Hűvös volt megint, szóval a termópulcsik ismét felkerültek rám. A cél ezúttal Segovia volt, tehát ismét buszoztam. Az út során a távolban, amerre mentünk, havas hegyeket láttam. Gyönyörű volt, ugyanakkor nem volt valami túl biztató...

A város azonnal magával ragadott: az épületek, a különböző kisebb, nagyobb templomok, a hangulatos terek és utcák - minden nagyon szerethető volt. Az óváros szélén ott húzódik egy épen maradt római vízvezeték. Valami hihetetlen, ahogy ott áll a házak között.

A vízvezeték ezen a téren a legmagasabb, 28,5 méter

Egy tér egyik oldalán egyszer csak előbukkan a házak közül, végig húzódik a téren uralva azt, aztán a másik oldalon ismét eltűnik az épületek között. Nem romos, nem kell hozzáképzelni, hogy hogyan is nézhetett ki anno, hanem ez a vízvezeték ott áll a teljes, eredeti valójában. Egyszerűen lenyűgöző az egész. Valószínűleg azért maradt meg ennyire jó állapotban, mert az első és második század fordulóján épülhetett. A várostól 17 km-re van egy forrás, onnan szállította a vizet. 

A tér mindkét oldalán lépcsők vezetnek fel a vízvezeték mellett. Innen jól látszódnak a gránittömbök, amikből építették.

A térről egy olyan nagyon igazi spanyol kis kanyargós utcán lehetett tovább haladni az óváros belsejébe: kiugró, díszes ablakok, nem egy helyen látszottak a mór építészet elemei, hangulatos erkélyek, boltocskák (3-4 embernél több nem igazán tudott egyszerre bent tartózkodni), kávézók. Aztán egyszer csak kijutottam a Fő térre. Csinos, néhány emeletes épületek álltak körben, köztük a városháza és egy színház. A földszinteken kis boltok, éttermek, kávézók üzemeltek. De a legfontosabb és legszebb épület a teret lezáró katedrális volt. Érdekes, hogy a hátsó része néz a tér felé, nem a főbejárata. Viszont így látni a gyönyörűen megépített tetőszerkezetét a kis tornyokkal.

A XVI. században épült katedrális. És a nap is kisütött!

Ez az utolsó Spanyolországban épített gótikus katedrális. Az épület kívül, belül meseszép. 

A katedrális apszisa

Miután megnéztem a katedrálist, a közelében beültem egy kis vendéglőbe, ahol a napi menüt rendeltem: valamilyen kasztíliai levessel kezdtem (tojással, sonkadarabokkal), aztán egy ízletes szósszal nyakon öntött enyhén sós húsi következett és az egészet egy finom tiramusival zártam. Az étterem ablakából a katedrálisra láttam, így aztán tovább gyönyörködhettem a szépségében. Az már kevésbé nyerte el a tetszésemet, hogy beborult az ég.

A kellemes ebéd után tovább sétáltam a városban, és hamarosan megérkeztem a várhoz. Azonnal beleszerettem már csak a kinézetébe is! Mert volt egy egészen fura tornya és egyáltalán nem olyan klasszikus vár kinézettel rendelkezett.

A vár. A középső, meglehetősen monstrum torony II. János kasztíliai királyról kapta a nevét

Már a római időkben volt itt egy erőd, erre épült rá a középkori vár, amit többször átalakítottak az évszázadok során és így nyerte el a mai kinézetét.  

Ma Hadtörténeti Múzeumként működik, így aztán számos középkori fegyver (kardok, pisztolyok, lándzsák, stb.) és páncél tekinthető meg jó néhány teremben.

Harcra kész páncélos lovag

Emellett természetesen néhány eredeti pompájában helyreállított szobát és termet is meg lehetett nézni: a régi palota nagyterme (iszlám stílusú díszítéssel, meglehetősen puritán a többi helyiséghez képest), trónterem (egy hatalmas trónnal, vörös brokátokkal), királyi hálószoba, királyi szalon (hihetetlen aranyozott, kazettás mennyezettel), egy pici kápolna (inkább egy kisebb szobához hasonlított, amiben volt egy oltár).  

A Királyi szalon aranyozott mennyezete. Körben a spanyol uralkodók szobrai láthatók.

Az épületből nem egy helyen ki lehetett menni kisebb teraszokra, bástyákra, ahonnan a környező vidékben gyönyörködhetett az ember. Az egyik nagyobb teraszon egy rendezett kis kertecske húzódott meg a tornyok tövében. (Sajnos le volt zárva a látogatók előtt.)

