Az angliai csavargásokkal az a gond, hogy annyira bizonytalan és kiszámíthatatlan az időjárás, hogy nem tudni, mikor induljon el az ember. Ezen a reggelen is majdnem meggondoltam magam, merthogy iszony módon be volt borulva, de az előrejelzés szerint nem volt várható eső, szóval nekivágtam.

Mivel Arundel több mint két óra vonatozásra volt, így viszonylag korán indultam, hogy a 10 órás nyitás körül megérkezzek a látnivalóhoz. Aztán Londont elhagyva többször bemondták a hangosbemondón, hogy valami gond van a térségben, aminek következtében állandóan megálltunk a semmi közepén, és aztán perceken keresztül nem történt semmi. Már az elején beígérték, hogy az egyik állomáson kettéválasztják a szerelvényt, és a második fele fog menni Arundelbe. Szépen meg is érkeztünk a nevezett állomásra, majd közölték, hogy mindenki szálljon le, a vonat nem megy tovább, törlik a járatot. Aztán néhány perc után megjelent egy szerelvény, amit szintén töröltek, majd egy kb. félórás várakozás után  beállt egy újabb, és bejelentették, hogy ez fog menni Arundelbe. Hurrá!!! Innen aztán már sima utunk volt, egyszer sem álltunk meg, a szokásos sebességgel robogtunk.

A vonatról leszállva azonnal megláttam a várat. Fenségesen meseszép, ahogy ott trónolt a település feletti kis dombon. A vonatállomás a városkán kívül volt, így amíg begyalogoltam, addig folyamatosan a várban gyönyörködhettem.  

A vár és az aggasztóan felhős ég a háttérben

A településre érkezve azonnal azonnal megcéloztam a várba vezető utat. Rögtön a várkapu előtt egy dominikánus kolostor maradványait lehetett megnézni. Nem sok maradt meg belőle. 

Az egykori kolostorból mára csak ez a néhány fal maradt.

A kapun belépve kígyózó sor fogadott, úgy látszott, mindenki ekkor érkezett. Szerencsére gyorsan haladtunk, úgyhogy pillanatokon belül beléphettem a várat körülvevő parkba.

A bejárat

Kanyargós úton kutyagoltam, aztán egyszer csak ott volt előttem a vár teljes pompájában.

Az egyik torony

Hihetetlenül szép! Meg kellett kerülni az egész épületkomplexumot, és így lehetett a bejárathoz jutni. A várárokban "félelmetes" fenevadak álltak őrséget: két hófehér emu. Mókásan néztek ki, ahogy kíváncsian kukucskáltak a kerítés felett minden érkezőre.

Az egyik "várőr"

Aztán végre beléptem az épületbe, és akkor közölték, hogy nem lehet bent fényképezni. Mit mondjak? Nem örültem a dolognak. Azt hiszem, hogy akkor tilos a fényképezés, ha az illető helyen ott lakik még a tulajdonos. Márpedig az épület nagy része itt is zárva volt a látogatók elől, merthogy egy hercegi család (Norfolk hercege) lakik benne. Számomra ez nagyon mókás, hogy egy ilyen helyen valaki "lakik". Én el nem tudnám képzelni, hogy ilyen környezetben éljek. Úgy érezném, hogy egy múzeumban lakom és félnék bármihez is hozzáérni vagy használni. Azért próbálkoztam néhány partizánfotóval, de sajnos a tömeg nagy volt, és szinte minden teremben voltak őrök (a shopban ugyanúgy nem lehetett tisztességes fotót kapni a helyiségekről, ahogy ez Brightonban, a Pavilonban volt - na, ez az igazán bosszantó dolog!).

Először azt a részét néztem meg az épületkomplexumnak, ami az 1100-as években készült: masszív, szinte dísztelen falak, szűk, félhomályos folyosók. Nem volt valami barátságos a hely! Az útikönyv szerint egyébként ez Anglia harmadik legrégebb vára. A körbástyáról megszemléltem a környéket, illetve a vár azon részét, ami nem látogatható.

A vár belső udvara, amely zárva volt a nagyközönség előtt, hiszen itt "laknak" a tulajdonosok

Aztán visszamentem az 1800-as években felújított várrészbe. Gyönyörű volt minden! Csak a legszebbeket emelem ki: monumentális lovagi terem (elképesztően magas, gyönyörű fából készült kazettás mennyezettel, hatalmas kandallókkal, faliszőnyegekkel), hálószobák (az egyikben maga Viktória királynő is aludt), fürdőszobák (az egyikben volt egy olyan fürdőkád, ami úgy nézett ki, mintha egy jókora láda lett volna, merthogy kívülről fa borítása volt, óriási kandallóval, külön a jellegzetes angol hideg-meleg vizes csapokkal), gótikus kápolna (meseszép faragott oszlopok, gyönyörűséges, színes üvegablakok, a család egyébként még mindig használja), gótikus ebédlő (hatalmas színes üvegablakkal, magas, boltíves mennyezettel), könyvtár (sötétre pácolt könyvszekrények, vörös bársonyfüggönyök, kínai lampionok, gótikus kis beugrók, ahol olvasni lehet - mit ne mondjak, itt el tudtam volna veszni néhány hétre...), gótikus lépcsőház (kőből faragott lépcső), családi portrék minden folyosón, de nem csak az évszázadokkal ezelőtt élt ősökről, hanem a mostaniakról is, fegyvertár (számszeríjak, páncélok, puskák, lándzsák, kardok minden mennyiségben).

A vár után sétáltam egyet az azt körbe ölelő parkban is, ahol elsőként a Szt. Nicolas templom kápolnáját néztem meg. A kápolna előtt egy nagyon hangulatos mini kertecske volt két pálmafával. Nem gondoltam volna, hogy itt megélnek a pálmafák, de láthatóan nagyon jól érezték magukat. Meglepő módon a kápolnában lehetett fényképezni. Néhány Norfolk herceg itt lett eltemetve gyönyörű szarkofágokban. A mennyezet fából faragott volt és igazi mestermunka.

A kápolna után a kertek következtek. Azért kertek, mert egymástól elkülönült részei voltak és mindegyik különbözött egy picit a másiktól.

A kert egy részlete

Egy közös volt bennük, hogy mind csodaszép és hangulatos volt. Kis pavilonok mindenféle szökőkúttal, színpompás virágok, lugasok, a háttérben pedig lehetett látni a várfalon kívül álló gótikus katedrálist. Megtaláltam a rózsakertet is - sajnos a rózsák már elvirágoztak, ezzel nem volt szerencsém.

Miután bebarangoltam mindent, körbenéztem a vár szomszédságában lévő településen is. Semmi extrát nem találtam, teljesen átlagos kis vidéki városka volt. Felkutyagoltam a hegyoldalban álló katedrálishoz, amit a vár kertjéből láttam. 

A katedrális. Mivel az utca nem volt túl széles, így sajnos nem tudtam jobb szögből lefotózni, hogy a lakókocsi kimaradjon a képről

A katedrális meglehetősen egyszerű volt belülről. Az itt eltemetett szentnek az eredeti szarkofágját sajnos lecserélték egy modernre - egyáltalán nem tetszett és iszonyatosan elütött az épület stílusától és hangulatától.

Ezt követően még bóklásztam egy kicsit a városban, aztán, mivel megéheztem, vettem egy fish and chipset. Hú, de nagyon vacak volt! Iszony olajos volt a krumpli (ráadásul nem volt ropogós) meg a hal is. Azért megettem a folyóparton ülve, majd visszakutyagoltam a vonathoz, és irány haza.

Eső szerencsére nem esett, amiért nagyon, nagyon hálás voltam, viszont hol megfagytam, amikor elbújt a nap, hol megsültem, amikor éppen kisütött. Ettől függetlenül nagyon jó kis nap volt ez!

