Hát ez a legrosszabb könyv, amit eddig Mussótól olvastam. A történet jó is lehetne, de a kivitelezés most színvonal alatti volt. Valahogy nem volt kidolgozva, egyes részei izgalmasak voltak, másokon untam magam, a vége meg egyenesen katasztrofális volt. Kétszer megnéztem, hogy biztos, hogy ez az utolsó lap a könyvben, mert egyszerűen nem érhet így véget! Máskor szeretem, hogy hol egyes szám első személyben, hol harmadik személyben folyik a történetmesélés - most kifejezetten zavart a személyek közötti ugrálás. Nem egyszer meg kellett néznem, hogy akkor most éppen ki is a mesélő? 

A karakterek is katasztrofálisak voltak. A rendőrnő misztikusan kerül a történetbe, mert valahonnan, valamiért áthelyezik - de csak homályos utalások vannak, és semmi válasz. Majdnem csak utáltam ezt a figurát, mert iszony szögletes, érzéketlen, okoskodó, fontoskodó valaki volt. Az író semmilyen volt. Kicsit különcre próbálta ábrázolni Musso, de nagyon nem volt az. Az egyetemista lány figuráját szerettem - ő meg egyik pillanatról a másikra eltűnik a könyvből. Az, hogy a kómában lévő ember is belefolyik gondolataival, érzéseivel a történetbe - ezzel egyszerűen nem tudtam mit kezdeni. Semmit nem adott hozzá a sztorihoz ez a szál, egyszerűen csak ott volt mindenféle magyarázat és ok nélkül. 

A következő nap már bakancs volt a lábamon és három termópulcsit húztam magamra (plusz egy került a táskámba, hátha...). Igaz, zömmel benti látnivalók szerepeltek az aznapi programban: királyi palota, templomok, de a kellemetlen szél változatlanul fújt, szóval nem volt valami kellemes bóklászni az utcákon.

A szokásos kávézóban megreggeliztem, aztán útnak indultam. A királyi palota kb. 20 perc kényelmes sétányira volt a szállástól. Mielőtt bementem volna, még belebotlottam egy templomba (Szent Ferenc Bazilika). Hihetetlenül szép volt! A kupolája valami elképesztő méretekkel rendelkezett. A spanyol idegenvezető biztos nagyon érdekes dolgokat mondott az épületről, de sajnos nem mindent értettem - iszony gyorsan beszélt a jóember és sokszor elméláztam azon, hogy vajon, mikor vett levegőt? Egyáltalán vett-e levegőt... Az biztos, hogy összehasonlította a kupola méretét más európai katedrálisokéval, templomokéval. (Utólag megnéztem, ez Európa negyedik legnagyobb kupolája: átmérője 33 m, magassága 58 m.)

A királyi palotával szemben található egy hatalmas katedrális (Catedral de la Almudena), de sajnos renoválás miatt zárva volt. Érdekes módon az altemplom része nem, oda bejutottam. Nagyon tetszett! Zömök oszlopok (több mint 400!) tartották a födémet, a falakat semmiféle festés vagy vakolás nem borította. Az oldalkápolnák annál díszesebbek voltak: színes üvegablakok, mozaikok, szobrok ékesítették valamennyit. Az altemplom egy saját aranyozott oltárral rendelkezett, előtte egyszerű padsorok sorakoztak. Az egész helynek egy nagyon különleges hangulata volt. Talán a dísztelen, tömzsi és alulról megvilágított oszlopok sora okozta ezt. De az is közrejátszhatott, hogy míg az előzőleg megnézett templomban csodás festményeket láttam, ez az altemplom a maga egyszerűségével volt gyönyörű.

Az Almudena Katedrális altemploma 

Ezek után visszatértem a palotához. Az épület egyébként jóval kisebb, mint mondjuk a versailles-i, viszont legalább annyira szép. (Érdekes a színválasztása: ez és a vele szemben álló Almudena Katedrális is halványszürke némi fehérrel kombinálva.)

A királyi palota homlokzata

A királyi család egyébként nem itt lakik, hanem valahol a külvárosban, egy - az útikönyv szerint - szerényebb kastélyban. Ezt a palotát hivatalos vacsorákra, fogadásokra használják. Csodaszép dolgokat láttam odabent (néha azért már túl sok volt az aranyozás meg a mindenféle díszítés). Sajnos a fényképezés ismét tilos volt.

A királyi palota lépcsőháza - itt még sikerült egy zugfotót készítenem az épületben

Miután megnéztem mindent, beültem a palota kávézójába ebédelni. Egy óriás szendvicset ettem, ami nem csak finom volt, de jól is laktam vele. Közben eldöntöttem, hogy a királyi palota kertjét most kihagyom, hiszen a korábban megnézett parkok sem voltak annyira látványosak így, hogy még csak egy-két virág meg fa virágzott. 