A város annyira hangulatos volt, hogy a fő attrakciók megtekintése után úgy gondoltam, hogy még bóklászom egy kicsit, de egy váratlanul nyakamba zúduló hózápor ezt megakadályozta. Nem esett, hanem szakadt, ráadásul a szél összevissza kavarta a hópelyheket, sokszor az orromig nem láttam. Ez azt jelentette, hogy rövidesen célba vettem a buszpályaudvart, aztán az első busszal visszatértem Madridba. (Szerencsére nem kellett sokat várni rá.) Útközben végig esett a hó, csak valahol a főváros határában állt el.

A katedrális a kavargó hóesésben

Ismét egy jól felépített krimi az írónőtől. Nem volt nagyon izgalmas (a sorozat korábbi köteteihez viszonyítva), de kellemesen szórakoztatott az egy-két csavar, az ismételten párhuzamosan futó szálak, amelyek a könyv vége felé szépen összefonódtak és kirajzolódott a teljes történet. 

Szerintem azért népszerű az írónő ezen sorozata, mert a főhősök nagyon emberiek. Nem szupererővel és -képességgel rendelkező valakik, hanem olyanok, mint mi, Olvasók. Vannak problémáik, tragédiáik, örömeik, teljesen átlagos életet élnek. 

Tetszik, hogy mindig van egy évtizedekkel korábbi történet, ami látszólag egyáltalán nem függ össze semmivel sem. Aztán addig csűri, csavarja a sztorit az írónő, hogy egyszerre csak kiderül, hogy miként hatott a múlt az aktuális eseményekre. 

Ahogy említettem, ebben a regényben is párhuzamosan több szálon futott a cselekmény. Máskor szépen minden a helyére kerül, most viszont az egyik eseménysor számomra elvarratlan maradt. És ez az elvarratlan szál több kérdést is felvetett: megúszhatta a gyilkos a tettét vagy sikerült börtönbe juttatni? És mi lett a gyerekekkel? 

Persze az is lehet, hogy a sorozat következő kötetében meglesz erre a válasz, hiszen az előző is egy olyan történéssel ért véget, aminek a következményeivel ez a kötet kezdődött. 

Egy újabb Madridon kívüli kirándulás. Ismét hűvös volt, szóval rendesen beöltöztem, bár a buszon nem volt hideg. Egyébként nagyon jól szervezettek a buszjáratok. Pontosak, kényelmesek és tényleg el lehet jutni velük a legfontosabb látnivalókhoz.

Terveztem, hogy az Elesettek Völgyébe is ellátogatok, hiszen az El Escorial közelében található. Ott van az a hatalmas kereszt a hegytetőn, illetve a sziklakápolna Franco sírjával, de a völgy évek óta zárva - felújítás miatt. Ez persze elég furán hangzott, de utólag egy spanyoltól megtudtam, hogy azért zárták le, mert eléggé kellemetlen, hogy Franco sírja egy ilyen reprezentatív helyen található. Mégiscsak egy fasiszta vezető volt, akihez több ezer spanyol halála köthető. (Időközben aztán exhumálták Francót és a felesége mellé temették Madrid külvárosában, úgyhogy most nem tudom, hogy a völgy látogatható-e vagy sem.)

Így aztán csak az Escorialt néztem meg, ami királyi palota és kolostor. Az építésekor azt hiszem, nem igazán törődtek még az ablakok szigetelésével (vagy mert nyári palotának szánták?), de elképesztő hideg volt az épületben, és némely termekben szó szerint fütyült a szél. Az épület egyébként eléggé erőd jellegű: vastag falak, viszonylag kis ablakokkal, masszív tornyokkal. Nem egy barátságos hely.

Az Escorial épülettömbje

Bent sajnos ismét nem lehetett fényképezni. A szobák kevésbé voltak díszesek, mint a madridi palota belseje, soknak az ablakai a belső parkra nyíltak. Az épülethez tartozik egy impozáns templom is. Ennek a kriptájában található a spanyol uralkodók nyughelye.

Egy zugfotó a kripta bejáratáról

Nem olyan díszes, mint a bécsi Habsburgoké. Egy viszonylag tágas, köralakú helyiség, amelynek a falába mélyedések vannak, mintha "polcok" lennének, és ott sorakoznak egymás felett a királyi család tagjai egyszerű, egyforma szarkofágokban. (Igazság szerint a koporsók elrendezése egy kicsit hasonlított a római katakombákban látottakhoz. Ott vájtak a járatok falába egymás fölé mélyedéseket, amelyekbe a koporsókat helyezték annak idején.) Érdekesség, hogy az elhunyt királyi gyerekeket egy külön helyiségben temették el. Míg a "felnőttek" kriptája fekete és vörös márványból készült aranyozott díszítéssel, a "gyerekeké" hófehér.

