Ma korábban mentem ki a kutyával sétálni, merthogy a séta után be akartam ugrani vásárolni némi zöldséget magamnak. Szerencsére nem kellett sorban állni és szépen fel volt töltve a bolt. Pontosabban újabb hiánycikk van: liszt. Valószínűleg mindenki rákapott az otthoni sütésre és ezért. (A heti házhozszállításos rendelésben viszont sikerült venni egy 1,5 kg-os zacskót.) Mivel a bolt kicsi, eléggé limitált, mit lehet venni. Pl. csak egyfajta sajt van. Van még készletem a legutolsó Lidl vásárlásból, de gondoltam, nem árt egy kicsit körbenézni.

A kicsi online tanításához adtak néhány újítást. Van egy külön menü, ahol a gyerek megkapja a tanároktól a kijavított anyagokat. Ma az is kiderült, hogy az online órákról, ha le is marad, bármikor újra megnézheti. Ez jó! Nem mintha lemaradna bármiről is, mert gondoskodom róla, hogy ott legyen, de így lehetősége van visszanézni azt, amit esetleg nem értett meg elsőre.

Ma zeneórán klasszikus darabokat kellett hallgatnia: Vivaldi, Beethoven, Mozart, Bach. Rohadtul unta, pedig a legjobb és legérdekesebb darabokat választotta ki a tanár. A Négy évszakot ráadásul úgy kellett volna hallgatnia, hogy egy zenész kommentálja. Tök érdekes dolgokat mondott - szerintem. A gyerek meg majd felcsavarodott. Még Beethoven Sorsszimfóniájának első részét (ami szerintem a legjobb) is csak úgy volt hajlandó végighallgatni, hogy én erősködtem, hogy legalább ezt a 10 percet hallgassa végig, mert nagyon jó. Reménytelen a gyerek.

Ma egyébként apuka azt mondta, hogy erősen gondolkodik, hogy mégsem küldi a gyereket abba a suliba, ahova nagyon akar menni. Azt mondta apuka, hogy "teljesen felesleges", merthogy semmi nem érdekli és a legalapvetőbb dolgokat sem képes megjegyezni. Inkább a nagyobbat beiratja a drága, de az ország legjobb 10 iskolájába tartozó sevenoaksi suliba, merthogy okos és akar tanulni, minthogy kifizesse ezt a drága magánsulit a kicsinek. Szerinte tökéletesen megfelelne neki az állami iskola is. Anyuka ellenzi az egészet, merthogy olyan, mintha feladná a gyerek neveltetését. Szerintem mindkettőjüknek igaza van. Tényleg nem kellene feladni, de teljesen felesleges elit suliba járatni, amikor SEMMI de SEMMI nem érdekli őt. Ebben az új suliban van művészeti és sport tagozat is, tehát nem csak az általános tantárgyakra koncentrálnak. De a gyerek nem jó a sportban sem és már rajzolni sem akar. Szóval tényleg pénzkidobás. És az állami iskolák között is vannak nagyon jók, amiért viszont nem kell fizetni. Kíváncsi vagyok, mi lesz a döntés.

Szokás szerint bevonatoztam a Victoria pályaudvarra, ahol metróra ültem, és elmentem a Towerig. Egy részét láttam már korábban, de sok helyre - idő hiány miatt - nem jutottam el. Szóval most elhatároztam, hogy mindent megnézek, amit lehet, így beálltam a kígyózó sorba, amely a bebocsátásra várt. Viszonylag gyorsan ment a dolog.

A Tower of London a folyó túloldaláról

Várakozás közben elcsodálkoztam valami egészen furcsa dolgon. A Towert várárok veszi körül, amiben persze már nincs víz, csak fű. Az akkori meleg és száraz nyár miatt locsolták a füvet, pontosabban azt a kiégett valamit, ami a zöld gyep helyén volt. Hát ilyet még nem láttam Angliában, hogy locsolnak! 