Hát ekkora mázlija szerintem senkinek sem lehet. Hogy Írországban kifogni két egymást követő napot, amikor egy darab felhő nincs az égen és hétágra süt a nap… Márpedig ez most sikerült. Ismét ragyogó napsütésre ébredtem, talán nem volt annyira hűvös, mint előző nap, de ez nem volt annyira fontos, hiszen rendesen beöltöztem. Meg egyébként is, ha süt a nap, akkor valahogy a hideg sem számít annyira.

Ma kicsit feszített tempóval kellett haladnom, merthogy előre megvettem az összes helyre a belépőjegyeket. Egyrészt így olcsóbb volt, másrészt nem akartam kockáztatni, hogy esetleg valahova nem jutok be, mert sokat kell sorba állni.

Tehát ismét reggel 8-kor keltem, kényelmesen összeraktam magam, aztán elballagtam némi reggeliért a közeli Lidlbe. Kicsit várni kellett, mert 9-kor nyitott csak, én meg már 9 előtt 5 perccel odaértem. (Ez azért fura volt, hogy ilyen "későn" nyitott.) Viszont meleg volt a sós, bajor perec, amit vettem. Míg elballagtam a Guinness gyárhoz, elmajszoltam az egyiket. Azért ott kezdtem, merthogy a reggeli két első időpontra csaknem féláron voltak a jegyek (szakaszosan engedték be a látogatókat), ráadásul nem volt akkora tömeg sem, így kényelmesebben lehetett nézelődni.

A sörgyár bejárata

A jegykezelés után egy mozgólépcsőn kellett felmenni az emeletre. Rögtön a mozgólépcső tetején ott volt a sörgyár alapítólevele a padlóban, egy üveglap mögött. Részletesen elmeséltek mindent a sör készítéséről, hogy az alapanyagokat mennyire gondosan válogatják ki, nem a helyi folyó vizét használják (ez a tévhit), hanem valami közeli hegyi patak vizét, a recept természetesen titkos, hogy hogyan törik össze a gabonát, aztán keverik össze a vízzel meg az egyéb összetevőkkel, aztán hány fokon mennyi ideig főzik a cuccot. Világszerte több mint 150 országba exportálják a sört. Érdekesség, hogy különböző helyekre, különböző címkéket gyártottak.

Néhány címke a sok közül.

Volt egy film, amiben azt mutatták be, hogyan készítették a fahordókat, amikben régen szállították a sört. (Ma már persze fémből készülnek, hiszen gyorsabb az előállításuk, időt állóbbak és könnyebb a tisztításuk is.) A 15 perces kisfilm nagyon érdekes volt. Szó szerint attól a pillanattól mutatták be az eljárást, hogy kivágták a fát, amit aztán x évig hagytak pihenni, mielőtt ténylegesen elkészítették belőle a hordót. A hordókészítéshez használt eredeti szerszámokat szintén meg lehetett nézni.

Ami sokkal érdekesebbek és mókásabbak voltak, azok a reklámok, reklámfigurák, amiket használtak/használnak a sör népszerűsítésére. A shopban nem egy tukánt láttam – akkor még nem értettem, hogy a tukán és a Guinness hogyan jön össze. Aztán a reklámokból kiderült, hogy a tukán a hosszú csőrében szállítja a Guinnesst.

Egy a sok reklám közül

A jegy árában benne volt egy pohár sör, illetve egyéb ital elfogyasztása az épület tetején található bárban. Természetesen felmentem, de csak egy colát kértem, ami irgalmatlan gyógyszerízű volt, nem is ittam meg (biztos, hogy nem eredeti coca cola volt!). Viszont a kilátás mesés volt! Körben hatalmas, mennyezettől padlóig érő üvegablakok voltak, így rá lehetett látni az egész városra. Már ezért érdemes volt felkúszni ide, ha már a cola olyan pocsék volt.

Miután mindent megnéztem, beugrottam a shopba. A Guinnesses golflabdáktól kezdve körömreszelőn át, poháralátétig mindent lehetett kapni. Igen borsos áron. Azért én megleptem magam egy csokoládéitalhoz való csokoládé reszelékkel, ami fekete, Guinness feliratú csatos fémdobozban volt, beszereztem az elmaradhatatlan hűtőmágnest és még egy hatalmas Guinness korsót is vettem. Reméltem, ez utóbbit sikerül egyben hazaszállítanom (sikerült!).

Miután a padlástól a pincéig mindent megnéztem a gyárban, elindultam a Trinity College épületegyütteséhez. Egyenesen a könyvtárhoz mentem, hiszen az előre megvett jegyem időre szólt. A könyvtár előtt egy szép kis udvar található, nos, csaknem körbeért a jegypénztár előtt álló sor. Én elegánsan besétáltam a neten vásárolt jegyemet lobogtatva és megdicsértem magam, amiért ennyire előrelátó voltam.

A kiállítás, ami a Kellsi kódexről szólt, biztosan nagyon érdekes, ha az ember odajut a tárlókhoz és meg tudja nézni, illetve el tudja olvasni az információkat. Igazság szerint olyan tömeg volt, és annyira egymás hegyén-hátán álltak az emberek, és a hely annyira kicsi volt, hogy én próbáltam minél előbb olyan helyre eljutni, ami nem volt ennyire zsúfolt. Levegő is alig volt. Nem értettem, hogy ha már úgyis annyit kell sorba állni, akkor miért nem szabályozzák azt, hogy egyszerre hány ember lehet a kiállítás területén? Egyszerűen élvezhetetlen így az egész. A kódex egyébként a 9. században készült Írországban és latin nyelven íródott. Négy evangéliumot tartalmaz és az az érdekessége, hogy szinte minden oldala gazdagon illusztrált. Ezekből az illusztrációkból hatalmas másolatokat vetítettek a falakra (legalább ezeket zavartalan meg lehetett szemlélni). Nos, ahhoz képest, hogy 9. századi, nagyon aprólékos, finoman kidolgozott díszítésekről volt szó. Külön volt egy hely, ahol a nagy kezdőbetűk illusztrációit nagyították ki. Az utolsó teremben aztán ott volt kiállítva maga a kódex is. Viszonylag kicsi, kb. A4-es formátumú könyv és tényleg gyönyörű a díszítése.

Ezt követően felmentem a régi könyvtárba, ami gyakorlatilag egy hosszú folyosószerű helyiség jobbra-balra nyíló ablakfülkékkel, amelyek két oldalán ott sorakoznak a könyvek.

A könyvtár - a tömeg itt is elég zavaró volt

Minden ablakfülkéhez egy-egy létrapár párosult, amivel a magasabban lévő könyvekhez fel lehet mászni. Az egy-egy fülkét elválasztó polcsorok végében egy-egy híres író, költő mellszobra állt. A helyiség közepén vitrinekben híres írek könyvei voltak kiállítva, illetve ismét megtaláltam Swift halotti maszkját. Nem akarok kötözködni, de minden halotti maszkon másképp néz ki ez a jóember. Arról már nem is beszélve, hogy az itt kiállított mellszobor, a könyvében szereplő róla készült rajz és a halotti maszk még véletlenül sem hasonlít egymásra, olyan, mintha három külön emberről készítették volna. De tényleg nem akarok kötözködni…

A helyiségnek egyébként fa, kupolás mennyezete volt, ugyanolyan sötétbarna, mint amilyenek a könyvespolcok. És az egész helyiségnek olyan igazi "öreg könyv" szaga volt. Imádtam!

A könyvtár után a shopban beszereztem a szokásos hűtőmágnest, aztán kiültem az épület elé és miközben élveztem a napsütést, benyomtam a második perecemet. 

Ezt követően megnéztem a velencei stílusban épült múzeumot kívülről (zárva volt), aztán az egyetem legrégebb, 1700-as évekből származó épületét (nem volt látogatható), majd megpróbáltam bejutni a kápolnába. Zárva volt. Egy fiatal sráctól megkérdeztem, hogyan juthatnék be, mire közölte, hogy attól tart, hogy csak akkor van nyitva, ha éppen mise van, ami legközelebb a következő napon 1-kor lesz, szóval… Mondtam, hogy köszi, de akkor én már éppen repülök hazafelé. Szintén megpróbáltam bejutni az ebédlőbe, ami legutoljára az 1980-as években került felújításra – szintén zárva volt.