Inkább elmentem a közelben található España térre, ahol Cervantes szobra áll.

Cervantes születésének 300. évfordulójára készült a szobor

Hogy Cervantes ne legyen annyira magányos, előtte Don Quijote és Sancho Panza lovagol, illetve szamaragol. A szoborcsoport mögött ott az az épület, ami sokáig a világ legmagasabb betonépülete volt. (Most már persze nem számít annak, csak egy "átlagos" 36 emeletes toronyház.)

A Torre de Madrid 1967-ig Európa legmagasabb toronyháza volt.

A tér mellett egy másik park húzódott meg. Itt kerestem meg azt a templomot, amit Egyiptom ajándékozott Spanyolországnak. Ez egy ókori egyiptomi Ámon templom, amit szétszedtek darabokra, hajóra pakoltak, elhozták ide Madridba, aztán itt összerakták és még egy kicsit restaurálták is. Ugyan van nyitvatartási ideje, de ingyen látogatható. A tömbszerű épületben néhány kamra található, amit természetesen megnéztem. Soha nem gondoltam volna, hogy Madridban fogom látni az első ókori egyiptomi templomot.

A templom kamrájának egyik fala

Ezek után hazafelé vettem az irányt. A szélben való bolyongás ismét kimerített. A szállodával szemben volt egy pizzázó, ott vettem egy szelet pizzát vacsorára. Nem jöttem rá, mivel fűszerezhették, de nagyon ízlett.

Ez volt az első Márai könyvem. Sokat hallottam róla, és pontosan ezért halogattam az olvasását. Féltem, hogy csalódni fogok benne. 

Nagyon tetszett. A szerkezete, a történet felépítése, a nyelvezete, a karakterek. Tetszett a lassúsága. Néha szerettem volna közbekiabálni, hogy ugorjuk át ezt a részt, mert tudni akarom, hogy mi következik. Utólag persze kiderült, hogy kellett ez a részletesség, kellettek azok az apró - akkor feleslegesnek tűnő - momentumok, érzések. Tetszett, ahogy szép lassan kerekedett ki a történet. Mindennek megvolt a maga helye, ideje. Tetszett benne, hogy látni, hogyan formálódott a főszereplő az évek folyamán. Hogyan változott meg a véleménye dolgokról, hogyan tevődött át a súlypont az élet egyik területéről a másikra - ez nagyon, de nagyon emberi volt! Mert tényleg ilyenek vagyunk. Ami fiatal korukban fontos, az talán idősebb korunkban már nem is annyira. Amit akkor tragédiának, örömnek élünk meg, utólag egészen más színben láthatjuk. Tetszett, hogy szinte minimális párbeszéd volt benne. Gyakorlatilag csaknem egy nagy monológ az egész könyv. Sokszor megálltam és elgondolkodtam az olvasottakon, mert voltak benne nagyon mély gondolatok.

Mégis a végén volt bennem egy megmagyarázhatatlan hiányérzet. Hogy ennyi? Ez az ember veszi a fáradságot, meglátogatja a régi barátját, aki elmeséli az egész életét, hogy tudott mindenről és nem képes valamiféle magyarázatot adni vagy bocsánatot kérni? Hanem egyszerűen végighallgatja, majd elmegy? Szerettem volna rákiabálni, hogy ha már vette a bátorságot és a fáradságot, hogy meglátogatja és szembe néz azzal az emberrel, akit becsapott, akkor legalább mondja azt, hogy bocs. Vagy valamit. 

De nem szólt semmit, csak egyszerűen elment. Először azt mondtam rá, hogy gyáva volt. Most, hogy többet gondolkoztam rajta, inkább azt mondanám, hogy megsemmisült. Megsemmisült attól, hogy a barátja szembesítette azzal, hogy neki mennyire fontos volt a barátságuk, mennyire fájdalmasan érintette őt az árulása és mégis fel tudott állni ebből a helyzetből. Ha kiabált volna vele, ha számonkérte volna, hogy mit, miért tett, ha fenyegetőzött volna, akkor lehet, hogy mond valamit. De ez a nyugodt, kimért tényfeltárás szerintem sokkolta. 

A következő nap már kimondottan hideg volt. Reggel még esett is, de szerencsére mire végeztem a reggelivel, addigra elállt. Feltámadt viszont a szél, szóval hamarosan rámkerült egy extra pulóver. Az sem javított a helyzeten, hogy a nap hétágra sütött. Voltam olyan ostoba, hogy túracsukát vettem a bakancsom helyett, aminek következtében majdnem lefagyott a lábam. Na, azért ez a kellemetlenség nem akadályozott meg abban, hogy tovább rójam az utcákat.