A Towerbe belépve rögtön felmentem az egyik toronyba (a leírás szerint a legrégibbe), ami Edward korabeli bútorokkal volt berendezve. Innen aztán továbbaraszoltam (merthogy irgalmatlan tömeg volt, szóval igazából haladni nem nagyon lehetett, mi több fényképezni is nehéz volt, merthogy annyian voltak mindenütt) a várfalon, ami a következő toronyba vezetett. Közben megcsodáltam a Tower Bridge-t. És hogy mekkora szerencsém volt! Pont áthaladt egy hajó, így felnyitották a hidat.

Tower Bridge félig nyitott állapotban.

Az egyik toronyban (sajnos itt nem lehetett fényképezni) bemutattak néhány koronát, amit korábban az uralkodók használtak. Mint kiderült, az 1640-es forradalom idején megsemmisítették a koronaékszereket, és ezt követően a restauráció idejétől szinte minden uralkodó új koronát gyártatott magának. 

Egy másik toronyban sok híres angol raboskodott, és ezek a rabok mindenfélét belevéstek a falakba. A falfirkák többsége egészen jól olvasható, pedig nem egy több száz éves. Nagyon sok rab szerzetes vagy pap volt, akiket VIII. Henrik záratott be. Aztán volt egy fegyverkiállítás, ahol páncélok sorakoztak egymás mellett. Kiállították VIII. Henrik egy fiatalkori, illetve egy felnőttkori páncélját. Szép termetes ember volt! De ott volt I. Károly díszes páncélja, amit később II. Károly (I. Károly fia) is használt.

Nagyon tetszett egy normann-kori kápolna masszív falakkal és oszlopokkal. Mennyire monstrumnak nézett ki a gótikus katedrálisok után! Viszont pont az egyszerűsége miatt - semmi festmény, díszítés, csak a csupasz falak és a kicsit még nehézkes boltívek - nagyon szép volt.

Ezután ismét sorbaálltam azért, hogy bejussak a koronákhoz. Nem azt mondom, hogy iszony sebességgel haladtunk, de azért nem volt idegtépő a várakozás. Közben szemrevételeztem azokat az épületeket, amelyeket már megnéztem. Talán a legszebb része az egész épületkomplexumnak a Fehér torony (ahol a normann kápolna, illetve a fegyverkiállítás volt).

Az épület, ahol a koronaékszereket őrzik és az előtte várakozók sora

Aztán végre bejutottam az épületbe. A terembe egy egy méter vastagságú acélajtó nyílik. Ugyan a korábbi látogatásom alkalmával már láttam mindent, de azért ismét megcsodáltam a koronákat, jogarokat és egyéb ékszereket. Csodaszépek! Nekem még mindig Viktória gyémántokkal kirakott kis koronája tetszik a legjobban.

Ezután az a torony következett, ahol valószínűleg Boleyn Anna várt a kivégzésére. Nem tudják pontosan, hogy melyik helyiségben, csak azt, hogy valószínűleg ugyanabban a szobában őrizték, ahol korábban az esküvőjére készülődött. 

Az udvaron még mindig ott voltak a fekete hollók, lenyírt szárnyakkal. Ugyebár az a legenda, hogy amíg a madarak el nem repülnek, addig a királyság nem szűnik meg Angliában.

Aztán az udvaron csatlakoztam egy csoporthoz, hogy meg tudjam nézni a Szent Péter és Vincula királyi kápolnát (csak meghatározott időben van nyitva, és akkor is csak vezetővel lehet bemenni). Sajnos itt sem lehetett fényképezni. A kápolna érdekessége, hogy csak két hajós és a két hajó különböző: az egyikben áll egy hatalmas orgona, a másikban van az oltár.

