Ezúttal Richmondba mentem, ami London egyik negyede. A Tudor-korban az uralkodók rendszeresen időztek itt, merthogy sokkal jobb volt a levegő, mint Londonban. Két dolgot néztem ki magamnak, az egyik a Richmond-palota volt, a másik pedig a Ham House. Ez utóbbival kezdtem, mivel ez messzebb volt az állomástól.

Többszöri átszállással jutottam el Richmondba. Errefelé egy másik vonattársaság szerelvényei közlekednek, de a szolgáltatás ugyanolyan jó volt, mint a korábbi társaságoké: kényelmes, tiszta kocsik, pontos indulás és érkezés.

Az állomástól a Temze partján mentem végig a Ham House-ig. Nagyon kellemes volt a séta (csak időnként szemerkélt az eső). Itt még egészen keskeny a Temze, nem olyan széles és mély, mint London belvárosában. Rengetegen kenuztak: ujjatlan pólóban és mezítláb sétafikáltak a kenusok a parton, amíg ki-be rakosgatták a kenuikat. Nem mondom, hogy hideg volt, de nekem egyáltalán nem volt melegem a termópulcsimban és a kabátomban. Láthatóan egyikük sem fázott, mert egyáltalán nem kapkodták a lábukat, hogy minél előbb meleg helyre kerüljenek vagy legalábbis cipő közelébe.

Visszatérve a sétára. Azon a parton, ahol én mentem végig, egy idő után eltűntek a házak, majd egy mezőn tehenek legelésztek (fekete-fehérek és egész hosszú szőrük volt), aztán pedig egy fás rész következett. A túlparton ezzel szemben különböző méretű és stílusú villák sorakoztak. Néhány futóval és biciklissel is találkoztam, de gyakorlatilag ezeket leszámítva egészen néptelen volt a part. Aztán egyszer csak megérkeztem a jelzéshez, hogy itt kell lekanyarodnom a Ham House-hoz.

Átvágtam egy kis ligeten, és már meg is érkeztem a házhoz. 

A Ham House 

A története - hát majdnem csak azt mondanám, hogy nem is "igazi" angol épület, merthogy nem volt köze se Hódító Vilmoshoz, se VIII. Henrikhez, se I. Erzsébethez, de még Viktória és Churchill se járt a közelében. Ezzel ellentétben 1610-ben épült, és I. Károly adományozta a Murray családnak. Ennek következtében, miután Károlyt lefejezték, a családnak menekülnie kellett. Az akkori earl már nem érte meg a polgárháború utáni visszatérést, mert időközben elhalálozott, és a lányára hagyta a házat, aki visszaköltözése utána átalakíttatta az épületet, ebben a formában látogatható ma is. Néhány tulajdonos csere után a Tollemach család kezébe került az egész birtok, akik aztán 1948-ban a National Trustnak adományozták. 

A házba belépve rögtön a Nagycsarnokban találtam magam. Mint kiderült, ez eredetileg nem volt ekkora. Az earl lánya alakíttatta át oly módon, hogy a mennyezetet áttörette, és így az első emeleten egy galériát hozott létre. Egyébként semmi különös nincs a helyiségben, a falakon az első tulajdonos festményei láthatók.

Innen a lépcsőház felé vettem az irányt. Rögtön a lépcső előtt egy ajtó nyílt a kápolnába. Hááát.... Ha nem írják, hogy ez a kápolna, rá nem jöttem volna, merthogy csak egy sötét kis helyiség volt, más semmi.

A lépcső nagyon szép faragványokkal volt díszítve. Sajnos csak az első emeletre engedik fel a látogatókat, a következő szintre már nem. Az emeletre felérve egy múzeumnak titulált szoba következett, ahol XVII. századi ruhák voltak kiállítva. Nem volt valami érdekes.

Ezek után átmentem a Nagycsarnok feletti galérián, majd egy elég sötét szobába érkeztem. Az elsötétítés oka a falakat borító faliszőnyegek voltak. Ami igazán tetszett, az a kandalló volt: csavart oszlopok álltak a két oldalán aranyozással díszítve. 

Innen a Hosszú galériára jutottam, ami gyakorlatilag a ház teljes keresztmetszetén húzódik végig. A falakon az egykori tulajdonosok és családtagjaik festményei lógtak I. és II. Károly társaságában, illetve mindenféle intarziás kisasztalkák, komódok álltak a fal mellett.

A Galériáról újabb helyiségek következtek. Az egyik a Zöld szoba volt - ez az egyetlen helyiség, ami I. Károly uralkodása idejéből megmaradt, a többit mind átalakították. Egy másik nagyon aranyos helyiség a könyvtár volt. Egy kb. 25-30 négyzetméteres szobácska, viszont padlótól a mennyezetig minden falát könyvek borították

Ezután a királynői hálószoba előszobája következett. II. Károly ugyanis meglátogatta a helyet a kedves nejével, és akkor ezeket a szobákat használta a hölgy. A falakat itt is falikárpitok borították.

Falikárpitok a királynői hálószoba előszobájából

A következő helyiség volt a királynő hálószobája (az utolsó az emeleten látogatható helyekből) - hát ebből ma már semmi nem látszik. Az 1730-as évektől kezdve ugyanis már nem hálószobaként használták a helyiséget, és akkor kikerült innen az ágy, amiben annak idején a királynő aludt, szóval semmi jele nem maradt az itt tartózkodásának.

Visszatérve a földszintre elsőként a hercegnői magánszobát néztem meg, ami megint nagyon picike volt. Az ezt követő tágas helyiségekben falikárpitok borították a falakat, de amik igazán tetszettek, azok a picike, nyolcszögletű kis asztalkák voltak. Nem tudom, mire használhatták őket, de szép faragványok borították a tetejüket.

Az egyik nyolcszögletű kis asztalka

Ezután a Márvány étkező következett. A falakon tapéta, a padló intarziás parketta. Az asztal is fából volt, szóval nem igazán értettem először a "márvány" elnevezést. Aztán persze utánanéztem. Eredetileg tényleg márvány borította a padlót, de aztán az 1700-as években ezt befedték az intarziás parkettával. Az étkező neve viszont maradt.

Ezután a hercegi hálószoba következett. Szép kis mennyezetes ágy állt egy kis beugróban, a falakon itt is falikárpitok. Innen az Urak étkezőjébe jutottam. Tök sötét volt, és gyakorlatilag semmi nem volt a szobában.

Ezzel gyakorlatilag a földszinttel is végeztem, tehát következett az alagsor, ami a személyzeti rész volt: konyha, pincék, ebédlő a személyzetnek. (A személyzet hálószobái a padláson voltak, és azok nem látogathatóak. Azért egyszer szeretnék eljutni egy ilyen személyzeti szárnyba, mert kíváncsi lennék rá.)

Az alagsorban volt egy söröspince is, merthogy annak idején sört készítettek a birtokon. A konyhában a falakon polcok sorakoztak, hatalmas munkaasztal állt középen, a sarokban tűzhelyek.

