A reggel csodaszép volt a repülőn. Valahol az Alpok felett jártunk, amikor kezdett virradni. Az ég ragyogóan tiszta rózsaszínű volt, alattunk a havas csúcsok... Hú, gyönyörű volt! Az Európai Unióba lépés jóval egyszerűbb volt, mint eddig bármelyik érkezésem ezen utazás során. Én voltam helyzeti előnyben, hiszen mint EU-s állampolgárnak volt egy külön kapu, és most az amerikaiakat nézték át alaposabban. A tatyómra való vadászás eltartott egy ideig, ugyanis három gép csomagjait dobták egy futószalagra, de végül hiánytalanul meglett mindenem.

Taxival ugyanarra a szállásra mentem, ahol megszálltam kifelé menet is. Ugye azt mondják, hogy a jetleget úgy lehet leginkább elkerülni, hogy az ember mindig az adott idő szerint él, így érkezés után lezuhanyoztam, aztán nyakamba vettem a várost.

Azt nem mondanám, hogy nagyon lendületes róttam az utcákat, mert ez nem igazán ment. A repülőn aludtam ugyan valamennyit, de azért az nem volt az igazi. Kicsit lassúnak és tompának éreztem magam, de ennek ellenére megnéztem sok mindent: feljutottam a Viktor Emánuel emlékműre, aztán meglátogattam jónéhány templomot. Forum Romanum, Colosseum, csak úgy bóklásztam mindenféle cél nélkül, hiszen Róma minden utcája annyira hangulatos. Igazából bármerre megy az ember, szembejön vele valami látnivaló vagy érdekesség: egy kis tér egy szökőkúttal, kanyargós utcácskák pici boltokkal, egy ókori szobor lábfeje egy sarkon... 

A Colosseum "másik" oldala

Vacsorára nagyon finom tengeri herkentyűket ettem egy hangulatos, nagyon tipikus kockásterítős étteremben. Utána még beiktattam egy éjszakai városnézést is. Nem tudom, hogy miért, mert iszony fáradt voltam. Az igazság az, hogy szeretek éjszaka várost nézni, mert ilyenkor teljesen más minden, csendesebb, sejtelmesebb, nyugisabb. Van úgy, hogy ilyenkor az ember felfedez egy épületet, ami mellett napközben simán elsétált, de most a világítás miatt egészen másképpen fest és a fény-árnyék hatása miatt érdekessé válik. Így hát bóklásztam a város csaknem néptelen utcáin és nézelődtem a különböző nevezetes helyeken. Azért meg van az előnye annak is, hogy az ember fél 2 körül bóklászik a Spanyol lépcsőnél, mert tud olyan felvételt készíteni, hogy egyetlen ember sincs a lépcsőn, ami ugye nappal lehetetlenség.

A "turistamentes" Spanyol lépcső az éjszakában

Elfogyasztottam utolsó, felejthetetlen reggelimet. (Egy darabig biztos, hogy nem eszem pirítóst!) Ezután Teddy (a taxisofőr) jött értem, hogy kivigyen a reptérre. Tök jó fej volt, mert a kertek alatt mentünk, nehogy dugóba kerüljünk. Ennek következtében majdnem elütöttünk egy őzmamát a gidájával, mert méterekkel előttünk ugrottak le az úttestre, és aztán ugyanolyan hirtelen el is tűntek az út túloldalán lévő fák között.

Ismét többszöri átszállással repültem, mivel így olcsóbb volt. Tehát elsőnek New Yorkba repültem. Ez a gép egy meglehetősen családias kis jószág volt. Viszonylag hamar megérkeztünk. Árgus szemekkel figyeltem, hátha látok valamit a városból, de nem jártam sikerrel.

A repülőtér... Irgalmatlan nagy. Míg vártam a csatlakozást, ettem aztán bóklásztam.

Amikor végre fent voltam a Rómába induló gépen, ismét figyeltem, hátha látok valamit a városból, és nem hiába! Amikor a gép fordult rá a kifutópályára, akkor azt hiszem, sikerült megörökítenem az Empire State Buildinget! Ez a repülő nem volt annyira modern, mint odafelé menet, itt csak egy nagy kivetítőn lehetett filmet nézni. Rém unalmas volt, úgyhogy inkább olvastam, aztán meg aludtam.

Kissé homályos felvétel New Yorkról

Mivel a legelső csavargás alkalmával több mindent zárva találtam, ezért úgy gondoltam, ismét megpróbálkozom ezekkel a helyekkel. Így első célpontom aznap a Kongresszusi Könyvtár volt. Nem bántam meg, hogy visszamentem, mert gyönyörű! Mind az épület méretét, mind gyűjteményét tekintve a világ legnagyobb könyvtára.

A Kongresszusi Könyvtár lépcsőháza

Láttam az eredeti Gutenberg Biblia egyik példányát (összesen tíz van belőle a világon), belestem az olvasóba (oda nem lehetett bemenni látogatóként, ahhoz könyvtártagnak kell lenni), megnéztem Jefferson könyvtárát.

A többszintes olvasóterem

Aztán belefutottam egy maja-azték kiállításba. Végre valami érdekeset és szépet is láttam, ha már egyszer az indián múzeum annyira pocsék volt! Gyönyörű maja kerámiák és szobrocskák voltak kiállítva.

Valahogy lekeveredtem az alagsorba, és kiderült, hogy egy alagúton keresztül át lehet menni a Capitoliumba. Természetesen itt is volt egy biztonsági kapu. Én átmentem - kivételesen csipogás nélkül -, de a táskám iszonyatosan visított. Kiszedtem belőle, ami nem tetszhetett a masinának, de ezúttal az őr mondta azt, hogy nem, nem, valami nem stimmel. Valamilyen "beazonosíthatatlan" tárgy van a motyómban. Szóval egyenként szinte mindent kiszedtem a két árgusan figyelő egyenruhás előtt. Megint csak csóválták a fejüket és ekkor megmutatták a képernyőn, hogy mi az, amivel nem tudnak mit kezdeni. Amikor megpillantottam, azonnal tudtam. Volt egy csiptetős mappa a táskámban, és a csiptetős mappa csiptetője volt az a bizonyos valami, amit nem tudtak beazonosítani. Győzelem! Az egyenruhások megnyugodtak, hogy nem valami titkos fegyvert akarok becsempészni a Capitoliumban, én meg örültem, hogy végre mehetek.