Miután a pincétől a padlásig minden megnézhető helyet megvizslattam, átsétáltam a Tower Bridge-n. Gyönyörű ez a híd! Bár ez a bilikék szín... Igaz, lehet, hogy pont ettől a lehetetlen kéktől ennyire egyedi az egész. Itt is hosszú sor állt, hogy megnézzék belülről a hidat, de ezt most kihagytam, majd legközelebb. Inkább továbbmentem, és a másik parton legyalogoltam a Belfast nevű hajóig.

HMS Belfast

A Belfastról azt kell tudni, hogy nemcsak a II. világháborúban, de a koreai háború idején is használták, majd kivonták a forgalomból, és múzeumnak rendezték be. A maga idejében egy modern hajónak számított, nagyon jól felszerelt volt: hatalmas konyha, hentes, pékség, fogorvos, kórház műtővel, aszalosműhely, esztergályosműhely, fogda - hogy csak néhány dolgot említsek, amely megtalálható volt a fedélzeten.

A legénységi szállás

Az alsó fedélzetekre is le lehetett menni, ahol a motor és minden egyéb technikai berendezések voltak. Iszony picike volt a hely, időnként a hátizsákom csaknem fennakadt a létrákon való fel-le mászkálásban. De megérte, mert nagyon érdekes volt mindent. 

Az alsó fedélzeten található bombaraktárban sorakozó lövegek.

Természetesen a fedélzeten megnéztem a lövegtornyokat, már amelyikbe be lehetett menni. Odabent egy kis film bemutatta, hogy hogyan zajlott egy kilövés, közben pedig jelképesen betöltötték a lövegeket, illetve elsütötték őket. Irtó érdekes volt!

A hajó után már nem mentem más helyre, mert sajnos szinte minden bezárt délután 5, de legkésőbb 6-kor. Szóval elsétáltam a Belfasttól a Victoria pályaudvarra. Közben bámészkodtam mindenfelé. Láttam a Monumentet, ami egy magas oszlop a tetején egy aranyozott lánggal. Volt Londonban egy nagy tűzvész, ami a város jelentős részét elpusztította, ennek a tűznek az emlékére emelték az oszlopot. (A kiírás szerint, ha lefektetnénk az oszlopot és húznánk vele egy kört, akkor megkapnánk azt a területet, amely a tűzvészben elpusztult.) Láttam ezen kívül kis keskeny házakat. Nagyon mókás, hogy egy ház gyakorlatilag olyan "széles", mint az egyetlen ablak, ami homlokzatán van.

A cím azért egy kicsit megtévesztő, mert valóban a fájdalomról is szó esik a kötetben, de inkább azt helyezi előtérbe, hogy mennyire gyávák az emberek ahhoz, hogy kiálljanak magukért, hogy felnőjenek és éljenek. És igen, ha ezt megteszik, az sokszor fájdalommal jár, de ez a fájdalom szükséges a továbblépéshez.

A kötet több előadás szövegét tartalmazza. Vannak átfedések a témák között, mi több ismétlések, de egyáltalán nem bántam egyiket sem. Jó volt elolvasni bizonyos dolgokat többször is. Az előadásmód a szokásos kicsit földbe döngölős Csernus-féle megfogalmazás, de szerintem ezekben a témákban kell ez a hangnem, hogy felébredjen az ember. Szerintem már az is haladás, ha egyáltalán gondolkodásra provokál, aztán hátha utána lesznek olyanok, akik ténylegesen mernek lépni. 

Három olyan kastélyt látogattam meg, ami a semmi közepén található, tehát nem lehetne tömegközlekedve eljutni egyikhez sem, ugyanakkor mindhárom a National Trust kezelésében van, tehát ingyen megnézhettem a tagsági kártyám miatt.

Reggel majdnem meggondoltam magam, mert ömlött az eső. Megnéztem az előrejelzést, ami délutánra már napsütést ígért. Mit ne mondjak, a szürke ég láttán eléggé kételkedtem ebben. Aztán végül úgy döntöttem, hogy útnak indulok "Bélával". "Béla" az ingyenesen letölthető navigációs program egyetlen magyar nyelvű hangja volt (egy olyan 10 éve még nem minden autó rendelkezett saját navigációs rendszerrel, mi több, nem volt valami túl sok letölthető applikáció sem).