Még egy kicsit bóklásztam az egyetem területén, hátha találok valami érdekeset, de aztán elindultam hajót nézni.

A hajó nem eredeti, hanem egy olyan hajó mása, ami annak idején a kivándorló íreket vitte Amerikába.

Jeanie Johnston nevű kivándorló hajó másolata

Ide azért vettem meg előre a jegyet, merthogy így olcsóbb volt, mintha helyben vásároltam volna meg. Hát mit ne mondjak, nem volt észvesztő látogatótömeg! Egy apuka a három fiával, egy másik apuka a fiával, meg egy házaspár a két lányukkal meg én. Ennyi.

Maga a hajó – hatalmas rajongója vagyok a vitorlásoknak -, nem volt nagy durranás. A fedélzeten alig lehetett bóklászni, lent a hajótestben csak néhány kabin volt megtekinthető, amiben kicsit ütött-kopott bábuk jelképezték az utasokat, illetve a hajó legénységét. Ahhoz képest, hogy nem olyan régen újították fel, az egyik figurának le volt törve az ujja és a helyén rikító rózsaszín festék volt…

Az idegenvezető bácsi viszont jópofa volt, és nagyon sokat mesélt arról, hogy az írek mikor és miért vándoroltak ki. Azt is megtudtam, hogy azért ezt a hajót építették meg, mert az eredeti hajón senki, soha nem halt meg. Márpedig a kivándorlókat szállító hajók utasainak kb. 60%-a (iszony szám!) meghalt a hajóút során a különböző betegségek, éhség stb. miatt. Az eredeti hajónak viszont nagyon rendes kapitánya volt, aki vigyázott a kivándorlókra, mi több egy nagyon képzett hajóorvos is volt a fedélzeten és soha nem szállítottak több utast, mint amennyit kényelmesen el lehetett szállásolni.

A hajó után beültem egy helyre kajálni, majd utána szép lassan visszaindultam a szállás felé a folyóparton. 

Este érkeztem a városba és a reptérről egyenesen a szállásra mentem, ami a városközpontban volt. Azért esett erre a választásom, mert minden látnivaló sétatávolságra volt, így nem kellett tömegközlekedési eszközöket használnom. Ahhoz viszont késő volt már, hogy csavarogjak. Egy sarki büfében vettem magamnak vacsorát, jól belaktam, aztán elmentem aludni, mert tudtam, hogy másnap mozgalmas napom lesz.

Meseszép reggelre virradtam. Hűvös volt – mindössze 3 fok –, viszont hétágra sütött a nap. A szállás közelében volt egy kis Spar, illetve egy Lidl. Több itteni Sparban láttam, hogy kávézó sarkokat alakítottak ki: automatából lehetett venni a kávét, illetve helyi (rémségesen kinéző) süteményeket is kínáltak. Én kihagytam ezt, és inkább a Lidl pékségével számoltam. És volt bajor sós perecük! Mindjárt vettem három darabot és miközben az első néznivaló felé baktattam, felfaltam egyet.

Az első célpontom előtt még találtam egy nyitva lévő templomot, amit Szent Ágostonnak szenteltek. Benéztem, tetszett, így körbefotóztam, aztán ballagtam tovább. A következő templomon látszott hogy meglehetősen régi és egy helyi szenté volt (nem jegyeztem meg a nevét). Sajnos csak júniustól szeptemberig látogatható, tehát nem jutottam be.

És akkor ezek után megérkeztem az első tervezett látnivalóhoz, a Krisztus katedrálishoz.

Krisztus katedrális, amelyet 1038-ban kezdtek építeni az akkori városközpontban. Mára a középkori házakból és utcákból semmi nem maradt a környéken

Ez volt az első keresztény templom a szigeten. Ahhoz képest, hogy katedrális, nem valami óriási és a kinézete sem az a klasszikus katedrális kinézet. Belül tetszett az egyszerűsége, nem voltak giccses falfestmények vagy aranydíszítések. Az egyik keresztszárnyban megmaradtak a 13. századi falak. A templomhoz tartozott egy kripta is, ahol kegytárgyakat őriztek, illetve néhány bibliát, amiből gyakorlatilag semmit nem lehetett látni, merthogy vak sötét volt. Értem én, hogy a fénytől védeni kell ezeket az értékes könyveket, de azért ez egy kicsit túlzás volt. A kiállítás részét képezte még néhány Tudor kori ruha (nem hiszem, hogy eredetiek lettek volna). Mint kiderült, a Tudorok c. sorozat pár részét Dublinban forgatták, többek között ebben a templomban.

A következő célpontom a Szent Patrik katedrális volt, ami a sziget legnagyobb temploma.

Szent Patrik katedrális, amely egy forrásra épült, ahol Patrik megkeresztelte az íreket

Nem mondom, hogy kicsi, de azért nem is tartozik a legnagyobb katedrálisok közé és ennek sem volt klasszikus katedrális kinézete. Itt már azért nagyobb tömeg volt, mint az előző helyen. 

A katedrális főhajója

Mindjárt a bejáratnál ott volt eltemetve Swift. Én szégyen szemre csak azt tudtam eddig róla, hogy a Gullivert megírta, de kiderült, hogy ennek a templomnak az egyik esperese volt. Halála után némi pénzt hagyományozott a Szent Patrik kórházra, gondolom ezért (is) érdemelte ki, hogy itt legyen a nyugvóhelye. A katedrálisban helyet kaptak mindenféle egyéb ír hírességek  szobrai (fogalmam sincs kicsodák, bevallom, hogy egyet sem ismertem). A keresztkápolnában olyan brit hadi zászlók lógtak a mennyezetről, amelyekben ír katonák szolgáltak.

A zászlók, amelyek közül néhány 150 éves

Egy vitrinben kiállították Händel Messiásának eredeti kottáját. Ennek apropóját az adta, hogy először ebben a katedrálisban adták elő a művet. Tovább bóklászva eljutottam a Miasszonyunk kápolnába, ahová a színes üvegablakokon keresztül besütött a nap. Csodaszép volt a látvány, a szivárvány minden színe látszódott a levegőben és a falakon (persze hiába fotóztam le, nem jött át a képen). A keresztszárny másik felében megtaláltam Szent Patrik szobrát – hát ahhoz képest, hogy az íreknek milyen fontos ez a szent, meglehetősen jelentéktelen egy alkotás volt. Ha nem kerestem volna, simán elsétálok mellette. A szobor érdekessége egyébként, hogy a test a 13. századból származik, a fej a 17. századból, míg a talapzat a 19. századból. A „toldozások” nem igazán látszódtak, de ettől függetlenül tényleg csalódás az egész szobor. Aztán kifelé menet még megnéztem azt a szószéket, amit Swift használt – megint egy olyan szimpla, dísztelen valami, amire nem figyeltem volna fel, ha nem kerestem volna.

A katedrálisból kijőve letelepedtem a mellette lévő Szent Patrikról elnevezett parkban. Míg élveztem a napsütést, addig elmajszoltam a második perecemet. Aztán fotóztam egy sort a parkban, mert már néhány koratavaszi virág előbújt. Egyébként jó volt egy kicsit élvezni a park nyugalmát és a kellemes napsütést. Közben a katedrális harangjátékát is végighallgattam.

Innen a vár felé vettem az utam. A hátsó bejáratot találtam meg, így aztán kicsit gondban voltam, hogy hol kell jegyet venni, de végül megoldottam a problémát. Mint kiderült, az önálló látogatásba nem tartozik bele az összes látnivaló, így úgy döntöttem, hogy csatlakozom egy vezetett túrához, ami viszont tartalmazta valamennyi nyilvánosság előtt nyitva álló helyiséget. Igaz, ez azt jelentette, hogy várnom kellett közel egy órát a következő indulásáig.