Ezek után egy kígyózó folyosón jutottam el a Capitoliumba. Mint kiderült csak csoportosan és vezetővel lehet körbenézni, úgyhogy bármennyire nem szeretem az ilyet, hozzácsapódtam egy csoporthoz. Egy vetítéssel kezdődött az egész, ami kb. 10 percben tömören és érdekesen összefoglalta a Capitolium történetét. Ezután kaptunk egy vezetőt, aki lelkesen magyarázva megkezdte a körbevezetésünket. Egy idő után már borzasztó uncsi volt a mondandója. Szerintem túlságosan elveszett a részletekben. "Kivívtuk a függetlenségünket Európától" - azért megtanulhatnák már, hogy Európában több ország is van, és nem teljesen mellékesen ők a Brit birodalomhoz tartoztak és nem pedig egész Európához. (Arról már nem is beszélek, hogy se az idegenvezető, és nagy valószínűséggel az ősei sem vívtak ki semmilyen függetlenséget, mert ő is fekete volt, ami azt jelentette, hogy az őseit vagy egy ültetvényen dolgoztatták vagy még Afrikában éltek szabadon.)

A Capitolium kupolája. Sehogysem fért bele a képbe

Egy idő után annyira meguntam a dolgot, hogy saját szakállamra kezdtem bóklászni, ami az egyik teremőrnek nagyon nem tetszett. Megkérdezte, hogy mit csinálok. Mondtam, hogy ó, hát "véletlenül" elvesztettem a csoportomat. Jaj, azt nem lehet! Keressem meg, ha meg nem találom, akkor arra van a kijárat. OK, köszi! Visszacsapódtam a csoportomhoz, aztán próbáltam nem halálra unni magam a részletekben elvesző vezető mondókájától.

A következő célom a Crime Museum volt. Ez volt az első olyan múzeum, ahol belépőt kellett fizetni. Az állami múzeumok ugyanis ingyenesek, ez viszont nem volt az. De megérte, mert nagyon jó kis hely volt! Vadnyugati hősök pisztolyait, fényképeit, halotti maszkjait állították ki, de volt ott rendőrmotor, bilincsek, jelvények és Bonnie és Clyde szétlőtt autója (rendesen telelyuggatták!), de volt boncterem is.  

Bonnie és Clyde autója

Al Capone celláját is berendezték, ami inkább hasonlított egy kellemes kis szobához, mint egy igazi börtöncellához.

"Al Capone" a mindenféle luxussal felszerelt börtöncellájában

Természetesen azért volt "rendes" börtöncella is. Aztán egy azonosítási helyiségbe kerültem, ahol be lehetett állni a "bűnözők" közé és a tükör segítségével lehetett fotózni. Nagyon mókás volt! Aztán a shopban is elidőztem egy kicsit, ahol a bilincsektől kezdve, CIA-s, FBI-os NCIS-es pólókat, pulóvereket, baseball sapkákat, könyvként kinéző miniszéfeket lehetett venni. Egy NCIS-os baseball sapekot vettem magamnak, és mindjárt a fejemre is tettem (az eladó ezen jót mosolygott).

Ezután benéztem a Hard Rock Café-ba (az első, amiben jártam). Hangulatos hely. Michael Jackson dzsekijét nem találtam meg, viszont láttam Elvis joggingját. (Hasonló volt, mint az én gyerekkori mackónadrágom.)

Aztán elsétáltam az FBI épülete mellett - hú, de nagyon rusnya! Olyan szocreál, hogy simán beleilleszkedne egy moszkvai városképbe is. A Freedom Plazán a hó már annyira elolvadt, hogy láthattam a térképet, amiről Dan Brown könyvében is szó van. Hát, nem volt egy nagy durranás, én valahogy másra számítottam!

Ezek után elmentem az Obeliszkhez, merthogy fel akartam menni a tetejére, de sajnos közölték, hogy aznapra már nem adnak ki jegyet. Kár, hogy nem tudtam, hogy korlátozott számú jegyet árulnak, akkor előző nap megvehettem volna. Most már mindegy, talán majd legközelebb.

Az Obeliszk, mögötte pedig a Capitolium kupolája.

Ha már erre jártam, akkor világosban is megnéztem a háborús emlékműveket. A vietnámi fal elképesztő. Van olyan rész, ahol 3,1 méter magas, annyi név szerepel rajta!

A Vietnámi háború emlékére állított fal egy része

A koreai emlékmű nekem jobban tetszett sötétben, akkor valahogy sokkal megrázóbb volt látni az elcsigázottan menetelő katonákat, mint így, verőfényes napsütésben.

A Koreai háború emlékművének egyik katonája

A II. világháborús emlékmű meg ugyanúgy semmilyen benyomást nem tett rám. 

A II. világháború emlékműve. Az oszlopokon az államok nevei szerepelnek

Aztán megnéztem világosban is a Fehér Házat, majd - ha már itt vagyok alapon - elmentem a mauzóleumhoz (szintén szerepel Dan Brown könyvében), ahol ugyebár az első alkalommal felkenődtem a bezárt az ajtóra. Most is ez történt, zárva volt. Persze nyitvatartás nem volt kiírva seholsem, így felmerült bennem a gyanú, hogy lehet, hogy egyáltalán nem is látogatható? 

A mauzóleum, amibe kétszer nem sikerült bejutnom.

Mivel elég késő volt, gondoltam, eszem valamit, aztán megyek vissza a hotelbe. A Union Station mellett döntöttem, merthogy ott nem csak kajáldák, de szuvenir boltok is voltak és gondoltam eszek, veszek egy-két apró ajándéktárgyat, aztán megyek vissza a szállodába.