Mivel ez egy hétfői nap volt, szinte minden zárva volt. Ez persze azt jelentette, hogy nem tudtam az aznapra tervezett szabadtéri néznivalókat a hűvös időre tekintettel benti néznivalókra cserélni. Így tehát az eredeti terv szerint bóklásztam a városban. Nagyon hangulatos helyeken jártam. Megnéztem Madrid híresebb tereit és annak környékeit. Az épületek gyönyörűek voltak, szóval kimondottan élveztem a nézelődést. 

Gran Via - Madrid talán leghíresebb utcája

A régi városháza épülete

Azért ebédre betértem egy étterembe - kellemes volt végre szélvédett, meleg helyen ücsörögni. Életemben először ettem paellát. Hááát... Nem mondom, hogy rossz volt, de annyira azért nem ízlett, hogy felvegyem a kedvenc ételeim sorába. Azt hiszem, túl sokat hallottam már róla, és azok alapján én egészen mást képzeltem el. 

Ebéd után folytattam a sétát. Újabb tereket és épületeket csodáltam meg, majd körbenéztem  a királyi palota melletti parkokban is.

A Királyi Színház dísztelen, szürke épülete a Plaza de Orientén. Az előtérben IV. Fülöp szobra

Aztán annyira átfagytam a szélben, hogy beültem egy helyre forrócsokizni. Utána egy fokkal jobban éreztem magam, de úgy döntöttem, hogy nem kockáztatok egy kiadós megfázás begyűjtését, így elindultam vissza a szállodába. Persze pihenésről még szó sem lehetett, a szállodában ugyanis felújítás folyt, és a fiúk még javában kalapáltak. 

Nem valami pozitív cím, amit az ember nagyon el akar olvasni. Mert ki akar a halálról olvasni? Arról meg pláne nem, hogy valaki hogyan akar véget vetni az életének. Mégis a kezembe került a könyv, mert sokat hallottam Coelhoról - jót és rosszat egyaránt. Mindenesetre eleget ahhoz, hogy azt mondjam, adok neki egy esélyt. A könyv rövid, így aztán úgy voltam vele, hogy akármilyen is, csak átrágom magam rajta...

Hát nem csak átrágtam magam rajta. Egy délután folyamán gyakorlatilag felfaltam az egész könyvet. Volt benne valami, ami magával ragadott. 

Veronika meg akart halni. Egy látszólag tökéletes élet ellenére öngyilkosságot kísérelt meg. Amikor magához tért, egy szanatóriumban találta magát, ahol nem teljesen "normális" emberekkel volt körbevéve. Aztán rövidesen kiderült, hogy ezek a nem "normális" emberek sokkal normálisabbak, mint a normálisok. Megismerkedik egy fiúval, aminek következtében másképp kezdte el látni a világot. Mit ne mondjak, elgondolkoztatott, ahogy ez a skizofrén fiú látta a világot! Sokszor megálltam, és újraolvastam egy-egy gondolatát. És persze feltettem a kérdés, akkor most tulajdonképpen ki a normális és ki a nem normális? Mennyire relatív ez a fogalom, hogy normális! Attól, hogy valaki másképp lát dolgokat, miért kell őt nem normálisnak titulálni?

És igen, ez a kérdés és az ehhez hasonló kérdések, amik felmerülnek a könyvben, mind, mind elég sablonosak, majdhogynem közhelyesek és mégis volt valami ebben a történetben, amiért mégsem váltak azzá. Valahogy úgy fogalmazott Coelho, úgy csavarta a történetet, úgy alakította a szereplők jellemét, hogy felemelte ezeket a sablonokat. 

Szóval T. Olvasó, csak ajánlati tudom a könyvet. A komor cím ellenére egy könnyed, de mégis elgondolkodtató történet.

Az előző napi csodás időnek nyoma sem volt. Nem volt vészes, de azért érezhetően lehűlt a levegő. Változatlanul sütött a nap, de a szél kimondottan kellemetlen volt. (Estére meg kifejezetten hideg lett.)

Egy, a szálláshoz közeli kávéházban reggeliztem (számtalan volt a környéken, szóval válogathattam, melyik kínálata csábítóbb). A croissant isteni finom volt, amihez igazi forró csokit ittam. Szerintem étcsokoládéból készülhetett, mert csaknem fekete volt a színe és egészen sűrű volt.

Ezután elmentem az Amerika Múzeumba. Háááát... Óriási csalódás volt. Valamiért nekem a múzeumok nem jönnek be, pedig többször, többfélével próbálkoztam már. Valahogy elvesztik a kiállított tárgyak a "lelküket" azáltal, hogy berakják őket egy üvegfal mögé, egy teljesen semleges közegbe. Oké, láttam a fennmaradt négy maja kódexből azt, amit Madridban őriznek (igaz, csak az élethű másolatát), de a múzeum egyébként nagyon unalmas volt.

A fennmaradt négy maja kódexből a madridi a leghosszabb

Volt egy-két szép maja edény, néhány arany szobrocska, de alapvetően rémségesen egysíkú volt az egész.