Útközben egyszer elgondolkoztam azon, hogy vissza kellene fordulnom, mert a hármas fokozatra kapcsolt ablaktörlő alig győzte a vizet törölni, úgy ömlött az eső. Aztán mintha már nem lett volna annyira szürke az ég, és mire megérkeztem az első kastélyhoz, el is állt.

Ez a kastély pedig a Scotney kastély volt. Gyönyörű parkban két épület található, az egyik a 14. században épült Régi kastély, a másik pedig az 1837-ben Elizabeth-stílusban felépített "ház". Nos, a "ház" inkább egy kastélyhoz hasonlított.

A "ház" kertre néző homlokzata.

Mire eljutottam a parkolóból a házhoz ismét esni kezdett. Na, nem annyira vészesen mint útközben, de azért bosszantó módon. Néhány kóbor turista és többnyire helybeli nyugdíjas társaságában léptem be az épületbe. Mindjárt szimpatikus volt a hely, mert lehetett fényképezni. Rögtön egy nagyon kellemes nappaliban találtam magam. Csodaszép kandalló, egy kis ablakbeugró kényelmes fotellal - megállapítottam, hogy nagyon jól elolvasgatnék ebben a kis zugban.

A könyvtárszobát egy hatalmas kandalló uralta. De volt egy zongora is az egyik sarokban, a falakat pedig mindenütt könyvespolcok borították. Mit ne mondjak, itt is elolvasgattam volna.

Az ebédlőben szintén hatalmas kandalló állt, az asztal megterítve jó kis giccses porcelánnal (azért láttam már rémesebbet is). A helyiség végében pedig egy tálalószekrény terpeszkedett hatalmas aranytálakkal.

Az emeletre falépcső vezetett fel. Jobbra-balra keskeny kis folyosókról nyíltak a  hálószobák a hozzájuk tartozó fürdőszobákkal. Az egyik szobában ügyelő nyugdíjas nénitől megtudtam, hogy a szobák berendezése nem eredeti, hanem úgy hordták össze különböző helyekről. Az egyik kandallót például minden valószínűség szerint a Knole házból vitték át. Mondjuk nekem egy kicsit magas, hogy egy kandallót miért egy másik házból kell átvinni, miért nem ott, helyben építik fel, de hát ki érti ezeket az angolokat?

A vendégeknek fenntartott hálószoba volt a legnagyobb és persze a legszebb. A hatalmas ágy az ablakkal szemben állt, és az ablakból rá lehetett látni a hatalmas parkra és a Régi kastélyra.

Miután kivégeztem az emeletet is, körbejártam a házat. Éppen nem esett az eső, szóval kényelmesen körbe lehetett bóklászni és persze a környező vidékben is lehetett gyönyörködni. Az a nyár meglehetősen száraz volt, és a fű eléggé kifakult, de akkor már 2-3 naponta esett, így kezdte visszanyerni a megszokott zöld színét. 

A Régi kastély. Csak a jobb oldali tornyot, illetve a középső rész néhány szobáját lehetett megnézni.

A kastély egy kis szigeten áll, ami egy tavacska közepén található. Az épület egyik része sajnos a Jakab-korban megsemmisült egy tűzvész során. A megmaradt épületrész gyakorlatilag teljesen üres. Néhány szobácskája van csak, a - meglehetősen koszos - ablakokból gyönyörködni lehet a kertben, de teljesen üres mindegyik helyiség.

Ezután megnéztem a romos épületrészt is.

Az épület hátsó, romos része a virágokkal és futónövényekkel.

Nekem ez jobban tetszett! A megmaradt falak tövében virágok, virágos bokrok sorakoznak, a félig romos falakra pedig mindenféle futónövény kúszott fel.

