Sok évvel ezelőtt jártam már Ramsgate-ben. Akkor komppal érkeztem ide Belgium felől. Nem sok időm volt városnézésre, mert hamar tovább indultunk, tényleg csak egy-két utcán ballagtam végig, amikre töredelmesen bevallom, hogy nem is emlékszem. Most azért döntöttem, hogy megnézem, mert a kezembe akadt egy szórólap, miszerint a város alatt egy látogatható második világháborús légvédelmi alagútrendszer húzódik. Mivel csak vezetővel lehet megnézni, így előre megvettem a jegyemet, rögtön az aznapi első túrára, ami 10-kor indult.

Így aztán a reggel 7.10-es vonattal indultam, ami azért eléggé korán volt, szóval kicsit álmosan bóklásztam le az állomásra. A vonaton alig lézengtek az utasok - nem mellékesen ez volt az első vonat reggel. Sajnos nincs közvetlen járat, Ashfordban félórát kellett várnom a csatlakozásra. Azon a vonaton ezerrel nyomatták a klímát! De hogy minek??? Néha elmélázom azon, hogy a britek nem teljesen százasok a klímahasználattal. Ha egy trópusi ország lenne, megérteném, de többnyire egyáltalán nincs meleg, 20-25 fokok vannak általában még nyáron is. Ezen a reggelen kimondottan kellemes volt az idő, egyáltalán nem volt meleg, teljesen érthetetlen volt a számomra, miért kellett beindítani egyáltalán a klímát. A vonatról enyhén hibernálva szálltam le Ramsgate-ben, pedig rutinosan vittem magammal pulóvert is (már jártam úgy, hogy egy kirándulásból úgy értem haza, hogy iszonyatosan megfáztam az agyatlanul lehűtött vonaton). Istenem, micsoda felüdülés volt a kellemesen meleg szabad levegő! Tényleg az volt, még a pulcsi is lekerült rólam .

Az állomástól egy olyan félórás séta volt az alagút. Közben találtam egy szép templomot, ami zárva volt, illetve végigsétáltam Ramsgate legrégibb utcácskáin. Az alagútrendszer bejárata a parton van, amihez előbb fel kellett másznom a sziklaszirt tetejére, majd onnan egy lépcsőn le.

Az alagútrendszer mai bejárata

Makett az egykori állomásról

Maga az alagútrendszer nem egy nagy durranás, mégis vagy másfélórát bent bóklásztunk, többnyire az idegenvezetőt hallgatva. Nagyon érdekes volt! Mint kiderült a mai bejárat az egykori vasútállomásnál van, merthogy alagúton keresztül vonatok jöttek Londonból, illetve Liverpoolból is a homokos partra. Liverpoolból a korabeli leírások szerint 8 óra alatt le lehetett jutni közvetlenül a tengerpartra. (Tényleg így van most is, az alagút előtt van egy úttest, átgyalogol rajta az ember és máris ott van a tengerparton.) Később az alagutat lezárták, mert nem volt elég modern meg balesetek is történtek, egyszer például a vonatvezető elaludt, későn fékezett és szó szerint a tengerparton landolt a szerelvénnyel - szerencsére senki nem sérült meg.

A második világháború előtt felmerült, hogy hasznosítják az alagutat, mint légvédelmi helyet, de először elvetették az ötletet, mondván, hogy nem lesz háború. Amikor mégis kitört, hozzákezdtek az alagútrendszer létrehozásához. Csákánnyal, ásóval, lapáttal 80 bányász építette ki. Az alagutak közvetlenül az úttest alatt húzódnak. Azért ott, merthogy nagyon sok háznak volt pincéje és attól tartottak, hogyha ott ásnak, akkor esetleg a házak megroggyanhatnak. 20 méter mélyen van az alagútrendszer, 11 bejárattal. A bejáratokat úgy készítették el, hogy a város minden pontjáról gyakorlatilag 5 perc alatt el lehetett érni egyet. Légitámadás esetén ez rendkívül praktikus volt.

A folyosókon felállított ágyak számozottak voltak és a légvédelemért felelős szervezettől lehetett igényelni őket.

Az egyik folyosó az egymás mellett sorakozó ágyakkal.

A folyosók két oldalán számtalan helyen kis mélyedéseket hoztak létre a wc-k számára. Később az egykori vasúti alagútat, amely össze volt kötve ezzel az alagútrendszerrel, is hasznosították. A légitámadások során nagyon sok ház elpusztult, így számos család fedél nélkül maradt, illetve voltak olyanok is, akik féltek, hogy a bombázások során életüket vesztik, így szó szerint leköltöztek az alagútrendszerbe. Kis sátrakat állítottak  (később a légvédelmisek gondoskodtak arról, hogy ezeknek anyaga tűzálló legyen), hogy valamiféle privát szférát hozzanak létre.

Az egykori vasúti alagút, amelyben a leköltözött lakosok sátrai sorakoztak

Levitték az ágyaikat és mindenféle személyes motyóikat és szó szerint ott éltek. Táncos mulatságokat rendeztek - ez annyira népszerű volt, hogy korlátozni kellett a számukat heti kettőre. Tilos volt dohányozni és a kis kedvenceket lehozni. Az alagútrendszerben kiépítették az elektromos vezetéket, így volt világítás (bár egyszer lebombázták az áramszolgáltató központot, így 2 órára teljes sötétségben maradtak az alagútban - hát az valami félelmetes lehetett!). Sőt megoldották azt is, hogy a rádióadásokat fogják. A háború után a bejáratokat lezárták, de a vájatokhoz nem nyúltak. A hatvanas években a fiataloknak valahogy sikerült lejutniuk, ebből az időből származik a sok falfirka. Az alagútrendszert nem olyan régen nyitották meg újra és tették látogathatóvá a nagyközönség számára.

Szóval ez mind, mind nagyon érdekes volt, de a másfél óra végére én enyhén szólva vacogtam, ugyanis kb. 10-15 fok van az alagútban. A vezetőnkön termópulcsi és meleg dzseki volt - én még szigetlakót így felöltözve nem láttam! De teljesen jogos volt a dolog, én alig vártam, hogy végre kijussak és átmelegedjek.

Az alagút után és miután felmelegedtem, Lementem a tengerparti sétányra. Nagyon szép! A tenger zöldeskék volt, a homok vöröses barna. A sok szigetlagó meg a fehérnél is fehérebb. Szóval fehér bálnák (már bocsánat, de tényleg némelyik iszony kövér volt!) sorakoztak egymás mellett. Azért kíváncsi lennék, hogy estére milyen vörössé váltak. Iszony felelőtlenek, egyáltalán nem vigyáznak magukra. Talán azért is olyan magas a bőrrákosok száma. Na, mindegy.

A tengerparton végiggyalogolva, majd egy lépcsőn felkapaszkodva, a szirt tetején volt egy nagyon kellemes kis parkocska. Az útikönyv szerint volt a parkban egy üvegház, ahhoz igyekeztem. Nos, megtaláltam, de valami puccos magánrendezvény miatt nem lehetett látogatni. Még egy tisztességes képet sem tudtam készíteni, merthogy a lombok úgy eltakarták előlem, hogy esélyem nem volt rá. Kicsit csalódottan bóklásztam vissza a tengerpartra, majd le a kikötőbe.

A kikötő egyik felében halászhajók álltak, a másik oldalán pedig a jachtok. Elsőként a halászhajós részt néztem meg. A mólóról nagyon sokan pecáztak - tengeri hínáron kívül nem láttam, hogy bárki kifogott volna valamit. Elméletileg volt egy múzeum is a kikötő bejáratánál, de ez valami oknál fogva zárva volt. Említettem, hogy régen Belgiumból a komppal ideérkeztem - nos, a kompjáratok nem teljesen szűntek meg, de számuk jelentősen csökkent mióta átadták a Csalagutat.

A kikötő másik oldalán, a jachtok szép katonás rendben álltak. Volt egy-két igen mutatós darab közöttük.

Nem túl nagy, nem túl hivalkodó, szóval elfogadnám

A kikötő oldalában, a sziklába vájva kis boltok és különböző kajáldák sorakoztak egymás mellett.

A jachkikötő melletti sziklafalban sorakozó kis boltok

Ezeket zárta le a végén a tengerészek temploma. Egy teljesen átlagos, vöröstéglás épület, még tornya sincs.