Maja kerámia

Még jó, hogy a múzeum ingyenes volt, mert sajnáltam volna belépőt fizetni azért, amit láttam. A kiállítási terület meglehetősen nagy volt, és annak ellenére, hogy nem tetszett, hősiesen végignéztem mindent. Azt hiszem, titokban reménykedtem, hogy na, hátha a következő teremben lesz valami, ami lenyűgöz. Mire végeztem, ebédidő volt, meg is éheztem, szóval kerestem valami szimpatikus helyet. Egy török étteremre esett a választásom. Kebabot ettem - nem volt rossz, de azért ettem már jobbat. 

Délután botanikus kertet néztem - biztos gyönyörű lehet, de február végén még csak éppenhogy el kezdtek virágozni a növények. Szerintem csak néhány hétre volt szükség ahhoz, hogy minden virágba boruljon. Ezt követően az El Retiro Parkban bóklásztam egy kicsit. Ez Madrid egyik legnagyobb parkja. A XIX. századig királyi tulajdonban volt, csak azután nyitották meg a nagyközönség előtt. A parkban több kisebb-nagyobb épület található, amelyek kiállításoknak adnak otthon. Az egyik leghíresebb talán a Kristálypalota.

A Kristálypalota, amit a londoni mintájára építettek (ennek ma már csak az alapjait lehet megtekinteni, mert egy tűzvészben elpusztult)

Az épület gyakorlatilag olyan, mint egy hatalmas üvegház, és néhány szobrot állítottak ki benne. Olyan érzésem volt, hogy csak úgy odarakták ezt a néhány alkotást, hogy mégse álljon teljesen üresen az épület, merthogy semmiféle koncepciója nem volt az egésznek.

A parkban számtalan szökőkút (többségük működött), játszótér, formára nyírt bokrok és fák, emlékművek, valamint egy viszonylag nagy csónakázótó is található. 

A Retiro park csónakázótava, a szobor XII. Alfonz spanyol királyt ábrázolja

Ekkor már eléggé fáztam. Talán azért is, mert alkonyodott, és ahogy tűnt el a nap, úgy hűlt le a levegő. Így aztán metróra pattantam, és irány a szállás. A sarki kávézóban vettem még egy csirkés empanadat, amit vacsorára bekebeleztem.

Jól megírt és megszerkesztett könyv annak ellenére, hogy az alaptörténet kicsit sablonos: egy férfi és egy nő összecserélik a telefonjaikat egy reptéren. Persze nem veszik észre azonnal, hanem mindketten repülnek az úticéljuk felé, az egyikük Párizsba, a másikuk San Franciscoba. Csak leszállás után szembesülnek a cserével. Azonnal kapcsolatba lépnek a másikkal és ígéretet tesznek, hogy amint lehetséges, postázzák a telefonokat.

De az ember kíváncsi és csaknem természetes, hogy mindketten belekukkantanak a másik telefonjába. Aztán persze az első szemlélődés után nem tudnak úrrá lenni a kíváncsiságukon és szisztematikusan átböngésznek mindent. Itt azért egy picit elgondolkodtam. Mert mennyi mindent tárolunk egy ilyen kütyün?! Magán és hivatalos e-mailek, bankszámlához hozzáférés, határidőnapló, amiben nem csak az szerepel, hogy holnaputánra milyen munkát kell leadnunk a főnöknek, hanem hogy mikor megyünk fogorvoshoz vagy éppen kivel, mikor és hol találkozunk. Különböző applikációk, amelyek szintén beszédesek, hiszen elárulják az érdeklődési körünket, mik azok a dolgok, amikre jobban odafigyelünk. Fotók, amik lehetnek ártatlanok a tavalyi nyaralásunkról vagy a nagyi szülinapjáról, de lehet köztük esetleg egy-két kompromittáló is. És igazából nem nagyon kell kutakodni, nincsenek titkosított adatok, vagy elrejtett mappák hiszen a saját kütyünkről van szó, majdnem csak természetes, hogy nincs jelszó mindenhez vagy ha van is, lustaságból ugyanazt használjuk.  

Nem csoda hát, ha mindkét főhős a telefonok alapos átkutatása után úgy érzi, hogy ismeri a másikat. És itt a történet egy fordulatot vesz, mert kiderül valami olyasmi, amire nem gondol a T. Olvasó a néhány oldalas, meglehetősen hétköznapi bevezető után. Ennek a fordulatnak a következtében "muszáj" olvasni a könyvet. Aztán persze jön még néhány csavar, ami után már nem lehet letenni, behúzza az embert és falni lehet a lapokat.

Nagyon tetszett. A fordulatok váratlanok voltak és csak homályosan lehetett sejteni a végkifejletet. De pont a történet egyedi csavarintásai miatt még ez a sejtés is csak egészen halovány volt. 

