A két település Dovertől északra fekszik a tengerparton és gyakorlatilag teljesen összenőttek. A két városban egy-egy vár található, amit még VIII. Henrik építtetett. Miután szakított a pápával, félt attól, hogy a franciák megtámadják Angliát, ezért ezen a partszakaszon egy erődrendszert építtetett ki, amelynek két tagja a deali és a walmeri vár.

A kirándulást a deali várral kezdtem, merthogy az van északabbra. Kicsit felhős, szeles idő volt, de egyáltalán nem volt hideg, a felhők vadul rohangásztak az égen. A vár a tengerparton fekszik, és meglehetősen fura a kinézete meg az elhelyezése is.

A deali vár

Az alaprajza megegyezik a Tudor rózsa formájával. Az épület a felszínhez képest sokkal mélyebben fekszik és egy mély várárok veszi körbe. A magyarázat, hogy mélyebbre tették, hogy így a tengerről nehezebb volt eltalálni. A várárokban soha nem volt víz, nem is terveztek oda vizet. Maga az épület nem túl magas, szinte alig emelkedik ki a környező házak közül. Merthogy a település az évszázadok során körbenőtte a várat.

Megvettem a jegyemet, aztán kaptam egy audio guide-ot, ami körbevezetett az épületben, és közben elmondta annak történetét. Sajnos sokszor elég pontatlanak voltak az iránymutatásai, alaprajzot pedig nem adtak.

A várnak egyetlen bejárata van, hatalmas fa kapuja, és még a biztonság kedvéért egy rácsot is leengedtek támadás esetén (ennek már csak a nyomai láthatók).

A vár bejárata.

A kaputornyot elhagyva az udvarra érkezik az ember, amit körbe ölel a körbástyás épülettömb. (a bástyák követik a Tudor rózsa alaprajzát, ami egyébként leginkább egy négylevelű lóherére hasonlít). A bástyákon ágyúk sorakoztak (nem VIII. Henrik ágyúi, hanem jóval későbbiek). A bástyákról rá lehetett látni a tengerre. Mi több, hogy nekem mekkora szerencsém volt, ismét lehetett látni a távolban a francia partokat. Nem olyan tisztán, mint Doverből, de azért ott voltak!

A tenger és a távolban a halvány szürke csík a francia partvonal.

Miután körbementem a bástyákon (meglehetősen kicsi a vár, szóval nem volt hosszú idő körbenézni), bementem az épületbe. Belül nem annyira izgalmas, mint amilyennek tűnik. A földszinten egymásba nyíló termek helyezkedtek el, egy idő után már fogalmam se volt, hogy hol voltam, mert egyformák voltak és szinte teljesen üresek, szóval rendesen el lehetett keveredni bennük (még szerencse, hogy nem nagy!).

Az egyik üres helyiség a sok közül.

Az egyes termekben mindössze kandallók vagy azok maradványai voltak. Az egyik teremben nagyon érdekes volt a kandalló, mert a terem mögötti helyiségben látni lehetett a kandalló hátulját is (magyarul egy kandalló két helyiséget fűtött). A konyha falában egy hatalmas beépített kemence volt, közvetlenül mellette pedig a kút. A körben elhelyezkedő termek középen egy henger alakú lépcsőházat öleltek körbe. Egyetlen egy teremből lehetett a lépcsőházba bejutni, és ez az egyetlen lépcsőház vezetett fel az emeletre. Az audio guide szerint a lépcsőházban eredetileg két lépcső volt, egyet felfelé, egyet pedig lefelé használtak, ma már csak egy lépcsősor található.

Az emeleten sokkal kisebb helyiségek sorakoztak egymás mellett. Mint kiderült, a várat a polgárháború idején (1640-es évek) hol a királypártiak, hol a parlament hívei foglalták el, és használták a másik társaság ellen. Ekkor alakították át az emeleti szintet úgy, ahogy most látható. Ezért volt az, hogy a helyiségek sokkal kisebbek voltak. Az egyikben azért megmaradt egy ajtó és egy falrész Henrik idejéből. Itt is minden teljesen üres volt.

