Sütött a nap, amikor elindultam. Aztán ahogy közeledett a vonat London felé, úgy lett egyre borongósabb nemcsak az idő, hanem az én kedvem is. Miért? Olyan gyönyörű idő volt, miért kell pont London felett lennie ennek a borulásnak?

Amikor leszálltam a vonatról, akkor a helyzet már egy fokkal jobb volt: mintha elő-előtünedezett volna a napocska. Aztán amikor nyakamba vettem a várost, és elindultam az első célpont felé, akkor kisütött a nap, a felhők mintha ott se lettek volna, úgy eltűntek. Éljen az angol időjárás!

Az első látnivaló a templomosok temploma volt. Az épületet a jeruzsálemi Szent Sír körtemplom mintájára építették és 1185-ben szentelték fel. Aztán később III. Henrik a feleségével ide akart temetkezni, de a királyt végül a Westminster apátságban temették el (a kedves nejét meg valahova máshova). I. Jakab garantálta, hogy a templomosok kezében marad nemcsak a templom, hanem a környéke is. A templomosok időközben eltűntek, viszont a számukra adományozott terület a mai napig egy külön egységet képez a városban. Egyetemi szemináriumok működnek ma a területén. 1940. május 24-én iszony tragédia történt, mert bombatalálat érte az épületet. A templomban van egy kiállítás, ahol bemutatták, hogy nézett ki a templom a bombatalálat után. Gyakorlatilag teljesen rombadőlt, szóval a ma látható templom teljesen új, a régi mintájára építették fel a háború után.

A templom főkapuján belépve rögtön a körtemplomban találja magát az ember.

A körtemplom mennyezete.

Itt található néhány templomos lovag síremléke. Sajnos némelyik a bombatalálat következtében igen erősen megrongálódott (szintén a kiállításon látható, hogy mennyire épen megmaradt a sír a XII. századból a háborúig).

Az egyik templomos lovag sírja.

Körben oszlopsor található, különböző, szebbnél szebb és különleges oszlopfőkkel. Néhány még eredeti, tehát túlélte a bombázást. Ezután lehet belépni a templomhajóba. Az orgona egy része trükkösen el van rejtve. Egészen érdekesen sorakoznak a padok, és az oltár sem kifejezetten megszokott módon néz ki. (Egyébként most nem katolikus a templom, hanem az anglikán egyház kezében van.)

A templomhajó az oltárral.

A templomhajóban több helyen megmaradt még az eredeti fal, de gyakorlatilag ez is teljesen újra lett építve. Sajnos az altemplomba nem lehet lemenni, pedig arra is kíváncsi lettem volna. (Annál is inkább, mivel az valószínűleg még eredeti állapotban van, mert nem sérült a bomba következtében.)

Innen a közelben található Szent Pál katedrálishoz sétáltam. Csodák csodájára nyitva volt és még be is jutottam (eddig mindig valami megakadályozta a bejutásomat). Rögtön a pénztárnál közölték, hogy nem lehet fényképezni. Lassan már meg sem lepődöm ezen, bár változatlanul nem értem, hogy miért lehet vagy nem lehet fotózni. Azért természetesen körbebóklásztam. Mint kiderült a mostani katedrális helyén már 607-ben (igen ezer nélkül) állt egy templom. A középkorban teljesen más tornya volt, mint amilyen most van. Mi több a középkori torony sokkal magasabb volt, mint a mostani. Az épület a jelenlegi kinézetét Christopher Wrennek köszönheti. Az ő tervei alapján épült a jellegzetes kupola a régi torony helyén. Mit ne mondjak, gyönyörű szép! A főhajó és a kupola festményei egészen egyediek (nekem időnként egy kicsit sok). Igaz, meg kell hagyni, hogy gyakorlatilag a nagyon sok díszítés a kupolában, illetve alatta, valamint a főoltárnál található. A templom többi része egészen "puritán" módon van díszítve. Az oldalhajókban mindenféle angol hírességnek állítottak emléket. A fő helyen Nelson van. Nemcsak a kereszthajóban van egy szobra, hanem a kriptában is az egyik fő hely az övé.