Ha nagyon kötözködni akarnék, akkor azért megjegyezném, hogy a főhősnő jelleme  egy egészen picikét sántított. Számomra nem volt teljesen összhangban az a személyisége, akit megismertem a könyv elején azzal, amivé vált a könyv végére. Elég lett volna egy-két plusz mondatot beszúrni, hogy ez a kis egyenetlenség a helyére kerüljön. Talán egy nem kötözködőnek fel sem tűnik ez az apró mulasztás.

Ezen kívül van még egy-két elvarratlan szál is, amire persze lehet, hogy csak én lettem volna kíváncsi. Jó lett volna tudni néhány szereplőről, hogy az ő sorsukat hogyan befolyásolták a főszereplők kalandjai. 

Február végén utaztam Madridba és annyira kellemes meleg volt, hogy nem győztem leszedni magamról a meleg holmikat az érkezésem után. Hiába volt késő, még sétáltam egyet az éjszakai városban. Éjjel 11-kor olyan forgalom volt a 2x4 sávos úton, mint más városokban a csúcsidőben. Az utcákon annyi ember volt, mintha fényes nappal lett volna.

Az 1778-ban III. Károly bevonulása alkalmából épített Alcála kapu.

Irtó jó hangulat volt: az éttermek, kávézók nyitva voltak, sokan kint üldögélve vacsoráztak, mások csak bóklásztak, akárcsak én. A szállásom egyébként egy csendes mellékutcában volt, amely a Gran Víáról nyílt. Semmi extra nem volt a helyben, tiszta, rendezett szobát kaptam, amelynek az ablaka valamiféle lichthofra nyílt. Nem igazán zavart a dolog, mert csak az alvási időt töltöttem a hotelben, napközben folyamatosan úton voltam. 

Másnap a terveim szerint Toledoba mentem. Felpattantam a metróra, mivel a buszpályaudvar eléggé messze volt a szállodától. A jegy 1 Euroba került (nem tudom, most mennyi a tarifa, egy olyan jó 10 éve jártam arrafelé). Ezzel a jeggyel bármennyi megállót lehetett menni és annyiszor szállhattam át vele egy másik vonalra, ahányszor csak akartam. 

A buszpályaudvar egy háromszintes épület volt. Jegypénztárak egyáltalán nem voltak, egy automatából vettem meg a jegyemet (ez akkor hatalmas újdonságnak számított!). 

Az út kb. 45 perces volt. Az idő változatlanul isteni volt, 18 fok meleg! Nem győztem leszedni magamról a pulcsit, kabátot. Amit lehetett begyömöszöltem a hátizsákomba. 

A város csodaszép, egy kicsit dimbes-dombos. A legmagasabb domb tetején állt a vár, így már messziről lehetett látni.

Úton a várba, amely a háttérben látható a legmagasabb domb tetején.

Elsőként ezt néztem meg. Gyakorlatilag szó szerint a pincétől a padlásig jártam végig, mert a bejárat az épülettömb aljába nyílt, ahol látni lehetett a III. századból származó falmaradványokat. Az épületegyüttes egyik részében ma könyvtár található, a másikban pedig hadtörténeti múzeum. A múzeumi részben mindenféle fegyver volt kiállítva különböző korokból és kontinensekről (volt például szamuráj harci öltözet is).

A következő célpont a gótikus katedrális volt, amelyhez hangulatos utcákon jutottam el. Meglehetősen egyedi a kinézete, merthogy két tornya van, de a kettő nem egyforma: az egyik magasabb és karcsúbb, a másik alacsonyabb és zömök. Az első épületet a VI. században építették fel, azóta természetesen több ízben átalakították, illetve kibővítették. A végleges formáját a XVII. században nyerte el. Az épület meseszép, hosszan elidőztem benne. 

A katedrális kórusa

Az idő rövidsége miatt (hiszen csak kirándulni jöttem), az El Greco Múzeumot kihagytam, egyébként sem vagyok egy nagy festményrajongó. 

Óriásit sétáltam a városban, ami egyszerűen lenyűgöző a középkori házaival és girbe-gurba utcáival. A középkori városkapukból több is megmaradt. Masszív, igen tekintélyt parancsoló épületek.

Talán a legszebb megmaradt városkapu a kora esti fényekben.

Benéztem a Santa Maria la Blanca elnevezésű zsinagógába, amely az egykori zsidó negyedben állt. Hát ez valami fantasztikusan nézett ki. A XII.-XIII. században épült és a legrégibb zsinagóga Európában. A XV. században aztán átépítették katolikus templommá. Szerencsére az épület jelentős részéhez nem nyúltak hozzá, így megmaradtak a csodaszép, díszes oszlopfők és a jellegzetes keleties boltívek. Hihetetlenül gyönyörű az egész. 

Az egyik díszes oszlopfő

Aztán megnéztem a San Juan de los Reyes nevezetű ferences kolostort.

