztem mindennel. Amikor belegondoltam, hogy kb. ennyi időbe telt kibumlizni ide..., sebaj. Szépen visszaballagtam az állomásra. 

Aztán egy jó 20 percet vártam a vonatra. Míg mentem vissza Münchenbe, azon gondolkodtam, hogy mi mindent nem láttam még városban, gondoltam a délután hátralévő részében megnézem azt. Az első, ami eszembe jutott, az a Wittelsbachok kriptája volt. Így aztán az állomásról egyenesen odamentem. Egyetlen egy nap van zárva, hát persze, hogy vasárnap.

Sebaj, irány az Angol kert, ahol van egy japán teázó. Felkenődtem a bejárati ajtóra, mert zárva volt. Viszont fél München a parkban napozott, aminek következtében olyan tömegnyomor volt, hogy alig találtam ki onnan, mert minduntalan emberekbe botlottam. Közben találtam egy bajor királyi palotát, ami igen, vasárnapra való tekintettel szintén zárva volt. Amikor végre kiverekedtem magam a parkból, a Szent Ludwig templomnál találtam magam. Meglepő módon nyitva volt! Megnéztem, hát nem volt egy hatalmas élmény.

Viszont az egész napos gyaloglástól rendesen elfáradtam, pláne, hogy csaknem eredmény nélküli volt a dolog, így visszavánszorogtam a Marianplatzra, ahol dübörgő zene fogadott valami fesztivál miatt. Elképesztően vacak volt a zene, és a tömeg is ijesztő volt, néhányan már meglehetősen illuminált állapotban voltak, így nagyon gyorsan leléptem onnan. Találtam egy csendes utcában egy Starbucksot, gondoltam, na, majd itt kiheverem a mai napot. Isteni finom triplacsokis muffint majszoltam (az első jó dolog volt ezen a napon!), közben hallgattam a háttérben szóló kellemes zenét, és éppen kezdtem magam jól érezni, amikor odajött a kiszolgáló srác, hogy bocsi, de 5 perc múlva zárnak...

Hát ez nem az én napom volt!

Egy nagyon Feldmáros könyv. Néha kicsit talán csapongónak tűnik a gondolatmenete, hogy aztán bedobjon egy olyan mondatot, amelynek a hatása atombombaszerű. És akkor csak ül ott a T. Olvasó leforrázva és néz ki a fejéből, hogy jé... vagy hű meg ha.

Zseniálisak a példák, esetek, amiket a saját tapasztalataiból oszt meg. Annyira emberiek, hogy a fennkölt filozófiai/pszichológiai eszmefuttatást mindjárt lefordítja teljesen hétköznapi, mindennapi nyelvre. 

A másik, ami nagyon tetszik egy-egy Feldmár könyvben, hogy rávilágít arra, hogy semmi nem szimplán fekete vagy fehér, mi több egy egyszerű kijelentésnek is annyiféle nézete van. Soha nem gondoltam volna például, hogy egy menekülés is lehet ellenállás. Pedig teljesen logikusan vezeti le: ha ellenállsz valaminek, amibe bele is hallhatsz, az hülyeség, ilyenkor a menekülés az ellenállás, mert félted, óvod az életedet. Hát nem logikus? 

Hever egy meseszép kastély Kentben, Angliában, ami kívülről inkább erődnek néz ki. Arról nevezetes, hogy itt nőtt fel Boleyn Anna, aki VIII. Henrik második felesége volt, mi több, itt találkoztak egymással először.

A gps - éljen a modern technika! - szerintem a lehető legbonyolultabb úton vezetett el a kastélyhoz, de nem bántam, mert nagyon hangulatos, keskeny kis utakon mentem végig, a fák nem egyszer összeértek az út felett, és időnként vártam, hogy egyszer csak Robin Hood előugrik valamelyik bokorból. Robin Hood nem jött, viszont szemből más autók, teherautók (is!) annál inkább, szóval időnként az útmenti bozótot borotváltam az autóval, hogy elférjünk egymás mellett (szerencsére nem esett kár a kocsiban).

A kastélyt hatalmas park veszi körül és a bejárattól nem is látni magát az épületet. Először egy csónakázó tóval találtam szembe magam.

A tó

Rögtön a tó mellett állt egy pavilon, ahonnan rá lehetett látni a pavilon mögött húzódó olasz kertek sorára. Az olasz kerteket árnyas lugasok vették körül. Meseszépek ezek a kis kertecskék! Aztán következett a Rózsák kertje - sajnos a rózsák már eléggé elvirágzott állapotban voltak, de azért így is csodaszép volt. Aztán jött a Félhold kert - itt még aranyhallal is találkoztam! Kifogni nem tudtam sajna egyet sem, pedig lett volna három kívánságom. Ezt elhagyva a Tudor kertbe érkeztem, ahol mindenféle formára lenyírt bokrok álltak egymás mellett. Két egyforma nem volt. A legérdekesebbek a sakkfigurák voltak. VIII. Henrik idejében telepítették azokat a bokrokat, amelyektől egy teljes sakkfigura készletet nyírtak ki.

