Reggel szokás szerint mentem a levéltárba. Olyan 4 óra felé végeztem a kitűzött munkával, így úgy gondoltam, hogy beiktatok egy kis városnézést még aznapra. Felültem a buszra, aztán mire beértem a belvárosba, addigra már teljesen besötétedett.

A Lincoln Memoriálnál kezdtem. Iszony nagy, mint minden. Maga az épület is meg Lincoln szobra is. Egyébként ennyi az egész. Az épület dór stílusú görög templomot másol, aztán belül semmi más nincsen, csak a hatalmas, hófehér ülő Lincoln szobor.

A 170 tonnás fehér márványból készült Lincoln szobor. Maga az ülő alak 5,8 m magas  

Ezek után a háborús emlékműveket akartam megnézni (minden nagyobb háború emlékére építettek egyet). A koreait simán megtaláltam. Egymás mellett menetelő katonák. Mindegyik alak másképp nézett ki, mindegyiknek más volt a felszerelése és mindnek saját arca volt, fáradt, meggyötört vonásokkal - tényleg olyan volt, mintha egy elcsigázott, menetelő szakaszt örökített volna meg. Így sötétben, a hóban még emberibb volt.

Az egyik katona a koreai háborús emlékműből

Valahol ezzel szemben kellett lennie a vietnámi háború emlékére emelt falnak, amelyen az elesettek nevei szerepelnek. Hát a sötétben sehogysem találtam. Ott bóklásztam - lehet, hogy körbe-körbe? - a washingtoni estében. Aztán egyszer csak megálltam, próbáltam betájolni magam, megállapítottam, hogy melyik irányba kell lennie, és belegázoltam a térdig érő hóba, hogy egy életem, egy halálom, de én ezt akkor is megtalálom! És siker! Egyszer csak ott állt előttem. A fekete márvány fal hosszan elnyúlt a sötétben, alulról éppenhogy megvilágítva, a nevek pedig ott sorakoztak tömött sorokban. És nagyon hosszú volt a lista. A fal elején találtam két könyvet laminált lapokkal, amikben abc sorrendben ott szerepeltek a nevek, mellettük pedig, hogy hol lehet megtalálni őket a falon. A fal magassága annak arányában nő vagy csökken, hogy mennyi név szerepel rajta. Az elején és a végén egészen alacsony, talán ha bokáig ér, aztán egy része magasan a fejem felett végződött.

Innen a II. világháborús emlékműhöz mentem. Ez engem annyira nem fogott meg. Nagy volt, körben oszlopok álltak, rajtuk az államok nevével, ahonnan a katonák származtak. Semmi extra. A koreai a katonák szenvedéseit nagyon hitelesen ábrázolta a kimerült arcú katonákkal, a fal döbbenetes a méretéből kifolyólag. Ez a második világháborús viszont jelentéktelen volt. 

Innen kigyalogoltam a Jefferson Memorialhoz. Olyan közelinek tűnt, de aztán mégsem volt az. Valami vizet kellett megkerülni (valószínűleg a Potomac folyó volt, a sötétben elég nehéz volt tájékozódni) és ezért ténylegesen sokkal többet kellett kutyagolni hozzá. Na, ez is nagy. Mármint a Memorial. Egyébként messziről és sötétben sokkal jobban néz ki, mint közelről vagy nappali fénynél.

Azért ekkor már elég késő volt és fáztam is rendesen, így valahogy elvergődtem a Mall közepén lévő metróhoz a vaksötétben és a hóban, majd visszaindultam a szállásra.