Spanyolországban mindenütt ehhez hasonló információstáblák vannak.

A XV-XVI. században épült gótikus stílusban. A kolostor temploma is nagyon tetszett. Nem volt túlságosan nagy, de gyönyörű kőfaragások díszítettek mindent. A kerengő - ami egy nagyon hangulatos kis kertet vett körbe - érdekessége, hogy van egy emelete, ahová fel lehetett menni és ott is körbe lehetett sétálni. 

Végezetül még leballagtam a Tajo folyóhoz, ami átszeli a várost. Természetesen több híd ível át a folyó felett, a leghíresebb a középkori Szent Martin-híd.

Szent Martin-híd a Tajo folyó felett.

Meglehetősen robosztus építmény. A 13. században kezdték el építeni, és mindkét oldalán egy-egy torony található. Igen masszívak ezek is! Az egyik torony még a 13. században elkészült, de a másikat csak a 16. században fejezték be.   

Egészen sötétedésig maradtam, csak ekkor buszoztam vissza Madridba.

Rochus Misch Hitler testőre volt. És ekkor akaratlanul is a T. Olvasó egy "rosszemberre" gondol. Mert lehet valaki jó, ha Hitlert védi? Hajlamosak vagyunk általánosítani. Tesszük mindezt azért is, mert mi tudjuk, hogy Hitler nevéhez milyen borzalmak köthetők. Mi már ismerjük a teljes (vagy csaknem teljes) történetét a náci korszaknak az összes borzalmával, kegyetlenségével, embertelenségével együtt. 

De itt volt a fiatal Rochus Misch, aki tanulmányai után úgy döntött, hogy csatlakozik az SS-hez. Miért? Nem harcolni akart, hanem mert ez egy jó ajánlólevél volt ahhoz, hogy később hivatalnok legyen. Végigcsinálta a kiképzést, aztán részt vett a Lengyelország elleni hadjáratban és megsebesült. Innentől kezdve tudatosan törekedett arra, hogy elkerülje a frontszolgálatot, mert még egyszer nem akart harcolni. Képezte magát és telefonközpontos lett és igen, Hitler mellett teljesített szolgálatot. Leveleket, üzeneteket, személyes ajándékokat kézbesített, kezelte a telefonközpontot, barátai voltak, megházasodott, kislánya született. Ugye, hogy egy teljesen átlagos életről beszélhetünk? Nem volt tagja a náci pártnak és nem látta a borzalmakat, amivel a rendszer járt. Ezt több ízben leírta, hogy nem tudott ezekről a dolgokról.

Erre persze sokan felkapják a fejüket, hogy dehát hogyhogy? Hitler közvetlen közelében nem igaz, hogy nem tudott erről vagy arról. Nem tudott, és én elhiszem neki. Nem azért, mert szimpatizálok vele vagy a nácikkal, hanem tisztán a tények alapján. 

Akkor nem volt internet, a német sajtó (újságok, rádió) a náci párt irányítása alatt állt. Arról írtak, azt közvetítették, amiről azt akarták, hogy a lakosság tudjon. Németország elszigetelődött, nem voltak elérhetőek külföldi sajtóanyagok. Néhányan hallgatták a BBC adását - ahogy ezt megtette Misch is a háború végefelé, hogy végre tisztán lásson -, de a külföldi adók hallgatása tilos volt és szigorú büntetést vont maga után, ha valakit lefüleltek. 

És ne felejtsünk el még valamit. Az ember szívesebben hallja azt, amit hallani akar. Nem jobb pozitív hírekről értesülni, mint borzalmakról? Ráadásul ha mindig, mindenütt ugyanazt hallja, akkor egyszerűen elhiszi, hogy ez így van, nem gondolkodik a mélyebb értelmén vagy hogy mennyi az igazságtartalma. Mi több, ha valaki mást állít, akkor meg van győződve arról, hogy az illető hazudik. 

Mischnek tehát esélye nem volt arra, hogy mást halljon, mást olvasson, csak amit mindenki más látott/hallott. És az is tény, hogy Hitler soha nem adott írásos, hivatalos parancsot arra, hogy hozzanak létre koncentrációs táborokat, hogy ott embertelen körülmények között tartsák a foglyokat, dolgoztassák halálra és aztán szó szerint semmisítsék meg őket. Mi több, a "Főnök" - ahogy Mischék hívták Hitlert - nem szeretett hallani a borzalmakról. Soha nem látogatott el egyetlen egy táborba sem. Nem látta a saját katonáinak a szenvedéseit, nem akart tudomást venni arról, hogy a saját katonái mit élnek át a fronton és mennyire értelmetlenül harcolnak különösen az utolsó hónapokban. Ha a sajátjaira nem figyelt, ha sajátjai sorsa ennyire nem érdekelte őt, akkor mit foglalkozott ő azzal, hogy mi van a zsidókkal, cigányokkal, sérült emberekkel, politikai vagy hadifoglyokkal, akik a lágerekben szenvedtek? 

