Csodaszép volt az idő, tehát akkor csavargás és a célpont Dover volt. Folkstone után a vonat a tengerparton megy végig egészen Doverig. Csillogó, kék, csendesen hullámzó tenger, hatalmas, lomhán úszó komphajók, hófehér sziklák, néhány kóbor felhő az égen - szóval majdnem giccses volt az egész környezet.
A doveri pályaudvar a város közepén található, így nem kellett sokat gyalogolni a városközpontig. Mi több a turistáknak szánt információs központban sikerült beszereznem egy használható térképet, amin még a látnivalók is fel voltak tüntetve. (Na, nem minden, de hát ne várjon az ember mindig tökéleteset.)
Rögtön az információs központ közelében mindjárt akadt egy érdekes hely: a Római festett ház. Az épületről annyit kell tudni, hogy valamikor a 70-es években találták meg, és kezdték meg feltárni a területet. Nagyon szépen megmaradt néhány római időkből származó háznak az alapja, mi több, a falak alsó része is és a házak mellett egy őrtorony maradványaira is rábukkantak. A falakon jól láthatóak az egykori festmények maradványai (innen a hely neve). Az egész fölé egy épületet húztak (egy szocreál stílusú förmedvény!). Sajnos bent tilos volt a fényképezés. A dühítő az volt, hogy lehetett néhány képeslapot kapni, de én még ilyen pocsék minőségűeket eddig nem láttam Angliában. Leginkább a hatvanas évekbeli színes fényképekre hasonlítottak, amiken a vörös dominált, a többi szín pedig mintha nem is létezett volna.
Innen a városközpont felé indultam, mivel a végcélom a város felett található vár volt, de gondoltam, ha már itt vagyok, akkor körbenézek a belvárosban is. Egyetlen sétáló utcából áll az egész, aztán hosszan semmi. Mindenféle üzletek, és két említésre méltó hely. Az egyik egy helyes kis vidéki templomocska volt. Szép volt a maga egyszerűségében, de semmi említésre méltó nem volt benne.
A másik a városháza volt, ami egy masszív, szürke kövekből épített épület és az információk szerint a nagy csarnoka csodaszép. Nosza, felkúsztam a lépcsőn, és szembesültem a táblával, miszerint aznap a látogatók előtt zárva a csarnok. Hm... Az ajtó viszont nyitva állt. Gondoltam, megpróbálom, legfeljebb kidobnak. Belépve rögtön a nevezetes Nagycsarnokban találtam magam. Az ajtóból be lehetett látni a szomszéd helyiségbe, ahol éppen asztalokat terítettek. Talán esküvőre készültek, nem tudom, de ez nem is számított. A lényeg az volt, hogy a kutya nem törődött velem, szóval körbefényképeztem, amit lehetett. A csarnokot egyébként a XIV. században zarándokok elhelyezésére használták, később aztán királyi szállás lett belőle. Az utolsó király, aki itt szállt meg, VIII. Henrik volt. A mennyezet tölgyfából készült, a falakon színes üvegablakok, és az egész csodaszép. (Mondjuk azon elméláztam, hogy a XIV. században ezt hogy a bánatban fűtötték be. A zarándokok valószínűleg aszkéták is voltak, és bírták a hideget.)
Ezek után útnak indultam a dombon felfelé a várba.
A városközpont felé sétálva már látszott a vár.
Szép kis kaptató volt, rendesen kifulladtam, mire felértem. A vár gyakorlatilag várrendszer, mert több külső várfal van megerősített kapukkal. Három kapun át jutottam be a legbelső várba. A vár egyébként az egyik legrégibb Angliában. Mint kiderült, már a rómaiak is építettek ide egy erődítményt, aztán ezekre alapozva a normannok, majd aztán az angolok. A vár térképe, amit a bejáratnál kaptam, majdnemcsak bonyolultabb volt, mint az egész városé.
Szóval az első kapun bejutva (ismét felfelé kúszva, kifulladva) rögtön egy bástyához jutottam, ahol egy második világháborús löveg terpeszkedett. Míg ismét levegőhöz jutottam, végignéztem, ahogy egy kompból kiaraszolnak a járművek.