Ami meglepetés volt, az a hercegnői fürdőszoba. A hercegnő ugyanis az emeletről idejárt fürdeni. A helyiség egyik sarkában volt egy picike lépcső, ami közvetlenül a hercegnő szobáiból vezetett le ide (fent is láttam a lépcsőt, csak akkor azt hittem, hogy ezt a cselédség használta). A fürdőszoba igen mókás volt. A helyiség közepén állt egy hatalmas fa teknő, benne egy fa sámlival. Gondolom, praktikus okai voltak, hogy itt alakították ki a fürdőszobát, hiszen a meleg vizet így közvetlenül idehozták a konyhából és nem kellett felcipelni az emeletre. 

Van még egy hatalmas ebédlő is az alagsorban, ezt a személyzet használta. A falon ott a szokásos csengős tábla, hogy éppen melyik szobából szólt le az uraság vagy éppen az úrnő.

Miután kiveséztem a házat, a kert következett. Hát semmi extra nem volt benne, ami azért egy kis csalódást okozott. Találtam egy-két érdekesebb fát, fasort, de egyébként egy teljesen átlagos park az egész. Az egyetlen kivétel a ház melletti picike díszkert volt, ami francia stílusban épült.

A francia díszkert közvetlen az épület mellett.

A kertet annak a bizonyos elmenekült earlnek a lánya építtette, és csak a legbelső családtagjai és barátai látogathatták.  

Miután minden megnézhetőt megnéztem, visszasétáltam a Temze partján Richmondba, hogy megtaláljam a Richmond-palotát. Útközben megnéztem a régi városházát, ahol volt egy múzeum. Gondoltam, bemegyek, bár eddig bármelyik városi múzeumban jártam, egyik sem volt igazán érdekes.

A hölgy nagyon kedvesen fogadott (szerintem örült, hogy végre valaki betévedt oda, mert nem úgy tűnt, hogy a látogatók tülekedtek volna a bejutásért). Gondoltam, hogy akkor tőle felvilágosítást kérek, hogy hol is van a Richnmond-palota. Mindjárt ötölni-hatolni kezdett, hogy a palota... ööö... úgy tudja, hogy már nincs, de hát itt van valami róla, és egy tárlóhoz vezetett. Szép az őszinteség, értékeltem is, hogy bevallotta, hogy halvány lila gőze nincs a palotáról. Viszont legalább tudta, hogy hol kaphatok róla infót. Szóval a tárlóban ott volt a Richmond-palota modellje.

Az egykori Richmond-palota makettje.

Aztán mindjárt kiderült, hogy a polgárháború után a parlament eladta, és nemsokkal ezután megsemmisült. Hát mit ne mondjak, csalódtam az angolokban! Egy ilyen épületet hagytak megsemmisülni??!!

Merthogy aztán találtam egy nagyon részletes brossúrát a palotáról. Az első palota az 1290-es években épült. Akkor vált jelentőssé az épület, amikor II. Edward felesége, Izabella (aki IV. Szép Fülöp francia királynak a lánya volt) megkapta a palotát a fiától, III. Edwardtól. Izabella halála után III. Edward átalakíttatta, és aztán ő itt is halt meg. V. Henrik új palotát kezdett építeni a területen, amit aztán VII. Henrik tovább építtetett, mi több itt is halt meg. VIII. Henrik aztán teljes mértékben átalakíttatta, és igazi királyi palotává varázsolta a helyet. Amikor elvált Cleve-i Annától, akkor válási ajándékként neki adományozta, aki aztán később visszaadta azt Henrik fiának, VI. Edwardnak. Henrik idősebbik lánya, Mária itt töltötte a nászútját a férjével. I. Erzsébet pedig ideje nagy részét ebben a palotában töltötte, mi több itt is halt meg. Halála után, a Stuartok idejében a palota a walesi hercegek tulajdonába került. A polgárháború után aztán a parlament kezelte, majd nem sokkal utána megsemmisült. Egy ilyen épület!!!! Ráadásul a modell alapján az egyik legszebb királyi palota lehetett. Azért megmaradt a palotából egy üvegablaktöredék, ez is ki volt állítva. A megvásárolt brossura alapján pedig be lehetett járni az egykori palota egész területét. Mi több, kiderült, hogy az egyik kapu és a Régi palota egy része megmaradt (a palota modelljéről készült fényképen kb. az N-betűvel egyvonalban található a kapu).

Nosza, mindjárt útnak is eredtem, hogy megkeressem a palotát, pontosabban, ami megmaradt belőle. Egy nagyon szép parkon vágtam át, és mindjárt a park végében egy információs táblába ütköztem, ahol részletesen leírták a palota történetét, volt egy korabeli metszett, hogy hogyan nézett ki, illetve egy térkép a mai állapotokkal, bejelölve rajta, hogy az eredeti palota területén ma milyen épületek találhatók. Rögtön ezzel az információs táblával szemben pedig ott volt az egyetlen megmaradt kapu a hozzákapcsolódó épülettel. Ez a rész egyébként VII. Henrik korabeli.

A Richmond-palota egyetlen megmaradt kapuja.

A kapun belépve az egykori Régi palota udvarán találtam magam. A baloldalt húzódó házsor, amiben ma teljesen hétköznapi lakások találhatóak, az eredeti Régi palota maradványain épült. Az egykori Régi palotával szemben egy hasonló téglaépület állt, ezt a XVIII. században építették ide.

A kapuval szemben, ahol annak idején már az új palota csodás épülete állt, most egy 1700-as évek elején épült ház, a Trumpeters' House található. Emellett egy 20. század-i helyes kis épület áll - megmondom őszintén, azt hittem, hogy ez is legalább 1700-as évekbeli, nem gondoltam volna, hogy ennyire új.

Sajnos mindössze ennyit sikerült bejárnom az egykori Richmond-palota területéből. A fentebb felsorolt épületek mögötti kertek képezték még a hajdani palota területét, de azok magántulajdonban vannak, szóval oda nem juthattam be.

Mindenesetre érdekes volt így felfedezni az egykori palota maradványait, de változatlanul nagyon dühítő, hogy hagytak egy ilyen épületet megsemmisülni.

Megszokásból a Sainsburybe mentem vásárolni. Rajtam kívül egyetlen egy jóember kóválygott a boltban, így nem kellett senkire sem várni. Tehát volt előnye, hogy majdnem pontosan nyitásra értem oda, szóval legközelebb is így fogok tenni. Igaz, ennek következtében 6 körül kell indulnom a kutyával sétálni, hogy mire végzünk, az kb. akkorra essen, amikor a bolt nyit, hiszen aztán 8.15-kor keltenem kell a lányokat. Liszt változatlanul nem volt.