A Régi-kastély után visszamentem a parkolóba, miközben ismét szakadni kezdett az eső. Végül is szerencsém volt, mindent megnéztem. Így aztán útnak indultam a következő célpont felé: a Bodiam kastélyhoz.

"Béla" megint úttalan utakon keresztül navigált. Közben rájöttem, hogy azért is tűnnek ennyire keskenynek az utak, merthogy többnyire mindkét oldalt fák, sűrű bokrok vagy éppen kerítések szegélyezik, a fák nem egyszer összeérnek az ember feje felett, így olyan, mintha egy zöld alagútban közlekednék.

Útközben váltakozva hol esett, hol nem. Amikor megérkeztem, akkor éppen esett. Egy ideig ültem a kocsiban abban reménykedve, hogy eláll, de mivel csaknem hagyta abba, így felvettem az esőkabátomat, aztán irány a kastély. 

A kastély 1385-ben épült, az építtetője Sir Edwar Dallingridge, aki egy katona volt. Nem tudni, hogy azért építette a kastélyt, hogy megvédje a környéket, vagy csak szimplán a hatalmát és a gazdagságát akarta ezzel hirdetni. A kastély a polgárháborúban (1640 környéke) lakhatatlanná vált. 1926-ban aztán a National Trust kezelésébe került, amely a megmaradt épületrészeket olyan állapotba hozta, hogy most látogatható legyen.

A kastélyhoz vezető kis ösvényen egy háborús bunkerra bukkantam. 1940-ben építették arra az eshetőségre, ha a németek partra szállnának Angliában. (Sajnos be nem lehetett menni, pedig kíváncsi lettem volna rá).

Ezek után végre elértem ahhoz a tóhoz, aminek a közepén áll a vár.

A vár hátsó része. Az itt található bejárat ma már le van zárva.

Az épület négyszögletes, és én pont a bejárattal ellentétes oldalhoz érkeztem. Pontosabban itt is volt egy bejárata a kastélynak a középkorban, amihez egy fa híd vezetett. A híd időközben eltűnt, így aztán ezt a bejáratot nem használják.

Az épület gyönyörű: masszív falak, tornyok, lőrések - szóval olyan, amilyennek egy középkori várnak lennie kell.

A kapuhoz egy keskeny híd vezetett. A kaput két torony védte, amin belépve a kapuőr a kezembe nyomott egy tájékoztató "lepedőt" (A3-as lap, mindkét oldalán mindenféle hasznos infóval). A kapualj gyönyörű boltíves volt, kétoldalán egy-egy lépcsővel, ami a toronyba vezetett fel. Rögtön fel is araszoltam. Közben egy-egy szinten meg lehetett állni. Annak idején itt volt az őröknek a szállása. Lőréseken, ablakokon figyelhették folyamatosan a környéket, hogy ki akarja esetleg megtámadni őket. Annyira komolyan vették ezt a feladatot, hogy a mellékhelyiségben (pici kis beugró a toronyban) szintén volt egy lőrés, hogy miközben a dolgát végzi az őr, aközben is kémlelhesse a vidéket.

A kaputoronyból aztán egy keskeny várfalon keresztül át lehetett menni a következő toronyba. Közben remek kilátás nyílt az egész udvarra. Természetesen felmentem a másik toronyba is, ahonnan még szebb volt mindenfelé a kilátás.

A vár belső udvara. Az oldalfalakon lehet látni, hogy egykor hány emeletes épületek álltak ott, ma már viszont szinte egyetlen belső fal sincs meg.

Innen a lépcsőn az udvarra jutottam. Átbóklásztam a szolgák szálláshelyén (legalábbis a kapuban kezembe nyomott tájékoztató szerint valamikor itt szállásolták el a személyzetet) - sajnos szinte semmi nem maradt meg ebből a részből. Ezután a konyha következett. Ennek állt az udvar felé néző fala csodaszép ablakokkal. Magában a konyhában két hatalmas kandalló állt. A kandalló ebben az időszakban még újdonságnak számított, ennek ellenére szinte minden helyiségben volt egy. A konyhából egy következő toronyba lehetett jutni, ahol a vár kútja volt. (A kút mögött volt az a kapu, ahová a középkorban még a fahídon be lehetett jutni a kastélyba.)

