Mást terveztem, de reggel eléggé be volt borulva, mi több délutánra esőt jósoltak, így úgy döntöttem, hogy nem reszkírozom meg, hogy elázzak, inkább valami olyan helyre megyek, ahol ha kell, fedett helyre tudok menekülni az eső elől. Így esett a választás Greenwichre.

Bevonatoztam a Victoria pályaudvarra, majd elsétáltam a Westminsterhez, ahol van egy kikötő. Ugyanis Greenwichbe hajóval is el lehet jutni. A hajóút egy órás, és létezik persze egy rövidebb útvonal egyéb közlekedési eszközökkel, de nagyon sokszor kellett volna átszállni, ezért döntöttem az egyszerűbb hajókázás mellett. A döntésemet egyáltalán nem bántam meg.

A hajónak kétfős legénysége volt, az egyik vezette a hajót, a másik a kikötésnél segédkezett, illetve idegenvezetett. Persze nem profi idegenvezető volt, de minden látnivalóról mondott néhány érdekességet. A hajó a parlament mellől indult, szóval meg lehetett csodálni az épületet a folyóról is, aztán következett a London Eye, a hidak egymás után, a Kleopátra tűje, a Belfast, a Tower, a Tower Bridge. És mekkora szerencsém volt! Jött egy hajó, így leállították a hídon a forgalmat, és felnyitották. A híd közepe, mintha csak egy kapu lenne, szétnyílt, komótosan felemelkedett, a hajó szépen átsiklott, majd az úttest visszaereszkedett és ment tovább a forgalom. Néhány perces volt az egész művelet.

Aztán folytattuk mi is a hajóutat lefelé a Temzén. Éppen apály volt, így a vízszint egészen alacsony volt, és látszottak a zöld algás facölöpök a különböző kikötőhelyeken. Láttunk kiskocsmákat (irtó édesek), a Globe színházat, Drake hajójának a másolatát, az új üzleti negyed felhőkarcolóit (rémesek és szerintem annyira nem illenek Londonhoz), és aztán egyszer csak feltűntek a Cutty Sark árbocai Greenwichben.

A Cutty Sark. A hajó előtt látható kupola egy lépcső, amely a Temze alatt húzódó alagútba vezet.

Első utam a Cutty Sarkhoz vezetett. Mesésen gyönyörű ez a hajó. Néhány éve felújították, és a szárazdokkot úgy készítették el, hogy a hajót a két oldaláról megtámasztották, és gyakorlatilag a levegőben áll, ennek következtében le lehet menni a hajó alá is. Természetesen megnéztem a pincétől a padlásig. Hát... Kicsit csalódtam, mert a két alsó fedélzet (a rakodószintek) szinte teljesen üresek voltak. Néhány tárgyat kiállítottak: hogy néztek ki azok a gyapotzsákok, amikben a gyapotot hozták be Ausztráliából, teadobozok, amikben a teát szállították Kínából, egy-két szextáns, aztán ennyi. A fedélzeten volt néhány kabin (konyha, legénységi szállás, asztalosműhely), aztán tanulmányozni lehetett a kötélzetet (minden elismerésem a tengerészeké, akik kiigazodnak ezeken!). Ezek után lementem a hajó alá. Mint mondtam, oldalról hatalmas gerendák tartják a levegőben, és sétálni lehet a hajó alatt.

A levegőben álló hajó. 

Elég érdekes volt ott állni a hatalmas hajótest alatt.  

Innen a Tengerészeti Főiskola épületéhez mentem, ahol megnéztem a kápolnát és a Painted Hallt.

Az eredeti kápolna egy tűzben elpusztult, a ma láthatót 1779-ben építették. 

A kápolna oltára és mennyezete.  

A Painted Hall (Festett Csarnok) a XVIII. század elején készült és Nagy-Britannia Sixtus-kápolnája néven emlegetik. A több mint 3500 négyzetméternyi falfelületen közel 200 festett alak látható. A termet ceremóniális célokra is használják, például Nelson admirális temetési szertartását is itt tartották. 

A Painted Hall (Festett Csarnok)

Ezután a Tengerészeti Múzeumot néztem meg. Mindenféle érdekes dolgot kiállítottak, illetve bemutatták hogy az angolok hogyan hódították meg az Atlanti-óceán partvidékét. Láttam kerekesgőzös lapátját (működő állapotban mutatták be), velencei gondolát (csupa aranyozással), a rabszolgahajók történetét (hogyan szállították a szerencsétleneket, milyen bilincseket használtak), különféle hajómodelleket, különböző faragott hajóorr díszeket. 