Ma brassóit főztem a lányoknak, apukának meg magamnak (egyet majd szombaton eszek meg, egy ment a mélyhűtőbe, ami azt jelenti, hogy ismét teljesen televan, így nem fogok éhen halni). Már nem is kérdeztem, hogy esetleg anyukának tegyünk-e félre. Úgysem eszik belőle, szóval minek is? Nem baj, a lányoknak ízlett, apuka rendesen betermelt egy púpos tányérral, aztán ennyi.

Gyerkőc ismét 3-kor végzett, de még rá tudtam venni arra, hogy olvassunk kb. 10 oldalt. Egyszerűen nem értem. Tetszik neki a könyv és mégsem olvas többet. Olyan meg soha nem fordulna elő, hogy magától a kezébe vegye, csak velem olvas. 

Azért sajnáltam őt. Amikor végzett, lelkesen felvágtázott a nagyobbhoz, hogy na, majd most játszanak, aztán kb. 5 perc múlva jött vissza eléggé elkámpicsorodva, hogy a nagy nem akar vele játszani és akkor játszom vele? Egyre többször fordul elő, hogy a nagy lepattintja őt. Néha hallom, hogy élesen válaszol vissza neki, mert valami olyat mondott/kérdezett, ami nem tetszett neki. És persze, hogy játszottunk.

Meglepő módon sütött a nap, így ezt kihasználva elmentem a közelünkben lévő nagyobb városba, Tonbridge-be. Egy olyan húsz perc alatt odaértem, aztán a város közepén lévő vár parkolójában letettem az autót. Ugyan a kiírás szerint csak félórára engedélyezett a parkolás a vár látogatójaként, de mivel csaknem üres volt a hely, így gondoltam, nem lesz belőle probléma, ha én most kicsit tovább hagyom ott az autót.

A vár - hát tulajdonképpen ez nem is vár, merthogy az eredeti várból csak az egyik megerősített kapu maradt meg, illetve egy-két várfal töredék. Mindenesetre maga a várkapu igen impozáns, szóval ha az embernek van egy kis képzelőereje, akkor mindjárt hozzá tudja adni, hogy milyen lehetett eredetileg az egész épülettömb. A vár története a szokásos angliai módon kezdődik: jött Hódító Vilmos, és az egyik normann lovagjának adományozta a környéket. Ez a bizonyos lovag aztán egy várat építtetett magának a folyóparton. Aztán az ő leszármazottjai tovább építették, erősítették az épületet. Valószínűleg az is hozzájárult ahhoz, hogy az egyik legerősebb vár lett a környéken, hogy III. Henrik unokahúga, illetve I. Edward lánya a kastély úrnői voltak. A polgárháborúban aztán Cromwell oldalán a folyót védelmezte. Ez volt az utolsó alkalom, hogy katonai célra használták, utána gyakorlatilag soha nem fordítottak gondot a fenntartására, mi több a köveit felhasználták más épületekhez, ami persze hozzájárult ahhoz, hogy gyakorlatilag ma csak ennyi maradt az egykori hatalmas létesítményből. 1898-ban a ma is látható várkaput a város a gondozásába vette, és megnyitotta a nyilvánosság előtt.

A várkapuhoz csatlakozó kis épületben található a turisztikai központ, illetve itt lehet jegyet venni a várba.

A várkapu. A mellette látható épületben irodák vannak és ott van a jegypénztár is.

Mindjárt összegyűjtöttem jónéhány szórólapot, hogy mi van még a környéken, mi több egy remek térképet találtam a városról, majd megvettem a jegyet. Kaptam egy ingyenes audio guide-ot, amihez egy kis ketyerét is adtak. Mint kiderült, ezzel nyitható a vár ajtaja, ezzel lehetett bejutni az épületbe. A jegyárus néni felhívta a figyelmemet, hogy én leszek az egyetlen(!) látogató az épületben, valamint hogy az alaksorban nagyon sötét van, vigyázzak, ki ne törjem a nyakam. Mondtam neki, hogy a deali vár után nem lesz gond, ha azt sikeresen megúsztam nyaktörés nélkül, ezzel sem lesz probléma.

Az audio guide felhomályosított a vár történetéről, majd tájékoztatott arról, hogy ha mindent meghallgatok, megnézek, akkor kb. egy óráig tart a látogatásom. (Ennyit arról, hogy a várhoz tartozó pakolóban 30 percig lehet parkolni...).

Az épületbe belépve egy olyan helyiségben találtam magam, ahonnan egy lépcső vezetett lefelé, kettő meg felfelé. Volt egy nagyon jó kis makett a várról, hogy hogyan is nézhetett ki fénykorában. Igen tekintélyt parancsoló épület volt!

Valamikor így nézett ki a vár, ma már csak az előtérben található kapu maradt belőle.

Innen lementem a pincébe. A jegykiadó hölgy figyelmeztetése alapján felkészültem valami sötét labirintusra - ehhez képest volt egy kis folyosó, amin keresztül kellett menni, aztán egy eléggé gyéren, de azért jól láthatóan megvilágított helyiségbe jutottam. Belépve jobb oldalon egymásra rakott hordók sorakoztak. Mint kiderült, a pincét raktározásra használták annak idején és ehhez hasonló hordókban tárolták a sózott halat. A hordókkal szemben zsákok álltak néhány műpatkány társaságában. A hordó mögött - na, jelentem, itt kis híján infarktust kaptam, ugyanis az angliai jól bevált módszerrel viaszfigurákat raktak a helyiségbe, és a hordók mögött a sötétben ott ült egy pasas. A félhomályban azt hittem, tényleg egy élő ember ücsörög ott a sötétben (teremőr vagy valami ilyesmi), szóval enyhén a frászt hozta rám a figura!

Innen egy másik pici helyiségbe jutottam, ami a fegyverraktár volt. Itt tárolták a páncélingeket, pajzsokat, nyílvesszőket. A polcon sisakok sorakoztak: a legfelső sorban a legrégebbi, aztán a következő századokból valók.

Egy lépcsőn felkúszva egy magas terembe jutottam. Ez volt az őrök tartózkodási helye. Itt ettek, pihentek stb. Itt is kis híján frászt kaptam, mert amint felértem a lépcsőn, az érzékelő beindította a hangfelvételt, szóval hallgathattam, ahogy az "őrök" (asztalnál ülő viaszfigurák) falatoznak.

A falatozó "őrök"

Egy újabb lépcső megmászása után egy pici előtérbe kerültem. Velem szemben ott ült egy "őr" (újabb viaszfigura) az annak idején mellékhelyiségként funkcionáló kis zugban. A falon volt egy felhajtható információs tábla - hát felhajtottam, és majdnem infarktust kaptam megint, mert az "őr" rámszólt, hogy hagyjam békén, és menjek a magam dolgára.

A lépcsőn tovább menve feljutottam a vár tetejére. A szél majd levitte a fejemet, de azért körbenéztem. Hát nem volt valami különleges a látvány, az őrült szélben meg pláne nem, szóval visszamentem a dolgát végző "őr" szintjére, ahonnan egy ajtón belépve bejutottam a várkapu legnagyobb helyiségébe.