Az egykori konyhából egy megmaradt ajtónyíláson keresztül a hajdani nagyterembe jutottam (nem is lehetett olyan nagy...), majd a kastély urának, illetve úrnőjének lakrészében léphettem be. Hát ebből sem sok maradt meg.

Ezután a kápolna következett. Gyakorlatilag semmi nincs belőle meg csak a csodaszép ablaka. Az viszont csodás!

Még egy toronyba fel lehetett mászni, igaz, csak az első emeletéig. Ott egy pici kiállítás volt arról, hogy hogyan nézhetett ki a kastély fénykorában, egyáltalán hogyan építették, illetve hogy kik is élhettek a falakon belül.

Miután mindent alaposan megnéztem, megkerültem az épületet a másik irányból is - és ekkor csoda történt, kisütött a nap, mi több, olyan meleg lett, hogy nemcsak az esőkabát, de még a pulcsi is lekerült rólam. Éljen az angol időjárás!

Szóval innen már napsütésben vezettem tovább "Béla" segítségével a következő kastélyhoz: Sissinghursthöz.

A kastély tulajdonképpen egy Erzsébet-kori épület romja. Megmaradt a valamikori épületegyüttes egy része, valamint a kastély tornya. Az 1930-as években vált híressé a hely, amikoris a tulajdonosok (Vita Sackville-West és a férje, Harold Nicolson) csodaszép kertet építtettek itt.

A kastély megmaradt épületrésze: az alacsonyabb közepén volt a bejárat, a háttérben pedig látszik a két megmaradt torony.

Az épület Tudor-korabeli. Nagyon helyes kis kapu vezet be a belső udvarba, amelynek a közepén áll a megmaradt kastélytorony (1560-as években épült), aminek fel lehet menni a tetejére.

Az egykori kastély tornya. Ma elég furcsán néz ki, ahogy ott áll egymagában a kert közepén.

Természetesen ezt sem hagytam ki, és tetejéről megcsodáltam a környéket. Egymástól sövényekkel, kőfalakkal elválasztott kertek sorakoztak körben. Innen fentről is csodaszépek voltak.

Aztán persze megnéztem őket egymás után. Volt egy úgynevezett Fehér kert, ahol csak fehér színű virágok voltak. A kert mögött állt a plébános háza, mellette a Rózsa-kert - sajnos a rózsák már nem igazán virágoztak (hát miért virágoztak volna? - Néha az az érzésem, hogy a rózsák szánt szándékkal elvirágoznak, mielőtt teljes pompájukban láthatnám őket.) A Cottage-kertben mindenféle színű virágok kavalkádját lehetett megnézi. A kisebb kertek között gyümölcsfákból létrehozott fasorokon lehetett sétálni. De volt egy fűszernövényes kert, csónakház (csónakot ugyan nem láttam) meg egy kis pocsolya - nem mondanám se tónak, se folyónak, ráadásul csupa zöld volt a teteje.

Nem is tudom, mennyi időt bóklásztam a kertben. Aztán kifelé menet még a bejárati épületrészt is megnézem belülről. A házaspár nemcsak a kerteket hozta létre, hanem az egykori istállóból kialakított egy könyvtárat, amely ma megtekinthető. 4000 könyv található benne, egy csodaszép kandalló meg egy kis dolgozósarok társaságában. Nagyon helyes, ezt is nagyon elfogadnám!

Ezután hazafelé vettem az utat. Nagyon helytelenül nem töltöttem fel a tabletemet, szóval visszafelé azon izgultam, hogy vajon "Béla" meddig bírja szuflával, de szerencsére csak a falu határában adta meg magát, addig kitartóan irányított (ismét úttalan utakon) meg fütyült, ha ne talán tán akár egy 1 km-rel is túlléptem volna a megengedett sebességet.