Egy hajóorr dísz a múzeumban.

Ezután csavarogtam még egyet a városban, de hamarosan visszaindultam a kikötőbe, mert ronda felhők kezdtek gyülekezni, és nem akartam megázni. Iszony sor állt a kikötőben, valószínűleg mások is úgy gondolták, hogy jobb meglógni az eső elől. Azt hittem, nem fogok felférni az első visszafelé menő hajóra, de tévedtem. Szerencsére feljutottam, még ülőhelyem is volt a fedett részben az ablak mellett. Rendesen beborult, miközben hajóztunk visszafelé. És megint mekkora szerencsém volt! Ugyanis megint jött egy hajó, ami miatt felnyitották a Tower Bridge-t. Ismét egészen közelről megszemlélhettem, ahogy átmegy a hajó a felnyitott híd alatt.

A Westminsternél lévő kikötőig mentem, majd onnan elgyalogoltam a Victora pályaudvarra, aztán felszálltam a hazafelé tartó vonatra. Mire hazaértem, szakadt az eső.

Ismét a szokásos kicsit csapongó gondolatsor Feldmártól. Persze vannak benne ismétlések, ezt ő maga is bevallja, hogy már beszélt erről vagy arról, de szerinte jó elismételni fontos gondolatokat. Igaza van. Annak ellenére, hogy néhány mondata ismerősen csengett, most valahogy másképp hatottak. Talán a szövegkörnyezet miatt, talán mert én olvastam más hangulatban, mint az előző alkalommal.

A fő gondolatai arról szóltak, hogy mennyire fontos lenne, hogy elsősorban magunkra figyeljünk, csak aztán másokra. Elsőre nekem önzésnek tűnt a kijelentése, de amikor kifejtette, miért is gondolja így, megértettem, hogy igaza van. Mert ki más figyelhetne rám a legjobban, ha nem saját magam? 

A kirándulás célja Battle volt, ahol valójában lezajlódott az 1066-os hastingsi csata, amikoris Hódító Vilmos legyőzte a Harold vezette angolszász sereget. Hódító Vilmos Hastingsnél szállt partra, de a hastingsi csata nem ott volt, hanem Battle területén (a csata után kapta a település a nevét). Vilmos a csata helyszínén alapított egy apátságot, amelynek templomát ott építtette fel, ahol Harold elesett a csatában. A főoltár előtt egyébként a mai napig egy kőtábla emlékeztet az eseményre. Igaz, a templomnak már csak az alapjai vannak meg, de a tábla még mindig ott áll.

Sajnos nem sikerült közvetlen járattal eljutnom a helyre, kétszer át kellett szállnom, de ismét lenyűgözött az angol vonathálózat, mert valami elképesztő pontossággal volt kiszámítva, hogy minden csatlakozást kényelmesen elérjek.

A battle-i vonatállomás épülete szerintem legalább az 1500-as, 1600-as évekből származik: famennyezetes, gótikus ablakokkal, fapadlóval. Hihetetlen, hogy egy ilyen épületet vonatállomásnak használnak.

A vonatállomás Battle-ben.

Innen egy kellemes 15 perces séta volt az apátság. Útközben egy idő után feltűnt az apátság magas kőfala. Szemben az apátság területével volt egy nagyon hangulatos kis templom (odafelé zárva volt, visszafelé esküvő miatt kitessékeltek), ami körül 1800-as és 1700-as évekbeli sírok álltak. Aztán egy kis térre értem, aminek baloldalát gyakorlatilag teljesen elfoglalta az apátság bejárata, ami egy tornyos megerősített kapu. 

Az apátság bejárata.

Belépve az épületbe rögtön letámadott nagyon udvariasan egy hölgy. Az épület ugyanis az English Heritage kezelésében áll. Osztottam-szoroztam, és úgy döntöttem, hogy megéri belépni és az egy éves tagsági kártyát kiváltani. Innentől kezdve az English Heritage kezelésében lévő létesítményeket ingyen nézhettem meg. 