A várkapu legnagyobb helyisége.

Valamikor persze itt két szint volt, a falakon látszott az egykori mennyezet helye, de az már a múlté. Ugyanígy a padlón is felfedeztem a nyomát annak, hogy egykor itt több helyiség sorakozott egymás mellett. A kandallók sem maradtak meg, viszont nagyon szépen látszódtak a kémények helyei, illetve egy-két helyen kicsit kormosabbak voltak a falak. Az ablakok belső díszítései viszonylag épek voltak. Az audio guide szerint az ablakdíszként szolgáló fejek közül az egyik egy gróf, egy másik pedig a fiát ábrázolta.

Innen egy másik lépcsőn lejutottam abba a helyiségbe, ahonnan indult az egész várlátogatás.

Ezek után az audio guide még körbenavigált az egykor várfalak mentén. Rögtön a várkapu mellett volt egy hegy - mint kiderült ez az egykori víztorony maradványa. A tetején megtalálható az egykori kút nyomai, mi több, látható egy ajtó, ami a várkapu oldalában nyílt, és a falakon keresztül ide vezetett. Aztán elvezetett még egy másik torony maradványához - hát ha nem mondja, hogy ez egy torony rá nem jöttem volna. A falak eléggé romos állapotban voltak. Az egyik részén, ahová odasütött a nap, rengeteg galamb sütkérezett. Nem tudom, hogy láttam-e valaha ennyi galambot így, egy kupacban.

A vár után megnéztem a Nagy hidat, ami közvetlenül a vár alatt található. Először 1191-ben építettek ide hidat, amit aztán VIII. Henrik idején egy újra cseréltek. Aztán ezt az 1800-as években kiszélesítették és felújították, gyakorlatilag az a formátuma látható ma is.

Közvetlenül a várfal tövében található egy 1264-ben épített ház.

Az 1264-ben épített kis ház.

Valamikor ezt használták bíróságként. Ha éppen kivégzésre került sor, akkor a hóhér is itt szállt meg. A feljegyzések szerint az épület előtt két boszorkányt is elégettek.

Innen tovább sétálva megtaláltam az Ivy House-t, amit a 13. században építettek abból a célból, hogy a hidat őrizze. Ma egy kocsma található benne.

Aztán következett az iskola, amit 1553-ban alapítottak, és majd néhányszor átépítették az évek során, a mostani állapotát a 1800-as évek végén nyerte el.

Az iskola főbejárata

Az iskolához tartozott egy kápolna, amit az 1800-as évek végén átalakítottak és ma egy színház található benne. Megpróbáltam bejutni, sikertelenül. Az iskola egyébként állami fiúiskola. Tartozik hozzá még egy működő kápolna is. Ide sikerült belógnom, de kívülről izgalmasabb volt, mint belülről. Az iskola egyik híres tanítványa Jane Austin papája volt. Merthogy Jane Austin felmenői a városban éltek (a nagyszülei, a papája, a nagybátyja meg néhány unokatestvére).

A fentebb említett látnivalóktól viszonylag távol, egy kis mellékutcában rábukkantam a  Szent Péter és Pál templomra.

A Szent Péter és Pál templom egy picike utca végében áll.

A templomot egy temető veszi körbe, ahol mamutfenyők állnak. Elképesztően hatalmasak! Próbáltam lefényképezni, de hát nem fértek bele a képbe! A templomon látszik az, amit írnak róla, miszerint az első épületet az 1100-as években építették. Belülről már nem annyira izgalmas, egy-két helyen felfedeztem az eredeti ablakkeretet, oszlopfőket, de gyakorlatilag nagyon modern minden. Valószínűleg azért, mert 1944-ben bombatalálat érte.

És ezzel gyakorlatilag ki is végeztem az összes látnivalót a városban. Még sétáltam egyet, de igazából a szél annyira hideg volt, és bármennyire is sütött a nap, rendesen átfagytam, szóval visszaballagtam a kocsihoz, aztán hazamentem.

Ismét egy nagyon érdekes, tudományosan, mégis olvasmányosan megírt pszichológiai tárgyú könyv. Érthetően, jó szerkesztve magyarázta el a szerző (aki maga is pszichológus), hogyan működtetik az embert a különböző sémák, hogyan alakulnak ki ezek, mennyire határozzák meg az egyén életét. Emellett tanácsot ad arra is, hogy hogyan ismerhetjük fel a saját sémáinkat és mit tehetünk ellenük. 

Érdekes volt olvasni, hogy a sémája fogságában élő ember mennyire nem ismeri fel, hogy pont olyan élethelyzetbe ragad bele, vagy ismétel meg újra és újra, ami ellen harcol, amilyet nem akar. Teszi mindezt azért, mert sokkal egyszerűbb a biztos, jól bevált módszerek szerint élni, mint kilépni belőle és valamilyen ismeretlen felé fordulni. Ez aztán el is gondolkoztatott, hogy mennyire a megszokás vagy talán inkább gyávaság szerint élünk. Szívesebben maradunk ugyanabban vagy hasonló helyzetben, még akkor is, ha valahol sejtjük, hogy ez nem jó, minthogy váltsunk, nyissunk valami új irányba. 

A két település Dovertől északra fekszik a tengerparton és gyakorlatilag teljesen összenőttek. A két városban egy-egy vár található, amit még VIII. Henrik építtetett. Miután szakított a pápával, félt attól, hogy a franciák megtámadják Angliát, ezért ezen a partszakaszon egy erődrendszert építtetett ki, amelynek két tagja a deali és a walmeri vár.

A kirándulást a deali várral kezdtem, merthogy az van északabbra. Kicsit felhős, szeles idő volt, de egyáltalán nem volt hideg, a felhők vadul rohangásztak az égen. A vár a tengerparton fekszik, és meglehetősen fura a kinézete meg az elhelyezése is.

A deali vár

Az alaprajza megegyezik a Tudor rózsa formájával. Az épület a felszínhez képest sokkal mélyebben fekszik és egy mély várárok veszi körbe. A magyarázat, hogy mélyebbre tették, hogy így a tengerről nehezebb volt eltalálni. A várárokban soha nem volt víz, nem is terveztek oda vizet. Maga az épület nem túl magas, szinte alig emelkedik ki a környező házak közül. Merthogy a település az évszázadok során körbenőtte a várat.

Megvettem a jegyemet, aztán kaptam egy audio guide-ot, ami körbevezetett az épületben, és közben elmondta annak történetét. Sajnos sokszor elég pontatlanak voltak az iránymutatásai, alaprajzot pedig nem adtak.

A várnak egyetlen bejárata van, hatalmas fa kapuja, és még a biztonság kedvéért egy rácsot is leengedtek támadás esetén (ennek már csak a nyomai láthatók).

A vár bejárata.