A sakkfigurák a Tudor-kertben

Aztán végre elértem a kastélyhoz.

A kastély főbejárata

Egy több évszázados épület, aminek következtében minden tulajdonos hozzá- vagy éppen átépített rajta valamit. A legutolsó nagy építkezés a 20. században volt, amikor az Astor család hozzácsatolta egy kis híddal az Astor-szárnyat. (Nem látogatható, viszont ha valaki esküvőt akar tartani, akkor kiadják, és akkor itt lehet bulizni.)

Ez a hangulatos kis szökőkút is a Tudor-kert része. Jobb oldalon, a kastély melletti a tetők az Astor-szárnyhoz tartoznak. 

A kastélyt vizesárok vette körül. A kapu felett állt egy torony (nem lehetett felmenni), és masszív két kapun jutottam be a kis belső udvarba. Nagyon helyes volt: innen nyílt a feljárat a toronyba, illetve a bejárat az épületbe. Volt egy hatalmas fa az egyik sarkában, a falakra pedig nem egy helyen valamilyen kúszónövény futott fel.

Az épületbe belépve azonnal közölték, hogy nem lehet fényképezni. Hogy miért, azt nem tudom. A bosszantó az volt, hogy még tisztességes képeket vagy füzetecskét sem árultak a kastélyról, szóval az ember odamegy, jól megnézhet magának mindent, és gyakorlatilag fizikai emléke nem marad az egészről. Ez meglehetősen dühítő. Sajnos annyira sokan voltak a látogatók, hogy nem lehetett partizánképeket sem készíteni, pedig nagyon szerettem volna!

És hogy mit is láttam odabent? Gyönyörű gipszfaragású mennyezeteket, faragott falépcsőket, színes üvegablakokat, hatalmas, agyondíszített kandallókat. Egy kis sarokszobácskát, amely valószínűleg Boleyn Anna hálószobája lehetett. Pici kandalló állt benne, az ablaka a Tudor kertre nézett. Azt a szobát, amit valószínűleg Henrik használt, amikor megszállt a kastélyban. A falakat sötétre pácolt fa borította, az ott álló ágy már nem VIII. Henrik idejéből származott. Galériát csodás mennyezettel, benne VIII. Henrik hat feleségének viaszfigurájával. Egy másik galériát csupa ablakkal, az ablakokon különböző színes, családi címerek.

Legvégül az utolsó tulajdonosok, az Astorok szobái következtek. Mindenféle tárgyakkal az Astoroktól és fényképek az Astorokról, illetve a híres emberek fotói, akik meglátogatták az őket. 

Az a baj, hogy az egész kastély annyira meseszép, hogy lehetetlen így leírni, és tényleg bosszantó, hogy összesen 4 fotót lehetett kapni a belső helyiségekről. Magáról a kastélyról kiadtak egy könyvecskét, abban viszont inkább szöveg van, kép szinte semmi, amit mégis beleraktak, azok picikék, és persze egyik sem a lényeget mutatja. Boleyn Anna szobájáról például a könyvben nem volt egyetlen kép sem. Ahhoz képest, hogy a kastélyt úgy hirdetik, hogy "a hely, ahol Boleyn Anna a gyerekkorát töltötte", legalább a szobájáról készíthettek volna egy fotót!

A magyar cím szerintem kissé félrevezető, hiszen az eredeti The Stone Monkey (a kő majom) és egy kínai amulettre utal, amelyet az egyik szereplő visel. 

Maga a történet nem rossz, de elmaradt a sorozat korábbi köteteinek színvonalas, fordulatos cselekményeitől. Szerintem sok volt benne az üresjárat, a zsákutca. A könyv közepe felé kezdtek beindulni igazán az események, de ekkor sem a korábban megszokott rafinált csavarokkal. Valahol akkor kezdtem sejteni, hogy ki kicsoda és be is igazolódott a megérzésem, szóval nem lepődtem meg annyira, amikor tisztázódtak a dolgok. 

Maga a nyomozás ismét zseniális volt, ahogy Lincoln türelmesen és fáradhatatlanul rakta össze a különböző bizonyítékokat, hogy rájöjjön az ügy megoldására. A párosa Ameliaval zseniális, mint mindig. Mi több, Amelia egyre inkább egyenrangúvá válik vele, ami szerintem nagyon jó.

Az új karakterek közül a kínai rendőrt megkedveltem, tetszett a nagy beszélgetése Lincolnnal és hogy másképp kezelte az ügyet, mint az amerikai kollégái. Nem látványosan nyomozott, tanúkat, bizonyítékokat keresve, hanem inkább a színfalak mögé nézett, a motivációt és az emberek viselkedését tanulmányozva jutott eredményekre.