Közvetlenül a templom mellett egy lépcsőn felkapaszkodtam a sziklaszirtre. Meseszép volt innen a kilátás. A tengerre néző sorházak közül néhányon látszott, hogy nem régen újították fel, mások eléggé lepukkantak voltak. Egy parkosított részen kellett átgyalogolnom, ahol krokett pályák sorakoztak egymás mellett. (Nem, nem krikett, a krokett az a játék, amikor labdákat ütögetnek át kis kapukon.) Ezen parkos rész végében állt a Szent Ágoston kegyhely. Szent Ágoston itt ért partot a 6. században, hogy megtérítse a szigetlakókat, ezért hozták létre a kegyhelyet a 19. században. A hely ingyen látogatható és a portás/idegenvezető/teremőr bácsi nagyon lelkesen magyarázta nekem, hogy ki, hogyan épített és miért. Az épület kicsi, csodaszép, szebbnél szebb üvegablakokkal. Az egyik kerengőt Krisztus keresztjárása díszítette.

A belga mester által készített Krisztus keresztjárása

Minden pici részletet aprólékosan kidolgozott. Valószínűleg vallon volt a  mester, mert Pilátust egy francia liliomokkal díszített ruhában ábrázolta. Érdekes megoldás.

A kegyhely után még kinéztem itt is a tengerpartra. Hát ez már nem volt olyan szép homokos, mint a másik oldalon, hatalmas sziklák szegélyezték és elég barátságtalanul nézett ki, így nem is mentem le. Inkább visszaballagtam a városba, ahol még egy kicsit bóklásztam, aztán elmentem a vasútállomásra.

Szerencsére a visszaúton nem fagyasztottak meg a vonaton, mi több, az egyik szerelvényben nem is működött a légkondi! Azt hiszem, én voltam az egyetlen utas az egész kocsiban...

Señor Lopez a legszigorúbb főnök volt Madridban. Legalábbis a gyár tulajdonosai ezen a véleményen voltak és nagyon örültek ennek, mert az üzem precízen és hatékonyan működött. Az alkalmazottak nem teljesen értettek egyet ezzel az állítással, ők ugyanis úgy vélték, Señor Lopez a VILÁG legszigorúbb főnöke. Nem kért, hanem utasított. Rövid, határozott mondatokkal, mindenféle felesleges mellébeszélés nélkül. Ezért is nevezték őt a háta mögött Tábornoknak. Néha napján egy-egy alkalmazott szerette volna vigyázba vágni magát, sarkát összecsapva, kihúzva magát tisztelegni és elkiáltani, hogy Igenis, uram!  Persze senki nem vetemedett ilyesmire. El sem tudták képzelni, hogy Señor Lopez hogyan reagálna egy ilyen tréfára. Ő biztos nem annak venné, hanem inkább tiszteletlenségnek.

Señor Lopez minden nap hajszálpontosan fél nyolckor állította le fekete, ragyogóan tiszta, legalább tízéves, de megbízhatóan működő Mercedesét a gyár parkolójában. Mindig fekete öltönyt hordott. Látszott rajta, hogy minőségi darab, de egyáltalán nem volt hivalkodó. Hófehér, frissen vasalt fehér inge már-már bántóan fehérlett. Különleges alkalmakkor - például amikor a gyár tulajdonosaival tárgyalt vagy fontos ügyfelet fogadott -, a fehér ing helyett világoskéket viselt. Természetesen mindig tökéletesen megkötött nyakkendő egészítette ki a megjelenését. Frissen borotvált arca nem árult el semmiféle érzelmet, fekete, rövidre nyírt haja pedig mindig úgy festett, mintha csak most szállt volna ki a fodrásza székéből. Minden tincs a megfelelő helyen.  A hölgy alkalmazottak többsége szerint - de titokban talán a férfiak is ezen a véleményen voltak - Señor Lopez jóképű volt. Na, nem az a címlapfotó-típusú, hanem inkább sármos volt. Az idősebb, férjezett hölgyek ezt úgy fogalmazták meg, hogy volt benne valami, míg a fiatalabbak közül nem egy azon a véleményen volt, hogy olyan, mint Christan Grey a Szürke ötven árnyalatából. Némelyikük titokban még el is játszott a gondolattal, hogy mi lenne, ha...

Persze Señor Lopez ezekkel a dolgokkal nem foglalkozott. A megjelenést fontosnak tartotta, nem tűrte meg az alkalmazottak körében sem a koszos vagy ne talán tán szakadt munkaruhát. Úgy vélte, a gyár hírnevéhez szorosan hozzátartozik az, hogy az alkalmazottak tiszta, rendezett külsővel jelenjenek meg. 

Az irodája is tükrözte Señor Lopez személyiségét: középen egy íróasztal állt a hozzátartozó székkel, az egyik sarokban egy tárgyalóasztal, a falak mentén polcok, szabályosan sorakozó dossziékkal. Az asztalon szigorú rendben az elintézendő ügyek mappái. Sehol egy személyes tárgy vagy fotó nem volt látható. 

Señor Lopez délben tartott egy félórás ebédszünetet - ebből 20 percet étkezéssel, 10 percet pedig magánjellegű telefonok lebonyolításával töltött. Ez a szünet soha nem volt 29 vagy 31 perc hosszú, mindig pontosan félóra. Ezt leszámítva, Señor Lopez egyetlen egyszer sem állt meg. Folyamatosan hivatali ügyeket intézett, telefonált, utasításokat adott, ellenőrzött, felügyelt. Néhány alkalmazott úgy vélte, hogy Señor Lopeznek legalább két (de lehet, hogy több!) hasonmása vagy klónja is dolgozott a gyárban, mert mindenhol ott volt, mindent látott, nem lehetett 5 percre se megállni, vagy félrenézni, hibázni meg aztán főleg nem!

A gyári legenda szerint egyszer valaki azt mert mondani, hogy valamit nem lehet megcsinálni. Señor Lopez ekkor egyetlen szó nélkül, akkurátusan levette kifogástalan szabású zakóját és megkérte a mellette álló hölgyet, hogy vigyázzon rá. Ezt követően ugyanilyen kiszámított mozdulatokkal felgyűrte hófehér ingének ujját és mindenféle hezitálás nélkül a tőle elvárható precizitással bebizonyította a kételkedő alkalmazottnak, hogy igenis meg lehet csinálni, ő bizony nem kér lehetetlent. Nem szólt egy szót sem, amikor befejezte a műveletet, csak szigorú tekintettel ránézett a munkásra. A férfi homlokán hatalmas izzadságcseppek jelentek meg. Biztos volt benne, hogy ez volt az utolsó pillanat, amit a gyárban töltött és bele se mert gondolni, mi lesz vele és a három otthon síró kisgyerekével, ha Señor Lopez most kiteszi a szűrét. De nem tette meg. Señor Lopez csak megállt az ekkor már kicsit reszkető férfi előtt, belenézett  a szemébe és közölte vele, hogy reméli, legközelebb elgondolkodik azon, hogy mi lehetséges és mi nem, mert ő bizony soha nem ad olyan utasítást, amiről tudja, hogy nem lehet megtenni. A férfi valami olyasmifélét tudott csak motyogni, hogy hogyne, természetesen, aztán szinte megigézve figyelte, ahogy Señor Lopez megtörli a kezét, akkurátusan helyére igazítja az ingujját, majd egy határozott, de udvarias köszönettel átveszi a zakóját, felveszi, majd szó nélkül elmegy. A munkás állítólag ezt követően elájult. Persze ez csak legenda volt, az alkalmazottak közül senki nem volt tanúja az esetnek.

Többen úgy vélték, hogy Señor Lopez nem is ember, hanem az első emberszabású robotok egyike. Ehhez hozzájárult az is, hogy semmit nem tudtak a magánéletéről. Igen, tudtak az autóról, meg arról is, hogy soha nem volt semmilyen szabálysértése. Se egy gyorshajtás, se egy tilos helyen való parkolás, de ezen senki nem lepődött meg. Azt is tudták, hogy nős, hiszen ott volt a karikagyűrű az ujján. Egyszerű darab, semmi hivalkodó. Néhányan azért epésen megjegyzeték, hogy biztos, hogy kamu a gyűrű, mert ki az ördög akarna hozzámenni egy robothoz? Mások még alátámasztották ezen állítást azzal a ténnyel, hogy kizártnak tartották, hogy Señor Lopez igényeihez és elvárásaihoz bármelyen hölgy felérne. Némelyik fiatalabb hölgy alkalmazott azért megjegyezte, hogy egyszer bizony csak megnézné Señor Lopezt az öltönye nélkül és hogy mégis milyen ember is a privát életben.