Azt már nem is írom, hogy az állomás épülete egy hangár méretével ért fel. Iszony nagy. Mexikóit ettem, aztán az egyik shopban találtam fémpalackos colát! Hát ezt nem tudtam otthagyni, ilyennek kellett lennie a gyűjteményemben! Persze az esti csomagolásnál elszórakoztam egy jó darabig, míg mindennek helyet találtam, de sikerült!

Reggel szokás szerint mentem a levéltárba. Olyan 4 óra felé végeztem a kitűzött munkával, így úgy gondoltam, hogy beiktatok egy kis városnézést még aznapra. Felültem a buszra, aztán mire beértem a belvárosba, addigra már teljesen besötétedett.

A Lincoln Memoriálnál kezdtem. Iszony nagy, mint minden. Maga az épület is meg Lincoln szobra is. Egyébként ennyi az egész. Az épület dór stílusú görög templomot másol, aztán belül semmi más nincsen, csak a hatalmas, hófehér ülő Lincoln szobor.

A 170 tonnás fehér márványból készült Lincoln szobor. Maga az ülő alak 5,8 m magas  

Ezek után a háborús emlékműveket akartam megnézni (minden nagyobb háború emlékére építettek egyet). A koreait simán megtaláltam. Egymás mellett menetelő katonák. Mindegyik alak másképp nézett ki, mindegyiknek más volt a felszerelése és mindnek saját arca volt, fáradt, meggyötört vonásokkal - tényleg olyan volt, mintha egy elcsigázott, menetelő szakaszt örökített volna meg. Így sötétben, a hóban még emberibb volt.

Az egyik katona a koreai háborús emlékműből

Valahol ezzel szemben kellett lennie a vietnámi háború emlékére emelt falnak, amelyen az elesettek nevei szerepelnek. Hát a sötétben sehogysem találtam. Ott bóklásztam - lehet, hogy körbe-körbe? - a washingtoni estében. Aztán egyszer csak megálltam, próbáltam betájolni magam, megállapítottam, hogy melyik irányba kell lennie, és belegázoltam a térdig érő hóba, hogy egy életem, egy halálom, de én ezt akkor is megtalálom! És siker! Egyszer csak ott állt előttem. A fekete márvány fal hosszan elnyúlt a sötétben, alulról éppenhogy megvilágítva, a nevek pedig ott sorakoztak tömött sorokban. És nagyon hosszú volt a lista. A fal elején találtam két könyvet laminált lapokkal, amikben abc sorrendben ott szerepeltek a nevek, mellettük pedig, hogy hol lehet megtalálni őket a falon. A fal magassága annak arányában nő vagy csökken, hogy mennyi név szerepel rajta. Az elején és a végén egészen alacsony, talán ha bokáig ér, aztán egy része magasan a fejem felett végződött.

Innen a II. világháborús emlékműhöz mentem. Ez engem annyira nem fogott meg. Nagy volt, körben oszlopok álltak, rajtuk az államok nevével, ahonnan a katonák származtak. Semmi extra. A koreai a katonák szenvedéseit nagyon hitelesen ábrázolta a kimerült arcú katonákkal, a fal döbbenetes a méretéből kifolyólag. Ez a második világháborús viszont jelentéktelen volt. 

Innen kigyalogoltam a Jefferson Memorialhoz. Olyan közelinek tűnt, de aztán mégsem volt az. Valami vizet kellett megkerülni (valószínűleg a Potomac folyó volt, a sötétben elég nehéz volt tájékozódni) és ezért ténylegesen sokkal többet kellett kutyagolni hozzá. Na, ez is nagy. Mármint a Memorial. Egyébként messziről és sötétben sokkal jobban néz ki, mint közelről vagy nappali fénynél.

Azért ekkor már elég késő volt és fáztam is rendesen, így valahogy elvergődtem a Mall közepén lévő metróhoz a vaksötétben és a hóban, majd visszaindultam a szállásra.

A minap elgondolkoztam azon, hogy a mai ifjúság, amelynek gyakorlatilag a kezéhez van nőve a telefon, vajon mit tenne, ha hirtelenjében az összes telefonos szolgáltató leállna, nem lenne többé térerő, internet, és mondjuk beszélni szeretnének a szomszéd városban lévő barátaikkal. Vagy valamilyen vészhelyzetbe kerülnének az utcán és segítséget kellene hívniuk. Akkor mihez kezdenének? Tudnák, hogy merre induljanak el, hogy egy hagyományos telefont találjanak? Egyáltalán felismernek egy ilyet? És vajon a használatával tisztában vannak? Van olyan sejtésem, hogy sokak talán csak múzeumban láttak ilyen készüléket vagy még ott sem. Ezért gondoltam, hogy írok nekik egy kis használati útmutatót:

Szóval itt a világvége - legalábbis számodra, hiszen a kezedben lévő okos kütyü használhatatlan -, viszont sürgősen segítségre van szükséged és telefonálnod kell. Mi ilyenkor a teendő? Először is keress az utcában telefonfülkét. Ja, hogy nem tudod, mi ez? Nos, ezek többnyire a járda szélén, az úttest közelében álló kis bodegák. Szerencsés esetben találsz is bennük készüléket, ha nem, akkor bizony tovább kell keresned. 

Ha végre rábukkantál egyre, be se menj, ha 1. nincs apród, 2. nem tudod a felhívandó számot fejből, 3. nincs telefonkönyv. Az a nagy könyv, ami ott kellene, hogy legyen a készülék alatt kicsit megviselt állapotban, talán néhány hiányzó oldallal - utóbbi esetben legyen szerencséd, hogy pont ne az az oldal hiányozzon, ahol a keresett telefonszám van. Ja, igen, a telefonkönyben ABC sorrendben szerepelnek a nevek, szóval ha nem tudod a felhívandó számot fejből, itt megkeresheted.

Van apród és tudod a számot? Zseniális! Beléphetsz a fülkébe. Igen, a szag. Hát a környék összes kutyája valószínűség szerint megtiszteli a fülke oldalát és szerencsés vagy, ha csak ők, és nem mondjuk hajléktalanok, részegek vagy nagyon megszorultak használták a fülkét, mint legkisebb helyiséget. 

