Jeffery Deaver: A tizenkettedik kártya

Azt hiszem, kezdek kritikussá válni a szerzővel szemben. Összességében szuper volt a történet, a szerkesztése a könyvnek és természetesen a főszereplők is hozták a korábbi kötetekben megszokott formájukat.

De megint volt a végén két extra, felesleges csavar. Minden szépen a helyére került és akkor volt még egy "rosszfiú", aki megkavarta a szálakat, de igazából teljesen feleslegesen. Aztán előkerült még egy alak a semmiből. Utóbbi még valamennyire bele is illett a cselekményekbe, de hozzá nem igazán adott semmit a történethez. Nem mondom, hogy elrontották az összképet, de enélkül, különösen az első "rosszfiú" nélkül is megállta volna a helyét.  

Az egyik visszatérő mellékszereplőről ismét több információt tudott meg a T. Olvasó. Ez például kimondottan tetszett, mert nagyon emberi reakciója volt a nyomozónak: hezitált, tépelődött, tehát nem szuperhősként viselkedett.

A főgonosz karaktere zseniálisan lett felépítve. Azt hiszem, tényleg ilyen hátterük lehet a való életben is, ezért lehetnek annyira szívtelenek és kíméletlenek.

Amelia és Lincoln párosa ismét tökéletesen működött. Mondjuk azon elméláztam, hogy annyiszor szerepelt már, hogy milyen egészségügyi problémája van Ameliának, és hogy mennyire fáj neki itt meg ott - ez senkinek nem tűnik fel a kollégái közül mondjuk egy alkalmassági vizsgán? Vagy valamiféle tréningen/kiképzésen?  

 

Címkék: olvasónapló