Egy megváltás volt felkelni, és felöltözni. A fűtés nem nagyon akaródzott elindulni, ráadásul olyan hézag volt az ajtó és az ajtófélfa között, hogy ki lehetett látni az utcára. Egy használaton kívüli törölközővel próbáltam valamelyest betömni a nyílást, ennek ellenére nem nagyon éreztem, hogy melegedne a szoba.

Még reggeli előtt szóltam a portán a résről meg hogy csináljanak valamit a fűtéssel, mert megfagyok. Ezek után ültem le reggelizni. A szálloda honlapján kontinentális reggelit ígértek. Nos... Volt müzli (brrr), narancslé (az idő előrehaladtával egyre inkább savanyúbbnak és citromízűbbnek éreztem), aztán kávénak csúfolt lötty (ahogy engedtem a termoszból át lehetett látni rajta, és inkább barnára színezett vízhez hasonlított), bagel, ami rémes volt melegen (hidegen szimplán ehetetlen volt), minipalacsinta - na ezzel bármit csináltam, pocsék volt, kétfajta lekvár (erről nem tudok nyilatkozni), vaj (lehetetlen volt kenni), krémsajt (lehetett kenni!) és toast kenyér. És minden áldott nap ez volt a menü. A némi változatosságot az jelentette, amikor a toast kenyér helyett minimuffint adtak (szintén az ehetetlen kategóriába tartozott). Szóval a reggeli innentől kezdve abból állt, hogy pirítós kenyeret ettem üresen, vajasan vagy sajtkrémmel - micsoda változatosság! (Az utolsó napon a hányinger kerülgetett már a reggeli gondolatától is.)

Miután "jól" bereggeliztem, megkérdeztem, hogy juthatok el a levéltárba, ahova dolgozni jöttem. A recepciós mondta, hogy gyalog elég messze van, úgyhogy inkább a taxit ajánlotta, ezért megkértem, hogy hívjon egyet. Közel félóra, óra után meg is jött a taxis (azt tapasztaltam, hogy a taxi nem néhány percen belül érkezik rendelés után, hanem majd egyszer, valamikor...). Kb. negyedórát autóztam, szóval jó, hogy nem indultam el gyalog. Annál is inkább, mivel járda nem nagyon volt, és a térdig érő hóban gyalogolni nem nem biztos, hogy jó ötlet lett volna.

A levéltár egy üvegpalota volt. Szokás szerint beléptető rendszer: bakancs maradhatott, a kabát is, zseb kiürít, laptop külön a futószalagra, táska: igen, telefon, laptop kinyit, megnéz, mehetsz. Csipogtál? Menj vissza, gyere át megint ezúttal kabát nélkül. Miután sikeresen bejutottam, regisztáltam, és kaptam egy szép kis fényképes igazolványt (A fotó egyáltalán nem hasonlított rám, de ezen nem is csodálkoztam a több mint 10 órás repülőút és az átfagyott éjszaka után.) Ezután a fényképezőgépet és a laptopot is regisztráltattam, merthogy ezeket is ugyanúgy leellenőrizték a kutatói térbe belépéskor, illetve kilépéskor, így el lehetett kerülni mindenféle vitát, hogyha esetleg "véletlenül" valaki máséval távozna az ember. 

Ebédidőben lementem a levéltár saját éttermébe. Sajnos a hivatalos ebédidő végére értem le, úgyhogy nem volt túl nagy a választék. Azért jól esett meleget enni. Ittam egy igazi amerikai colát, és még egy kis nasira is meghívtam magam. Aztán este 9-ig dolgoztam, merthogy akkor zárt a levéltár.

Miután végeztem, vissza akartam jutni a szállodába. Mint kiderült, ez nem olyan egyszerű, merthogy nem lehetett felhívni a taxitársaságokat, mert állandóan foglaltak voltak a vonalak. Azt mondták a hó miatt van. Aztán egyszer csak feltűnt egy taxi, amire lecsaptam. Én rendeltem őt? Hát igazából próbálkoztam, de... Azt hiszem, szimpatikus lehettem a jóembernek, mert intett, hogy na, jó akkor elvisz. Egy etióp srác volt, Teddy, aki azért jött az államokba, hogy pénzt keressen. Sajnos az angolja nem volt valami fényes, de kedves, udvarias srác volt. Mivel ennyire nehézkes volt a taxirendelés, elkértem a telefonszámát, azt is megtudtam, hogy mely napszakban dolgozott, így innentől kezdve, ha lehetett, őt hívtam vagy előre megbeszéltem, hogy mikor jöjjön értem. Egyébként tőle tudtam meg, hogy a hó miatt ilyen problémás a taxiközlekedés. Mivel csúsztak az utak, sok taxis egyszerűen nem ment ki dolgozni. Visszaérkezve a szállásra, elégedetten állapítottam meg, hogy az ajtót leszigetelték, és a szobában is barátságosabb volt az időjárás, így már nem aludtam harisnyában és termópulcsiban (a zokni azért még maradt!).