Mint kiderült, a lehető legjobb időben érkeztem, ugyanis aznap azon ritka alkalmak egyike volt, amikor a látogatók előtt egyébként zárt részekbe is be lehetett menni. Az apátságot ugyanis VIII. Henrik az egyház megreformálásakor megszüntette. Jelentős része ezért áll ma romokban. A korábbi kolostor épületét Henrik az egyik kedvenc barátjának adományozta - ez az épületrész ennek köszönhette, hogy túlélte az évszázadokat. A barát családja, illetve leszármazottai itt laktak jó ideig, aztán a család eladta, és ma iskolaként üzemel. Kb. 300 diákja van. Ezért van az, hogy ez a rész csak nyári szünetben, és akkor is csak kizárólag vezetővel tekinthető meg.

A ma iskolaként üzemelő egykori kolostor épülete

Így aztán először ezt a részt néztem meg egy kis csoport tagjaként. A Nagycsarnokkal kezdtük az épület felfedezését, ahol van egy 1800-as években készült festmény a hastingsi csatáról. A hatalmas teremben óriási méretű kandalló áll, a mennyezete fagerendás, színes üvegablakos, és meseszép! Innen a könyvtárba mentünk. Nos... Nagyon kedves, a kertre néző ablakos helyiség volt, de könyv alig volt benne. Egyáltalán nem olyan volt, mint egy könyvtár. Ezután az ebédlő következett. Boltíves, egy kicsit sötét helyiség volt, talán ezért használták korábban raktárként.

Az ebédlő.

És akkor itt véget is ért az iskolai rész látogatása. Sajnos a többi helyiségekbe még nyáron, iskolaszünetben sem engedik be a látogatókat.

Ezek után az audio guide-dal a kezemben nekivágtam az apátság további részének felfedezéséhez. Egy kellemes félórás sétával körbejártam a valamikori csata területét. Közben kb. minden bokornál az audio guide elmondta, hogy akkor a Vilmos vezette normann sereg balról támadott, a Harold vezette angolszász sereg jobbra menekült, a csata annyira hosszúra nyúlt, hogy közben Vilmos lovat váltott, az angolszászok erre támadtak, a normannok meg arra meneteltek, és akkor nem is tudni pontosan, hogy Harold egy kardszúrás vagy egy, a szemét eltaláló nyílvessző következtében halt meg stb., stb. Azt hiszem, kicsit túlzásba vitték a csata részleteinek ecsetelését. Mindenesetre az idő kellemes, a táj szép volt, szóval élveztem a kutyagolást. 

A csatamező körbejárása után a dormitóriumhoz érkeztem vissza. Az épület felső szintje és teteje már nincs meg, csak az alsó szintet lehet megnézni, ami még így, félig romos állapotban is meseszép. A maga idejében ez egy hihetetlenül gyönyörű apátság lehetett.

A dormitórium maradványai

A következő látnivaló a Pillangó-kert volt. Hogy miért ez a neve, nem jöttem rá. A méteres gazban néhány gyümölcsfa csemete árválkodott két méhkaptár társaságában. A kiírás szerint vigyázni kell a méhekkel, nem szabad túl közel menni a kaptárhoz. Ez lehet, hogy csak beetető szöveg volt, mert egy árva méhecskét sem láttam a közelben.

Ezután a 19. században épített jégházhoz érkeztem. Amíg nem volt hűtőszekrény itt tárolták a télen összegyűjtött jeget. Mondjuk azon elméláztam, hogy Angliában azért nincsenek igazán fagyok, akkor vajon mit tárolhattak itt? Na, mindegy.

A következő állomás a kripta volt. Valamikor itt állt egy templom, aminek mintájára aztán felépítették a Westminster apátságot. Utóbbi ugyebár a mai napig áll, a mintául szolgáló templomnak már csak a kripta része található meg romokban, illetve a valamikori főoltár maradványai, aminél ott van az a bizonyos emléktábla, amely Harold halálának helyét jelöli.

Még fel lehetett mászni az apátság kőfalára is, amely azért volt olyan magas, merthogy védelmi funkciót is betöltött.

És akkor itt végetért a túra. Aminek egy kicsit örültem, mert időközben beborult, és feltámadt a beígért szél is. Szóval kimondottan jól esett felszállni a vonatra, ahol kivételesen nem ment a légkondi, így kellemes volt a klíma.

Rég találkoztam ennyire rosszul szerkesztett könyvvel. Az volt az érzésem, mintha egy könyvből valaki kitépett volna egy fejezetet, mert se előzmények, se befejezés, csak lógott az egész a levegőben.