Ha sikerült átállnod bőrlégzésre vagy akklimatizálódnod a szaghoz, akkor előtted van a telefonkészülék. Igen, az a dobozszerű valami, ami a falon lóg. Szerintem már olyan modernek kell lennie, hogy nyomógombok vannak rajta és nem a hagyományos tárcsa. Pedig az is mekkora kihívás volt! Amikor tárcsáztál, aztán a tárcsa komótosan visszafordult az eredeti helyére, és hirtelen beléd villant, hogy jaj, mi is volt az utolsó szám, amit tárcsáztál...

Tehát ott van előtted a készülék. Igen, óriási, igen, elég furán néz ki, de mi még ezzel nőttünk fel. A készülék oldalán/elején - típustól függően - leemelhető valami a kagyló. Igen, emeld le és tedd a füledhez. A helyes tartás az, amikor a felső részét a füledhez teszed, az alsó részéből lóg ki a vezeték, ami a készülékhez köti. Majd ebbe az alsó részbe kell beszélned. Hallgass bele. Csendes búgó hangot kell, hogy hallj. Ha nem hallasz semmit, akkor helyezd szépen vissza a helyére, ne kapj düh rohamot, hanem hagyd el a fülkét és keress másikat. A búgó hang ugyanis azt jelenti, hogy van vonalad, tehát tudsz telefonálni. Anélkül nem lehet! 

Szerencsés esetben tehát van vonal. Hurrá! Bogarászd elő a zsebedből az aprókat és dobálj be néhányat a készülékbe. Oldalt vagy veled szemben kell lenni egy nyílásnak, az az a hely, ahova be kell tuszkolnod az érméket. A maradékot ne tedd el nagyon mélyen a zsebedbe, mert még szükséged lesz rá a későbbiekben. 

Mivel ez egy "modern" készülék - feltehetőleg -, van egy kijelzője, ami mutatja, hogy mennyi pénzt dobáltál be. Látod, milyen csúcstechnológiával állsz szemben? A billentyűzet segítségével pötyögd be a hívni kívánt számot. A kijelző ezt is mutatja. Mondom, hogy csúcstechnológia...

Aztán várj. A csengőhang hasonló, mint a jelen pillanatban használhatatlan okos kütyüdé. És ha túloldalon felveszik, nyert ügyed van. Viszont ne nagyon merülj bele a beszélgetésbe és árgus szemekkel figyeld a kijelzőt, mert abban a pillanatban, hogy a hívott fél felveszi a kagylót, a bedobott összeg olyan mértékben fog apadni, hogy nem győződ majd dobálni befelé az újabb érméket. Ha elmélázol és nem veszed észre, vagy kifogytál az aprókból, akkor a vonal megszakad. Kíméletlenül, nincs kegyelem! Éppen ezért azt tanácsolom, hogy minél rövidebben és tömörebben fogalmazz. Ne az ősrobbanásnál kezd a mondókádat, hanem koncentrálj a lényegre.

Ha sikerült lebonyolítanod a hívást és még ne talán tán apród is maradt, akkor gratulálok, sikeresen megoldottad a feladatot. Nem jött össze? Csak nem elfogyott az apród? Hát ha nem sikerült elintézned a fontos részét a beszélgetésnek, akkor sajnos elölről kell kezdened az egész procedúrát. 

Néha napján sajnos előfordulnak hibák, amikor például egyszerűen csak megszakad a hívás - jobb esetben a készülék nem nyeli el a bedobott aprót, rosszabb esetben búcsút inthetsz a pénzednek. Előfordulhat olyan is, hogy a hívás rossz, nem hallod rendesen a másikat, recseg a vonal vagy ne talán tán hallod, hogy mások is vannak a vonalban és ők is beszélgetnek valamiről. Ilyenkor csak próbálj koncentrálni a saját beszélgetésedre és kizárni a külső, zavaró tényezőket. 

Amennyiben bármi megzavarná a telefonálásodat, kérlek, ne püföld vagy egyéb módon büntesd szegény készüléket, ő tényleg nem tehet semmiről. 

És amennyiben ezek után úgy érzed, hogy ezt még egyszer soha az életben és azonnal tegyenek meg mindent, hogy használhasd újra az okos kütyüdet, mert így nem lehet élni - rossz hírem van, lehet. Sokan így éltünk és elárulom, hogy igen, néha bosszankodtunk, de remekül elvoltunk.

A rémséges reggeli után irány a levéltár. Most viszont megnéztem, mikor van ebédidő a büfében és sikerült időben lemennem. Minden elismerésem! Szerintem itthon mindenki kibékülne fele ilyen kínálatú munkahelyi büfével. Volt egy salátapult, ahol mindenféle salátaösszetevőkből egy kisebb vagy egy nagyobb méretű tálba az ember saját maga rakhatta össze a salátáját. Természetesen különféle öntetek álltak rendelkezésre. A pizzapultnál többfajta pizzaszeletet lehetett kapni - egy-egy szelet szép méretes volt, szerintem kisebb étvágyú ember simán jól lakott eggyel is. Kétféle meleg étel, amihez természetesen a köretet ki lehetett választani. Külön pult az édességeknek. És ha valaki nem akart a helyi kínálatból enni, az egyik fal mellett több mikró sorakozott, hogy akkor az otthonról hozott kaját legyen hol megmelegíteni. Emellett természetesen üzemeltek az automaták is, amikből szombaton azt a borzasztó kekszet vásároltam. Az étterem mellett volt egy édességbolt mindenféle rémségesnél rémségesebb édesnél is édesebb vackokkal. De árultak elemet is, amiből mindjárt be is vásároltam, mert kiderült, hogy mivel a helyi áram más, mint az otthoni, így az elemtöltőm nem töltötte fel rendesen a fényképezőgépbe való elemeket. 

Szerencsére a levéltár csak 5-ig volt nyitva. Estére már jojózott a szemem a rengeteg papír átnyálazásától és fényképezésétől.