Ezek után az audio guide visszairányított a földszintre. Na, és akkor itt jól elkeveredtem, mert nem volt világos, hogy most melyik ajtón kellett volna kimennem, hogy megtaláljam a lefelé vezető lépcsőt. Először azt hittem, hogy valamit félre értek, de miután egy nyugdíjas házaspár ugyanígy tanácstalanul bóklászott szobáról szobára, mint én, megnyugodtam, hogy nem az én angolommal volt gond, hanem tényleg hülyén magyarázták el, hogy hol az a lépcső. De a végén meglett!!!

A lépcső a várat körülvevő körbástyák alá vezetett le és a folyosókon körbe lehetett menni a vár alatt. Azt mondta az audio guide-ot kiadó hölgy, hogy vigyázzak, mert a vár ezen része a tenger szintje alatt van, és egyes helyeken síkos lehet a kövezet, de azt nem, hogy éjjellátó szemüvegre is szükségem lehet. Egyes helyeken olyan vak sötét volt, hogy a falat kitapogatva tudtam csak továbbmenni. Ráadásul összevissza kanyargott a folyosó.

Miután sikeresen körbebotorkáltam (mögöttem jött a nyugdíjas házaspár, a feleség időnként aggódott, és vissza akart fordulni, hogy tutira eltévedtek...), egy hatalmas csarnokban találtam magam. Megint teljesen üres volt, viszont figyelemreméltó volt a mennyezet boltozata. Innen több kisebb helyiség nyílt, mindegyik teljesen üres volt. Az egyikben tárolták egykor a lőport, egy másikban pedig ott volt a kút. A falon látható volt az a vezeték, ami a földszintre felvezette a vizet. A kútban most is volt víz - hááát... - én kezet se mostam volna benne, mert elég zavaros volt.

Innen egy meredek lépcső vezetett fel a felszínre, és gyakorlatilag ezzel vége is volt a várnak, mindent megnéztem. Hát egy kicsit csalódott voltam. Mivel ide is tagságim volt, így ingyen nézhettem meg, de ha ezért fizetnem kellett volna... Na, mindegy.

A várat elhagyva tengerparti sétába kezdtem. A gps szerint 25 perc alatt le lehetett sétálni a másik várhoz. Maradjunk annyiban, hogy kb. 40 perc alatt értem oda, de egyáltalán nem bántam, hiszen végig a tengerparton sétálhattam. Tőlem jobbra nagyon helyes házak sorakoztak, míg balra ott hullámzott a tenger. Természetesen lementem a vízpartra. Iszony sós illata volt a víznek. Egy kicsit fújt a szél, a hullámok váltakozó intenzitással nyaldosták a partot. Éreztem a sós vízpermetet a bőrömön. Távolban, északabbra hatalmas modern szélmalmok sorakoztak, délebbre néhány fehér szikla magasodott a víz fölé.

A walmeri vár alaprajza ugyanolyan, mint a deali váré, csak időközben egy kicsit átalakították, ugyanis az egyik részében még most is ott laknak a tulajdonosok, nevezetesen Lord Wardenék.

A walmeri vár bejárata.

Mivel a deali várral ellentétben ez folyamatosan lakott volt, ennek következtében sokkal lakályosabb, mint a másik. A külsején csak egy-két helyen látszódott az átalakítás, viszont bent megszüntették a hatalmas termeket, és lakószobákat alakítottak ki belőlük. A kör alaprajz következtében néhány szobának elég érdekes alaprajza volt, mi több, sokuk elég sötét, hiszen a korábbi lőréseket alakították át ablakká. A fal meg legalább két méter vastag, szóval nem sok fény jutott a szobába.

A látogatható szobák elég sablonosan voltak berendezve, az emeletiek pedig elég kicsik is voltak.

Rögtön az első helyiség arról nevezetes, hogy ezt volt Wellington (Napóleon legyőzője) hálószobája. Ugyanis 23 éven keresztül itt lakott az öreg. Egy nagyon impozáns fejszobra volt a szobában.