A kaputornyot elhagyva az udvarra érkezik az ember, amit körbe ölel a körbástyás épülettömb. (a bástyák követik a Tudor rózsa alaprajzát, ami egyébként leginkább egy négylevelű lóherére hasonlít). A bástyákon ágyúk sorakoztak (nem VIII. Henrik ágyúi, hanem jóval későbbiek). A bástyákról rá lehetett látni a tengerre. Mi több, hogy nekem mekkora szerencsém volt, ismét lehetett látni a távolban a francia partokat. Nem olyan tisztán, mint Doverből, de azért ott voltak!

A tenger és a távolban a halvány szürke csík a francia partvonal.

Miután körbementem a bástyákon (meglehetősen kicsi a vár, szóval nem volt hosszú idő körbenézni), bementem az épületbe. Belül nem annyira izgalmas, mint amilyennek tűnik. A földszinten egymásba nyíló termek helyezkedtek el, egy idő után már fogalmam se volt, hogy hol voltam, mert egyformák voltak és szinte teljesen üresek, szóval rendesen el lehetett keveredni bennük (még szerencse, hogy nem nagy!).

Az egyik üres helyiség a sok közül.

Az egyes termekben mindössze kandallók vagy azok maradványai voltak. Az egyik teremben nagyon érdekes volt a kandalló, mert a terem mögötti helyiségben látni lehetett a kandalló hátulját is (magyarul egy kandalló két helyiséget fűtött). A konyha falában egy hatalmas beépített kemence volt, közvetlenül mellette pedig a kút. A körben elhelyezkedő termek középen egy henger alakú lépcsőházat öleltek körbe. Egyetlen egy teremből lehetett a lépcsőházba bejutni, és ez az egyetlen lépcsőház vezetett fel az emeletre. Az audio guide szerint a lépcsőházban eredetileg két lépcső volt, egyet felfelé, egyet pedig lefelé használtak, ma már csak egy lépcsősor található.

Az emeleten sokkal kisebb helyiségek sorakoztak egymás mellett. Mint kiderült, a várat a polgárháború idején (1640-es évek) hol a királypártiak, hol a parlament hívei foglalták el, és használták a másik társaság ellen. Ekkor alakították át az emeleti szintet úgy, ahogy most látható. Ezért volt az, hogy a helyiségek sokkal kisebbek voltak. Az egyikben azért megmaradt egy ajtó és egy falrész Henrik idejéből. Itt is minden teljesen üres volt.

Ezek után az audio guide visszairányított a földszintre. Na, és akkor itt jól elkeveredtem, mert nem volt világos, hogy most melyik ajtón kellett volna kimennem, hogy megtaláljam a lefelé vezető lépcsőt. Először azt hittem, hogy valamit félre értek, de miután egy nyugdíjas házaspár ugyanígy tanácstalanul bóklászott szobáról szobára, mint én, megnyugodtam, hogy nem az én angolommal volt gond, hanem tényleg hülyén magyarázták el, hogy hol az a lépcső. De a végén meglett!!!

A lépcső a várat körülvevő körbástyák alá vezetett le és a folyosókon körbe lehetett menni a vár alatt. Azt mondta az audio guide-ot kiadó hölgy, hogy vigyázzak, mert a vár ezen része a tenger szintje alatt van, és egyes helyeken síkos lehet a kövezet, de azt nem, hogy éjjellátó szemüvegre is szükségem lehet. Egyes helyeken olyan vak sötét volt, hogy a falat kitapogatva tudtam csak továbbmenni. Ráadásul összevissza kanyargott a folyosó.

Miután sikeresen körbebotorkáltam (mögöttem jött a nyugdíjas házaspár, a feleség időnként aggódott, és vissza akart fordulni, hogy tutira eltévedtek...), egy hatalmas csarnokban találtam magam. Megint teljesen üres volt, viszont figyelemreméltó volt a mennyezet boltozata. Innen több kisebb helyiség nyílt, mindegyik teljesen üres volt. Az egyikben tárolták egykor a lőport, egy másikban pedig ott volt a kút. A falon látható volt az a vezeték, ami a földszintre felvezette a vizet. A kútban most is volt víz - hááát... - én kezet se mostam volna benne, mert elég zavaros volt.

Innen egy meredek lépcső vezetett fel a felszínre, és gyakorlatilag ezzel vége is volt a várnak, mindent megnéztem. Hát egy kicsit csalódott voltam. Mivel ide is tagságim volt, így ingyen nézhettem meg, de ha ezért fizetnem kellett volna... Na, mindegy.

A várat elhagyva tengerparti sétába kezdtem. A gps szerint 25 perc alatt le lehetett sétálni a másik várhoz. Maradjunk annyiban, hogy kb. 40 perc alatt értem oda, de egyáltalán nem bántam, hiszen végig a tengerparton sétálhattam. Tőlem jobbra nagyon helyes házak sorakoztak, míg balra ott hullámzott a tenger. Természetesen lementem a vízpartra. Iszony sós illata volt a víznek. Egy kicsit fújt a szél, a hullámok váltakozó intenzitással nyaldosták a partot. Éreztem a sós vízpermetet a bőrömön. Távolban, északabbra hatalmas modern szélmalmok sorakoztak, délebbre néhány fehér szikla magasodott a víz fölé.

A walmeri vár alaprajza ugyanolyan, mint a deali váré, csak időközben egy kicsit átalakították, ugyanis az egyik részében még most is ott laknak a tulajdonosok, nevezetesen Lord Wardenék.

A walmeri vár bejárata.

Mivel a deali várral ellentétben ez folyamatosan lakott volt, ennek következtében sokkal lakályosabb, mint a másik. A külsején csak egy-két helyen látszódott az átalakítás, viszont bent megszüntették a hatalmas termeket, és lakószobákat alakítottak ki belőlük. A kör alaprajz következtében néhány szobának elég érdekes alaprajza volt, mi több, sokuk elég sötét, hiszen a korábbi lőréseket alakították át ablakká. A fal meg legalább két méter vastag, szóval nem sok fény jutott a szobába.

A látogatható szobák elég sablonosan voltak berendezve, az emeletiek pedig elég kicsik is voltak.

Rögtön az első helyiség arról nevezetes, hogy ezt volt Wellington (Napóleon legyőzője) hálószobája. Ugyanis 23 éven keresztül itt lakott az öreg. Egy nagyon impozáns fejszobra volt a szobában.

Wellington szobája az ágyával és a fotellel, amiben meghalt

Festményt már láttam Wellingtonról, de a szobor valahogy másképp nézett ki, mint amire én emlékeztem. 

A következő szobában mindenféle Wellington ereklyét halmoztak össze. Volt itt minden: egyenruha, a csizmája (ez az alapja a mai gumicsizmának, amit itt Angliában Wellington boots-nak hívnak), az órája, meghívó a temetésére és a halotti maszkja is. Hát halálában közel sem volt olyan impozáns, mint amilyen az előző szobában a szobor mutatta: fogatlan beesett arcú öreg lett belőle.