A mendemonda szerint Señor Lopez nem a városban élt, hanem valahol vidéken volt egy háza. Egyesek szerint nagy birtoka volt, mások szerint csak egy kis legénylakása. De volt, aki úgy tudta, a külvárosban lakik egy egyszerű bérlakásban az anyjával. Ez utóbbit a hölgy alkalmazottak meglehetősen vehemensen kétségbevonták, mert Señor Lopez egyáltalán nem úgy nézett ki, mint aki "anyuci pici fia" lenne.

Mindenesetre Señor Lopez minden este pontban 6-kor lépett ki a gyárépület főbejáratán. Beült az autójába és siettség nélkül elhajtott. Igen, tényleg vidéken lakott. A felesége - mert volt neki felesége - örökölt egy villát a nagybátyjától egy hozzátartozó hatalmas telekkel. Señor Lopez felújíttatta a kissé lelakott épületet, a telek karbantartására pedig felvett egy kertészt. Ennek eredményeként ma már egy parkosított kert ölelte körbe a házat virágokkal, fákkal, gondozott pázsittal és még egy kis szökőkút is került az egyik kis lugasba.

Señor Lopez nem bánta a napi ingázást, szeretett vezetni, és az egész napos munka után kimondottan élvezte a pihentető autókázást. Mielőtt rákanyarodott a házhoz vezető mellékútra, még megállt a közelben található kis boltnál, megvette a felesége kedvenc újságait és természetesen vett egy csokor virágot is. A boltos kisasszonyok - pedig nem is tudtak arról, hogy Señor Lopez milyen főnök a gyárban - úgy vélték, hogy egy nagyon udvarias, de kissé katonás jelenség (nyugalmazott tisztnek hitték), aki nem szeret cseverészni, de meglehetősen romantikus, hiszen nem volt olyan nap, hogy ne vett volna virágot.

A házhoz, amelyet magas fák takartak el, egy kis mellékút vezetett. Señor Lopez nagyon szerette ezt az épületet, mert úgy érezte illik hozzá: tekintélytparancsolóan impozáns volt, elegáns, minimális díszítéssel. A ház mellett ott állt a garázs, aminek az ajtaját távirányítóval nyitotta ki, és csendesen leparkolt felesége új, piros kabriója mellé. Gondosan bezárta az autót, majd a garázsajtót.

Mielőtt köszönt volna a feleségének, megnézte, hogy a felesége három macskája békésen szunyókál a lépcsőfeljáró alatti, számukra kiépített zugban, csak ezt követően zárta be a bejárati ajtót. Ezután a nappali felé vette az irányt, mert a felesége ilyenkor már a kedvenc hírműsorát nézte. Señora Lopez csodaszép nő volt, fiatalabb korában megnyert egy helyi szépségversenyt, de a mai napig megfordultak utána az utcán a férfiak. Sokszor nem csak azok, hanem a nők is, mert annyira különleges volt a szépsége. Señor Lopezt ilyenkor mindig kellemes melegség járta át, és nagyon büszke volt arra, hogy ilyen gyönyörű társat talált magának.

- Na, csakhogy hazaértél! - fogadta őt Señora Lopez. - Miért késtél? Ugye nem felejtetted el az újságjaimat? És már megint nem törölted le a lábadat! Egyszerűen nem értelek! Egész nap robotolok, takarítom ezt a hodályt és te még arra sem vagy képes, hogy letöröld a lábadat! Annyira nagy kérés az, hogy tiszteld, amit csinálok?! Ugye nem zártad ki a drágáimat?

- Nem, szívecsekém, mind a hárman idebent vannak - felelte halkan Señor Lopez és hangjában nyoma sem volt a határozottságnak. Néha elgondolkozott azon, hogy a felesége miért a macskákat hívja "drágáimnak" és miért nem őt. - Bocsáss meg, kérlek - tette még hozzá gyengéden, miközben átadta a virágot és az újságokat. - Nehéz napod volt, szívecském?

- Hallgass, ez most nagyon érdekes! - intette csendre Señora Lopez és még fel is hangosította a tévét. - És ne abba a fotelbe ülj, mert tudod, hogy az a drágáimé.

Így aztán Señor Lopez csendesen meghúzta magát a kanapé egyik sarkában, és a gúnynevére gondolt, amit a gyárban ráaggadtak. Tábornok. Micsoda képtelenség! Ha tudnák...

Amikor először megláttam a tájékoztatót a helyről, azonnal felkerült a megnézendők listájára, merthogy annyira meseszép az épület.

Az épület a kert felől

A XVIII. század folyamán épült a neógotika jegyében. Tulajdonosa, Horace Walpore imádta a gótikát. Nem csak az épület külsejét, hanem a belső tereket is a gótika jegyében alakíttatta ki. Hatalmas gyűjtő volt, imádta az antik tárgyakat. Halála után az örökösök azonban elkótyavetyéltek mindent. Szó szerint mindent, 1842-re a házat teljesen kiürítették, nem csak a gyűjteményeket értékesítették, de a berendezési tárgyakat is. Később az épület a közelben működő egyetem tulajdonába került, és aztán 2007-ben kezdték meg a felújítását, aminek eredményeképpen 2010-ben megnyitották a látogatók előtt. 

Ma az épület belseje kong az ürességtől. Csak a földszint volt látogatható, mert az emeleten még folytak a tatarozási munkák (kalapálást, fúrást lehetett hallani, tehát ténylegesen dolgoztak odafent). A látogatható helyiségek nagyon szépek, csak üresek. Az egykori könyvtárba már bekerültek a gótikus stílusó könyvespolcok, de a könyvek 90%-a nem igazi.

A könyvtár gótikus polcai

A kiírás szerint próbálják megtalálni, visszavásárolni mindazokat a tárgyakat, amelyek egykor az épületben voltak - egyelőre nem úgy nézett ki, hogy túl sok sikerrel járnának.

A galéria a felújított gótikus mennyezettel és fülkékkel

Az épülethez valamikor hatalmas birtok tartozott, ami most az egyetem része, tehát magánterület. Csak az épület közvetlen környezetében található kertet lehetett megnézni - eléggé elhanyagolt volt és semmi különöset nem találtam benne.

Az épületet kb. 15 perc alatt végignéztem, a kertet talán 10 perc alatt jártam be. Finoman szólva is csalódott voltam. Fél Londonon keresztül kellett utaznom, még jó, hogy a valamilyen tagságom miatt az épületet ingyen nézhettem meg.

Végül is meg lehet szokni azt, hogy egész nap mesterséges fénynél ücsörög az ember. Azt is, hogy fűtési szezonon kívül hideg lehelete van az épületnek (talán az elmúlásé, nem is az épületé?). A magas ablakokon rácsok, és ide tényleg soha nem süt be a nap. Szóval ettől még az ember érezhetné azt is, hogy minden OK. De egy ideje valami (vagy inkább valaki?) rátelepedett az egész helyiségre. Nyomasztó hangulata nem mondhatni, hogy lassan, és azt aztán már végképp nem, hogy csendesen ráerőszakolta magát mindenre. És persze próbálkozik a mindenkivel is. Belép, és a levegő megfagy, a beszélgetések és a nevetések elhalnak... Ha próbálkozik az ember, hogy változtasson a dolgon, és valami megelőző hadműveletbe kezd, akkor azt hiszem, erre szokták azt mondani, hogy hamvában hal el az egész kezdeményezés. Már a szóra nyíló szájra úgy csap le, és úgy döngöli földbe a próbálkozót, hogy annak az ereiben minimálisan is megfagy a vér.

Tehát mindenki inkább a sáncai, azaz monitorai mögé menekül, és vadul (vagy kevésbé vadul) dolgozni kezd (vagy úgy tesz, mintha rettentő fontos dolga lenne). Minden jobb, mint bármiféle érintkezés ezzel a lénnyel. Élő halott. Nem inkább élő nélküli. Egy romhalmaz, amely saját magát tette azzá. Egy fényes múmia, amely halványan emlékeztet valakire, aki egykor színes és élő volt. Valahogy lekerült róla (vagy ő maga tépte le?) a ragyogóan díszes maszkja, és ami láthatóvá vált, attól az ember sokkot kap, és hirtelenjében még azt sem tudja mondani, hogy Jézusom! Aztán lassan eszmélni kezd, és nem nagyon tud mit kezdeni a feltárulkozó döbbenetes valósággal. Abból a valamiből árad a rothadás szaga, amely módszeresen és alattomosan mérgezi a levegőt…

Egy régi vicc jut eszembe: a férfi hazafelé menet az autójában, hallja, amint bemondják a rádióban, hogy egy őrült megy szembe a forgalommal. Mire a férfi: Egy?!?