A vár. Jobb szélen a kápolna, mellette az egyetlen megmaradt középkori torony. A toronytól balra lévő épületegyüttesben a reprezentációs helyiségek találhatóak

Az egy óra gyorsan elrepült. Először a valamikori várhoz tartozó egyik épületben lévő könyvtárba kukkantottam be – semmi extrára nem bukkantam, aztán pedig a vár szomszédságában található kis parkban nézelődtem (szintén volt már néhány virág, ami előbújt), majd a napra kiülve elfogyasztottam az utolsó perecemet.

A vezetett túra nagyon érdekes volt. Az idegenvezető hölgy nagyon szépen beszélt angolul, illetve időnként írül is mondott néhány mondatot. Erről jut eszembe, mindenütt első helyen írül van minden kiírva (pl. utcatáblák), csak aztán angolul. Az utcán nem egy embert hallottam írül beszélni, pontosabban keverik az angollal.

Egy útbaigazító tábla az ír és angol feliratokkal

Megtudtam, hogy a mai vár helyén már a viking korban is létezett egy település. Később, az angol hódítás után, felépítették az első várat. Ebből ma már csak egyetlen egy torony áll, mivel az épületegyüttes többi része egy tűzben elpusztult. Ezt követően György-stílusban építették újjá. 1922-ig ez volt a brit kormányzat központja.

A királyi kápolna és az egyetlen megmaradt középkori torony (1228 körül épült)

A hölgy levitte a csoportunkat a vár alá, ahol ásatások folytak. Megtalálták egy toronynak az alapjait, illetve egy oldalsó bejáratot is - mindkettő a középkori vár része volt.

Ezt követően a Királyi kápolnát néztük meg – nagyon szép volt! Gótikus, a mennyezet csodálatos faragásokkal, a karzat tölgyfából kifaragva és az angol nemesek neveivel és címereivel díszítve.

Az orgona a Királyi kápolnában

Innen a lakosztályokba mentünk. Többek között megnéztük a tróntermet, amelyben egy hatalmas trónszék állt, amit kimondottan III. Györgynek építettek, amikor Írországba látogatott.

III. Györgynek készített trónszék, előtte Viktória királynő zsámolya

A jóember eléggé testes és magas volt, éppen ezért meglehetősen masszív trónt készítettek, nehogy valami gond legyen. Később aztán Viktória királynő is használta ugyanezt a trónszéket. Mivel ő viszont nagyon kicsi volt, így aggódtak, hogy hogyan fog tudni egyáltalán leülni, hiszen csaknem fel kellett volna másznia erre a monstrumra. A problémát úgy oldották meg, hogy készítettek egy zsámolyt a számára, ami passzolt a trónszékhez, így ő királyi felsége kényelmesen, uralkodóhoz méltóan ülhetett le. Megnéztünk egy ebédlőt is, amit az első világháború idején kórházként használtak, ágyak sorakoztak benne. A turné a Szent Patrik teremben fejeződött be, ami a vár legnagyobb és az egyik legrégebb helyisége. Ma a hivatalos állami ceremóniákat tartják itt.

A várlátogatás után benéztem a Városházára – csak a hallba, ami egy kör alakú helyiség volt, majd bevettem magam a Temple Bar nevezetű negyedbe. Gyakorlatilag itt minden második épület kocsma (de lehet, hogy keveset mondtam). Menetközben találtam egy nagyon szimpatikus utcai árust, ahol némi táplálékot vásároltam. Egy dobozba fűszerezett krumplit lapátolt a jóember, erre sült hagyma került, majd sült malachús némi ropogósra sütött résszel, végül ráöntött némi szmötyit. Nagyon finom és kiadós volt, tökéletesen jól laktam.

Miután teletömtem a bendőmet, bóklásztam még egy kicsit a negyedben. Irtó hangulatos volt. Megtaláltam a híres Temple Bar sörözőt – mozdulni nem lehetett sem a környékén, sem odabent, merthogy bementem egy kicsit körbenézni. Iszony zaj, büdös és tömeg volt, szóval hamar kimenekültem. Találtam utcai könyvárusokat, gyakorlatilag a klasszikusoktól kezdve a ponyván át, mindent árultak. Az egyik sarkon helyiekből összeverbuválódott férfi „kórus” énekelt gitár kísérettel. Megtaláltam a kereskedő árkádot, ami eredetileg a negyed bejárata volt. 

Keresztül-kasul bejártam a negyedet, miközben lassan visszaindultam a szállás felé. 

Ha Angliában süt a nap, akkor azt ki kell használni, így aztán ezen a szombati napon becéloztam a tengerpartot. Na, nem fürdeni, hanem csak körülnézni Brightonban. Az út Londonból kb. 2 órás volt. Egyébként azt hiszem, a fél város úgy döntött, hogy szintén Brightonba megy, mert a vonaton annyian voltak, hogy még álltak is, ami nagy ritkaság arrafelé.

A brightoni pályaudvar viszonylag a város központjában van, onnan nyílegyenesen vezet le az utca a tengerpartra. Hömpölygő tömeg áramlott lefelé. Egy ideig haladtam az árral, aztán letértem a Királyi Pavilonhoz. Rögtön az épület mellett találtam egy információs központot, ahol sikeresen beszereztem egy várostérképet, illetve néhány brosúrát, hogy milyen érdekes látnivalók vannak még a környéken.

Ezek után bevettem magam a Királyi Pavilonba. Az épületet IV. György építette még akkor, amikor nem volt uralkodó. Indiai és kínai stílusok keverednek mind a külső megjelenésében, mind pedig a berendezésében. Az épület kinézete is meglehetősen egyedi a kupoláival és a tornyocskáival.

Királyi Pavilon, amely többszöri átalakítás után 1823-ban nyerte el mostani kinézetét

Jegyvásárlás után kaptam egy audio guide-ot, ami részletesen elmesélt mindent mindenről. Az indiai és a kínai motívumok keveredtek egymással a díszítésekben. Igaz, az is kiderült, hogy semmi sem eredeti indiai vagy kínai stílus, csak minden olyan, mintha az lenne. Mindenesetre hihetetlenül díszes, időnként enyhén giccsbe hajló az egész épület belső kialakítása. A hatalmas ebédlőben aranyozott tányérok, poharak, serlegek álltak az asztalon. A termet egy kupola fedte, ahonnan egy óriási csillár lógott le. A csillárt pedig egy kínai (kinézetű) sárkány tartotta. Elképesztő mindkettőnek a mérete. Rögtön az ebédlő mögött található a konyha gyönyörűen kifényesített rézedényekkel. Hatalmas nagy. De nemcsak az alapterülete, hanem a belmagassága is. A mennyezeten ablakok voltak a szellőzés érdekében.

Az ebédlő  szomszédságában az a galéria volt, ahová az étkezések után az urak visszavonultak. Süppedős szőnyegek, delfinmintás székek, kanapék mindenfelé. A szalon megint kupolás volt, selyemtapétával. Az ebből nyíló zeneterem... Hú, hát az valami mesés volt. Ez is kupolás volt, az egyik falán egy orgonával. (Ez nem az eredeti, azt Viktória királynő utasítására átvitték Windsorba.) A hatalmas terem padlóját kézi csomózású (kínai) sárkánymintás szőnyeg borította.

Ezután a szerviz folyosóra jutottam. A díszes helyiségeket ugyanis mindenütt ezek a folyosók veszik körbe azért, hogy a személyzet láthatatlanul tudjon közlekedni az egész épületben.

IV. György lakosztályában zöld bársonytapéta borította a falakat. A hálószobájában egy elképesztő méretű ágy állt. Idős korára ugyanis György nagyon elhízott, ezért volt szüksége ekkora fekvőhelyre. Mi több, nagyon nehezen mozgott, ezért valamilyen emelőszerkezettel ült le, illetve kelt fel az ágyból. A könyvtárszobája... Hát én nem csúfolnám könyvtárszobának. Szerintem nekem háromszor annyi könyvem van, mint amennyi itt volt.