Wellington szobája az ágyával és a fotellel, amiben meghalt

Festményt már láttam Wellingtonról, de a szobor valahogy másképp nézett ki, mint amire én emlékeztem. 

A következő szobában mindenféle Wellington ereklyét halmoztak össze. Volt itt minden: egyenruha, a csizmája (ez az alapja a mai gumicsizmának, amit itt Angliában Wellington boots-nak hívnak), az órája, meghívó a temetésére és a halotti maszkja is. Hát halálában közel sem volt olyan impozáns, mint amilyen az előző szobában a szobor mutatta: fogatlan beesett arcú öreg lett belőle.

Ezt követően egyéb lakószobák következtek. Azok voltak még érdekesek, amikben Viktória királynő lakott, amikor megszállt a kastélyban. Az egyik szobában az egyik asztalon volt egy lovasszobor a fiatal királynőről, a másik szobában állt egy ágy, amiben állítólag aludt és volt egy fotel is, amelynek anyagát állítólag maga a királynő választotta (rémronda vörös rózsák voltak rajta).

A folyosó végén (ahonnan a korábban leírt szobák nyíltak) volt két, egymásba nyíló nagy szoba. Az egyik a játékszoba volt (biliárdasztallal), a másik az ebédlő. Az ebédlő azért volt érdekes, mert az egyik tulajdonos felesége szemét bántotta a napfény (mintha olyan sok lenne belőle itt), éppen ezért az ebédlő átlátszó ablakait lilára(!) cseréltették ki. Néhány lila üvegtábla még most is megvan. Rémes. Az ebédlőből kilépve az egyik bástyán találtam magam. A kilátás gyönyörű innen a tengerre, illetve a kert egyik részére.

Miután lementem a földszintre a bejárattal szembenlévő ajtón kilépve átsétáltam egy kis hídon, amely a várárok felett vezetett a kertbe (mint említettem, ugyanúgy építették ezt a várat is, mint a Dealben láthatót, szóval ugyanúgy nem volt szerepe a várároknak). A várárokba itt le lehetett menni, és körbe lehetett járni a várat. A várárokban mindenféle fát, futónövényt ültettek, szóval nagyon kellemes kis parkká alakították.

A parkosított várárokból az egyik bástya.

Ezek után végignéztem a tényleges kertet is. A díszkertben néhány szép virág, bokorsor található. A legmókásabb a konyhakerti üvegház volt. Na, itt nem orchidea vagy bármiféle trópusi növény volt az üvegházban, hanem padlizsán, paradicsom meg uborka. Az uborkát konkrétan majdnem lefelejtem, mert felfuttatták valamire, és belógott az ember feje fölé.

A vár a kertből.

Szóval ez a vár sokkal érdekesebb volt, mint az északabbra lévő társa. Miután minden megnézhető zugot megnéztem, a gps segítségével igyekeztem megtalálni a vasútállomást. Hát ez a Walmer... Hát ilyen településsel még nem találkoztam. Sehol egyetlen egy tábla sem mutatta, hol az állomás. Egy árva lélekkel nem találkoztam az utcán. Tökéletesen egyforma vöröstéglás házak sorakoztak egymás mellett. Más városokban az állomások, ha nem is túlzsúfoltak, de hát azért vannak emberek, akik várják a vonatot. Itt rajtam kívül csak négy ember volt az állomáson, három ugyanarra a vonatra várt, mint én, egy meg az ellenkező irányban menőre. Óránként járnak a vonatok, természetesen tizenegynéhány perccel előbb ment el a vonat, mint ahogy én odaértem. Gondoltam, körbenézek, hátha találok a környéken valami érdekeset - semmi, de semmi nincs. Más állomások mellett van legalább egy élelmiszerüzlet vagy egy kocsma vagy valami. Itt még az sem nem volt. Szóval visszamentem az állomásra, aztán olvastam, amíg meg nem jött a vonat.