Vajon rá lehet ébreszteni valakit, hogy ő az az őrült? Nem hiszem. Vagy rájön ő valaha, hogy ő (volt?) az az őrült? Nem hiszem. Akkor hát mit tehetsz? Próbálod kikerülni. Talán az elején még jelzel az őrülten száguldozó Múmiának finoman, hogy hahó, nem veszed észre, hogy gáz van? De olyan eszeveszett sebességgel robog, hogy valószínűleg nem látja, hallja a figyelmeztetést. Aztán félreállsz, és elmélázol, hogy ki lesz az a szerencsétlen, akivel frontálisan ütközni fog és mi lesz a következménye a dolognak. Ezzel a tempóval csak nagyon csúnya lehet a végkifejlet.

Szóval ülök a kriptában, és nézem, ahogy az Őrült Múmia száguld a biztos pusztulásba. Annyira meg van győződve arról, hogy a helyes irányba halad, hogy azt sem vette észre, hogy én közben kiszálltam. Igen, töredelmesen bevallom, hogy egy ideig vele tartottam, mert azt hittem, az a helyes irány. Néztem az elsuhanó tájat, és lassacskán éreztem, hogy valami nincs teljesen rendben, mert már nem volt táj, nem voltak emberek, csak légüres tér. És aztán még én éreztem magam rosszul, hogy kiszálltam, és vártam, hogy észrevegye, hogy megtettem ezt a lépést. Szerintem, ha már csak a lendület viszi előre, és már az autó is eltűnt alóla, azt sem fogja észrevenni, annyira vak, önző, önfejű, érzéketlen.

Jobb esetben csak nézem, hogy száguldozik, rosszabb esetben attól félek, hogy magával ragad. Már értem, mit jelent, hogy a halál szele megérintette... Érzem, ahogy a jeges borzongásos mérgező mivolta bekúszik a ruhám alá, megpróbál behatolni a bőröm alá, és birtokba akarja venni a testem, a lelkem, a szívem. Én persze küzdök, mint egy oroszlán! De ha egy pillanatra is ellankad a figyelmem, akkor már érzem, hogy mardosni kezd belülről. Szóval küzdök.

Egész fegyverarzenált vonultatok fel a minden irányú támadással szemben. Próbálom elsáncolni magam a monitorommal (milyen jó, hogy most cserélték ilyen óriásira!), hogy ne kelljen látnom a megkeseredett ábrázatát. Vadul dolgozom (soha életemben nem voltam ennyire hatékony!), és időnként videóklippeket vagy fényképeket nézek. Csodás tájakat, amerre jártam, próbálom felidézni az ottani illatokat, érzéseket, hangulatot. Aztán rápillantok egy mosolygós, jóképű pasira, akinek fiatalsága, játékos, hanyag félmosolya, huncut tekintete maga az ÉLET. Segít kiűzni a gonoszt magamból. Pozitív kisugárzása olyan, mint az antibiotikum. És nemcsak fizikailag menekülök védelmi állásaim mögé, hanem még az Őrült Múmia hangját is próbálom kiiktatni: zenét hallgatok, aminek segítségével megint sikerül kiszabadítani a lelkemet (mert azt aztán nagyon féltem!) a kriptából. Hol a jóképű pasit hallgatom (kellemesen férfias a hangja), és érzem, ahogy az antibiotikum minden sejtemben kifejti áldásos tevékenységét. Hol napsütötte mexikói (vagy talán spanyol?) tájra repít a zene, ahol fekete paripán lovagol a birtok úrnője, a forróság ott lebeg a levegőben és simogatja fázós lényem. Hol Madonna énekli: „You think after all you’ve done / I’ll never find my way back home, /You’ll see / Somehow, someday”, és felrémlik előttem a koncert kezdete, amikor feldübörgött a zenéje, és a dübörgés kiűzött belőlem minden negatív gondolatot, hogy helyet teremtsen valami hatalmas pozitív energiának. Hol nyugodt, hűvös ír tájon sétálok, ahol a fű ragyogó zöldje szinte vakít…

Ja, és időnként, amikor már az Őrült Múmia mérgező lényének jelenléte annyira veszélyesen fertőző, felsikoltok, hogy SEGÍTSÉG! Jó, hogy nekem még van kihez kiabálnom…

Az első sikoltásom olyan halk volt, hogy nem is voltam biztos abban, hogy sikoltottam. (Ez még azt hiszem, akkor történt, amikor kiugrottam a száguldozó Múmia mellől…) Koppantam, és nem is tudom, hogy azért sikoltottam, mert kiugrottam és fájt minden sejtem, vagy azért, mert már akkor láttam valahol a lelkem legmélyén, hogy ez a száguldás nem teljesen normális. De többen is körém sereglettek, volt, aki csak úgy, volt, aki a sikolyomra, felsegítettek, leporolták a ruhámat, és megsimogatták kicsit fájó buksimat és sajgó, vérző lelkemet, aztán csendes bólogatások között igazolták az érzéseimet, gondolataimat. Jó volt, hogy ott voltatok…

És azóta is jó, hogy amikor sikoltok, akkor megjelentek. Így utólagosan bevallom, hogy a második, harmadik sikolyom a félelemé volt. Félelmetes látni, amikor végig kell nézned azt, hogy valaki, aki fontos volt neked, a biztos pusztulásba rohan, száguld. De érdekes volt, ahogy átfordult a féltés érzet: már nem a száguldót féltem, hanem akit majd letarol… Ja, igen, és még valamit bevallok, és egyúttal bocsánatot is kérek, szóval volt olyan is, amikor a sikoltás egy teszt volt. Sikoltottam, és jó volt az érzés, a tudat, hogy mindjárt ott lesztek velem. Kellemesen bizsergető volt a várakozás, és a megjelenésetek olyan volt, mint amikor a félig megfagyott embert végre egy puha, meleg termótakaró öleli körbe. Megnyugtató, biztonságot adó érzés. (Időnként még egy bögre forró kakaó is társult a dologhoz…)

Most már persze megerősödtem a folyamatos küzdelemben (főleg, hogy a fegyvertáramat egyre hatásosabban használom!), éppen ezért csak időnként van szükségem arra, hogy életjelt adjak. Mert én még ÉLEK! És ÉLNI is fogok. Nem tudom, mivel magyarázni, de az Őrült Múmia mérgező kipárolgása ellenére JÓL vagyok, és már mosolygok magamban. Időnként elmélázom, hogy mi az ördögön tudok én ilyen jót mulatni. De nem tudom… Csak úgy, egyszerűen jó lenni. A rácsokon kinézek, látom a kék éget, nézem, ahogy a felhők lassan, komótosan, vagy olykor sietve tovaúsznak. Hallgatom (és igen, időnként álmodozva nézem is) a jóképű pasit, a zene és a fotók segítségével kiléptetem a lelkem a kriptából, és mesés tájakon járok: én is ott vagyok a napsütötte, forró mexikói (vagy spanyol?) tájon, távolról figyelem, ahogy a csodás fekete paripán tovaüget a büszke úrnő, gyönyörködöm a semmivel össze nem téveszthető ír zöldben. (Hogy lehet valami ennyire valószínűtlenül zöld?). És békésen mosolygok. És érzem, hogy lassan teljesen immunissá válok az Őrült Múmia mérgező kipárolgással szemben…

Másnap reggel viszonylag korán indultam a buszpályaudvarra, hogy biztosan elérjem a buszt Teheránba. A taxisom ezúttal egy idősebb bácsi volt, aki valamennyire beszélt angolul is. Rögtön azzal kezdte, hogy annyira sajnálja, hogy csak most tudta meg, hogy itt vagyok. Ha előző nap találkozott volna velem, akkor meghívott volna magához ebédre, hogy megismerjem a lányát és a feleségét. Kedvesen elcsevegtem vele, amíg kivitt a buszpályaudvarra.

A buszút... Hát ezt inkább nem részletezem. Igaz, ez "csak" kb. 5 órás volt, de hát azért ez sem volt leányálom. Aztán fogtam egy taxit, azzal visszamentem a teheráni szállásomra. Még a sarki "közértben" vettem egy-két apróságot ajándéknak, aztán nekiálltam csomagolni. Na, az egy szép művelet volt! Szőnyegek, vásárolt ilyen-olyan ajándékok, emléktárgyak... Azért csak sikerült mindennek helyet találni, de nem volt egy egyszerű feladat.