Az emelet első helyisége Viktória királynő szobája volt. A királynő egyébként nem szerette ezt az épületet, mert túl "kicsinek" találta (mint tudjuk, minden viszonyítás kérdése), ezért is tartózkodott inkább az Osborn házban (a Wight-szigeten található, majd egyszer mesélek róla). Mi több, gondolkodott azon, hogy lebonttatja az épületet, de aztán végül a város megvásárolta, így megmenekült. Azért kár lett volna érte.

Szintén az emeleten volt megtalálható IV. György két testvérének a szobája. Mindkettő napsárgára volt festve, sötétkék mintával kombinálva. Meseszépek voltak! És gyakorlatilag ezzel bezárult a látogatható helyiségek sora. Nagy bánatomra odabent nem lehetett fényképezni, pedig annyira jó lett volna ezeket a csodákat (vagy giccseket?) megörökíteni! Méreg drágán árultak egy könyvet az épületről, amiben viszonylag jó minőségű, de elég kis méretű fotók voltak - annyit nem értek a fotók, hogy ezt a kisebbfajta vagyont kifizessem. Egy-két képeslapot szintén lehetett vásárolni, de nem minden helyiség szerepelt a képeslapokon. Nem értettem, miért ezeket választották, mert egyáltalán nem a legérdekesebbek vagy legszebbek voltak. Nem beszélve arról, hogy a képminőség is hagyott néminemű kívánnivalót maga után. 

Ezután átvágtam a pavilon kertjén (sajnos a legtöbb virág - főleg rózsa - már elvirágzott), így eljutottam a Brighton Múzeumba. Hát... Volt egy nagyon picike egyiptomi része, a többi helytörténeti látványosságok voltak - nem volt túl érdekes.

A múzeum háta mögött állt a bíróság. Sajnáltam, hogy nem lehetett bemenni, mert nagyon tetszett az épület. A múzeum oldalában található a királyi színház - ez viszont jóindulattal is csak átlagos kinézetű volt.

Találkoztam néhány gótikus templommal, sajnos egyet leszámítva (az sem volt a legszebb példány) mindegyik zárva volt.

Aztán lementem a tengerpartra. Hú, hát hogy ott mi volt!

A 13 km hosszan elnyúló brightoni strand

Ennyi embert életemben nem láttam. Nyugágyakban, pokrócokon, törölközőkön heverésztek az angolok a kavicsos parton. Nagyon mókás volt a látvány, mert normál esetben az ember, ha lemegy a tengerpartra, mindenütt szép csokira lebarnult embereket lát. Na, itt mindenki hófehér volt. Reggel. Aztán délután is lenéztem, nagyon szép pirosra sült a nép! Csak néhány őrült fürdött a vízben. Az útikönyv írta, hogy igazából csak napozni járnak ide az emberek, fürdeni nem nagyon, mert ahhoz túl hideg a tenger (még a szigetlakóknak is!).

Brighton eredetileg egy kis halászfalu volt, csak a 18. századtól vált üdülőhellyé. A kis halászfalu maradványa a Lane nevezetű negyed, ahol girbegurba kis utcácskák kanyarognak összevissza. Megtaláltam a legkeskenyebbet, talán egy méter a "szélessége". Először azt hittem, hogy nem is utca, hanem két épület közötti valamiféle sikátor, de aztán végigmentem rajta, tényleg egy "utca" volt, saját névvel. A kis utcácskák időnként pici terekbe torkoltak, ahol zenészek játszottak.

Az épületek maximum egy emeletesek, jónéhány ablakából virágok lógtak lefelé. Mindenütt kávéházak, éttermek, sörözők, antik ékszerüzletek. Irtó hangulatos az egész. És persze hatalmas a tömeg. Volt egy rész, ahol csak boltok voltak, a boltok előtt árusok, és itt aztán mindent lehetett venni: indián ékszerek, régi képeslapok, filmsztárok képei, afrikai ékszerek, régi könyvek, táskák, sálak stb., stb. 

Később jöttem rá, hogy több órát elkóvályogtam ebben a kis labirintusban, mert annyira hangulatos volt minden. Mondjuk kevesebb emberrel még jobban élveztem volna.

Hát az időjósok nem tévedtek, ragyogóan kék égre és napsütésre ébredtem. Mindjárt nagyobb lendülettel indultam az aznapi városnézésre! Az első célpontom a Minoritenkirhce volt, aminek meglehetősen fura a kinézete. Leginkább egy piramisra emlékeztetett, aminek vannak árkádai meg egy harangtornya. Igen, kicsit képzavaros a dolog, de tényleg így néz ki!

Minoritenkirche, Bécs egyik legrégibb temploma 

A templom kinézete azért ennyire egyedi, mert az évszázadok során többször tűzvész pusztított a templomban, és az egyik után a legegyszerűbb módon állították helyre a tetőt, aminek ez lett az eredménye. Semmi csúcs, boltívek, csak egy szimpla "lapostető". Nem csak a külseje ilyen egyedi, de odabent is van egy különleges alkotás: Leonardo Utolsó vacsorája mozaikból kirakva. A mű pontos másolata az eredeti festménynek. A hihetetlenül pici darabokat szabad szemmel szinte nem is lehet látni.

A következő célpontom ismét egy templom volt, aminek Loretto kápolnájában őrzik a Habsburg uralkodók szívét. Hát a kápolnába nem jutottam be, mert zárva volt, de a bejáratát láttam. (Utólag kiderült, hogy csak vezetővel lehet megnézni). 

Ezután a kapucinus templom következett, aminek a kripta részében vannak 1633-tól kezdődően a Habsburgok eltemetve. Hát maga a templom nem egy nagy durranás, gyakorlatilag simán elsétál mellette az ember annyira jelentéktelen. Egy narancssárga, viszonylag pici épület.

Kapucinus templom, a Habsburg család nyugvóhelye

A kripta rész annál érdekesebb. Bronz koporsókban - amik az idők során befeketedtek - ott sorakoznak egymás mellett a Habsburgok (Összesen 107 szarkofág.) A koporsók között van, ami egyszerű, semmiféle díszítés nincs rajta, és van, ami aztán roskadozik a mindenféle szobrok és díszítmények alatt. Érdekes érzés volt ott állni IV. Károly mellett, aki a félvilág ura volt (de legalábbis Európa fele felett rendelkezett).

IV. Károly díszes szarkofágja

Mária Terézia iker szarkofágban nyugszik, mert a férjével közös, de szerintem az összes gyerekük is belefért volna, mert olyan hatalmas. Ferenc Józsefé, Rudolfé és Sissié egy külön teremben állnak - a közepesen díszített koporsók közé tartoznak. Vannak egészen pici koporsók elég tetemes számban. Azért valahol nagyon elszomorító, hogy ezek a pici gyerkőcök ilyen korán meghaltak, most pedig ott porosodtak a koporsóik a félhomályos sarkokban.

Viszont nem találtam, Napóleon fiának, a Sasfióknak a koporsóját. Mária Lujzáéra (a mamája volt) rábukkantam, de hiába jártam háromszor is végig a különböző termeket, semmi. Volt egy tabló, ahol egy szűkített családfán feltüntették a neveket, mellette pedig egy sorszám jelezte, hogy melyik koporsóban nyugszik az illető. A Sasfiók neve szerepelt ezen, de sorszám nem volt mellette. Pedig biztosan tudom, hogy oda temették. Sissivel  beszélgettek arról, hogy mennyire utálják ezt a kriptát, és hogy nem akarják, hogy oda temessék őket. Sissi emlékezett erre a beszélgetésre, amikor sor került a Sasfiók temetésére a kriptában. (Később utánanéztem a dolgoknak. Tényleg odatemették, de aztán 1940-ben Hitler "odaajándékozta" a koporsót a franciáknak. Azóta az Invalidusok templomában van a koporsó, de a szíve és a belső szervei továbbra is a Kapucinus kriptában találhatók, ezért is szerepelhetett a neve a tablón.) 