Szóval elhiszem Mischnek, hogy nem tudott ezekről a dolgokról. Elhiszem, hogy ő a Főnököt egy egyszerű embernek látta, aki játszik a kutyájával, aki utazik az országban, aki tárgyal a tábornokaival, akinek van egy jópofa barátnője. Mint egy teljesen átlagos politikai és katonai vezető. 

Egészen az utolsó utáni pillanatig ott maradt a bunkerben. Mert a szolgálat kötelez, és mert azt a parancsot kapta, hogy maradjon. Aggódott a családjáért, próbált segíteni nekik, ahogy tudott. Végignézte a "Főnök" utolsó napjait, kezelte a bunker telefonközpontját és információkat csipegetett innen-onnan, hogy mégis mi folyik körülötte. Akkor már az igazságot akarta tudni, nem elégedett meg a hivatalosan közölt hírekkel. Látta a halott Hitlert. És ezután is maradt egészen addig, míg végül Goebbels engedélyt adott a távozásra. Csak ezt követően hagyta el a bunkert és próbált kijutni az ostromlott városból. 

Nem járt sikerrel. Orosz fogságba esett, ahol megkínozták, ahol éheztették és embertelen körülmények között tartották. Azon szerencsések közé tartozott, aki 9 év után kiszabadulhatott és visszatérhetett Németországba. Megtalálta a családját és új életet kezdhetett. Ha valaki kérdezte a múltról, eleinte nem beszélt, később aztán megpróbált mindenkinek válaszolni. Aztán megírta a könyvet. 

Érdemes végigolvasni, mert a harmadik birodalmat egy egészen más szemszögből mutatja be.

Az angliai csavargásokkal az a gond, hogy annyira bizonytalan és kiszámíthatatlan az időjárás, hogy nem tudni, mikor induljon el az ember. Ezen a reggelen is majdnem meggondoltam magam, merthogy iszony módon be volt borulva, de az előrejelzés szerint nem volt várható eső, szóval nekivágtam.

Mivel Arundel több mint két óra vonatozásra volt, így viszonylag korán indultam, hogy a 10 órás nyitás körül megérkezzek a látnivalóhoz. Aztán Londont elhagyva többször bemondták a hangosbemondón, hogy valami gond van a térségben, aminek következtében állandóan megálltunk a semmi közepén, és aztán perceken keresztül nem történt semmi. Már az elején beígérték, hogy az egyik állomáson kettéválasztják a szerelvényt, és a második fele fog menni Arundelbe. Szépen meg is érkeztünk a nevezett állomásra, majd közölték, hogy mindenki szálljon le, a vonat nem megy tovább, törlik a járatot. Aztán néhány perc után megjelent egy szerelvény, amit szintén töröltek, majd egy kb. félórás várakozás után  beállt egy újabb, és bejelentették, hogy ez fog menni Arundelbe. Hurrá!!! Innen aztán már sima utunk volt, egyszer sem álltunk meg, a szokásos sebességgel robogtunk.

A vonatról leszállva azonnal megláttam a várat. Fenségesen meseszép, ahogy ott trónolt a település feletti kis dombon. A vonatállomás a városkán kívül volt, így amíg begyalogoltam, addig folyamatosan a várban gyönyörködhettem.  

A vár és az aggasztóan felhős ég a háttérben

A településre érkezve azonnal azonnal megcéloztam a várba vezető utat. Rögtön a várkapu előtt egy dominikánus kolostor maradványait lehetett megnézni. Nem sok maradt meg belőle. 

Az egykori kolostorból mára csak ez a néhány fal maradt.

A kapun belépve kígyózó sor fogadott, úgy látszott, mindenki ekkor érkezett. Szerencsére gyorsan haladtunk, úgyhogy pillanatokon belül beléphettem a várat körülvevő parkba.

A bejárat

Kanyargós úton kutyagoltam, aztán egyszer csak ott volt előttem a vár teljes pompájában.

Az egyik torony

Hihetetlenül szép! Meg kellett kerülni az egész épületkomplexumot, és így lehetett a bejárathoz jutni. A várárokban "félelmetes" fenevadak álltak őrséget: két hófehér emu. Mókásan néztek ki, ahogy kíváncsian kukucskáltak a kerítés felett minden érkezőre.