A kikötő a kompokkal
Ugyanis pont a vár alatt van az egyik kompkikötő. A tenger meglehetősen nyugodt volt, és ugyan kicsit borongós volt az ég, de mintha a francia partokat is látni lehetett volna.
Miután ismét normálisan szedtem a levegőt, tovább indultam, és rögtön egy sorba ütköztem, ami az egyik alagútrendszer bejáratához kígyózott (a vár alatt több is található). Eredetileg a középkorban készült, de tulajdonképpen a második világháborúban használták igazán. Innen irányították ugyanis a dunkirki hadműveletet, amikor az angol és a francia csapatokat kimentették a németek gyűrűjéből. Félórás várakozás után be is jutottam. Gyönyörűen elmesélték, hogy találták ki, hogy ezt használják a háború alatt, aztán magát a dunkirki menekítést mesélték el töviről hegyire. Nem mondom, hogy unalmas volt, de azt sem, hogy lerágtam az izgalomtól a tíz körmömet.
Az alagút kijárata nem egyezett a bejárattal, így kijutva be kellett azonosítanom a térképen, hogy hol is vagyok most? Mint kiderült a várfal azon részéhez jutottam, amit az első világháború idején használtak megfigyelő pontként. Most is áll ott egy barakk, amiből szemmel tartották a csatornát, hogy milyen ellenséges légi- vagy vizitámadás érkezik a kontinens felől. Mókás volt, mert az egyik ablakra felmázolták a német hajók, illetve repülőgépek formáit, szóval az ember így elképzelhette, hogy milyen lehetett ezeket felfedezni a vízen vagy a levegőben.
Ezen falrész közelében állnak a tisztek számára épített új szálláshelyek. Nem tudom, miért nevezték őket "újak"-nak, régivel ugyanis nem találkoztam. Talán ezzel akarták kifejezni, hogy nem a vár eredeti, régi épületei közé tartoznak. (A hely egyébként nem látogatható.)
A várfal egy része az őrtornyokkal.
Ezek után átballagtam a második kapun, ami a következő várba vezetett. Ez már ízig-vérig középkori volt. Mindjárt a kapun belépve, jobbra ott állt egy világítótorony és egy templom.
A normann alapokra épült templom, mellette a római világítótorony. Háttérben pedig látszanak a francia partok.
A világítótorony a sziget egyik legjobb állapotban megmaradt római világítótornya. A többszintes épület teljes magasságában tornyosul a templom mellett, de az emeletek már eltűntek odabent, csak a fal mellett húzódó lépcső egy része látható, egyébként teljesen üres.
A világítótorony mellett álló templom normann alapokra épült, de aztán valamikor a XVIII. században átalakították. Azért a normann hatás elég erősen érezhető rajta. Csodaszép, ugyanakkor érdekes a gyönyörű favázas mennyezetével, egyedi festésű falaival és festett oltárával. Még az eredeti normann templom bejáratát is fel lehet fedezni a falon (hogy miért kellett az ellentétes falra áttenni a bejáratot, azt nem tudom).
A templom és a világítótorony egy kis dombocskán áll, körben csodazöld minden, háttérben a két tenger - ismét egy majdnem giccses látványban volt részem.
Innen ismét egy kapun keresztül bejutottam a vár legbelső és egyben legrégebbi részébe. II. Henrik építtette a vártornyot. Egy kicsit emlékeztet a Tower Fehér tornyára, csak ez masszívabb, zömökebb, nagyobb, mint az. A torony körül, a belső várfal mentén mindenféle épületek álltak. Az egyikről azt állították, hogy Arthur korabeli. Nem sok látszott belőle, néhány boltív, falmaradványok, aztán ennyi. A másik épületben egy kevésbé érdekes kiállítás volt az angol hadseregről.
Ezek után bevettem a tornyot. Ismét lépcsőket mászhattam meg, és rögtön a királyi trónterembe érkeztem. Hatalmas, tágas terem, a végében a királyi trónnal. A következő helyiségben az egyik falat csaknem teljes egészében egy óriási kandalló foglalta el. Vele szemben mennyezetes ágy állt. Innen lépcső vezetett fel a tornyokba, ahonnan mesés volt a kilátás. Sütött a nap, tiszta volt az idő, és igen, a távolban tényleg Franciaország partjai látszottak.