Ezt követően egyéb lakószobák következtek. Azok voltak még érdekesek, amikben Viktória királynő lakott, amikor megszállt a kastélyban. Az egyik szobában az egyik asztalon volt egy lovasszobor a fiatal királynőről, a másik szobában állt egy ágy, amiben állítólag aludt és volt egy fotel is, amelynek anyagát állítólag maga a királynő választotta (rémronda vörös rózsák voltak rajta).

A folyosó végén (ahonnan a korábban leírt szobák nyíltak) volt két, egymásba nyíló nagy szoba. Az egyik a játékszoba volt (biliárdasztallal), a másik az ebédlő. Az ebédlő azért volt érdekes, mert az egyik tulajdonos felesége szemét bántotta a napfény (mintha olyan sok lenne belőle itt), éppen ezért az ebédlő átlátszó ablakait lilára(!) cseréltették ki. Néhány lila üvegtábla még most is megvan. Rémes. Az ebédlőből kilépve az egyik bástyán találtam magam. A kilátás gyönyörű innen a tengerre, illetve a kert egyik részére.

Miután lementem a földszintre a bejárattal szembenlévő ajtón kilépve átsétáltam egy kis hídon, amely a várárok felett vezetett a kertbe (mint említettem, ugyanúgy építették ezt a várat is, mint a Dealben láthatót, szóval ugyanúgy nem volt szerepe a várároknak). A várárokba itt le lehetett menni, és körbe lehetett járni a várat. A várárokban mindenféle fát, futónövényt ültettek, szóval nagyon kellemes kis parkká alakították.

A parkosított várárokból az egyik bástya.

Ezek után végignéztem a tényleges kertet is. A díszkertben néhány szép virág, bokorsor található. A legmókásabb a konyhakerti üvegház volt. Na, itt nem orchidea vagy bármiféle trópusi növény volt az üvegházban, hanem padlizsán, paradicsom meg uborka. Az uborkát konkrétan majdnem lefelejtem, mert felfuttatták valamire, és belógott az ember feje fölé.

A vár a kertből.

Szóval ez a vár sokkal érdekesebb volt, mint az északabbra lévő társa. Miután minden megnézhető zugot megnéztem, a gps segítségével igyekeztem megtalálni a vasútállomást. Hát ez a Walmer... Hát ilyen településsel még nem találkoztam. Sehol egyetlen egy tábla sem mutatta, hol az állomás. Egy árva lélekkel nem találkoztam az utcán. Tökéletesen egyforma vöröstéglás házak sorakoztak egymás mellett. Más városokban az állomások, ha nem is túlzsúfoltak, de hát azért vannak emberek, akik várják a vonatot. Itt rajtam kívül csak négy ember volt az állomáson, három ugyanarra a vonatra várt, mint én, egy meg az ellenkező irányban menőre. Óránként járnak a vonatok, természetesen tizenegynéhány perccel előbb ment el a vonat, mint ahogy én odaértem. Gondoltam, körbenézek, hátha találok a környéken valami érdekeset - semmi, de semmi nincs. Más állomások mellett van legalább egy élelmiszerüzlet vagy egy kocsma vagy valami. Itt még az sem nem volt. Szóval visszamentem az állomásra, aztán olvastam, amíg meg nem jött a vonat.

Nem először olvastam a könyvet, de változatlanul élveztem. Talán még jobban, mint az első alkalommal.

A történet egyszerű, majdhogynem egy kicsit sablonos. Egy gazdag özvegyember megismerkedik egy szegény társalkodónővel, beleszeret, majd feleségül veszi. A nászút után hazatérnek a férfi birtokára, és innentől kezd érdekessé válni a történet, merthogy az új feleség folyamatosan az elhunyt első feleség emlékével szembesül. A történet szép lassacskán folydogál, nagyon szeretem az írónőnek ezt a kicsit komótos mesélős stílusát, hogy egyszer csak teljesen váratlanul előálljon valami olyan történéssel, amire az ember még véletlenül sem gondol. Itt is így történt. 

Elképesztően furmányosan szőtte a történetet a szerző és finom, apró megoldásokkal folyamatosan tovább növelte a feszültséget. Az elhunyt feleségről elképesztő részleteket tud meg a T. Olvasó, végig dominál a történetben, ugyanakkor a főhősnőnek még a nevét sem tudni, holott ő az, aki elmeséli az egészet. Mrs. Danvers karaktere pedig hihetetlenül jó: a megjegyzései, csak maga, ahogy jelen van és minden megnyilvánulásában az elhunyt feleséget szolgálja. És ahogy az új feleséggel játszik, az is valami zseniális megoldás. Legkevésbé az özvegyembert kedveltem. Passzív, néha az az érzésem, hogy csak sodródik az eseményekkel és nem igazán irányítja a saját életét. Abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán szerette-e ezt a fiatal lányt.

Második online nap, amikor mindkét gyereknek ott kellett ülni egész nap a gép előtt és tényleges oktatás folyt már. Még jó, hogy reggel megnéztük, miket küldtek  a tanárok, mert volt olyan, amit bizony ki kellett nyomtatni az aznapi órákhoz. És ma sokkal hosszabb napja volt mindkét lánynak, mint hétfőn, akkor már 2-kor végeztek, ma csak 3-kor, illetve három után. Lecke változatlanul nincs. Ezügyben erős kételyeim vannak, de meglátjuk.

Ma főzés közben kiderült, hogy nincs oregano itthon. Pontosabban a kis fűszeres üvegcse ott volt a fiókban, de szinte üresen. Imádom, amikor anyuka ezt csinálja. Tuti, hogy ő volt. Ha üres vagy majdnem üres, akkor is visszateszi és persze nem szól a vásárláskor, hogy elfogyott vagy fogytán van. Viszont nekem nagyon kellett a fűszer, így bevágtam magam a kocsiba, és leugrottam a bolthoz. A Sainsbury előtt sor állt, így a Coopba mentem. Itt azóta nem jártam, hogy elkezdődött ez az egész mizéria. Pontosabban egyszer voltam, de akkor szinte teljesen üres volt a bolt, azóta meg nem próbálkoztam.

Szóval ők másképp oldották meg a dolgot. Az ajtóban nincs ember, aki szabályozza, hányan mennek be a boltba. Viszont a boltban, a padlón kb. 2 méteres távolságokra csíkokat ragasztottak, hogy tudd, mekkora távolságot kell tartanod. Ezen kívül egyirányúsították a polcok közötti sorokat, csak a meghatározott irányban szabad közlekedni, így nem alakulthat ki "dugó". A polcokat rendesen visszatöltötték, így lehet, hogy legközelebb ide fogok jönni vásárolni, mert nekik más cuccaik is vannak, mint a Sainsburynek. Az önkiszolgáló pénztárak közül ugyanúgy a két legtávolabbi van nyitva, mint a Sainsburyben, viszont itt ülnek a kasszában. Igaz, egy műanyag ablak mögött.