Merthogy kripta is van. Az iszony tömegben és a félhomályban sikerült néhány híres ember síremlékét (pl. Blake, Sullivan) megtalálnom. A fő helyen, mint ahogy említettem, Nelson hatalmas fekete szarkofágja található, a másik, hasonlóan monumentális szarkofág Wellingtoné. Hogy miért pont Napóleon két legnagyobb ellenfeléé a két fő hely, azt nem igazán értettem. Ami viszont kicsit visszataszító volt számomra, hogy a kriptát elhagyva rögtön ott volt a katedrális szuvenírboltja mindenféle turistáknak szánt izékkel, illetve a katedrális kávézója. Ha az ember "jó" helyet fog ki, akkor a kávézóból Nelson szarkofágjával szemezhet. Mit ne mondjak, valahogy ez nem nyerte el a tetszésemet. Szóval összességében kicsit vegyes érzelmekkel távoztam a katedrálisból.

A következő célpont a Southwark katedrális volt. Erről annyit kell tudni, hogy London legrégebb gótikus katedrálisa - legalábbis az útikönyvben ez állt. Ahogy átballagtam a London Bridge-en, és megláttam a tornyát - kicsit elméláztam, hogy biztos, hogy meg akarom ezt nézni, mert nem volt annyira különleges.

A Southwark katedrális. A közelében nagyon sok épület található, így elég nehéz volt kívülről bármilyen használható fotót készíteni róla.

Közelebb érve megállapítottam, hogy tényleg szép nagy, de közel sem olyan díszes a külseje, mint mondjuk a Westminster apátságé. Aztán belépve minden kétségem elszállt, ezt tényleg meg kellett nézni! Mindjárt az elején letámadott egy bácsi, hogy annyit fényképezhetek, amennyit akarok, csak vegyem meg a 2 fontos fotójegyet. Naná, hogy megvettem, innentől kezdve pedig a legapróbb szöget is lefényképeztem, ha érdekesnek találtam.

A katedrális főhajója.

Szóval a templomot a XII. században építették és tényleg minden ízében gótikus. Ahogy beléptem, mindjárt szembetaláltam magam Shakespeare-rel, akinek egy emlékművet állítottak (merthogy Southwarkban is élt). Aztán az egyik sarokban néhány kváderkő található a XV. századból. Mint kiderült, 1830-ban beszakadt a főhajó mennyezete, onnan zuhantak le ezek a kövek, és néhányat kiraktak közszemlére. Itt van a sírja John Gowernek, aki egy költő volt (életemben nem hallottam róla egészen eddig a napig). Az egyik kápolnát John Harvardról (a későbbi Harvard egyetem alapítója) nevezték el, mivelhogy 1607-ben itt keresztelték meg. Ezután a mostani oltár háta mögé jutottam, amely a katedrális legrégebb része. Az az érdekessége, hogy Mária uralkodása alatt több protestáns mártír tárgyalását tartották ezen a helyen. Itt található Assisi Szent Ferenc és a magyar Szent Erzsébet kápolnája. (Szóval magyar vonatkozása is van a helynek!) A mostani főoltár egyébként mindenféle szentek szobraiból áll. Nagyon szépek, aprólékosan kidolgozottak, és két egyforma elem nem található rajtuk.

Néhány szobor az oltárról.

Megmondom őszintén, hogy nekem ez a templom sokkal jobban tetszett, mint a Szent Pál katedrális. Lehet, hogy azért, mert nem volt akkora tömeg, és nyugodtan lehetett élvezkedni a mindenféle szépségben, lehet, hogy azért, mert nem annyira agyondíszített, mint az.

Ha már a katedrális miatt átkeveredtem a Temze ezen oldalára, gondoltam, körbenézek a katedrális környékén. Az egyik kis utcában megtaláltam az egykori Winchester palota maradványát.

Ennyi maradt a Winchester palotából: a nagy csarnok egyik fala.

A palota maradványait látva elméláztam azon, mekkora lehetett az épület, ha csak az egyik megmaradt fala ilyen impozánsan nézett ki.

A palota közelében egy másik érdekességre is rábukkantam. Itt található Drake admirális hajója.

Golden Hinde, Drake admirális hajója, amivel megkerülte a földet.

