"Béla" (a tabletre letöltött magyar nyelvű navigáció) ismét úttalan utakon (viszont gyönyörű helyeken) navigált keresztül. Azért nem volt teljesen a helyzet magaslatán. Amikor megérkeztem a kastélyhoz, előttem ott volt a tábla: kastély jobbra. "Béla" váltig állította, hogy balra, majd miután jobbra fordultam, azonnal rákezdte, hogy forduljak vissza egészen addig, amíg jól ki nem kapcsoltam.

Az épületet szokás szerint hatalmas park vette körül, nem is látszott a bejárattól. Meglepő módon a kastély csak 12-kor nyitott, én meg persze a 10 órás nyitás szerint érkeztem, szóval rengeteg időm volt arra, hogy megnézzem a parkot.

Mindjárt a bejárat mellett egy hatalmas játszótér volt a gyerkőcöknek hintákkal, csúszdákkal és mindenféle mászókákkal. Néhányan már ott tomboltak. Mindenfelé padok és asztalok álltak a piknikezők számára. Páran már az ebédjüket (vagy még tízóraikat) majszolgatták a hatalmas fák árnyékában. Elhagyva a gyerkőcös részt, egy fasor vezetett fel a kastély bejáratához. Mellette egy magas fallal elkerítve található a kert. Igen, kicsit furcsán hangzik, hogy a parkon belül van egy kert. A parkban ugyanis csak fű meg fák vannak néhány legelésző birka társaságában, aztán semmi más.

A kertben viszont volt minden. Egy részén katonás rendben gyümölcsfák sorakoztak. Az egyes kertrészeket különböző fazonra nyírt sövények választották el egymástól.

Az egyik sövény "kerítés" kapuval, amely elválasztotta egymástól az egyes kertrészeket.

Szokás szerint volt rózsakert (elvirágzott rózsákkal - már meg sem lepődtem), fehér kert (fehér virágokkal). Néhány bokrot mókás fazonra vágtak, nemcsak szimplán gúlára vagy gömbre, hanem például állat fazonra (pl. medve). Volt egy kis medence csodaszép tavirózsákkal. Aztán mindenféle színes virágokkal teleültetett kert következett. Az egyikbe csak lila, piros és fehér virágokat ültettek, amik így kiadták a brit zászlót. 

Innen már látszott a kastély épülete és mivel közeledett a nyitás időpontja, néhány szintén korán érkezett látogatóval közelebb mentünk a bejárathoz.

A kastély kertre néző homlokzata.

A kastély építése valamikor a XIV. században kezdődött. A Nagycsarnokot, amely az egyik legrégebb helyiség, 1341-ben fejezték be. Később VIII. Henrik tulajdonába került az épület, aki 1552-ben a Sidney családnak ajándékozta. A Sydney-k leszármazottai mai is a kastélyban laknak, éppen ezért csak egy részét lehet megnézni. A tulajdonosok egyébként néha bérbe adják a helyet filmforgatáshoz. Itt vették fel például A másik Boleyn lány c. film egyes jeleneteit (Hazaérve ellenőriztem, valóban több helyen látható maga az épület, és a Nagycsarnokban is több jelenet játszódik.)

Aztán végre kinyílt a bejárati ajtó és a néhány érdeklődő társaságában én is beléptem. Rögtön tájékoztattak, hogy nem lehet odabent fényképezni. (Azért sikerült néhány fotót készítenem.)

Tehát belépve az épületbe mindjárt ott találja magát az ember a Nagycsarnokban.

Egy titokban készített fotó a Nagycsarnokról. A hatalmas ablakok a parkra néznek. 

A helyiség méretei tényleg lenyűgőzőek. Elképesztően magas, gyönyörű fagerendás mennyezettel, amelyeket faszobrok tartanak. Nagyon szépek! A csarnok érdekessége, hogy a kandalló nem a fal mellett állt, hanem a helyiség közepére építettek egyet, ráadásul a formája is egyedi, mivelhogy ötszögletű. Elméletileg a füst felfelé száll, és a fent nyitva álló pici ablakokon távozott. Hááát... Nem tudom, hogy mennyi meleget adott ez a kandalló és hogy mennyire állt a füst a helyiségben. Mindenesetre érdekes megoldás. A fal mellett középkori és polgárháborús páncélok sorakoztak.

Éppen a teremben gyönyörködtem, amikor a teremfelügyelő odalépett hozzám, kedvesen üdvözölt, aztán megkérdezte, honnan érkeztem. Mondtam, hogy magyar vagyok. Ó, ennek nagyon örült. Megkérdezte, melyik városból, mondtam, hogy Budapest. Ennek még jobban megörült. Elmondta, hogy a legtöbb magyar innen érkezik meg egy másik városból, amit úgy hívnak, hogy Eszt... - aztán szegény elakadt, szóval kisegítettem, hogy Esztergom? Ó, igen. Egyébként ő maga is nagyon sokszor járt Magyarországon üzleti ügyben. Egy Dunaparti városba, de mindig gondja volt a nevével Du... - Dunaújváros? Ó, igen, ez az, de sajnos nem tudja rendesen kiejteni. Annak idején elsajátított néhány szót, de megmondja őszintén, hogy nagyon nehéz a nyelvünk. Vannak olyan szavak, amiket lehetetlen kiejteni. Még csevegtünk egy kicsit, aztán folytattam a bóklászást. Mindenesetre jól esett, hogy valaki legalább ennyire ismeri Magyarországot.