A repülőút visszafelé még hosszabbnak tűnt, pedig sokkal kevesebbet kellett várni Isztambulban ("csekély" 4-5 órát) a csatlakozásra. Már ismerősen, majdnem csak unatkozva jártam végig ismét a boltokat. Meg sem lepődtem azon, hogy késve indultunk, szóval valamikor délután 2 után érkeztem haza. Kicsit fáztam, merthogy kint már kimondottan meleg volt az idő, Pesten pedig csak éppen kezdett tavaszodni.

Összességében elmondhatom, hogy Irán csodaszép ország, teljesen magával ragadott, és bármikor nagyon szívesen visszamennék. Gyönyörű helyeket láttam, mindegyik egy picit más volt és mégis nagyon perzsa. Teherán modern nagyváros, többsávos, forgalmas utakkal, Shiráz ehhez képest csendesebb, békésebb. Yazd igazi sivagati település - a házak kevésbé díszesek, szinte beleolvad a sivatagos tájba. Isfahan a folyónélküli hídjaival is meseszép. Az emberek hihetetlenül kedvesek, segítőkészek. Kevés országban éreztem magam ennyire biztonságban, mint itt.

Reggel kipihenten ébredtem és miután megreggeliztem (felhozták a reggelimet a szobámba), útnak indultam az Örmény negyedbe. Az örmények valamikor a 17. században menekültek az ottomán birodalom üldözései elől Iránba. Megtartották kultúrájukat, és vallásukat is szabadon gyakorolhatták. 

A negyedben három keresztény templom is van, amik egyáltalán nem annak néznek ki. Inkább tűnnek mecsetnek: a kupolájuk hasonló volt ahhoz, amit előző nap láttam azzal a különbséggel, hogy teljesen dísztelenek voltak és egy apró kereszt volt a tetejükre biggyesztve.

Vank katedrális kupolája

Az egyik templomot Vank katedrálisnak hívták. Nem, egyáltalán nem úgy nézett ki, mint egy európai katedrális. Ennek is hagymakupolája volt, egy agyagszínű, kívülről teljesen dísztelen épület volt. Bent csodálatos freskók borították a falakat, viszont a falak alján jellegzetes muszlim díszítés volt látható. Sajnos fényképezni nem lehetett odabent és ezt most kivételesen szigorúan is vették.

A keresztény freskók alatti muszlim faldíszítés

A következő templomot (Bedkhem Church) egy örmény kereskedő építtette a 17. században és szerintem sokkal díszesebb volt a katedrálisnál. Ez sem nézett ki egyáltalán keresztény templomnak, mi több az épület szerkezete is egészen más volt.

Bedkhem templom bejárata az erkélyekkel, ahol fetehetőleg az eljegyzett lányok foglaltak helyet

A templom belseje viszont már nagyon jellegzetes volt: csodálatos festmények borították a falakat és a kupolát is.

Az örmény negyedben a nők kicsit másképp öltözködtek. Más helyeken szinte csak a jellegzetes fekete burkában láttam őket, itt viszont tarka színű kendővel tekerték körbe a fejüket nagyon lazán, nem egynek még a haja is kilátszott, és úgy egyébként sem bugyolálták be magukat annyira.

Aztán megnéztem még egy hidat (itt sem volt víz, de ezen már meg sem lepődtem). Aztán még kóricáltam egy kicsit a városban. Betértem egy szőnyegboltba, ahol kellemesen elbeszélgettem a szőnyegárussal. Megleptem magam egy kis (kb. félméteres) selyemszőnyeggel. Nem volt éppen olcsó mulatság, hiszen a selyemszőnyegek mindig drágábbak, de annyira megtetszett, hogy nem tudtam ott hagyni. A szőnyegárus egyébként egy fiatal srác volt, és nagyon jól beszélt angolul. Az is kiderült, hogy egy spanyol barátnője van. Eléggé el volt kenődve, mert nem kapott vízumot, hogy meglátogassa őt. (Későb megtudtam, hogy borzasztó nehezen kaphatnak vízumot. Valamiért nem engedik őket utazni. Valószínűleg attól félnek, hogy sokan nem térnének vissza az országba.) Mint kiderült, én voltam az idén az első vásárlója (március közepe volt!), mondta, hogy bízik benne, hogy meghozom neki a szerencsét. Reméltem, hogy tényleg így lesz.

Aztán visszamentem a szállodába, és jóízűen belakmároztam az előző napről megmaradt csirkét.

A sarokból figyelte, ahogy a vendégek egymás után belépnek a szobába. Szorosan magához ölelte a könyvét, mintha ebből merített volna erőt. Figyelte, ahogy az érkezőket fogadják a szülei: puszi jobbról-balról, ölelkezés, mosoly, kedves szavak. Valahogy olyan hamisnak tűnt az egész. Főleg, hogy apja nem egyszer azt mondta, hogy Pista bácsi műfogsora olyan, mintha egy lónak készült volna, és hogy az édesanyja szerint Klári néninek mindig macskaszőrős a ruhája - hát istenem négy macskával élnek együtt! És hogy Jenő bácsi kibírhatatlanul szőrszálhasogató, és ettől az apja csaknem falra mászik. Mégis a szülei úgy üdvözölték a korábban agyonkritizált rokonokat, mintha tökéletesek lennének.

A szülei mellett természetesen ott áll az öccse is, a megtestesült tökéletesség, a mintagyerek. Aranyszőke, göndör fürtök, kicsit pufók, mosolygós arcocska, csinos ingecske egy apró csokornyakkendővel és egy élére vasalt nadrág. Mindig udvarias volt, és mindenki szerint "rettentő jópofa gyerek", éppen ezért folyamatosan ölelgették, puszilgatták, nem egyszer még távolabbi ismerősök is az ölükbe ültették és mindenféle apróságokkal elhalmozták. Mindenki odavolt az öccséért.

Bezzeg ő... A kuka, a faramuci, a fura, a lehetetlen alak, a nem tudsz viselkedni, a szégyent hozol a fejemre, a bezzeg az öcséd... Csak az a néhány megjegyzés, ami hirtelenjében eszébe jutott. Természetesen volt több is! Na, és persze ehhez társultak a mindenféle arckifejezések: lemondó, szemforgató, szörnyülködő, dühös.

Klári néni most széles mosollyal végigmérte őt és köszönt neki. Ez annyira meglepte, hogy hirtelenjében nem is tudta, mit mondjon. Pislogott néhányat, majd miután az anyja ráripakodott, hogy ugyanmár köszönjön!, akkor morgott valamit az orra alatt. Erre egy megsemmisítő pillantást kapott az anyjától, aki aztán szabadkozott Klári néni előtt, hogy hát tudja, hogy ő mindig milyen fura és magának való.

A magyarázkodás közepére megérkezett Jenő bácsi is, aki mindjárt példálózni kezdett, hogy mit is kellene kezdeni vele, hogy "rendes, tisztességes ember váljon belőle". Ez azért volt furcsa, mert Jenő bácsinak nem volt se felesége, se gyereke, így aztán ez egy nagy rejtély volt a számára, honnan is tudhatná, hogy hogyan kell nevelni bárkit. Egyébként is, még az aranyhalai is szép sorban elpusztultak, mert azok sem bírták elviselni őt, akkor meg hogyan adhat tanácsot gyereknevelésben? És persze Pista bácsi is csatlakozott a társalgáshoz, hogy amikor ő annyi idős volt, akkor az apja... Mindig azzal példálózott, hogy az ő apja mit csinált, amikor annyi idős volt.

Ő meg csak ült ott, némán hallgatta, amit a felnőttek mondanak, de nem igazán figyelte a mondandójukat, mert mindig ugyanazt ismételgették és ez rettenetesen untatta.  Még jobban szorította magához a könyvét, mert az viszont sokkal izgalmasabb és érdekesebb volt, mint Jenő bácsi és Pista bácsi litániái. Úgy beszéltek róla, mintha ott sem lenne, vagy mintha süket és néma lenne.

- Egyszerűen nem tudok mit kezdeni vele. Mást se csinál, csak olvas, de hát nem látszik ebből semmi, mert egy értelmes szót nem lehet belőle kihúzni. Láthatjátok, még köszönni sem képes! - magyarázta sopánkodva az anyja, miközben a fejét csóválta.

Szerette volna megmondani, hogy tud ő köszönni, csak mivel általában nem veszik észre, meglepte őt Klári néni és ezért nem tudott azonnal válaszolni. És igenis szeretne ő beszélgetni, dehát soha senki nem kíváncsi arra, amit mondani akar.