Másnap a levéltár 9-kor zárt, így egész nap dolgoztam az ebédszünetet leszámítva, amikoris ismét kellemesen megebédeltem a büfében.

A "remek" reggeli után ismét nyakamba vettem a várost. Ezúttal a National Cathedral volt az első célpontom Georgetownban. A katedrális kívülről teljesen úgy néz ki, mint ahogy egy "rendes" katedrálisnak ki kell néznie. Csak éppen nem XI. vagy XII. században épült, hanem a XX-ban. Ez mondjuk már bent látszódott az üvegablakokon, illetve a boltozaton. Egyébként egyáltalán nem volt csúnya. Próbálták egy középkori katedrális hangulatát utánozni, de hát mindenen látszott, hogy "új". Sehol egy, az évszázadok alatt lábak által elkoptatott járólap, se egy csorbult sarokkő, se egy középkorból ott maradt, mára már alig látható falfestmény. 

A katedrális

Az egyik oldalhajó

Az altemplomban találtam egy shopot. Háááááát... Azt hiszem, biztosra mentek, ugyanis volt ott minden: zöld ír törpe, Buddha szobor, katedrális rózsaüvegével díszített nyakkendő és táska, füstölők, keresztek, körülmetéléshez gratuláló kártya, műanyag 7 fejű tűzokádó sárkány, műanyag, rózsaszínű vízköpő ceruza végére dísznek, Dan Brown könyv, biblia, keresztek minden méretben és anyagból. Ezek után már egyáltalán nem tartottam meglepőnek azt, hogy az útikönyv szerint a katedrális egyik tornyában Darth Vader (igen, az a Darth Vader, a Csillagok háborújából, nem tévedés!) feje látható. Az építés során ugyanis meghirdettek egy országos pályázatot gyerekek számára, hogy rajzoljanak olyan groteszket (vagy kimérát), amelyek aztán a katedrális tetejére kerülnek. Ezeknek a groteszkeknek fontos szerepük van, mert a tetőről lefolyó esővizet elterelik, így az nem közvetlenül a falra folyik. Annak ellenére, hogy Darth Vader csak a harmadik helyen végzett, mégis a katedrális északi tornyába felkerült. 

Először körbejártam az épületet mondván, hogy azért elég bugyután nézne ki, ha egy katedrálisban Darth Vader után érdeklődnék. Ahogy elnéztem, mások is keresték őt! Úgy voltam vele, hogy ha már ott vagyok, nehogy úgy menjek el, hogy nem láttam! Szóval visszaügettem az épületbe. Nagyon kedves idős nénik idegenvezettek, illetve válaszoltak mindenféle kérdésre. Odamentem az egyikhez, és óvatosan megkérdeztem, hogy hol találom Darth Vadert. A hölgy teljes természetességgel a kezembe nyomott egy fénymásolt papírt, ahol pontosan fel volt tüntetve, hogy melyik torony tetejének a csúcsán található Darth Vader, majd átadott egy látcsövet is, merthogy szabad szemmel nem látható. 

Kimentem, megtaláltam, tényleg iszony pici és szabad szemmel esélye nincs az embernek megtalálni, és még sikerült is lefényképeznem (igaz, előtte kellett keresnem valamit, ahol megtámaszthattam a gépet, mert a 40x zoom azért már megkívánta, hogy egy cseppet se remegjen a kezem). Tényleg ott van Darth Vader feje! 

Nem a legjobb minőségű kép, tudom, de azért mégiscsak látszik, hogy ott van Darth Vader!

Ezt követően bóklászni kezdtem Georgetownban. Több mindent is kiírtam magamnak, hogy megnézem, de amire azt írták, hogy nyitva, az zárva volt, aminek meg zárva kellett volna lennie, az nyitva volt. Az egész városrész egyébként nagyon hangulatos a vörös téglás házaival.

Megnéztem az Old Stone House-t. Ez arról nevezetes, hogy még a függetlenségi háború előtt épült (ezt ott úgy tartják számon, mint nálunk egy időszámítás előtti épületet). Semmi extra nincs az épületben, egy szimpla házacska modern ablakokkal és ajtókkal - ennyit a helyi műemlékvédelemről. (Európában nem hiszem, hogy megengedték volna, hogy egy XVIII. századi épület nyílászáróit ennyire láthatóan újakra cseréljék le.)

Az 1765-ben épület Old Stone House. Ez Washington egyik legrégibb épülete.

Ha egészen őszinte akarok lenni, akkor simán elmentem volna mellette, ha nem említette volna az útikönyv és az épület előtt nem állt volna a tábla a nevével és a nyitvatartással. Egyébként itt jöttem rá, hogy mi a bajom Washingtonnal. Hiányoztak a régi házak, a kis utcácskák. Igazából majdnem minden európai városnak van egy óváros része. Egy-két, talán még a középkorból ott maradt szűk sikátor/utcácska, régi házak, vagy házaknak egy-egy része, amelyek még valamikor a XVIII. század előtt épültek. Rómában gyakorlaltilag minden utcasarkon bele lehet botlani egy ókorból ott maradt sarokkőbe, szobormaradványba stb. Washingtonban mindez hiányzott. Nem voltak meg ezek a hangulatos kis utcácskák a régi házakkal. És akkor végre itt volt egy "régi" épület, hiszen még a függetlenségi háború előtt épült, és gyakorlatilag azt is tönkretették azzal, hogy olyan modern nyílászárókra cserélték le az eredetieket, amelyeket még meg sem "öregítettek", hogy passzoljanak stílusban és ezáltal az épület elvesztette minden régi kinézetét és egy modern, kőből épület háznak nézett ki.

Ezután metróra pattantam, és kimentem az Arlingtoni temetőhöz. Ami zárva volt. Először nem értettem, hogy hogy lehet, hogy egy temető zárva legyen, de aztán rájöttem. A hó. A temetőben nem takarítják a havat, szóval ezért volt zárva. Azért kívülről benéztem a kerítésen. Ott sorakoztak a fehér sírkövek takaros rendben. Fényképezés, aztán vissza a metróhoz. Közben eleredt a hó meg feltámadt a szél.