A vár tornyából a francia partvonal.
El sem hittem, hogy ekkora szerencsém van, hogy láthatom ezt! Fentről végignéztem a vár azon részét, amit eddig megnéztem, aztán azt a részt, amit még nem láttam - óriási ez a vár!
Lekúsztam az egyik torony csigalépcsőjén, ami nem is a földszintig, hanem a pincéig vezetett le, ott volt ugyanis a hatalmas konyha. Óriási kondérok álltak a nyitott tűzhelyek felett, hatalmas asztalok, amiken elkészítették annak idején az ételeket, boros hordók, kemence - volt itt minden, ami egy konyhába kellett, hogy legyen.
A tornyot elhagyva egy másik kapun át távoztam a vár legbelső részéből, és elindultam a még nem látott részek felé. Az első látnivaló egy őrtorony volt. Ez még a középkorból maradt meg. Persze a torony többsége megsemmisült, de így is érdekes volt, ahogy a megmaradt ablakokból elképzelte az ember, ahogy az őrök szemmel tartották a vidéket. Az egyes tornyokat magas (nálam legalább egy méterrel magasabb) járatok kötötték össze. Összevissza kanyarogva vezetnek a másik őrtoronyhoz. Amikor megérkeztem a következőbe, megint be kellett azonosítanom a térképen, hogy hol vagyok én most?
Innen visszatérve találtam egy olyan épületrészt, ami gyakorlatilag a legbelső várfalat köti össze a következő várfallal. Ebből nyílt egy lépcső lefelé a szintén középkori alagutakhoz. Ismét lépcső, ezúttal lefelé, aztán szövevényes járatok sora következett. Volt itt minden: folyosó ágyúkkal, ahonnan szemmel tarthatták a környéket, ha az ellenség átjutott volna a két külső várfalon, kút, fogda, az őröknek egy pihenőszoba. Egyes részei totál félhomályban voltak, alig láttam az orromig. Másik részei (pl. ahol az ágyúk sorakoztak) teljesen világosak voltak. Majdnem sikerült a sok folyosó, járat, vakjárat, szoba, szint között elkeverednem, de azért a végén mégiscsak megtaláltam a kijáratot. Lépcső felfelé.
Ezután mindenféle félig romos kis épületek következtek, majd egy hatalmas, erődített kapu. Kisétáltam rajta, és itt látszódott igazából, hogy milyen hosszan nyúlnak el a falak. A megerősített kapu csodaszép volt, gyakorlatilag a vár ellentétes oldalán állt, mint ahol én bejutottam. A kapualj boltíves, jó kis megerősített tornyok állnak mindkét oldalon.
Ezek után visszatértem a várba, majd elindultam lefelé, pontosabban kifelé. Néhány kanyargás után sikerült elhagynom a várat. Azért valahol elkeveredtem, mert nem oda érkeztem le a városba, ahonnan elindultam, de ezt egyáltalán nem bántam, mert az út végén egy félig romos, gótikus kis templomra bukkantam. Nagyon szép épület lehetett a maga idejében. Sajnos semmiféle infó nem állt ott, hogy miért van jelenleg ilyen állapotban.
Ezután visszakúsztam a városba. Éhes is voltam, fáradt is az egész napos gyaloglástól, szóval valami kaja után néztem. A fő téren kirakodó vásárszerűen olasz és spanyol kajáldák sorakoztak. Mindjárt lecsaptam az egyik spanyol sátorra, ahol tortillába csomagolt katalán csirkét vettem. Isteni volt! Némi salátát tett a jóember a tortillára, aztán a szaftos csirkehusit, nyakon öntötte valami fehér izével (nem tudok rájönni mi volt, nem joghurt, mert annál sűrűbb volt az állaga, nem túró vagy valami hasonló, mert annál azért hígabb volt). Az egyik padon elmélázva elmajszoltam az egészet, miközben a várban gyönyörködtem. Ugyanis pontosan velem szemben egy utca nyílt, ami a hegyben végződött, ahol a vár is állt.