Bezzeg az öccse! Most is megmentette a helyzetet, mert mindjárt hangosan megköszönte Klári néninek a kapott édességet. Mert neki mindig mindenki hozott édességet. Mert olyan "cukin" tudta kérni és megköszönni. Neki bezzeg senki nem hozott soha semmit. Nem, ez így nem igaz, Ilonka néni mindig hozott neki könyvet. De Ilonka nénit csak karácsonykor hívták meg, merthogy ne legyen egyedül az "öreglány", tette mindig hozzá az anyja, amikor a karácsonyt tervezgette. Na, őt szerette. Azt mondjuk nem tudta volna megmondani, hogy a hozott könyvek miatt vagy azért, mert a családban nem volt népszerű Ilonka néni, akárcsak ő maga.

- Miért nem válaszolsz, ha kérdeznek?! - ripakodott rá az apja, és ettől összerezzent. Úristen, kérdeztek tőle valamit, és ő nem figyelt. Már megint elkalandoztak a gondolatai... Vajon mit kérdeztek? Ijedten pislogott az apjára, aztán a körülötte tornyosuló többi felnőttekre. Utálta ezeket a pillantásokat. A rokonok szemében szánakozást látott, "szegény gyerek, biztos, hogy nem százas", a szüleiben dühöt, amiért megint nem azonnal válaszolt. Ha most nem lennének itt a vendégek, akkor valószínűleg még egy atyai pofont is kapna. De az most elmaradt.

Az anyja hirtelen másról kezdett beszélni és a vendégeket szoba másik felébe terelte, ahol már frissítők és sütemények várták őket. Még visszanézett rá egy megsemmisítő pillantással és tudta, hogy nem úszta meg a dolgot ennyivel, még biztos hallgatnia kell egy szónoklatot arról, hogy már megint milyen lehetetlenül viselkedett és csak szégyent hoz a fejükre.

A vendégek egy kis megkönnyebbüléssel engedelmeskedtek. Természetesen az öccse is velük tartott. Figyelte, ahogy belefolyik a felnőttek beszélgetésébe és hogy mennyire élvezi, ahogy mindenki babusgatja és nevet rajta.

Nem, nem volt féltékeny vagy irigy. Soha nem akart ilyen figyelmet magának. Inkább értetlenül állt a dolog előtt. Persze, szerette az öccsét, de... Szerinte egyáltalán nem volt "cuki" vagy különleges. Inkább csak tudta, hogy mit kell mondania azért, hogy kényeztessék. De igazából olyan üres volt. Szerinte. Nem olvasott, csak egész nap biciklizett a környéken vagy tévét nézett. Néhányszor megpróbáltak játszani. Egyszer éppen egy dzsungelben játszódó könyvet olvasott, szóval a járda volt a piranháktól hemzsegő "folyó", a hátsó kert nagy diófája a "dzsungel"  és ő egy amazonasi indián volt, aki el akarja űzni a betolakodó fehér embert. A "fehér ember" volt az öccse. De az öccse sehogy nem értette meg, hogy nem úszhat át a piranháktól hemzsegő "folyón", mert a fenevadok azonnal felfalják. Simán át akart menni a "folyón", egyszer át is ugrotta, és egyszerűen nem értette, hogy csónakkal kell átkelnie. 

- Ez hülyeség! Olyan gyorsan úszom, hogy ezek az izék nem tudnak elkapni!

Ő makacskodott, hogy ez kizárt, mert a piranhák nagyon, nagyon gyorsak, mire az öccse sértődötten othagyta.

Szóval szerette ő az öccsét, de hát nem igazán tudott mit kezdeni vele. Nem lehetett például ilyen dzsungeleset sem játszani vele, pedig ő nagyon akarta és olyan jó lett volna, ha eljátssza a gonosz fehér embert! A biciklizésért ő nem nagyon rajongott és hát a tévézés sem vonzotta igazán. Csak a könyvek. Mint ez is, amit itt szorongatott a karjaiban. Ma délelőtt hozta ki a könyvtárból és már a felét elolvasta, de hát jöttek a vendégek és ezért fel kellett öltöznie (Mégsem lehetsz mackóban, amikor idejönnek! - mondta az anyja), és félbe kellett szakítania az olvasást.

Most viszont nem figyeltek rá és ezért egészen óvatosan az ajtó felé araszolt. Persze jó lett volna a sütiből enni, mert a sajtos pogácsát nagyon szerette, de ha most odamegy az asztalhoz, akkor megint felfigyelnek rá, és akkor biztos, hogy nem fog tudni kisurranni a szobából.

Inkább lemondott a pogácsáról és még közelebb somfordált az ajtóhoz. Aztán, huss, már kint is volt. Még útba ejtette a kamrát, ahol magához vett egy csomag ropit, majd kifutott az udvarra, megkerülte a házat és bevackolta magát a padlásfeljárat alatti létra alá. Ez volt a kedvenc helye. Itt senki nem zavarta - a pókokat még délelőtt elzavarta - és nyugodtan olvashatott. Bebújt egészen a sarokba, hogy senki ne lássa, aztán kinyitotta a könyvét. Máris jobban érezte magát, ahogy megcsapta a régi könyvek jellegzetes illata.  Aztán szemei már falták is a sorokat miközben lassan majszolta a ropit.

Érkezés után a biztonság kedvéért azonnal megvettem a jegyemet Teheránba. Ezúttal semmiféle gond nem volt, pontosan értették, mit szeretnék.

Ezután szokás szerint taxit fogtam és elmentem a szállodába. Az idősebb recepciós úriember tájékoztatott, hogy a szobát csak délután lehet elfoglalni. Mondtam, hogy nem gond, csak a cuccomat szeretném otthagyni, hogyha lehetséges. Ez nem jelentett problémát, az úriember gondosan elzárta a motyómat, aztán nyakamba vettem a várost.

A szálloda a belváros szélén állt, így minden látnivaló a közelben, gyalogosan elérhető távolságban volt. Éppen ezért úgy döntöttem, hogy nem lesz szükségem vezetőre. Isfahan egyébként Irán harmadik legnagyobb városa, egy termékeny völgyben fekszik hegyekkel körülvéve és híresek a szőnyegei.

Elsőként elballagtam az Imám térre, ami a világ második legnagyobb tere. A tér egyik oldalán két mecset (Sheikh Lotfollah és a Jameh) állt és innen nyílt a bazár is. Olyan korán volt, hogy a mecsetekbe még nem lehetett bemenni, úgyhogy csak körbenéztem a téren, aztán lementem a folyóhoz. Azt a tanácsot kaptam, hogy a hidakat mindenképpen nézzem meg. Hát azokat meg is találtam, csak éppen a folyó nem volt sehol. Pontosabban a meder megvolt, de néhány kóbor víztócsán kívül nem nagyon volt benne víz. Murisan néztek ki a hidak víz nélkül, a kikötött vizibiciklik víz nélkül, az úszni tilos tábla, ami mellett két pasi sétált a folyómederben.

Két gyalogos a folyómederben az úszni tilos tábla mellett.

Egyetlen egy híd egyik oldalán találtam némi vizet, ott többen vizibickliztek is. Egyébként tényleg nagyon érdekesek voltak a hidak. Szinte mindegyik emeletes volt és inkább egy épületre hasonlítottak, mint egy hídra.

Khaju Bridge: 1650 körül épült, 123 méter hosszú és 24 boltíve van.

Si-o-se-pol vagy más néven Allahverdi Khan Bridge alatti séta: a leghosszabb híd a városban (295 m) és valamikor a 17. században épült.

Aztán délkörül visszaballagtam a hotelbe, mert nagyon fáradt voltam. Szerencsére a szobát már elfoglalhattam, úgyhogy azonnal felmentem. Azt hiszem, a három iráni szállásom közül ez volt a legjobb. A szoba inkább apartman volt: egy nappaliszerűség kis konyhasarokkal (akár még főzhettem volna is, mert voltak lábasok, tányérok is!), egy tágas fürdőszoba és egy hálószoba. Lezuhanyoztam és azonnal lefeküdtem aludni.

Valamikor kora délután keltem fel. Felöltöztem, aztán gondoltam, megnézem a reggel még zárva lévő mecseteket. Elsőnek a kisebbet vettem szemügyre, ez a Sheikh Lotfollah mecset volt, ami a 17. század elején épült.