Az egyik "várőr"

Aztán végre beléptem az épületbe, és akkor közölték, hogy nem lehet bent fényképezni. Mit mondjak? Nem örültem a dolognak. Azt hiszem, hogy akkor tilos a fényképezés, ha az illető helyen ott lakik még a tulajdonos. Márpedig az épület nagy része itt is zárva volt a látogatók elől, merthogy egy hercegi család (Norfolk hercege) lakik benne. Számomra ez nagyon mókás, hogy egy ilyen helyen valaki "lakik". Én el nem tudnám képzelni, hogy ilyen környezetben éljek. Úgy érezném, hogy egy múzeumban lakom és félnék bármihez is hozzáérni vagy használni. Azért próbálkoztam néhány partizánfotóval, de sajnos a tömeg nagy volt, és szinte minden teremben voltak őrök (a shopban ugyanúgy nem lehetett tisztességes fotót kapni a helyiségekről, ahogy ez Brightonban, a Pavilonban volt - na, ez az igazán bosszantó dolog!).

Először azt a részét néztem meg az épületkomplexumnak, ami az 1100-as években készült: masszív, szinte dísztelen falak, szűk, félhomályos folyosók. Nem volt valami barátságos a hely! Az útikönyv szerint egyébként ez Anglia harmadik legrégebb vára. A körbástyáról megszemléltem a környéket, illetve a vár azon részét, ami nem látogatható.

A vár belső udvara, amely zárva volt a nagyközönség előtt, hiszen itt "laknak" a tulajdonosok

Aztán visszamentem az 1800-as években felújított várrészbe. Gyönyörű volt minden! Csak a legszebbeket emelem ki: monumentális lovagi terem (elképesztően magas, gyönyörű fából készült kazettás mennyezettel, hatalmas kandallókkal, faliszőnyegekkel), hálószobák (az egyikben maga Viktória királynő is aludt), fürdőszobák (az egyikben volt egy olyan fürdőkád, ami úgy nézett ki, mintha egy jókora láda lett volna, merthogy kívülről fa borítása volt, óriási kandallóval, külön a jellegzetes angol hideg-meleg vizes csapokkal), gótikus kápolna (meseszép faragott oszlopok, gyönyörűséges, színes üvegablakok, a család egyébként még mindig használja), gótikus ebédlő (hatalmas színes üvegablakkal, magas, boltíves mennyezettel), könyvtár (sötétre pácolt könyvszekrények, vörös bársonyfüggönyök, kínai lampionok, gótikus kis beugrók, ahol olvasni lehet - mit ne mondjak, itt el tudtam volna veszni néhány hétre...), gótikus lépcsőház (kőből faragott lépcső), családi portrék minden folyosón, de nem csak az évszázadokkal ezelőtt élt ősökről, hanem a mostaniakról is, fegyvertár (számszeríjak, páncélok, puskák, lándzsák, kardok minden mennyiségben).

A vár után sétáltam egyet az azt körbe ölelő parkban is, ahol elsőként a Szt. Nicolas templom kápolnáját néztem meg. A kápolna előtt egy nagyon hangulatos mini kertecske volt két pálmafával. Nem gondoltam volna, hogy itt megélnek a pálmafák, de láthatóan nagyon jól érezték magukat. Meglepő módon a kápolnában lehetett fényképezni. Néhány Norfolk herceg itt lett eltemetve gyönyörű szarkofágokban. A mennyezet fából faragott volt és igazi mestermunka.

A kápolna után a kertek következtek. Azért kertek, mert egymástól elkülönült részei voltak és mindegyik különbözött egy picit a másiktól.

A kert egy részlete

Egy közös volt bennük, hogy mind csodaszép és hangulatos volt. Kis pavilonok mindenféle szökőkúttal, színpompás virágok, lugasok, a háttérben pedig lehetett látni a várfalon kívül álló gótikus katedrálist. Megtaláltam a rózsakertet is - sajnos a rózsák már elvirágoztak, ezzel nem volt szerencsém.

Miután bebarangoltam mindent, körbenéztem a vár szomszédságában lévő településen is. Semmi extrát nem találtam, teljesen átlagos kis vidéki városka volt. Felkutyagoltam a hegyoldalban álló katedrálishoz, amit a vár kertjéből láttam. 

A katedrális. Mivel az utca nem volt túl széles, így sajnos nem tudtam jobb szögből lefotózni, hogy a lakókocsi kimaradjon a képről

A katedrális meglehetősen egyszerű volt belülről. Az itt eltemetett szentnek az eredeti szarkofágját sajnos lecserélték egy modernre - egyáltalán nem tetszett és iszonyatosan elütött az épület stílusától és hangulatától.

Ezt követően még bóklásztam egy kicsit a városban, aztán, mivel megéheztem, vettem egy fish and chipset. Hú, de nagyon vacak volt! Iszony olajos volt a krumpli (ráadásul nem volt ropogós) meg a hal is. Azért megettem a folyóparton ülve, majd visszakutyagoltam a vonathoz, és irány haza.

Eső szerencsére nem esett, amiért nagyon, nagyon hálás voltam, viszont hol megfagytam, amikor elbújt a nap, hol megsültem, amikor éppen kisütött. Ettől függetlenül nagyon jó kis nap volt ez!