Pedig maga a történet nagyon érdekes. Egy angol hadifoglyot Drezdába szállítottak nem sokkal a végzetes légitámadás előtt, így aztán tanúja volt a borzalomnak. Részletesen leírta a négy végzetes bombázást, majd azt követően a romok alatt rekedtek mentését. Ott egy idő után nem számított, hogy ki volt hadifogoly, ki nem, túlélők után kutattak. Maga a történetmesélő is több pince, óvóhely kiásásában segédkezett - mindössze egyetlen egyszer sikerült túlélőket találniuk, és ennek ugyanúgy örült, mint a városlakók. Őt magát is elborzasztotta az a kegyetlen pusztítás, amit az angol légierő okozott. Nem katonákat, gyárakat céloztak meg, hanem a történelmi belvárost, amely a gyújtóbombák ledobása után azonnal lángba borult. Ezt még három másik bombatámadás követte, amelyek gyakorlatilag szinte mindent megsemmisítettek.

Ragyogó napsütésben vágtam neki a városnak, néhány múzeumot szemeltem ki közelebbi szemrevételezésre. A buszmegállóban még sütött a nap, aztán egyszerre csak elborult, és mire beértem a belvárosba, addigra iszony hóesés kezdődött. Ráadásként még a szél is feltámadt, aminek következtében teljesen mindegy volt, hogy milyen irányba mentem, mindig szemből esett a hó. Esett... Na, ez enyhe kifejezés arra a hóviharra, amiben elküzdöttem magam a múzeumig.

Az első kiszemelt célpontom a Néprajzi Múzeum volt. A tájékoztató szerint több részlege is van, engem személy szerint az amerikai (észak és külön dél) érdekelt. A kiállítások többsége Óceániáról, illetve Afrikáról szóltak. Az észak-amerikai rész egyetlen egy terem volt. Néhány mokaszin, puebló indiánok által készített kerámiák és egy-két tolldísz képezte a kiállítás tárgyát. Ennél nagyobb csalódást csak a dél-amerikai volt, amelyhez fennhangon hirdetve hozzácsatolták a közép-amerikai tárgyakat is. Nos, egyetlen, kicsit ütött-kopott maja tányér képviselte ezt a régiót. Az inka kerámiák nagyon szépek voltak, azt meg kell hagyni, de tulajdonképpen ez is mind elfért egyetlen teremben. Hát mit ne mondjak, enyhén szólva csalódottan távoztam.

Az egyik inka kerámia

Viszont a múzeumból kilépve ismét sütött a nap, mi több ragyogóan kék volt az ég, mintha nem is esett volna korábban a hó. Persze korai volt az öröm, mert a következő múzeum felé tartva ismét eleredt a hó. De legalább most nem fújt a szél, igaz, nagyon hideg volt.

A következő célpontom az Egyiptom Ház volt. Pontosabban lett volna. Ugyanis egy karvastagságú lánc díszelgett a múzeum bejáratához vezető kapun. Semmi nem volt kiírva, minden sötétben volt, szóval hiába küzdöttem el magamat addig, nem jutottam be. Viszont megint elállt a hó. Innen átmentem a Königsplatzra, ahol két múzeum található.

Glyptothek múzeum egyik épülete

Mindkét múzeum a Glyptothek nevet viseli, és mindkettőben ókori görög, illetve római szobrokat állítottak ki. Nem vagyok egyiknek sem a rajongója, de azért az egyiket megnéztem. Szép volt a maga nemében.

Traianus császár szobra

A múzeum kivégzése után még bóklásztam egy kicsit a városban mindenféle konkrét cél nélkül - ha már egyszer nem esett a hó. Aztán a piactéren egy grillezett lazacot (Isteni finom volt! Jó kis kapros mártást adtak a grillezett krumplihoz) ettem, majd hazafelé vettem az irányt.

Az író 1980-as években írt az ÉS-ben megjelent írásaiból válogatott össze egy csokorra valót. Természetesen az akkori viszonyokat elemezte, kommentálta a maga szokásos, kicsit ironikus módján, de rengeteg ma is aktuális sort, gondolatot találtam benne. Néha meg is lepődtem, hogy vajon, hogy jelenhetett meg annak idején valami, ami ennyire kritikus volt a fennálló rendszerrel szemben.