Be kell vallanom, hogy csak becsületből olvastam végig a könyvet, pedig a történet nem volt annyira rossz. Egy sorozatgyilkos ügyében folyt a nyomozás. Természetesen volt több gyanúsnak hitt figura, néhány mellékszál, hogy megkeverje az olvasót - szóval minden adott volt ahhoz, hogy egy jó krimi legyen belőle. Néhány alkalommal zseniálisan szerkesztette az író a cselekményeket. 

De a nyelvezete iszony volt. Mérhetetlenül közönséges hangnemet ütött meg a szerző és nagy többségében teljesen alaptalanul. Kifejezetten zavaró volt ez az alpári stílus. Ráadásul a szereplők is hiteltelenek voltak. Nem volt igazi karakterük, néha olyan volt, mintha rosszul játszó színészeket láttam volna magam előtt, akik ki-kiestek a szerepükből. Néha csak lestem ki a fejemből, hogy ezt most miért is mondta/csinálta? 

A végére tartogatott fordulat zseniális lett volna, ha ekkor már nem hatalmasodott volna el rajtam az az érzés, hogy csak már legyen végre vége, mert minél előbb meg akartam szabadulni ettől az ízléstelen hangnemtől. Ráadásul, amikor kiderült, hogy ki a gyilkos, akkor csak pislogtam - na, nem a meglepetéstől, hanem az indokoktól, hogy miért is gyilkolt. Több sebből is vérzett az egész összetákolt magyarázat. Egy kicsit olyan érzésem volt, hogy az író nagyon meg akarta lepni a T. Olvasót, mert semmi nem utalt arra, hogy ez az illető az elkövető, csak éppen nem támasztotta alá elegendő és nyomós okokkal a tettét. 

Történik egy másik gyilkosság is, amit nem a sorozatgyilkos követ el. Ennek nem láttam semmi értelmét.  Teljesen logikátlan volt, hogy ki és miért ölte meg az illetőt, arról nem is beszélve, hogy napokig nem fedezték fel a gyilkosságot. 

Az egyik főszereplő epilógusként hozzácsatolt vallomása, ami előrevetíti a következő kötet tartalmát - nem tudtam vele mit kezdeni. Kicsit összecsapott volt, az érdeklődést és a kíváncsiságot akarta felkelteni, de gyakorlatilag nekem teljesen hiteltelenné tette a karaktert.

Ugyan hideg volt, de annyira csodaszépen sütött a nap, hogy muszáj voltam egy kicsit bóklászni a városban. A Fő térhez közel találtam egy csodaszép épületet, az Asam házat, amelyet a két Asam testvér épített magának. Ők építészek, szobrászok, festők voltak. Mivel vallásosak voltak, ezért rögtön a házuk mellé felépítettek egy templomot is, amelynek a hivatalos neve Nepomuki Szent János templom, de igazából Asam templomként ismert. A templomot magánhasználatra építették, és tényleg zárva volt kezdetben mások elől, de aztán arra kényszerítették a testvéreket, hogy megnyissák a látogatók előtt. A templom kívülről nem annyira impozáns, de a belseje! Na, az annál inkább. Tényleg csodaszép - már ha valaki vevő a jó kis barokkos giccses agyondíszítésre.

A főoltár és a díszes falak az Asam templomban.

Ezután a sétáló utcában egy jezsuita templomba botlottam, amiből kívülről szinte semmi nem látszott, mivel felújítják. Belül viszont nagyon helyes! És mint kiderült itt van a Wittelsbachok kriptája is. Nem az összes családtag van itt eltemetve, de II. Lajos igen (ő építette ugyebár Neuschwansteint), illetve Napóleon mostohafia is (ezen nagyon meglepődtem).

Ezt követően bevettem magamat a Deutsches Múzeumba.