Az utolsó teremben ott van Zita királyné meg az egyik fia is (látogatásomkor Habsburg Ottó még élt, gondolom, az ő koporsója is a mamája mellé került).

A következő célpontom a Szent István dóm volt. Sajnos renoválták kívülről, úgyhogy teljes pompájában nem lehetett megcsodálni. Szerencsére a tetővel már elkészültek, szóval látszottak a címerek. Belülről gyönyörű szép, a gótika igazi remeke. A szószék valami hihetetlen. Szerettem volna megfogni, hogy megbizonyosodjam arról, hogy tényleg kőből van, mert annyi csipke és mindenféle csiricsáré volt rajta, hogy szinte elképzelhetetlen, hogy lehetett ezt kőből kifaragni.

Szent István dóm díszes szószéke

A dóm közelében találtam egy kisebb görögkeleti templomot is. Érdekes volt a színvilága és hogy mennyire más, mint egy nyugati templom. Nagyon tetszett!

Ezután a szállás felé vettem az utamat, de azért még arra volt időm, hogy benevezzek egy operaházi látogatásra. Mint kiderült az épület a háború alatt bombatalálatot kapott, szóval a főlépcsőház és a közvetlenül mögötte lévő helyiségeken kívül minden megsemmisült. Amikor a felújításra sor került, akkor nem nagyon volt pénz, ezért jó kis szocreál stílusban állították helyre a belső tereket. A büfé rész valami elképesztően ocsmány volt. Mondhatta a vezető, hogy itt 24 féle márványt használtak fel, ez attól még ronda! Viszont az eredetiben megmaradt rész gyönyörű volt. Egy nagyobbacska szobát még Ferenc József is használt teázásra, amikor az Operában járt. Ez ma több ezer euróért bérelhető fogadásokra, sajtótájékoztatókra.

Az Operaház egyik eredetiben megmaradt helyisége

Az operaházi látogatójegy magába foglalta az operamúzeumi belépőt is, így elballagtam oda is. Belépve az Operaház tagjainak fotói fogadtak, közöttük ott mosolygott rám Rost Andrea. Azért jó érzés, hogy egy ilyen helyen egy magyar művész is megtalálható. Azután időrendben bemutatták a híresebb darabokat: plakátok, szereposztás, fényképek. Jópofán nézett ki, mert miniben ott volt berendezve a színpad is. (Itt is szerepelt még egyszer Rost Andrea a Varázsfuvola bemutatója kapcsán.) 

Ezután még benéztem egy pálmaházszerűbe, ahol gyönyörű pillangókkal találkoztam. Tényleg nagyon szépek voltak, bár a belépőt utólag sokaltam.

Sajnos több mindenre nem maradt időm, szóval visszamentem a szállásra felvenni a motyómat, aztán kiballagtam a buszmegállóba. Kicsit korán érkeztem, a csodakék ég eltűnt, az eső pedig reménytelenül rákezdett és fújt a szél is, szóval elég vacak volt ott ácsorogni, merthogy csak egy tető volt a várakozók feje felett, így aztán a hideg esőt kíméletlenül bevágta alá a szél.

Aztán egyszer csak kiderült, hogy a busz késik. Aztán hogy lehet, hogy nem is indul?... Ugyanis Győr környékén az autópálya beszakadt egy helyen, és a busz, ami visszaindult volna, az valahol ott vesztegelt. Ekkor már elég sokan várakoztunk, aztán többen vadul telefonálgatni kezdtek. Végül hivatalos forrás is megerősítette, hogy a busz úton volt (Budapestről 12-kor indult), és már át is ért a határon, szóval amint megérkezik, azonnal indul vissza. Valamikor fél 8 körül gördült be végül a buszpályaudvarra. Hát a leszálló emberek inkább zombikra hasonlítottak, eléggé megviselte őket a hosszúra nyúlt utazás. Az utaskísérő úgy szállt le, hogy hadd menjenek el pisilni meg hadd szívjon el egy cigit, aztán megyünk. 8.10-kor aztán el is indultunk, szóval pikkpakk elintézték a technikai elintéznivalókat és a becsekkolást. A busz kerülővel ment Pozsony és Komárom érintésével, és így a visszaút jelentősen hosszabbra nyúlt. Ez azt jelentette, hogy este 10 helyett éjfélre érkeztünk a Népligethez.

Fél 9 körül keltem, isteni jól aludtam. Nem szokásom, de mivel benne volt az árban, így a hotelben reggeliztem. Teljesen korrekt kontinentális reggelit kaptam. (Na jó, azért kakaójuk nem volt.)

Reggeli után azonnal útnak indultam. A cél Schönbrunn volt. Kimetróztam a kastélyhoz, miközben folyamatosan az eget kémleltem, és reméltem, hogy nem lesz eső.

A kastélyban sajnos nem lehetett fényképezni. Kértem egy magyar nyelvű audio guide-ot remélve, hogy mindenféle érdekességet megtudok a helyről. Hát valami iszony vacak volt! Nem tudom, más nyelveken milyen lehet, de hogy ez annyira semmitmondó, olyan ritka unalmas volt, hogy az elképesztő! Esküszöm többet beszélt a ketyere használatáról, mint magáról a kastélyról! Ettől függetlenül szép volt, bár annyira nem nyűgözött le. (Pompáját tekintve eltörpül Versailles mellett.)

A kastély kivégzése után szisztematikusan bejártam a parkot. Mindenféle csodaszép szökőkutat láttam (időnként nem sikerült hátszélben megközelítenem őket, szóval jött a hidegzuhany), nagyon jópofa kis ligeteket, különböző fazonra lenyírt bozótokat, labirintust (mindegyikből sikerült viszonylag könnyen kijutnom). Végre azt is megtudtam, hogyan vágják olyan tökéletes fazonra a fákat az ilyen típusú kertekben. A kert egyik eldugott részében ugyanis ott állt az a kerekes monstrum, amiről a lombkoronákat a megfelelő formára nyírják. Leginkább egy középkori ostromgépre emlékeztetett a jószág.

Felmásztam kert végében álló Gloriette-hez is. A kilátás gyönyörű volt odafentről. Gondolom, hogy tiszta időben, még szebb, de én annak is örültem, hogy nem esik!

Gloriette-ről készült fotó: a kastély, háttérben pedig a város.

Az állatkertet kihagytam, de elmentem mellette, úgyhogy láttam igazi amerikai bölényt. Először elbújt egy fa mögé, de aztán rendes volt, mert komótosan elősétált, szóval sikerült lefotóznom.

Egy jól megtermett amerikai bölény

Ezután bementem a pálmaházba. Hát nagyon jól esett a meleg, mit ne mondjak! Gyönyörű szép virágokat láttam (a nevüket nem tudom, de mindenféle színűek és fajtájúak voltak), több óriási csigát (legalább 10 centisek voltak), egy igazi ananászt, amelyik éppen érőfélben volt.

Az egyik, kicsit szégyellős óriás csiga

A pálmaház után megnéztem a kaktuszokkal teli másik üvegházat is. Ott madarak, gyíkok, egerek és lepkék repdestek, futkároztak mindenfelé (az egerek és a gyíkok üvegfalak között). Sajnos a kaktuszok nem virágoztak, de így is borzasztóan tetszettek.