Amit az Arlingtoni temetőből láttam a kerítésen át.

Elmetróztam a Pentagonhoz. Irdatlan nagy, de azért látszik a földről is, hogy többszögletű. Fényképezni tilos volt, mondjuk nem is nagyon akartam, mert irtózatosan rákezdett a hó. A szél meg kavarta a hatalmas hópelyheket. 

A következő célpont a Freedom Plaza volt (szintén Dan Brown alapján), ahol van egy térkép Washingtonról. A teret megtaláltam, valahol a hó alatt biztos ott volt a térkép is. A hóvihar tovább folytatódott, én teljesen átfagytam, a nadrágom vizes volt. Száradási helynek egy áruházat választottam. Annyira nem volt izgalmas a dolog (leginkább egy óriási kínai üzlethez hasonlított, minden IS kapható volt, a minőséget pedig inkább ne firtassuk), viszont arra jó volt, hogy megszáradtam. Miután kijöttem, a havazás elállt, viszont már elég későre járt, így visszaindultam a szállásra.

Vasárnap, tehát szabadnap! Először kiderítettem, hogy melyik busszal lehet bejutni a látnivalókhoz, aztán elmentem a buszmegállóba. Beállni mondjuk nem lehetett, mert akkora volt a hó, hogy a kis fülke teljesen megtelt, ahogy az utat letisztították, így az úttesten várakoztam, amíg jött a busz. Fekete sofőr, fekete emberek a buszon, de ez lassan már megszokottá kezdett válni, hogy én voltam az egyetlen fehér a környéken. A busz a zöld metró egyik állomásáig ment, így addig kértem a jegyet. A sofőr csak intett, hogy menjek, tehát ingyen utaztam!

A buszmegálló

Egy kertvároson keresztül buszoztunk, kedves és kevésbé kedves házak között. A metrónál a jegyautomata előtt tanakodva megszólított egy leányzó, hogy segíthet-e. Örömmel elfogadtam, mert valahogy nagyon bonyolultnak tűnt a jegyvásárlás. Pedig a rendszer nagyon jó és egyszerű! Gyakorlatilag bármennyiért lehet venni jegyet. Bedobja az ember a pénzt, és ennek megfelelően a masina kiad egy kártyát. A kártyát beolvastatod a metró állomás beléptető rendszerénél, majd a kimenetelnél szintén bedugod a masinába. Akkor leveszi róla azt az összeget, amennyit utaztál, és ráírja, hogy mennyi pénzed maradt a kártyán. Ha véletlenül nincs annyi pénz a kártyádon, amennyit utaztál, akkor úgy tudsz kilépni, hogy előtte rátöltesz a kártyára. Ha látod, hogy kevés van már rajta, akkor bármikor az automatánál rá tudsz tölteni. A lány nagyon kedvesen felvilágosított mindenről. (Egyébként szomáliai volt és jogot tanult.)

A metróval a Union Stationig mentem, mondván, hogy ez van legközelebb a Capitoliumhoz. Maga a metrórendszer egyébként nagyon szuper. Öt vonaluk van, mindegyiket más színnel jelölik. Több helyen találkoznak a vonalak egymással, és van olyan is, hogy egyes szakaszokon a vonalak ugyanazon az útvonalon járnak néhány állomás erejéig. Éppen ezért mindig kiírják, hogy melyik színű vonal vonata érkezik, melyik irányba megy, hány perc múlva ér az állomásra, és hány kocsiból áll a szerelvény.

A Union Stationtól aztán gyalog indultam a Capitolium felé. A hatalmas kupolát már messziről lehetett látni. Útközben találkoztam néhány kóbor mókussal. A nap ragyogóan sütött, de a szél majd levitte a fejemet. A Capitolium mögött található a Kongresszusi könyvtár - na, ez zárva volt. Aztán csalódottan állapítottam meg, hogy a Capitolium is. Ennyit arról, hogy minden nyitva van... Azért megnéztem kívülről. Utóbbi irgalmatlan nagy. Egyébként általánosságban elmondható, hogy a legtöbb épületük gigantikusan nagy. Engem iszonyatosan nyomasztottak ezek a méretek.

A Capitoliumtól aztán végig lehetett nézni a Mallon, amelynek a végén ott az obeliszk. Szép volt a látvány, de nagyon picinek éreztem magam. Nem tudom elmondani, mekkora tér volt előttem. Iszony nagy. Viszonyítani se tudom mihez, mert akkora.

A Mall a Capitolium lépcsőjéről

Ezután a botanikus kertbe mentem (hatalmas üvegház), ami a Capitolium közelében állt. A hideg szél miatt kimondottan jól esett bemenni a melegbe. Neki is vetkőztem rendesen, és a párás meleg néhány percig ki is ütött, de aztán sikerült akklimatizálódnom. Inkább az bosszantott egy kicsit, hogy szegény fényképezőgépem egy ideig olyan párás volt, hogy semmit nem lehetett vele kezdeni. Pedig csoda dolgokat láttam! Mindenfelé mindenféle színű és típusú orchideák virágoztak. Gyönyörűek voltak! Aztán láttam virágzó banánfát, kakaófát, mindenféle kaktuszt, pálmát, bambuszt és ki tudja milyen trópusi növényeket. Meseszép volt az egész, nem csak a meleg miatt élveztem, hanem tényleg csodaszép és nagyon érdekes dolgokat láttam.

A kakaófa termése

Nem volt ezek után túl kellemes kimenni a hidegbe és a télbe. A következő célállomás az indián múzeum volt. Lehet, hogy túl sokat vártam, és ezért csalódtam benne, mindenesetre pocsék volt az egész. Nem igazán értettem, hogy a kiállításokat milyen elv szerint állították össze, mert szerintem nagy volt az összevisszaság, és amit kiállítottak attól sem estem hanyatt. Szóval iszony csalódott voltam. Sehol egy igazi indián, a kiállított tárgyak is bénák, összevissza az egész... A bejáratnál egy perui indián együttes zenélt - mellettük meg edénybemutató volt. Nem is értettem, hogy lehet ilyet csinálni! Egy múzeumban edénybemutató miközben egy perui indián zenekar népzenét játszik?!