A múzeum eléggé rémes kinézetű főbejárata.

Aki a technika megszállottja, annak ez a múzeum maga a paradicsom. Volt itt minden, mi szem szájnak ingere. Egy hajózási részleg: mindenféle kajakok, kenuk, csónakok voltak kiállítva, illetve egy U-boot is. A külsejét leszedték, és így be lehetett látni a belsejébe. Sajnos be nem lehetett menni, pedig az lett volna az igazi. Aztán mindenféle hajózási kellékeket is kiállítottak (szextánsok, távcsövek stb.).

Aztán következtek a repülők. Messerschmittek, Junkerek, helikopterek, a mai utasszállító gép keresztmetszete, repülőgépmotorok, katapult ülések sorakoztak egymás mellett.

Egy, a számtalan kiállított repülőgépből.

Ezt követte az űrhajós részleg, ahol szkafanderek, holdjáró és mindenféle, számomra beazonosíthatatlan űr izék voltak.

Volt egy nyomdatörténeti rész, itt a nyomdagépek fejlődését mutatták be. Ott volt a legelső, Gutenberg nyomdája, illetve a legmodernebb nyomdagépek is.

Gutenberg-féle nyomda.

Lenyomatok, betűkészletek - hihetetlenül érdekes volt.

Ezt követte a különböző gőzgépek csoportja. Hát itt elvesztettem a fonalat. Egyet, kettőt még csak-csak felismertem, de azért a többségről fogalmam sem volt, hogy micsoda.

Ezután lementem az alagsorba, ahol bányákat rendeztek be.

"Sóbánya" a múzeum pincéjében.

Mindenféle bányát bemutattak: só-, érc-, szénbánya, illetve hogy milyen technikával dolgoztak és milyen eszközöket használtak a kezdetektől a napjainkig. Hihetetlenül érdekes volt az egész.

A múzeum után még elmentem a közelben álló neogótikus templomhoz. Hát egy ez csalódás volt a számomra. Volt egy-két szép dolog benne, de úgy összességében nem estem hasra a látványtól. Innen visszasétáltam a Fő térre. Van ott egy nagyon jó kis vendéglő, gondoltam eszem valamit, mielőtt hazamegyek, de aztán letettem róla. Egy japán csoport állt előttem, és azt kivárni, míg ők eldöntik, hogy mit egyenek... Inkább hazabuszoztam.

Azt hiszem, kezdek kritikussá válni a szerzővel szemben. Összességében szuper volt a történet, a szerkesztése a könyvnek és természetesen a főszereplők is hozták a korábbi kötetekben megszokott formájukat.

De megint volt a végén két extra, felesleges csavar. Minden szépen a helyére került és akkor volt még egy "rosszfiú", aki megkavarta a szálakat, de igazából teljesen feleslegesen. Aztán előkerült még egy alak a semmiből. Utóbbi még valamennyire bele is illett a cselekményekbe, de hozzá nem igazán adott semmit a történethez. Nem mondom, hogy elrontották az összképet, de enélkül, különösen az első "rosszfiú" nélkül is megállta volna a helyét.  

Az egyik visszatérő mellékszereplőről ismét több információt tudott meg a T. Olvasó. Ez például kimondottan tetszett, mert nagyon emberi reakciója volt a nyomozónak: hezitált, tépelődött, tehát nem szuperhősként viselkedett.

A főgonosz karaktere zseniálisan lett felépítve. Azt hiszem, tényleg ilyen hátterük lehet a való életben is, ezért lehetnek annyira szívtelenek és kíméletlenek.

Amelia és Lincoln párosa ismét tökéletesen működött. Mondjuk azon elméláztam, hogy annyiszor szerepelt már, hogy milyen egészségügyi problémája van Ameliának, és hogy mennyire fáj neki itt meg ott - ez senkinek nem tűnik fel a kollégái közül mondjuk egy alkalmassági vizsgán? Vagy valamiféle tréningen/kiképzésen?