Vasárnap, tehát szabadnap! Először kiderítettem, hogy melyik busszal lehet bejutni a látnivalókhoz, aztán elmentem a buszmegállóba. Beállni mondjuk nem lehetett, mert akkora volt a hó, hogy a kis fülke teljesen megtelt, ahogy az utat letisztították, így az úttesten várakoztam, amíg jött a busz. Fekete sofőr, fekete emberek a buszon, de ez lassan már megszokottá kezdett válni, hogy én voltam az egyetlen fehér a környéken. A busz a zöld metró egyik állomásáig ment, így addig kértem a jegyet. A sofőr csak intett, hogy menjek, tehát ingyen utaztam!

A buszmegálló

Egy kertvároson keresztül buszoztunk, kedves és kevésbé kedves házak között. A metrónál a jegyautomata előtt tanakodva megszólított egy leányzó, hogy segíthet-e. Örömmel elfogadtam, mert valahogy nagyon bonyolultnak tűnt a jegyvásárlás. Pedig a rendszer nagyon jó és egyszerű! Gyakorlatilag bármennyiért lehet venni jegyet. Bedobja az ember a pénzt, és ennek megfelelően a masina kiad egy kártyát. A kártyát beolvastatod a metró állomás beléptető rendszerénél, majd a kimenetelnél szintén bedugod a masinába. Akkor leveszi róla azt az összeget, amennyit utaztál, és ráírja, hogy mennyi pénzed maradt a kártyán. Ha véletlenül nincs annyi pénz a kártyádon, amennyit utaztál, akkor úgy tudsz kilépni, hogy előtte rátöltesz a kártyára. Ha látod, hogy kevés van már rajta, akkor bármikor az automatánál rá tudsz tölteni. A lány nagyon kedvesen felvilágosított mindenről. (Egyébként szomáliai volt és jogot tanult.)

A metróval a Union Stationig mentem, mondván, hogy ez van legközelebb a Capitoliumhoz. Maga a metrórendszer egyébként nagyon szuper. Öt vonaluk van, mindegyiket más színnel jelölik. Több helyen találkoznak a vonalak egymással, és van olyan is, hogy egyes szakaszokon a vonalak ugyanazon az útvonalon járnak néhány állomás erejéig. Éppen ezért mindig kiírják, hogy melyik színű vonal vonata érkezik, melyik irányba megy, hány perc múlva ér az állomásra, és hány kocsiból áll a szerelvény.

A Union Stationtól aztán gyalog indultam a Capitolium felé. A hatalmas kupolát már messziről lehetett látni. Útközben találkoztam néhány kóbor mókussal. A nap ragyogóan sütött, de a szél majd levitte a fejemet. A Capitolium mögött található a Kongresszusi könyvtár - na, ez zárva volt. Aztán csalódottan állapítottam meg, hogy a Capitolium is. Ennyit arról, hogy minden nyitva van... Azért megnéztem kívülről. Utóbbi irgalmatlan nagy. Egyébként általánosságban elmondható, hogy a legtöbb épületük gigantikusan nagy. Engem iszonyatosan nyomasztottak ezek a méretek.

A Capitoliumtól aztán végig lehetett nézni a Mallon, amelynek a végén ott az obeliszk. Szép volt a látvány, de nagyon picinek éreztem magam. Nem tudom elmondani, mekkora tér volt előttem. Iszony nagy. Viszonyítani se tudom mihez, mert akkora.

A Mall a Capitolium lépcsőjéről

Ezután a botanikus kertbe mentem (hatalmas üvegház), ami a Capitolium közelében állt. A hideg szél miatt kimondottan jól esett bemenni a melegbe. Neki is vetkőztem rendesen, és a párás meleg néhány percig ki is ütött, de aztán sikerült akklimatizálódnom. Inkább az bosszantott egy kicsit, hogy szegény fényképezőgépem egy ideig olyan párás volt, hogy semmit nem lehetett vele kezdeni. Pedig csoda dolgokat láttam! Mindenfelé mindenféle színű és típusú orchideák virágoztak. Gyönyörűek voltak! Aztán láttam virágzó banánfát, kakaófát, mindenféle kaktuszt, pálmát, bambuszt és ki tudja milyen trópusi növényeket. Meseszép volt az egész, nem csak a meleg miatt élveztem, hanem tényleg csodaszép és nagyon érdekes dolgokat láttam.

A kakaófa termése

Nem volt ezek után túl kellemes kimenni a hidegbe és a télbe. A következő célállomás az indián múzeum volt. Lehet, hogy túl sokat vártam, és ezért csalódtam benne, mindenesetre pocsék volt az egész. Nem igazán értettem, hogy a kiállításokat milyen elv szerint állították össze, mert szerintem nagy volt az összevisszaság, és amit kiállítottak attól sem estem hanyatt. Szóval iszony csalódott voltam. Sehol egy igazi indián, a kiállított tárgyak is bénák, összevissza az egész... A bejáratnál egy perui indián együttes zenélt - mellettük meg edénybemutató volt. Nem is értettem, hogy lehet ilyet csinálni! Egy múzeumban edénybemutató miközben egy perui indián zenekar népzenét játszik?!

A következő múzeum az Air and Space volt. A fejem felett hatalmas repülőgépek lógtak (ebből lehet következtetni, hogy mekkora volt az egész épület), és tematikusan mindenféle űrkütyüt kiállítottak: holdjáró, szkafander, űrsikló, űrrakéták - csak kapkodtam a fejemet. Hihetetlenül érdekes volt az egész.