A hajót már a túloldalról többször szemrevételeztem, mi több a Temzén való hajókázás alakalmával is megállapítottam, hogy ezt bizony jó lenne megnézni. A hajó persze nem eredeti, hanem a leírások alapján 1973-ban építették újra. Mi több, nemcsak újraépítették, hanem 1974 és 1975 között Plymouthból elhajókáztak vele San Franciscoba Drake admirális útját követve. A hajót ezek után is használták. Volt valamikor egy sorozat, A Sógun címmel, ami arról szól, hogy egy angol kapitány vezette hajó Japán partjainál hajótörést szenved, aztán az angol kapitány sorsán keresztül bemutatják a korabeli Japánt. A filmben ez volt az angol kapitány hajója. Ezek után még többször összevissza járta az óceánokat, míg végül 1996-ban lehorgonyozták ezen a helyen, ahol most is áll.

Maga a hajó nagyon kicsi. Más úgy értem, hogy összehasonlítva mondjuk Nelson Victoryjával vagy a Cutty Sarkkal. Mókásan színes: piros, kék, sárga. Drake admirális kalóz volt, és rendesen fosztogatta az Amerikából arannyal megtömött spanyol hajókat - hát fogalmam sincs, hol tárolták a sok kincset, amit elraboltak a spanyoloktól, mert annyira, de annyira kicsi az egész hajó. Azt hittem, egy kalózhajó sokkal nagyobb. Nem beszélve arról, hogy egy mostani óceánjárót is igen megvisel, ha az óceán viharos, el sem tudom képzelni, hogy egy ilyen kis lélekvesztővel mit művelhetett egy vihar.

A hajót természetesen a pincétől a padlásig megnéztem. Nem csak kívülről kicsi, de belülről is. 150 centinél magasabb emberek csak kétrét görnyedve közlekedhetnek a középső fedélközben, illetve a kabinokban.

A fedélközben sorakozó ágyúk és puskaporos hordók.

Folyamatosan figyelnem kellett a félhomályban, nehogy szétverjem valahol a fejemet. Megnéztem Drake kabinját - hát nem egy luxusszállás volt. Abban is biztos vagyok, hogy jó ember törpe volt, másképpen azon az ágyon el nem fért volna. Az ágyús fedélzeten kicsi ágyúk sorakoztak egymás mellett (kicsi a Victory vagy a Warrior ágyúihoz képest). Hogy ezeket hogy kezelték így félig meggörnyedve, el nem tudom képzelni. Az alsó fedélközt raktárként használták, itt tárolták a zsákmányt, illetve a hajó élelmét. Volt egy "konyha" is, ami gyakorlatilag egy tűz fölé lógatott bográcsból állt. Annak ellenére, hogy ennyire picike volt, és kb. 15 perc alatt mindent megnéztem, nagyon érdekes volt az egész, szóval többször körbemásztam (időnként csaknem szó szerint értve az alacsony mennyezetek miatt).

Miután szépen eltelt ez a nap is, a pályaudvar felé vettem az irányt. Útközben még megnéztem a St. Clement templomot. Igazából nem tudom hányszor mentem már el mellette, de mindig zárva volt, és most kíváncsi voltam, hogy néz ki belülről. Kívülről ugyanis nem egy nagy durranás az épület, csak furcsa helyen áll. A Királyi Bíróság épülete után az úttest kettéválik, és gyakorlatilag egy járdaszigeten, az úttest közepén áll a templom. Belülről szebb, mint kívülről.

A St. Clement templom oltára.

Az épület egyébként a Királyi Légierő temploma. A templomot még a IX. században alapították. A dán hódítók ezen a helyen házasodtak angol nőkkel. Ezek után egy teljesen jelentéktelen templom volt egészen a XVII. századig, amikoris Christopher Wren újjáépítette a templomot (Szerintem ez a manusz egész életében megállás nélkül épített, illetve átépített.) 1941-ben aztán ezt az épületet is bombatalálat érte. Az újjáépítés után vált a Királyi Légierő központi templomává. Tetszett, hogy világos és tágas, és a bejárat felett természetesen ott díszeleg a Királyi Légierő alapítójának a címere is.

Ezek után elkúsztam a pályaudvarig, és hulla fáradtan hazavonatoztam.