Sheik Lotfollah mecset bejárata

A mecset a nevét egy 17. századi hittudósról kapta. Az épület funkciója kérdéses. A bejárat feletti felirat szerint mecset, de a mecsetekre jellemző elemek (pl. minaret) hiányoznak. Szerkezetét tekintve talán mauzóleum lehetett, viszont a tudósok semmi nyomát nem találták annak, hogy bárkit is ide temettek volna. Mindenesetre az épület úgy csodaszép, ahogy van. A falakat mindenütt kék és tejeskávé színű minták díszítették.

Sheik Lotfollah egyik terme

Az útikönyv azt írta, hogy a kávészínű kupolája naplementekor rózsaszínre változik. Leültem, vártam, a nap lement, de egy istennek nem akart rózsaszínű lenni.

A kupola, aminek rózsaszínűvé kellett volna válnia a lemenő nap fényében.

A másik mecset, Jameh, óriási volt. Az épületet valamikor az első században kezdték el építeni, azóta gyakorlatilag folyamatosan átépítik, renoválják, újabb részeket építenek hozzá. Ez az egyik legfontosabb és legnagyobb iszlám építészeti műemlék Iránban. Számomra lehet, hogy azért is tűnt hatalmasnak, merthogy folyton megállítottak, hogy honnan jöttem, hogy tetszik Irán stb. Szóval csak a szokásos kérdések. Volt két fiatal lány, olyan 18, maximum 20 évesek lehettek, még a mobilszámukat is megadták, hogyha bármi problémám lenne, akkor nyugodtan hívjam őket. A végén már rímánkodtam magamban, hogy nagyon kedvesek, meg aranyosak, de hagyjon már mindenki békén! Most már abszolút át tudom érezni a hírességek helyzetét, amikor tényleg nem tudnak egy lépést se tenni úgy, hogy valaki ne macerálja őket. Iszony érzés, pedig tudom, hogy mindenki csak jót akart, és tényleg annyira kedvesek voltak. Azért csak sikerült valahogy megnézni a mecsetet.

Jameh mecset belső udvara

Visszafelé menet a szállodába, beugrottam egy kajáldába grillcsirkéért. Szegény srác egy szót sem értett angolul, de azért csak sikerült valahogy megértetni, hogy egész csirkét szeretnék félbevágva. Ezúttal árgus szemekkel figyeltem a csomagolást, nehogy úgy járjak, mint az előző alkalommal. Szerencsésen megkaptam a csomagomat az elmaradhatatlan kenyérrel és zöldséggel. A csirke egyik felét megettem vacsorára, a másikat pedig beraktam a hűtőbe, hogy másnapra is legyen ebédem. Aztán zuhany és alvás következett.

Másnap, a rémes vacsora ellenére, a teaházban reggeliztem (a menü hasonló volt bármelyik európai szállodáéhoz). Közben az is kiderült, hogy sikerült vezetőt találni, tehát amikor készen állok, indulhatok városnézésre. Hát a pasi elég félelmetes figurának tűnt, kissé lepukkant is volt. Nem kicsit méláztam el azon, hogy vajon jó ötlet-e ezzel a jóemberrel bárhova is menni. A pasas udvariasan bemutatkozott, hogy ugyan Husseinnak hívják, de szólítsam csak José-nak. Meglepően jól beszélt angolul, mint kiderült, amerikai filmekből tanulta meg a nyelvet.

Mondtam neki, hogy 23.30-kor indul a buszom Isfahanba, szóval addig mindent meg szeretnék nézni, ami lehetséges és amit érdekesnek talál. Ő sem egyedül dolgozott, akárcsak Leilának Shirazban, neki is volt egy kollégája autóval.

Elsőként a Csend tornyaihoz mentünk. Ez a zoroasztriánusok temetkezőhelye volt. Egy sivatagos térség, két dombbal, aminek a tetején egy-egy építmény romjai látszottak. José megkérdezte, hogy fel akarok-e menni? Naná! Miközben másztunk felfelé (eléggé meredek volt az út), közölte a jóember, hogy néhány éve szívinfarktusa volt. Reméltem, hogy nem most lesz a következő! Miután feljutottunk, elszívott egy cigit (ennyit a szívinfarktusról...) Egyébként a nap folyamán minden alkalommal, amikor megérkeztünk valahova, azonnal rágyújtott. 

A Csend tornyai

José egyébként hatalmas fazon volt. Folyamatosan beszélt, kérdezgetett, hogy hogyan élek, mi a helyzet nálunk stb. Gondolom, hogy nem minden nap találkozhat nyugati turistával és csak sejtem, hogy a hírek is eléggé cenzúrázva érkezhetnek el hozzájuk a nagyvilágból, éppen ezért ha lehetősége van rá, akkor első kézből szeretne tájékozódni. Egyébként ha nem velem beszélt, akkor a sofőrrel diskurált. Amikor pedig a városban voltunk, akkor arra a következtetésre jutottam, hogy mindenkit ismert, merthogy állandóan köszönt valakinek. Ha a beszélgethetnékjét nem tudta rajtam, a sofőrön, illetve az utcán összefutott ismerősein kiélni, akkor nekiállt telefonálni.

A Csend tornyai után a kb. 2000 évvel ezelőtt épült Naryn várat, pontosabban annak romjait néztük meg, amely Meybod városában található (kb. 50 km-re van Yazdtól). Annak ellenére, hogy ilyen régi, meglehetősen jó állapotban maradt fent. A várfalak kb. 40 m magasak (ismét másztunk felfelé egy jó darabon a kapujához). A megmaradt tornyok még így, kicsit romos állapotukban is lenyűgöző látványt nyújtottak. A várnak egyébként három szintje volt, mindegyik más-más társadalmi osztály számára készült. Érdekesség, hogy a várnak valamiféle vízhálózata is volt (legalábbis a kutatók úgy vélik). 

Naryn vár egyik tornya

Ebédidőben megálltunk egy helyi "kifőzdében", ahol teve kebabot ettünk. Nagyon finom volt! Nyársrafűzve sütötték meg a húst és a helyi kenyeret (ilyen lepényszerű valami) meg hagymát kaptunk hozzá. José úgy harapta a hatalmas hagymát (éppenhogy elfért a tenyeremben), mintha legalábbis almát enne (ez persze megmagyarázta az őt körbelengő "illatot".) Az ebédhez Pepsit ittunk, tehát nem csak coca-colát lehetett kapni, hanem a konkurenciát is. 

Ezt követően elautóztunk a Chak Chakhoz. Mindenki azt mondta, hogy azt feltétlenül meg kell néznem. Megkérdeztem, hogy miért? Mondták, hogy azért Chak Chak, merthogy a víz csöpög lefelé, és szép és hogy higgyem el... Ok, hát akkor menjünk! Arra gondoltam, hogy talán valamiféle cseppkőbarlang lehet. Félsivatagos, sivatagos tájon keresztül mentünk. A látvány eléggé egyhangú volt, bár tény, hogy ennek is megvan a szépsége.

Aztán megérkeztünk egy hegy lábához. José közölte, hogy a Chak Chak az ott fent (rámutatott a hegy oldalában található építményekre) és hogy ő nem jön fel (merthát ugye szívinfarkusa volt), majd a sofőr felkísér. OK, semmi gond. Elindultunk felfelé - ez már csak egy ilyen nap volt. Néhány perc alatt leizzadtam, mert azért rendesen meredek volt az ösvény és aztán csak néztem, hogy a sofőr már valahol félúton járt. Kb. 60 körül volt a jóember, nem különösen tűnt sportosnak, de elképesztően bírta a kaptatót. Mire felértem, merő egy víz voltam és alig kaptam levegőt, így aztán muszáj volt egy kicsit leülnöm. A sofőr kedvesen mosolyogva várakozott.

A parkolóból a Chak Chak épületegyüttese

És végre kiderült, hogy mi ez a titokzatos Chak Chak: egy zoroasztrikus szentély. Egy uralkodó lánya, menekülve az arab betörő seregek elől, itt talált menedéket. Félelmében imádkozott a zoroasztrikusok alapítójához. Az imája meghallgatásra talált, a hegy megnyílt előtte és elrejtette őt. 

A szentély nem minden részébe lehetett bemenni, de a legfontosabb terembe bejutottam. Hatalmas bronz ajtókon keresztül léptem be egy barlangszerűségbe.

A bronz kapu egyik szárnya

Az egyik oldala teljesen nyitott volt, szóval nem voltunk mélyen bent a hegyben. Egy-két cseppkövet láttam és egy tálba csöpögött a víz. A legenda szerint ezek könnyek, a hegy így emlékezik arra, hogy védelmet nyújtott a lánynak. Én elhiszem, hogy a hívőknek ez egy különleges hely, de mint turista, hát azért egy kicsit többre számítottam.