Az ifjabb generációk miatt néha magyarázatot fűzött az író egyes mondatokhoz, szavakhoz, gondolatokhoz. Ez persze nem csak nekik szólt, azért egy-két helyen nekem is jól jött ez a lábjegyzet, hogy jaj, tényleg így volt, ez volt. Nem beszélve arról, hogy itt is szerepelt egy-két jól irányzott megjegyzés a mai korral szemben. 

Az útjelző tábla mellett nagyon sokszor elmentem, így aztán egyik nap úgy döntöttem, hogy megnézem a helyet.  Igen vadregényes út vezetett oda, a fák teljesen összeértek a keskeny út felett, egy pici, helyes településen is keresztül kellett vágni, és aztán egyszer csak megérkeztem az udvarház parkjának bejáratához. Merthogy egy kedves kis park közepén áll a masszív épület.

A jegyvásárlás után egy kicsit meredek ösvényen kellett lesétálni, ahonnan rálátni az egész területre. Az épület legrégibb része a középkorban épült, aztán az évszázadok során minden tulajdonos hozzáépített egy kicsit.

A kis torony alatt van a bejárat, amely a belső udvarba nyílik.

Az épületet egy vizesárok veszi körbe, amelyben néhány igencsak méretes halat láttam úszkálni. A bejárat felett zömök őrtorony állt, ahová volt szerencsém felmenni és onnan nem csak a park, de az idevezető út túloldalán lévő mező és erdő is látszott.

A kapun belépve egy kis udvarba érkezik a látogató, ahol szintén lehet látni, hogy az egyes épületrészek mennyire különbözőek. A falakra virágok és egyéb növények futottak fel, amitől az egész még hangulatosabb.

Az épületben kellemes meglepetés ért, ugyanis lehetett fényképezni! (Egyszerűen nem jövök rá, hogy mi a feltétele annak, hogy lehet vagy sem fotózni. Eleinte azt hittem, hogy ha még a tulajdonosok lakják az épület egy részét, akkor tilos a fényképezés, de Hever esetében ez a teóriám megdőlt, mert abban az épületben már senki nem lakik.)

Rögtön a VIII. Henrik korabeli Nagy csarnokba érkezik az ember. (Valószínűleg maga az uralkodó is megfordult az udvarházban, amikor errefelé járt.) Hatalmas kandalló, gerendás mennyezet - szóval nagyon rendben volt a dolog.

Az épület egyik legrégibb kandalója a Nagy csarnokban.

Aztán szobák hosszú sora következett. Különböző stílusban voltak berendezve, volt, ami középkori, volt, ami már 19. századi. Próbálták bemutatni az udvarházat az évszázadok hosszú során keresztül. Azért néhány dolgot kiemelnék, ami különösen tetszett. A kandallók például: különböző méretűek, különböző fazonúak. Ki merem jelenteni, hogy két egyforma kandalló nincs az egész épületben. Fából faragott (persze nem az a része, ahol annak idején a tűz pattogott, hanem a felette lévő díszítés), kőből kirakott, kőfaragványos, kerámialapos - szóval volt ott mindenféle.

A modernizáció során fürdőszoba is épült. A wc nagyon mókás volt - inkább egy hatalmas ládához hasonlított -, a mosdókagyló az elmaradhatatlan külön meleg-hideg vizes csapokkal állt a sarokban.

Volt egy régi kápolna, ami teljesen jelentéktelen, picike szobácska volt. Aztán ott volt az "új" kápolna, amit VIII. Henrik idejében építettek - faragott széksorokkal, szószékkel, festett fa mennyezettel (a festék ugyan rendesen megkopott már).

A konyhában egy kis tábla volt a falon csengőkkel, ez tájékoztatta a személyzetet, hogy éppen melyik szobából hívták őket. De nagyon jópofa volt a mosogató, amelyet, ha éppen nem használtak, akkor egy falappal takartak le - meglehetősen praktikus megoldás!

Az udvarház után természetesen körbenéztem a parkban. A baj csak az volt, hogy mivel hetek óta nagyon meleg volt (igen akkor Angliában éppen egy meleg és száraz nyár volt!), így a fű eléggé ki volt égve, és sajnos - szokás szerint - a rózsák is elvirágoztak már. A konyhakerti részben viszont a tök már szép nagyra nőtt (Haloweenre biztos elérte a kellő nagyságot, hogy töklámpás váljon belőle), és a paradicsomok is szépen piroslottak. Volt egy kis tavacska kacsákkal, egészen hátul, a park határában pedig egy patakocska csörgedezett csendesen.