Sütött a nap, amikor elindultam. Aztán ahogy közeledett a vonat London felé, úgy lett egyre borongósabb nemcsak az idő, hanem az én kedvem is. Miért? Olyan gyönyörű idő volt, miért kell pont London felett lennie ennek a borulásnak?

Amikor leszálltam a vonatról, akkor a helyzet már egy fokkal jobb volt: mintha elő-előtünedezett volna a napocska. Aztán amikor nyakamba vettem a várost, és elindultam az első célpont felé, akkor kisütött a nap, a felhők mintha ott se lettek volna, úgy eltűntek. Éljen az angol időjárás!

Az első látnivaló a templomosok temploma volt. Az épületet a jeruzsálemi Szent Sír körtemplom mintájára építették és 1185-ben szentelték fel. Aztán később III. Henrik a feleségével ide akart temetkezni, de a királyt végül a Westminster apátságban temették el (a kedves nejét meg valahova máshova). I. Jakab garantálta, hogy a templomosok kezében marad nemcsak a templom, hanem a környéke is. A templomosok időközben eltűntek, viszont a számukra adományozott terület a mai napig egy külön egységet képez a városban. Egyetemi szemináriumok működnek ma a területén. 1940. május 24-én iszony tragédia történt, mert bombatalálat érte az épületet. A templomban van egy kiállítás, ahol bemutatták, hogy nézett ki a templom a bombatalálat után. Gyakorlatilag teljesen rombadőlt, szóval a ma látható templom teljesen új, a régi mintájára építették fel a háború után.

A templom főkapuján belépve rögtön a körtemplomban találja magát az ember.

A körtemplom mennyezete.

Itt található néhány templomos lovag síremléke. Sajnos némelyik a bombatalálat következtében igen erősen megrongálódott (szintén a kiállításon látható, hogy mennyire épen megmaradt a sír a XII. századból a háborúig).

Az egyik templomos lovag sírja.

Körben oszlopsor található, különböző, szebbnél szebb és különleges oszlopfőkkel. Néhány még eredeti, tehát túlélte a bombázást. Ezután lehet belépni a templomhajóba. Az orgona egy része trükkösen el van rejtve. Egészen érdekesen sorakoznak a padok, és az oltár sem kifejezetten megszokott módon néz ki. (Egyébként most nem katolikus a templom, hanem az anglikán egyház kezében van.)

A templomhajó az oltárral.

A templomhajóban több helyen megmaradt még az eredeti fal, de gyakorlatilag ez is teljesen újra lett építve. Sajnos az altemplomba nem lehet lemenni, pedig arra is kíváncsi lettem volna. (Annál is inkább, mivel az valószínűleg még eredeti állapotban van, mert nem sérült a bomba következtében.)

Innen a közelben található Szent Pál katedrálishoz sétáltam. Csodák csodájára nyitva volt és még be is jutottam (eddig mindig valami megakadályozta a bejutásomat). Rögtön a pénztárnál közölték, hogy nem lehet fényképezni. Lassan már meg sem lepődöm ezen, bár változatlanul nem értem, hogy miért lehet vagy nem lehet fotózni. Azért természetesen körbebóklásztam. Mint kiderült a mostani katedrális helyén már 607-ben (igen ezer nélkül) állt egy templom. A középkorban teljesen más tornya volt, mint amilyen most van. Mi több a középkori torony sokkal magasabb volt, mint a mostani. Az épület a jelenlegi kinézetét Christopher Wrennek köszönheti. Az ő tervei alapján épült a jellegzetes kupola a régi torony helyén. Mit ne mondjak, gyönyörű szép! A főhajó és a kupola festményei egészen egyediek (nekem időnként egy kicsit sok). Igaz, meg kell hagyni, hogy gyakorlatilag a nagyon sok díszítés a kupolában, illetve alatta, valamint a főoltárnál található. A templom többi része egészen "puritán" módon van díszítve. Az oldalhajókban mindenféle angol hírességnek állítottak emléket. A fő helyen Nelson van. Nemcsak a kereszthajóban van egy szobra, hanem a kriptában is az egyik fő hely az övé.

Merthogy kripta is van. Az iszony tömegben és a félhomályban sikerült néhány híres ember síremlékét (pl. Blake, Sullivan) megtalálnom. A fő helyen, mint ahogy említettem, Nelson hatalmas fekete szarkofágja található, a másik, hasonlóan monumentális szarkofág Wellingtoné. Hogy miért pont Napóleon két legnagyobb ellenfeléé a két fő hely, azt nem igazán értettem. Ami viszont kicsit visszataszító volt számomra, hogy a kriptát elhagyva rögtön ott volt a katedrális szuvenírboltja mindenféle turistáknak szánt izékkel, illetve a katedrális kávézója. Ha az ember "jó" helyet fog ki, akkor a kávézóból Nelson szarkofágjával szemezhet. Mit ne mondjak, valahogy ez nem nyerte el a tetszésemet. Szóval összességében kicsit vegyes érzelmekkel távoztam a katedrálisból.

A következő célpont a Southwark katedrális volt. Erről annyit kell tudni, hogy London legrégebb gótikus katedrálisa - legalábbis az útikönyvben ez állt. Ahogy átballagtam a London Bridge-en, és megláttam a tornyát - kicsit elméláztam, hogy biztos, hogy meg akarom ezt nézni, mert nem volt annyira különleges.

A Southwark katedrális. A közelében nagyon sok épület található, így elég nehéz volt kívülről bármilyen használható fotót készíteni róla.

Közelebb érve megállapítottam, hogy tényleg szép nagy, de közel sem olyan díszes a külseje, mint mondjuk a Westminster apátságé. Aztán belépve minden kétségem elszállt, ezt tényleg meg kellett nézni! Mindjárt az elején letámadott egy bácsi, hogy annyit fényképezhetek, amennyit akarok, csak vegyem meg a 2 fontos fotójegyet. Naná, hogy megvettem, innentől kezdve pedig a legapróbb szöget is lefényképeztem, ha érdekesnek találtam.

A katedrális főhajója.

Szóval a templomot a XII. században építették és tényleg minden ízében gótikus. Ahogy beléptem, mindjárt szembetaláltam magam Shakespeare-rel, akinek egy emlékművet állítottak (merthogy Southwarkban is élt). Aztán az egyik sarokban néhány kváderkő található a XV. századból. Mint kiderült, 1830-ban beszakadt a főhajó mennyezete, onnan zuhantak le ezek a kövek, és néhányat kiraktak közszemlére. Itt van a sírja John Gowernek, aki egy költő volt (életemben nem hallottam róla egészen eddig a napig). Az egyik kápolnát John Harvardról (a későbbi Harvard egyetem alapítója) nevezték el, mivelhogy 1607-ben itt keresztelték meg. Ezután a mostani oltár háta mögé jutottam, amely a katedrális legrégebb része. Az az érdekessége, hogy Mária uralkodása alatt több protestáns mártír tárgyalását tartották ezen a helyen. Itt található Assisi Szent Ferenc és a magyar Szent Erzsébet kápolnája. (Szóval magyar vonatkozása is van a helynek!) A mostani főoltár egyébként mindenféle szentek szobraiból áll. Nagyon szépek, aprólékosan kidolgozottak, és két egyforma elem nem található rajtuk.