Ezután a hintómúzeum következett. Fényképezni itt sem lehetett, viszont mivel nem volt tömeg és a teremőrök sem voltak olyan éberek, kinéztem néhány szebb darabot megörökítés céljából. Erre egy idióta vakuval kezdett fotózni! Két öreglány beárulta a renitens látogatót az egyik őrnek, szóval a tervem meghiúsult. Pedig kiállították Sissi egyik ruháját - egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy férhetett bele, pláne három gyerek után. Mindössze ötven centi volt a dereka! Egyszerűen elképesztő. Ott volt az a hintó is, ami a magyar koronázásra vitte. Ez volt az egyik, amit le akartam fotózni, de hát amiatt a lebukott pancser miatt esélyem nem volt, mert a teremőrök ekkor már árgus szemekkel vizslattak mindenkit. A másik az a hintó volt, amit a Habsburgok temetése alkalmával használnak. Elképesztően nagy volt. Koromfekete, díszes faragásokkal. Utoljára Zita királynő koporsóját szállította (azt hiszem, Habsburg Ottó temetésén nem használták). 

Nos, a hintómúzeummal befejeztem az aznapi kirándulásomat. Amit lehetett megnéztem, így visszaindultam a szállásra. Útközben betértem egy Billába, ahol vettem húsgombócot és hozzá helyben sült császárzsömlét. Hogy ennek milyen illata volt, és mennyire finom volt! Rendesen belaktam, aztán irány az ágy, és alvás. Előtte azért még megnéztem az időjárásjelentést - másnapra kicsit jobb időt jósoltak.

Hát azt nem gondoltam volna, hogy ezen a május közepi napon azon fogok majd gondolkozni, hogy mégis hány termópulcsit csomagoljak? Iszony hideg volt és a pulóverek mellé további meleg holmikat pakoltam be, nehogy az amúgy is meglévő megfázásom rosszabbodjon.

Az indulás napján özönvízszerűen esett. Kicsit elbizonytalanodtam. Biztos, hogy én most akarok Bécsbe menni? De igazából annyira mehetnékem volt, hogy gondoltam, mit nekem egy kis eső, nem vagyok cukorból, megfázni már nem fogok, mert már rendesen köhögtem, majd csak lesz valahogy.

A busz pontosan indult. A jegyár teljesen korrekt volt (3800,-Ft odavissza - hát nem mostanában utaztam és akkor ez bevezető ár volt egy újdonsült busztársaságnál, ami szerintem azóta már nem létezik). A csomagért extra 300,-Ft-ot számoltak fel és a buszon, utazás közben, ingyen osztogattak kávét. Ezen meglepődtem, de gondoltam, egy új vállalkozásnak mindent meg kell tennie azért, hogy minél több utast szerezzen.

A busz nem állt meg csak a schwechati reptéren, aztán pedig a végállomáson, ami Bécsben a Déli pályaudvar mellett volt. Az út meglehetősen eseménytelen volt. Többnyire aludtam, illetve időnként néztem, hogy időjárás fronton mi a helyzet. Ahogy haladtunk kifelé, az eső elállt, de reménytelenül be volt borulva és erős szél fújt.

Érkezés után azonnal a szállásra mentem. A városháza mögött, egy kis utcában találtam egy teljesen korrekt árú szállodát. A metrómegálló kb. 5 perc séta távolságra volt. A szobát persze csak 1 után lehetett elfoglalni, de a táskámat ott hagyhattam a recepción, így sokkal kényelmesebben nézelődhettem a városban. A legtávolabbi kiszemelt látnivalóhoz ismét metróra szálltam. Az eső egyáltalán nem esett, viszont a viharos szél iszony hideg volt.

Az első látnivaló a Hadtörténeti Múzeum volt. Az épület nagyon tetszett, igazán mutatós.

A Hadtörténeti Múzeum bejárata

A két szinten Ausztria hadtörténete került bemutatásra. A belépéskor rögtön az aranyozott boltíves Hadvezérek csarnokában találta magát az ember.

Hadvezérek csarnoka az egyforma magas fehér márványszobrokkal

A csarnokban összesen 56 szobor áll. Ferenc József döntötte el egy rendelettel, hogy ki volt az a Monarchiabeli hadvezér, aki kiérdemelhette, hogy itt helyet kapjon. Jó volt Haynau és Windischgrätz mellett Zrínyi, Hunyadi és Nádasdy szobrát látni. 

Az alsó szinten egy általános kiállítás volt a Monarchia katonai múltjával kapcsolatosan. Nagyon jópofák ezek a monarchiabeli fejfedők! Gyönyörű címerek díszítik (attól függően, hogy az osztrák vagy a magyar seregben szolgált az illető, a Habsburg vagy a magyar címer látható rajtuk). Elméláztam, hogy vajon mennyire lehetett kényelmetlen? Elvégre mégiscsak egy fémből készült valamit tettek a fejükre! Kiállították Ferenc Ferdinánd autóját, amiben lelőtték, ott volt a ruhája kiterítve, amit a merényletkor viselt, és a fegyver, amivel a gyilkosságot végrehajtották. Valahogy olyan picinek tűnt. Mint egy játékpisztoly. És micsoda kálváriát indított el ez a jelentéktelen kézifegyver! Aztán találtam egy hatalmas ágyút, amibe a löveg közel akkora volt, mint én magam. Életemben nem láttam ilyen óriási jószágot, pedig pár hasonló darabbal sikerült már találkoznom.

Néhány teremben a Monarchia utáni korszakot mutatták be 1945-ig. Itt egész érdekes dolgok voltak. Egy német felderítő gép lógott a levegőben, a vitrinekben pedig német, illetve az osztrák fasiszták egyenruhái voltak láthatók.

Egy teljesen elkülönült részt kapott a Monarchia tengerészete. Csodaszép vitorláshajó modellek sorakoztak a tárlókban, illetve találtam egy hajókormányt, amelyik nagyobb volt, mint én. Vajon mekkora lehetett a hajó, amihez tartozott?

Az emeleti termekben a 30 éves háború, illetve a törökkel vívott csaták emlékeit állították ki. Ezek annyira nem voltak izgalmasak számomra, eltekintve egy török sátortól, amit valamelyik pasától zsákmányoltak.

A múzeum után átgyalogoltam egy parkon, aminek a túloldalán már a Belvedere palotái álltak. A parkban kerestem egy viszonylag szélcsendesebb zugot, ahol megettem az otthonról hozott szendvicsemet. Hát nem volt valami kellemes, mármint a hideg szélben való falatozás, és igencsak gyorsan végeztem. A nagyobbik Belvedere palotához érve rögtön a gyönyörű parkkal találkoztam. Nagyon szép volt annak ellenére, hogy az egyik virágcsoport már el-, a másik meg még nem virágzott.

A Felső Belvedere palota

A palotákat (merthogy kettő van) egyébként Savoyai Jenő építtette magának nyári rezidenciának. Halála után, mivel nem volt utóda, Mária Terézia vette meg és ide telepítette a Habsburgok művészeti kollekcióját. A nagyobbik, a Felső Belvedere Palota az első világháború után galériaként működött tovább, ennek ellenére több nevezetes esemény is köthető hozzá. Schuschnigg kancellár például 1938-ig rezidenciaként használta, de itt írták alá az első és a második bécsi döntést is. Most az Osztrák Galéria állandó kiállításait lehet benne megtekinteni, az egyik egy Klimt kiállítás volt. Láthattam többek között a leghíresebb, A csók képét is. Nem vagyok egy nagy festményrajongó, de a kiállítás tényleg szép volt. Klimtnek volt egy-két olyan képe, ami különösen tetszett (érdekes, hogy nem a jellegzetes aranyozott hátterűek voltak azok). Kár, hogy bent nem lehetett fényképezni, pedig maga az épület is gyönyörű volt. Sajnos a szobák nagy része úgy fest mint egy modern kiállítóterem, csak az eredetiben megmaradt mennyezetek emlékeztetnek arra, hogy az ember egy palotában jár. (Azért minden helyiségben találtam egy rajzot, ami azt ábrázolta, hogy hogyan is nézett ki az az eredeti állapotában.) 

Ezt követően átvágtam a parkon a kisebbik palota felé. Közben megcsodáltam a működő szökőkutakat.