A következő múzeum az Air and Space volt. A fejem felett hatalmas repülőgépek lógtak (ebből lehet következtetni, hogy mekkora volt az egész épület), és tematikusan mindenféle űrkütyüt kiállítottak: holdjáró, szkafander, űrsikló, űrrakéták - csak kapkodtam a fejemet. Hihetetlenül érdekes volt az egész.

Az egyik repülő a múzeumban

A következő állomás a levéltár volt. Ugyanis két helyen létezik levéltár. A régebbi az volt, ahova most tartottam, a másik, az újabb pedig az, ahol előző nap dolgoztam. Nem tudom, milyen megosztásban tartják az iratokat. Mindenesetre ebben a levéltárban őrzik a függetlenségi nyilatkozatot meg az alkotmányt, szóval beálltam a kígyózó sorba, hogy megnézzem. Szerencsére a szél alábbhagyott, így majdnem csak kellemes volt a ragyogó napsütésben ácsorogni. A sor szerencsére gyorsan haladt, úgyhogy viszonylag hamar bejutottam. Szokás szerint kapuzás: bakancs maradhat, a kabát is, zseb kiürít, táska: igen, telefon van benne, megnéz, mehetsz. Ezúttal a pendrive-omat felejtettem a zsebemben, úgyhogy mehettem vissza. Aztán ismét sorba álltam, hogy megnézhessem a dokumentumokat. Egy hatalmas, félköríves csarnokban vannak kiállítva a papírok. Középen az alkotmány, balra a függetlenségi nyilatkozat, jobbra a Bill of Rights. Megnéztem, elhiszem, hogy az amerikaiaknak ez rettentő fontos, de számomra csak egy régi dokumentum volt, így aztán mentem tovább. (Nem mellékesen, fényképezni nem lehetett.)

A következő látnivaló egy nagyon kis helyes, vörös téglás, tornyos kis kastélyszerű valami volt. Mint kiderült ez a központja a múzeumokat kezelő cégnek. Volt egy érdekes kiállítás: elefántcsontból készített tárgyak (gyönyörűek voltak!), aztán egy óriási, preparált tarantella, egy Gibson gitár, kitömött páva, 7. századi Buddha szobor, indián mokaszinok - mindez egy teremben. Hogy ezeket hogy sikerült egy kiállítóterembe összerendezni és mi alapján, azt nem nagyon értettem.

Az 1855-ben épült Smithsonian Institution épülete, amely a múzeumokat kezelő intézmény központja

Következett a Holocaust múzeum. Ezen szó szerint végigrohantam, mivel éppenhogy beengedtek, merthogy már zártak, de még így is megérte megnézni. Minden elismerésem, mert ezt viszont nagyon tisztességesen megcsinálták. Nem éreztem, hogy túloztak volna, abszolút tárgyilagosan mutatták be a dolgokat. Szívesen elbóklásztam volna hosszabban, mert tényleg nagyon érdekes volt. Életemben először most láttam marhavagont, amiben ugye szállították a deportáltakat. Keresztül kellett menni rajta. Hú... Nem volt valami kellemes érzés. Bemutatták azt is, hogyan szabadították fel a náci uralom alól Európát. Előttünk helybéliek sétáltak, szülők gyerkőcökkel. Az egyik gyerkőc valamit kérdezett az anyjától, nem hallottam, hogy mit, de gondolom a felszabadítással kapcsolatban, mert anyuka válasza az volt, hogy mi mentettük meg őket. Érdekes válasz! Elgondolkodtató, hogy ők így vélekednek erről az egészről. Mi mentettük meg őket... Tény, hogy a segítségük nélkül a háború valószínűleg sokkal tovább elhúzódott volna és kétséges lett volna a vége. De hogy "mi mentettük meg őket"... Ezt azért eléggé túlzásnak gondolom. Azon kívül minket ugyan nem mentettek meg, inkább beáldozták teljes Kelet-Európát az oroszok segítségéért. Na, de mindegy!

Ezután az obeliszkhez mentem. Nagy. Iszony nagy. Fel lehet menni a tetejére, de sajnos már zárva volt. Mindenesetre szépen mutatott a lenyugvó nap fényében.

A szél ismét feltámadt és lehűlt a levegő is, de azért rendületlenül mentem tovább. Innen egy ugrásra volt a Fehár Ház (már amerikai léptékekben mérve, mert egyébként elég messze), szóval azt is megnéztem. Érdekes, ez az épület egyáltalán nem olyan nagy, mint a többi, majdnem csak kicsinek számít a korábban látottakhoz képest. Megnéztem elölről, aztán hátulról is.

Mivel éppen egy Dan Brown könyvet olvastam, amelyben szerepelt egy mauzóleum, ami valahol a Fehér Ház mögötti utcában volt, ezért gondoltam, megkeresem. Szó szerint lementem a térképről (mármint a belvárost ábrázoló térképről). A környék egyébként nagyon kedves volt: vörös téglás házak, hó mindenütt, láttam olyan tűzlépcsőt, mint amilyenen a rossz fiúk szoktak menekülni a filmekben. Aztán végre megtaláltam a mauzóleumot is - ami be volt zárva. Nem mondom, hogy nem voltam csalódott, hogy hiába kutyagoltam el idáig.

Az egyik sikátorban, a ház oldalán található tűzlépcső

Az egyik utcáska a sorházakkal és a hatalmas hókupacokkal

Ezt követően egy olasz étteremben megvacsoráztam. Nem volt éppen olcsó, 50 dollárt hagytam ott, viszont kellemesen jól laktam. Utána visszaindultam a szállodába. A buszsofőr ezúttal nem volt olyan nagyvonalú, mint befelé menet, így 50 centbe került a hazaút. Hát altatni nem kellett, ezt ugye mondanom sem kell.