A Chak Chak - a víz ezekbe a fém tálkákba csöpögött

Nem sokat időztem odabent, jeleztem a sofőrnek, hogy indulhatunk visszafelé (nem beszélt angolul). A hegyről lefelé menet még rosszabb volt, merthogy a kövek rendesen csúszkáltak és hát iszonyú meredek volt. A sofőrt ez láthatóan egyáltalán nem zavarta, lefelé is ugyanolyan gyorsan haladt. Mire leértem, ő már a teáját kortyolgatta.

A városba visszafelé menet José elújságolta, hogy közben már új év lett. Azt is mondta, hogy a sofőrnek el kell intézni valamit, szóval letesz bennünket az ő házánál, aztán majd visszajön értünk. Így aztán eljutottam egy igazi perzsa otthonába. José bemutatott a családjának: apja, felesége, kisfia, unokahúga és néhány unokaöccs meg -báty volt jelen. Megkínáltak teával, kávéval. (Utólag kiderült, hogy a kávé iszony nagy megtiszteltetésnek számít!) Aztán jött a szokásos fotózás: gyerekekkel, apóssal, egész családdal. A kisfiú nagyon aranyos volt: folyamatosan csacsogott (vajon kitől örökölte?), hatalmas fekete szemei voltak és nagyon bájos volt. Volt egy Shrek plakátja a szobája falán. Amikor látta, hogy megörülök, azonnal berakta nekem DVD-t, úgyhogy Shreket néztünk perzsául. Megmutatták az esküvő fényképeiket, közben beszélgettünk a családjukról. Irtó érdekes volt az egész helyzet!

Aztán megjött a sofőr, és folytattuk a városnézést - ezúttal már sötétben, mivelhogy beesteledett. Közben José összeszedett egy német házaspárt, akik szintén turistáskodtak Iránban. Csatlakoztak hozzánk, amíg az Óvárosban nézelődtünk, aztán mondták, hogy ők már nagyon elfáradtak, úgyhogy elbúcsúztunk egymástól. Végül valamikor 9 körül fejeztük be a városnézést. Akkor visszamentem a teaházba, ettem valamit (semmi igazi perzsa étel!), aztán 23.30-ra kimentem a buszpályaudvarra.

Hát az éjszaka a buszon - szóval ez nem a legjobb ötlet volt. A busz modern és légkondicionált volt, de így, hogy sötétben mentünk, nem volt semmi látnivaló, eléggé unalmas és egyhangú volt az út. Aludni nem igazán tudtam és minden porcikám fájt, mire megérkeztem kora hajnalban Isfahanba.

Másnap Leila ígéretéhez híven kikísért a buszpályaudvarra, ahonnan a menetrendszerinti busszal Yazdba utaztam. A busz persze nem akkor indult, amikor kellett volna, de ez általában ott így működik (kb. negyedórával, félórával később indul minden a menetrendhez képest). Hát a busz út... Hat óra hosszú volt, szóval a végére már minden bajom volt annak ellenére, hogy a busz egyébként nagyon kényelmes volt (légkondicionált Volvo), és egygszer még meg is álltunk.

Yazdba érkezve rögtön meg akartam venni másnap estére a buszjegyet, merthogy azt terveztem, hogy éjszaka utazom tovább. Azért is volt sürgős a jegyvétel, merthogy náluk akkor volt újév, és ilyenkor mindenki utazik, és biztos akartam lenni abban, hogy kapok jegyet. Viszont senki nem beszélt angolul a buszpályaudvaron. Azt sikerült kideríteni, hogy egyetlen utazási iroda indít buszt Isfahanba, ahová szerettem volna menni, de azt sehogy nem sikerült megértetnem, hogy én az utolsó busszal szeretnék menni. Mindenki ott állt körölöttem, és látszott, hogy nagyon szerettek volna segíteni, csakhogy nem értették, mit akarok. Végül egy srác integetett, hogy menjek vele. Elvezetett egy másik utazási irodába, ahol egy nő végre megértette, mit akarok. Elmagyaráztam, hogy az utolsó Isfahaba menő buszra szeretnék jegyet venni. A hölgy elmondta a srácnak, aki visszakisért az utazási irodába, ahol kifizettették a jegy árát, majd a kezembe nyomták a jegyet - amin minden perzsául volt. Valószínűleg láthatták, hogy elég elveszettnek éreztem magam, mert aztán odavésték rendes latin betűkkel, hogy Scania (a busz típusa), 7-es (a kiállás száma, ahonnan a busz indul) és 23.30, vagyis az indulás időpontja. (Merthogy a számok sem ugyanazok, mint nálunk. Én kis naív pedig azt hittem, hogy legalább a számokat meg fogom ismerni, de nem, a 9-es kivételével minden számuk teljesen más.)

Most, hogy megvolt a jegyem, kerítettem egy taxit, amivel a szállásra mentem. Érdekes volt ez is. Az ismerősöm ugyanis egy régi teaházban foglalt szállást, de hogy egészen őszinte legyek, fogalmam sem volt, hogy ez hogyan fog kinézni. Nos, a taxisofőr egyszer csak megállt a főútvonalon, majd egy táblára mutatott, amin szerepelt a hotel neve, egy nyíl, ami egy pici és nem éppen barátságosnak kinéző sikátorba mutatott. Nem mondom, hogy nem fordult meg a fejemben, hogy most valószínűleg átvágtak, de nagyon. Ennek ellenére kifizettem a taxist, aztán elindultam. Egy viszonylag szűk sikátorba kerültem, ahol csak néhány helyi lézengett. Nem volt túl bizalomkeltő a hely. Aztán megláttam egy molinót a hotel nevével, és még büszkén azt is hirdette, hogy 200 éves. Ó, nagyszerű, tuti jó helyen vagyok! (És 200 éves???...) Aztán csak nem találtam, így aztán végül megkérdeztem egy helyit, aki egy pici ajtófélére mutatott. Egy még kisebb, még kanyargósabb sikátorban találtam magam, ahol ráadásul helyi zene is szólt. Azért már itt egy picit aggódtam. Követtem a sikátort, ami végül tényleg a hotelhez vezetett, ahol már vártak és beszéltek angolul is.

Rögtön megnézettem a buszjegyemet, hogy ugye Isfahanba szól, és holnap 23.30. Megnyugtattak, hogy igen, igen, minden rendben vele. A teaház egyébként nagyon hangulatos volt. Egy udvarban álltunk, ahol középen volt egy kis medence, körben pedig székek asztalokkal. A hotel vezetője felvezetett a szobámba. Az udvarról nyílt egy pici ajtó (kis híján bevertem a fejem olyan alacsony volt), ahonnan egy kis lépcső vezetett fel a szobámba, amihez természetesen tartozott egy fürdőszoba is. Csak ezen volt ablak (a kis medencés udvarra nézett). Az ablaknélküli szoba levegője nem volt éppen a legjobb, szóval megpróbáltam beindítani a légkondit annak ellenére, hogy nem szeretem. Nos, tényleg volt fent a falon egy légkondinak kinéző valami, de jobb esetben nem jött belőle semmi, rosszabb esetben forró levegőt fújt. Hát nem volt éppen biztató a dolog.

Teaház belső udvara

Mindenesetre úgy gondoltam, hogy egy kicsit körbenézek a városban. Előtte még egyeztettem a pasassal, aki a szobát megmutatta, hogy tud-e másnapra egy vezetőt szerezni, aki megmutatná a fontosabb látnivalókat. A pasas mondta, hogy körbeérdeklődik.

Ezután a sikátorokon keresztül visszamentem arra az utcára, ahol a taxi megállt (és reménykedtem, hogy majd visszatalálok a hotelbe), majd bóklászni kezdtem a városban. Iszony volt, mert mindenütt irgalmatlan tömegbe ütköztem. Teljesen mindegy, merre mentem, mindenütt emberáradattal találtam magam szembe. Ráadásul éhes is voltam, így próbáltam valami ehetőt találni magamnak, de nem jártam sikerrel. Így aztán visszamentem a szállodába (minden nehézség nélkül visszakeveredtem!), és kiderült, hogy van éttermük. Az előző napi Leila által hozott perzsa ebéden felbuzdulva valamilyen perzsa ételt rendeltem. Rém rossz volt, alig ettem belőle, merthogy iszonyatosan zsíros volt és bizony a fél éjszakát álmatlanul töltöttem, mert úgy fájt a gyomrom.