Az egyik repülő a múzeumban

A következő állomás a levéltár volt. Ugyanis két helyen létezik levéltár. A régebbi az volt, ahova most tartottam, a másik, az újabb pedig az, ahol előző nap dolgoztam. Nem tudom, milyen megosztásban tartják az iratokat. Mindenesetre ebben a levéltárban őrzik a függetlenségi nyilatkozatot meg az alkotmányt, szóval beálltam a kígyózó sorba, hogy megnézzem. Szerencsére a szél alábbhagyott, így majdnem csak kellemes volt a ragyogó napsütésben ácsorogni. A sor szerencsére gyorsan haladt, úgyhogy viszonylag hamar bejutottam. Szokás szerint kapuzás: bakancs maradhat, a kabát is, zseb kiürít, táska: igen, telefon van benne, megnéz, mehetsz. Ezúttal a pendrive-omat felejtettem a zsebemben, úgyhogy mehettem vissza. Aztán ismét sorba álltam, hogy megnézhessem a dokumentumokat. Egy hatalmas, félköríves csarnokban vannak kiállítva a papírok. Középen az alkotmány, balra a függetlenségi nyilatkozat, jobbra a Bill of Rights. Megnéztem, elhiszem, hogy az amerikaiaknak ez rettentő fontos, de számomra csak egy régi dokumentum volt, így aztán mentem tovább. (Nem mellékesen, fényképezni nem lehetett.)

A következő látnivaló egy nagyon kis helyes, vörös téglás, tornyos kis kastélyszerű valami volt. Mint kiderült ez a központja a múzeumokat kezelő cégnek. Volt egy érdekes kiállítás: elefántcsontból készített tárgyak (gyönyörűek voltak!), aztán egy óriási, preparált tarantella, egy Gibson gitár, kitömött páva, 7. századi Buddha szobor, indián mokaszinok - mindez egy teremben. Hogy ezeket hogy sikerült egy kiállítóterembe összerendezni és mi alapján, azt nem nagyon értettem.

Az 1855-ben épült Smithsonian Institution épülete, amely a múzeumokat kezelő intézmény központja

Következett a Holocaust múzeum. Ezen szó szerint végigrohantam, mivel éppenhogy beengedtek, merthogy már zártak, de még így is megérte megnézni. Minden elismerésem, mert ezt viszont nagyon tisztességesen megcsinálták. Nem éreztem, hogy túloztak volna, abszolút tárgyilagosan mutatták be a dolgokat. Szívesen elbóklásztam volna hosszabban, mert tényleg nagyon érdekes volt. Életemben először most láttam marhavagont, amiben ugye szállították a deportáltakat. Keresztül kellett menni rajta. Hú... Nem volt valami kellemes érzés. Bemutatták azt is, hogyan szabadították fel a náci uralom alól Európát. Előttünk helybéliek sétáltak, szülők gyerkőcökkel. Az egyik gyerkőc valamit kérdezett az anyjától, nem hallottam, hogy mit, de gondolom a felszabadítással kapcsolatban, mert anyuka válasza az volt, hogy mi mentettük meg őket. Érdekes válasz! Elgondolkodtató, hogy ők így vélekednek erről az egészről. Mi mentettük meg őket... Tény, hogy a segítségük nélkül a háború valószínűleg sokkal tovább elhúzódott volna és kétséges lett volna a vége. De hogy "mi mentettük meg őket"... Ezt azért eléggé túlzásnak gondolom. Azon kívül minket ugyan nem mentettek meg, inkább beáldozták teljes Kelet-Európát az oroszok segítségéért. Na, de mindegy!

Ezután az obeliszkhez mentem. Nagy. Iszony nagy. Fel lehet menni a tetejére, de sajnos már zárva volt. Mindenesetre szépen mutatott a lenyugvó nap fényében.

A szél ismét feltámadt és lehűlt a levegő is, de azért rendületlenül mentem tovább. Innen egy ugrásra volt a Fehár Ház (már amerikai léptékekben mérve, mert egyébként elég messze), szóval azt is megnéztem. Érdekes, ez az épület egyáltalán nem olyan nagy, mint a többi, majdnem csak kicsinek számít a korábban látottakhoz képest. Megnéztem elölről, aztán hátulról is.

Mivel éppen egy Dan Brown könyvet olvastam, amelyben szerepelt egy mauzóleum, ami valahol a Fehér Ház mögötti utcában volt, ezért gondoltam, megkeresem. Szó szerint lementem a térképről (mármint a belvárost ábrázoló térképről). A környék egyébként nagyon kedves volt: vörös téglás házak, hó mindenütt, láttam olyan tűzlépcsőt, mint amilyenen a rossz fiúk szoktak menekülni a filmekben. Aztán végre megtaláltam a mauzóleumot is - ami be volt zárva. Nem mondom, hogy nem voltam csalódott, hogy hiába kutyagoltam el idáig.

Az egyik sikátorban, a ház oldalán található tűzlépcső

Az egyik utcáska a sorházakkal és a hatalmas hókupacokkal

Ezt követően egy olasz étteremben megvacsoráztam. Nem volt éppen olcsó, 50 dollárt hagytam ott, viszont kellemesen jól laktam. Utána visszaindultam a szállodába. A buszsofőr ezúttal nem volt olyan nagyvonalú, mint befelé menet, így 50 centbe került a hazaút. Hát altatni nem kellett, ezt ugye mondanom sem kell.