A szombat ellenére a levéltár nyitva volt. Ez persze azt jelentette, hogy a "felejthetetlen" reggeli után mentem dolgozni. Beléptető kapus macera, aztán irány a kutatótér. Sajnos aznap zárva volt az étterem, csak az automaták üzemeltek, szóval valami rémes keksz féleséget ebédeltem colával (éljen az egészséges táplálkozás!). Egész nap dolgoztam, de hála a jó égnek csak 5-ig volt nyitva a levéltár. Kifelé menet felhívták a figyelmemet, hogy hétfőn President's Day lesz, így zárva lesznek. (Mint kiderült ezeken a napokon a hivatalok zárva vannak, de minden más nyitva van.) Hát a magam részéről ennek a hírnek igen megörültem!

Teddy (az etióp "taxisom") jött értem, és miután letett a szálláson, elmentem valami kajáért, mert igencsak éhes voltam. Nem messze a hoteltől (azért a hóakadályokat leküzdve nem is volt annyira közel) találtam egy Aldit. Vettem mindenféle kaját, ami szimpatikus volt. A szállodába visszaérve örömmel állapítottam meg, hogy végre meleg volt a szobában! Jóízűen megvacsoráztam, aztán mentem aludni.

Egy megváltás volt felkelni, és felöltözni. A fűtés nem nagyon akaródzott elindulni, ráadásul olyan hézag volt az ajtó és az ajtófélfa között, hogy ki lehetett látni az utcára. Egy használaton kívüli törölközővel próbáltam valamelyest betömni a nyílást, ennek ellenére nem nagyon éreztem, hogy melegedne a szoba.

Még reggeli előtt szóltam a portán a résről meg hogy csináljanak valamit a fűtéssel, mert megfagyok. Ezek után ültem le reggelizni. A szálloda honlapján kontinentális reggelit ígértek. Nos... Volt müzli (brrr), narancslé (az idő előrehaladtával egyre inkább savanyúbbnak és citromízűbbnek éreztem), aztán kávénak csúfolt lötty (ahogy engedtem a termoszból át lehetett látni rajta, és inkább barnára színezett vízhez hasonlított), bagel, ami rémes volt melegen (hidegen szimplán ehetetlen volt), minipalacsinta - na ezzel bármit csináltam, pocsék volt, kétfajta lekvár (erről nem tudok nyilatkozni), vaj (lehetetlen volt kenni), krémsajt (lehetett kenni!) és toast kenyér. És minden áldott nap ez volt a menü. A némi változatosságot az jelentette, amikor a toast kenyér helyett minimuffint adtak (szintén az ehetetlen kategóriába tartozott). Szóval a reggeli innentől kezdve abból állt, hogy pirítós kenyeret ettem üresen, vajasan vagy sajtkrémmel - micsoda változatosság! (Az utolsó napon a hányinger kerülgetett már a reggeli gondolatától is.)

Miután "jól" bereggeliztem, megkérdeztem, hogy juthatok el a levéltárba, ahova dolgozni jöttem. A recepciós mondta, hogy gyalog elég messze van, úgyhogy inkább a taxit ajánlotta, ezért megkértem, hogy hívjon egyet. Közel félóra, óra után meg is jött a taxis (azt tapasztaltam, hogy a taxi nem néhány percen belül érkezik rendelés után, hanem majd egyszer, valamikor...). Kb. negyedórát autóztam, szóval jó, hogy nem indultam el gyalog. Annál is inkább, mivel járda nem nagyon volt, és a térdig érő hóban gyalogolni nem nem biztos, hogy jó ötlet lett volna.

A levéltár egy üvegpalota volt. Szokás szerint beléptető rendszer: bakancs maradhatott, a kabát is, zseb kiürít, laptop külön a futószalagra, táska: igen, telefon, laptop kinyit, megnéz, mehetsz. Csipogtál? Menj vissza, gyere át megint ezúttal kabát nélkül. Miután sikeresen bejutottam, regisztáltam, és kaptam egy szép kis fényképes igazolványt (A fotó egyáltalán nem hasonlított rám, de ezen nem is csodálkoztam a több mint 10 órás repülőút és az átfagyott éjszaka után.) Ezután a fényképezőgépet és a laptopot is regisztráltattam, merthogy ezeket is ugyanúgy leellenőrizték a kutatói térbe belépéskor, illetve kilépéskor, így el lehetett kerülni mindenféle vitát, hogyha esetleg "véletlenül" valaki máséval távozna az ember. 

Ebédidőben lementem a levéltár saját éttermébe. Sajnos a hivatalos ebédidő végére értem le, úgyhogy nem volt túl nagy a választék. Azért jól esett meleget enni. Ittam egy igazi amerikai colát, és még egy kis nasira is meghívtam magam. Aztán este 9-ig dolgoztam, merthogy akkor zárt a levéltár.

Miután végeztem, vissza akartam jutni a szállodába. Mint kiderült, ez nem olyan egyszerű, merthogy nem lehetett felhívni a taxitársaságokat, mert állandóan foglaltak voltak a vonalak. Azt mondták a hó miatt van. Aztán egyszer csak feltűnt egy taxi, amire lecsaptam. Én rendeltem őt? Hát igazából próbálkoztam, de... Azt hiszem, szimpatikus lehettem a jóembernek, mert intett, hogy na, jó akkor elvisz. Egy etióp srác volt, Teddy, aki azért jött az államokba, hogy pénzt keressen. Sajnos az angolja nem volt valami fényes, de kedves, udvarias srác volt. Mivel ennyire nehézkes volt a taxirendelés, elkértem a telefonszámát, azt is megtudtam, hogy mely napszakban dolgozott, így innentől kezdve, ha lehetett, őt hívtam vagy előre megbeszéltem, hogy mikor jöjjön értem. Egyébként tőle tudtam meg, hogy a hó miatt ilyen problémás a taxiközlekedés. Mivel csúsztak az utak, sok taxis egyszerűen nem ment ki dolgozni. Visszaérkezve a szállásra, elégedetten állapítottam meg, hogy az ajtót leszigetelték, és a szobában is barátságosabb volt az időjárás, így már nem aludtam harisnyában és termópulcsiban (a zokni azért még maradt!).