Nem rágtam le a tíz körmömet az izgalomtól, mégis élveztem. Kellemes, könnyed volt a hangneme és tetszett az is, hogy hol maga a főszereplő meséli az életét egyes szám első személyben, hol pedig harmadik személyben, külső szemlélőként követhetjük az útját. Maga a könyv hangvétele könnyed, inkább olyan, mintha a vasárnapi ebéd után valaki mesélt volna.

Maga a történet egyszerű, egy család történetét - a szülők és három gyerek - mutatja be onnan, hogy az apa döntésére vidékre, egy tanyára költöznek egészen a történet jelenéig, ami a 90-es évek tart. Nem időrendben következnek az események. Sokszor maga a főszereplő emlékszik vissza az múltra, máskor a harmadik személyű mesélő teszi ezt.  

Néhány történéssel nem igazán tudtam mit kezdeni, például hogy a főszereplő miért kezd el rendőr létére betöréseket elkövetni. Nekem nem igazán illett bele a karakterébe. Néhány szereplő alakja egészen homályos volt. Értem, hogy misztikussá akarta tenni őket a szerző, de egy kicsivel több információval ezt jobban el lehetett volna érni. Azt sem igazából értettem, hogy a főszereplő származása körül miért volt ez a bonyodalom. Szerintem ez kicsit túl lett komplikálva. 

Összességében tetszett, mert nagyon átjött az író stílusa, de változatlanul a Tövispuszták a kedvencem tőle.