Néhány szobor az oltárról.

Megmondom őszintén, hogy nekem ez a templom sokkal jobban tetszett, mint a Szent Pál katedrális. Lehet, hogy azért, mert nem volt akkora tömeg, és nyugodtan lehetett élvezkedni a mindenféle szépségben, lehet, hogy azért, mert nem annyira agyondíszített, mint az.

Ha már a katedrális miatt átkeveredtem a Temze ezen oldalára, gondoltam, körbenézek a katedrális környékén. Az egyik kis utcában megtaláltam az egykori Winchester palota maradványát.

Ennyi maradt a Winchester palotából: a nagy csarnok egyik fala.

A palota maradványait látva elméláztam azon, mekkora lehetett az épület, ha csak az egyik megmaradt fala ilyen impozánsan nézett ki.

A palota közelében egy másik érdekességre is rábukkantam. Itt található Drake admirális hajója.

Golden Hinde, Drake admirális hajója, amivel megkerülte a földet.

A hajót már a túloldalról többször szemrevételeztem, mi több a Temzén való hajókázás alakalmával is megállapítottam, hogy ezt bizony jó lenne megnézni. A hajó persze nem eredeti, hanem a leírások alapján 1973-ban építették újra. Mi több, nemcsak újraépítették, hanem 1974 és 1975 között Plymouthból elhajókáztak vele San Franciscoba Drake admirális útját követve. A hajót ezek után is használták. Volt valamikor egy sorozat, A Sógun címmel, ami arról szól, hogy egy angol kapitány vezette hajó Japán partjainál hajótörést szenved, aztán az angol kapitány sorsán keresztül bemutatják a korabeli Japánt. A filmben ez volt az angol kapitány hajója. Ezek után még többször összevissza járta az óceánokat, míg végül 1996-ban lehorgonyozták ezen a helyen, ahol most is áll.

Maga a hajó nagyon kicsi. Más úgy értem, hogy összehasonlítva mondjuk Nelson Victoryjával vagy a Cutty Sarkkal. Mókásan színes: piros, kék, sárga. Drake admirális kalóz volt, és rendesen fosztogatta az Amerikából arannyal megtömött spanyol hajókat - hát fogalmam sincs, hol tárolták a sok kincset, amit elraboltak a spanyoloktól, mert annyira, de annyira kicsi az egész hajó. Azt hittem, egy kalózhajó sokkal nagyobb. Nem beszélve arról, hogy egy mostani óceánjárót is igen megvisel, ha az óceán viharos, el sem tudom képzelni, hogy egy ilyen kis lélekvesztővel mit művelhetett egy vihar.

A hajót természetesen a pincétől a padlásig megnéztem. Nem csak kívülről kicsi, de belülről is. 150 centinél magasabb emberek csak kétrét görnyedve közlekedhetnek a középső fedélközben, illetve a kabinokban.

A fedélközben sorakozó ágyúk és puskaporos hordók.

Folyamatosan figyelnem kellett a félhomályban, nehogy szétverjem valahol a fejemet. Megnéztem Drake kabinját - hát nem egy luxusszállás volt. Abban is biztos vagyok, hogy jó ember törpe volt, másképpen azon az ágyon el nem fért volna. Az ágyús fedélzeten kicsi ágyúk sorakoztak egymás mellett (kicsi a Victory vagy a Warrior ágyúihoz képest). Hogy ezeket hogy kezelték így félig meggörnyedve, el nem tudom képzelni. Az alsó fedélközt raktárként használták, itt tárolták a zsákmányt, illetve a hajó élelmét. Volt egy "konyha" is, ami gyakorlatilag egy tűz fölé lógatott bográcsból állt. Annak ellenére, hogy ennyire picike volt, és kb. 15 perc alatt mindent megnéztem, nagyon érdekes volt az egész, szóval többször körbemásztam (időnként csaknem szó szerint értve az alacsony mennyezetek miatt).

Miután szépen eltelt ez a nap is, a pályaudvar felé vettem az irányt. Útközben még megnéztem a St. Clement templomot. Igazából nem tudom hányszor mentem már el mellette, de mindig zárva volt, és most kíváncsi voltam, hogy néz ki belülről. Kívülről ugyanis nem egy nagy durranás az épület, csak furcsa helyen áll. A Királyi Bíróság épülete után az úttest kettéválik, és gyakorlatilag egy járdaszigeten, az úttest közepén áll a templom. Belülről szebb, mint kívülről.

A St. Clement templom oltára.

Az épület egyébként a Királyi Légierő temploma. A templomot még a IX. században alapították. A dán hódítók ezen a helyen házasodtak angol nőkkel. Ezek után egy teljesen jelentéktelen templom volt egészen a XVII. századig, amikoris Christopher Wren újjáépítette a templomot (Szerintem ez a manusz egész életében megállás nélkül épített, illetve átépített.) 1941-ben aztán ezt az épületet is bombatalálat érte. Az újjáépítés után vált a Királyi Légierő központi templomává. Tetszett, hogy világos és tágas, és a bejárat felett természetesen ott díszeleg a Királyi Légierő alapítójának a címere is.

Ezek után elkúsztam a pályaudvarig, és hulla fáradtan hazavonatoztam.

Nem rágtam le a tíz körmömet az izgalomtól, mégis élveztem. Kellemes, könnyed volt a hangneme és tetszett az is, hogy hol maga a főszereplő meséli az életét egyes szám első személyben, hol pedig harmadik személyben, külső szemlélőként követhetjük az útját. Maga a könyv hangvétele könnyed, inkább olyan, mintha a vasárnapi ebéd után valaki mesélt volna.

Maga a történet egyszerű, egy család történetét - a szülők és három gyerek - mutatja be onnan, hogy az apa döntésére vidékre, egy tanyára költöznek egészen a történet jelenéig, ami a 90-es évek tart. Nem időrendben következnek az események. Sokszor maga a főszereplő emlékszik vissza az múltra, máskor a harmadik személyű mesélő teszi ezt.  

Néhány történéssel nem igazán tudtam mit kezdeni, például hogy a főszereplő miért kezd el rendőr létére betöréseket elkövetni. Nekem nem igazán illett bele a karakterébe. Néhány szereplő alakja egészen homályos volt. Értem, hogy misztikussá akarta tenni őket a szerző, de egy kicsivel több információval ezt jobban el lehetett volna érni. Azt sem igazából értettem, hogy a főszereplő származása körül miért volt ez a bonyodalom. Szerintem ez kicsit túl lett komplikálva. 

Összességében tetszett, mert nagyon átjött az író stílusa, de változatlanul a Tövispuszták a kedvencem tőle.