A teremből egy csigalépcsőn feljutottam az emeletre, az ebédlőbe. Legalább 20-30 főre volt megterítve a hosszú asztal. Meglepő módon nem is annyira vészesen csicsás porcelánt használtak. Körben a falakon családtagok, illetve mindenféle hírességek sorakoztak. Hírességek. Hát többnyire angol "fontos" emberek, néhányukat azért felismertem (I. Károlyt például), a nem angolok között pedig ott volt Ausztriai Anna, XIII. Lajos francia király neje (hogy mit keresett itt a portréja, nem tudom).

A következő helyiség inkább egy nagyon széles folyosóhoz hasonlított. Minden vörös, arany és fekete színű volt. Állítólag amikor I. Erzsébet a környéken járt, akkor ebben a helyiségben fogadta a környék urait.

A következő helyiség a falikárpitos szoba volt. Az előzőekhez képest egy meglehetősen kicsiny szoba volt, a falain brüsszeli falikárpitokkal. A falak mellett gyönyörű intarziás szekrények sorakoztak. Az itteni teremfelügyelő néni is igen bőbeszédű volt, így megkérdeztem tőle, hogy árulja már el, hogy miért tilos a fényképezés. Értem, hogy vakut ne használjon az ember, mert az árt a régi kárpitoknak, festményeknek, de a sima fényképezés miért tilos. Erre az volt a válasza, hogy biztonsági okokból. Igazság szerint eredetileg lehetett fényképezni a kastélyban, de aztán Lady (hogy őszinte legyek, nem jegyeztem meg a nevét) meglátta a kastélyának a fényképeit New Yorkban egy katalógusban, és akkor teljesen kiakadt, hogy az ő otthona egy katalógusban szerepel. Ezen egy kicsit elméláztam, hogy az nem zavarja, hogy napi szinten többezer ember végigtrappol az "otthonán"? Ráadásul, folytatta a néni, lopások is történtek. Ezzel az információval nem igazán tudtam mit kezdeni. Azért annyira apró tárgyak, amik csak úgy elvihetők nem voltak sehol. Szóval mégis hogy történhetett  a dolog? A hóna alá vágott az illető egy méteres kínai vázát, és szépen kisétált vele úgy, hogy senki nem vette észre? Nem tudom elképzelni, de mindegy.

Innen egy egészen pici szobácska nyílt, ahol mindenféle porcelán edények sorakoztak. Meglepő módon szimplán fehérek voltak kék mintával. Majdnem csak azt mondanám, hogy tetszettek... A szobácska érdekessége egy zöld bársony zsámoly volt, amit állítólag Viktória királynő használt. Ezen térdelt, amikor India királynőjévé koronázták. Az nem derült ki a leírásból, hogy vajon hogyan is került ide? Kivételesen Viktória nem járt ebben a kastélyban, ami igen meglepő, mert ugyebár az angol történelem az úgy néz ki, hogy Hódító Vilmos megalapította, VIII. Henrik átalakította (vagy eladományozta), I. Erzsébet járt arra, Christopher Wrent ismét átalakította, meglátogatta Viktória királynő, és persze Churchill is - aztán ennyi. Nos, ebben a kastélyban I. Erzsébettel vége volt az angol történelemnek, mert utána "semmi" érdemleges nem történt itt.

Ezután a galéria következett. A falakat faburkolat fedte teljes egészében. Érdekes, hogy nem volt befestve, hanem csak natúran hagyták, így az idők folyamán szürkés-fehér színűvé vált. Először azt hittem, hogy tapéta, de megtapogattam (szerencsére a felügyelő néni nem látta), tényleg fa volt! A falakon ismét családtagok lógtak, illetve több Erzsébetről készített festmény is volt. A legérdekesebb mégis az Erzsébetről készített maszk volt. Az egyik asztalon feküdt, a teljes fejéről, nyakáról készítették, és még fel is öltöztették a festményeken látható magas ruhanyakkal, ékszerekkel. Érdekes volt az arca. Egészen keskeny, majdnem azt mondhatni, hogy szép nő volt (legalábbis szebb, mint néhány róla készült festményen), az orra volt az egyetlen, ami nem volt teljesen tökéletes: egészen hosszú, keskeny, kicsit horgas. De ennek ellenére egy nagyon karizmatikus nő lehetett.

Ezek után egy csigalépcső vezetett le egy hálószobába. Semmi extra nem volt benne: zöld bársonyos mennyezetes ágy, aztán ennyi. Az ezt követő folyosón mindenféle páncélok, lándzsák, számszeríjak, kardok következtek. Láttam már szebbeket is.

Ezután egy újabb szobácska következett, ahol a tulajdonos családról készült festmények, fotók sorakoztak. Érdekes lehet egy ilyen családba beleszületni. Ott virított Sir Philip Sidney, akinek VIII. Henrik adományozta a helyet, aztán festményeken különböző leszármazottak, majd az első fényképek valamikor a XIX. század végéről, X., aki az első világháborúban tábornok volt, Y., aki a második világháborúban Z. helyen harcolt egészen a mostani unokákig, akik teljesen hétköznapi gyerekeknek néznek ki.

És ezzel be is fejeződött a kastélylátogatás. Mit ne mondjak, kicsit csalódott voltam, hogy csak ennyi volt. Viszont kiérve tudatosodott bennem, hogy a kriptát nem láttam, pedig láttam a kiírást a Nagycsarnokban. Szóval szépen visszamentem. A Nagycsarnokban ismét elbeszélgettem a bácsival, majd lementem a kriptába. Hát egyáltalán nem volt nagy durranás, mert csak egyetlen, üresen álló gótikus boltozatos helyiség.

Viszont, ha már ismét bent voltam a kastélyban, mindjárt éltem az alkalommal, és újból végignéztem mindent.

Ezek után végigsétáltam a kert melletti fasoron, ki a parkolóba. A játszótér már televolt gyerekkel, a parkban sorakozó padok pedig szinte teljesen megteltek.