Az egyik működő szökőkút, háttérben a nagyobbik palota

Itt mindjárt megtanultam, hogy széllel szemben az emberfia ne közelítsen működő szökőkutat, mert különben úgy fog kinézni, mintha nyakon öntötték volna egy vödör vízzel. A kisebbik palotában szintén festményekből volt kiállítás.

A kisebbik Belvedere palota, amely Ferenc Ferdinánd otthona volt

Miután ezt is megvizslattam, folytattam utamat a Karlskirche felé. A szerencsém elhagyott, merthogy szemerkélni kezdett az eső. Nem nagyon, de mivel a szél fújt, így tulajdonképpen az volt az érzésem, mintha mindenhonnan ömlene a víz. Azért nem tántorított el attól, hogy megnézzem a templomot. A teljes szépségét nem tudtam élvezni, mert éppen felújítási munkák folytak bent is, kint is, és sok helyen állványokat kellett kerülgetni. Érdekessége az épületnek, hogy 1918-ig udvari templomként szolgált. 

Karlskirche. Az előtte álló két oszlop a római Traianus oszlop másolata

Ezt követően megnéztem a pavilonokat, amelyek régen a metró bejáratok voltak (nagyon kis helyesek!), majd a szállás felé vettem utamat. Közben szembejött velem az Operaház, ami teljesen úgy néz ki kívülről, mint a budapesti (persze nem ez az egyetlen épület, amelynek a hasonmása Budapesten megtalálható).

Amikor megérkeztem a szállásra, bejelentkeztem, aztán megkaptam a kulcsomat. Kiderült, hogy a földszinten van a recepció meg az étkező, de maguk a szobák a szomszédos épület lépcsőházából nyílnak, ami teljesen olyan volt mint egy bérház lépcsőháza. Nagyon úgy festett, hogy a ház egyik emeletét alakították át szállodának. A kulcsot nem kellett leadni a recepción, mi több adtak egy kapukulcsot is, szóval az ember akkor jött-ment, amikor akart. Maga a szállás egyébként 3 csillagos volt, és egy kis szobácskát kaptam saját fürdőszobával. Elmajszoltam az utolsó hazai szendvicset, miközben a tévében megnéztem a híreket. Sajna csak osztrák adók jöttek be, szóval nem sokat értettem belőle. Annyi biztos volt, hogy valahol Salzburg környékén esett a hó. Mutatta a havas, ólomszürke felhős tájat. Rémes volt a látvány! Azért az nagyon durva, hogy május közepén még havazik... 

Csak este indult a gépem, így kihasználtam az időt még egy kis városnézésre. Kísérővel ismét bejutottam a Vatikánba. Ezúttal olyan helyeken jártam az épületkomplexumban, ahová egyébként mezei halandó nem mehet be. Különböző, díszes folyosókon sétáltam, míg végül eljutottam egy olyan erkélyre, ami a bazilika előtti térre néz.

Kilátás a térre az erkélyről

Az erkély mögött ott van az a bizonyos kémény, amiből a füst felszáll az új pápa megválasztása után. Pontosabban ami igazából ilyenkor nincs is ott, csak a csonkja, mert mint kiderült, csak akkor építik fel, amikor pápaválasztás van. Egy olyan loggián sétáltam, amelynek a másik felére nem lehetett bemenni, merthogy ott a pápa szokott sétálgatni. Gyönyörű volt! A falakat mindenütt csodaszép freskók díszítették.

Szent Péter Bazilika

A néhány órás vatikáni bóklászás után visszamentem a szállásra, összeszedtem a motyómat, aztán indultam a reptérre. Nem nagyon akaródzott hazamenni, Róma igazán gyönyörű,  eltöltöttem volna még néhány napot (hetet?) ezen a gyönyörű helyen.

A reggel csodaszép volt a repülőn. Valahol az Alpok felett jártunk, amikor kezdett virradni. Az ég ragyogóan tiszta rózsaszínű volt, alattunk a havas csúcsok... Hú, gyönyörű volt! Az Európai Unióba lépés jóval egyszerűbb volt, mint eddig bármelyik érkezésem ezen utazás során. Én voltam helyzeti előnyben, hiszen mint EU-s állampolgárnak volt egy külön kapu, és most az amerikaiakat nézték át alaposabban. A tatyómra való vadászás eltartott egy ideig, ugyanis három gép csomagjait dobták egy futószalagra, de végül hiánytalanul meglett mindenem.

Taxival ugyanarra a szállásra mentem, ahol megszálltam kifelé menet is. Ugye azt mondják, hogy a jetleget úgy lehet leginkább elkerülni, hogy az ember mindig az adott idő szerint él, így érkezés után lezuhanyoztam, aztán nyakamba vettem a várost.

Azt nem mondanám, hogy nagyon lendületes róttam az utcákat, mert ez nem igazán ment. A repülőn aludtam ugyan valamennyit, de azért az nem volt az igazi. Kicsit lassúnak és tompának éreztem magam, de ennek ellenére megnéztem sok mindent: feljutottam a Viktor Emánuel emlékműre, aztán meglátogattam jónéhány templomot. Forum Romanum, Colosseum, csak úgy bóklásztam mindenféle cél nélkül, hiszen Róma minden utcája annyira hangulatos. Igazából bármerre megy az ember, szembejön vele valami látnivaló vagy érdekesség: egy kis tér egy szökőkúttal, kanyargós utcácskák pici boltokkal, egy ókori szobor lábfeje egy sarkon... 

A Colosseum "másik" oldala

Vacsorára nagyon finom tengeri herkentyűket ettem egy hangulatos, nagyon tipikus kockásterítős étteremben. Utána még beiktattam egy éjszakai városnézést is. Nem tudom, hogy miért, mert iszony fáradt voltam. Az igazság az, hogy szeretek éjszaka várost nézni, mert ilyenkor teljesen más minden, csendesebb, sejtelmesebb, nyugisabb. Van úgy, hogy ilyenkor az ember felfedez egy épületet, ami mellett napközben simán elsétált, de most a világítás miatt egészen másképpen fest és a fény-árnyék hatása miatt érdekessé válik. Így hát bóklásztam a város csaknem néptelen utcáin és nézelődtem a különböző nevezetes helyeken. Azért meg van az előnye annak is, hogy az ember fél 2 körül bóklászik a Spanyol lépcsőnél, mert tud olyan felvételt készíteni, hogy egyetlen ember sincs a lépcsőn, ami ugye nappal lehetetlenség.

A "turistamentes" Spanyol lépcső az éjszakában

Elfogyasztottam utolsó, felejthetetlen reggelimet. (Egy darabig biztos, hogy nem eszem pirítóst!) Ezután Teddy (a taxisofőr) jött értem, hogy kivigyen a reptérre. Tök jó fej volt, mert a kertek alatt mentünk, nehogy dugóba kerüljünk. Ennek következtében majdnem elütöttünk egy őzmamát a gidájával, mert méterekkel előttünk ugrottak le az úttestre, és aztán ugyanolyan hirtelen el is tűntek az út túloldalán lévő fák között.

Ismét többszöri átszállással repültem, mivel így olcsóbb volt. Tehát elsőnek New Yorkba repültem. Ez a gép egy meglehetősen családias kis jószág volt. Viszonylag hamar megérkeztünk. Árgus szemekkel figyeltem, hátha látok valamit a városból, de nem jártam sikerrel.

A repülőtér... Irgalmatlan nagy. Míg vártam a csatlakozást, ettem aztán bóklásztam.

Amikor végre fent voltam a Rómába induló gépen, ismét figyeltem, hátha látok valamit a városból, és nem hiába! Amikor a gép fordult rá a kifutópályára, akkor azt hiszem, sikerült megörökítenem az Empire State Buildinget! Ez a repülő nem volt annyira modern, mint odafelé menet, itt csak egy nagy kivetítőn lehetett filmet nézni. Rém unalmas volt, úgyhogy inkább olvastam, aztán meg aludtam.

Kissé homályos felvétel New Yorkról