Említésre méltó még az épület barokk könyvtára. A mennyezetét csodaszép freskók díszítették, a sötétbarnára pácolt könyvszekrények a falak mentén álltak. Igazából ezen szekrények eléggé kicsik voltak a helyiség méretéhez képest. Nem mondom, hogy nem volt szép, de valahogy eléggé személytelen volt a hely. Hiányzott az az érzés, hogy na, akkor én most bekuporodnék ebbe vagy abba a sarokba, aztán hagyjon mindenki olvasni.  

Miután megnéztem az épületkomplexumot, beültem egy közeli étterembe egyrészt melegedni, másrészt ebédelni. A városka egyébként nagyon hangulatos - már amit láttam belőle a buszmegállóból jövet-menet -, jó lett volna egy kicsit bóklászni, de a kellemetlen hideg szél miatt ehhez nem igazán volt kedvem. Így aztán ebéd után felültem a buszra és irány vissza Madridba. 

Hát ez a legrosszabb könyv, amit eddig Mussótól olvastam. A történet jó is lehetne, de a kivitelezés most színvonal alatti volt. Valahogy nem volt kidolgozva, egyes részei izgalmasak voltak, másokon untam magam, a vége meg egyenesen katasztrofális volt. Kétszer megnéztem, hogy biztos, hogy ez az utolsó lap a könyvben, mert egyszerűen nem érhet így véget! Máskor szeretem, hogy hol egyes szám első személyben, hol harmadik személyben folyik a történetmesélés - most kifejezetten zavart a személyek közötti ugrálás. Nem egyszer meg kellett néznem, hogy akkor most éppen ki is a mesélő? 

A karakterek is katasztrofálisak voltak. A rendőrnő misztikusan kerül a történetbe, mert valahonnan, valamiért áthelyezik - de csak homályos utalások vannak, és semmi válasz. Majdnem csak utáltam ezt a figurát, mert iszony szögletes, érzéketlen, okoskodó, fontoskodó valaki volt. Az író semmilyen volt. Kicsit különcre próbálta ábrázolni Musso, de nagyon nem volt az. Az egyetemista lány figuráját szerettem - ő meg egyik pillanatról a másikra eltűnik a könyvből. Az, hogy a kómában lévő ember is belefolyik gondolataival, érzéseivel a történetbe - ezzel egyszerűen nem tudtam mit kezdeni. Semmit nem adott hozzá a sztorihoz ez a szál, egyszerűen csak ott volt mindenféle magyarázat és ok nélkül. 

A következő nap már bakancs volt a lábamon és három termópulcsit húztam magamra (plusz egy került a táskámba, hátha...). Igaz, zömmel benti látnivalók szerepeltek az aznapi programban: királyi palota, templomok, de a kellemetlen szél változatlanul fújt, szóval nem volt valami kellemes bóklászni az utcákon.

A szokásos kávézóban megreggeliztem, aztán útnak indultam. A királyi palota kb. 20 perc kényelmes sétányira volt a szállástól. Mielőtt bementem volna, még belebotlottam egy templomba (Szent Ferenc Bazilika). Hihetetlenül szép volt! A kupolája valami elképesztő méretekkel rendelkezett. A spanyol idegenvezető biztos nagyon érdekes dolgokat mondott az épületről, de sajnos nem mindent értettem - iszony gyorsan beszélt a jóember és sokszor elméláztam azon, hogy vajon, mikor vett levegőt? Egyáltalán vett-e levegőt... Az biztos, hogy összehasonlította a kupola méretét más európai katedrálisokéval, templomokéval. (Utólag megnéztem, ez Európa negyedik legnagyobb kupolája: átmérője 33 m, magassága 58 m.)

A királyi palotával szemben található egy hatalmas katedrális (Catedral de la Almudena), de sajnos renoválás miatt zárva volt. Érdekes módon az altemplom része nem, oda bejutottam. Nagyon tetszett! Zömök oszlopok (több mint 400!) tartották a födémet, a falakat semmiféle festés vagy vakolás nem borította. Az oldalkápolnák annál díszesebbek voltak: színes üvegablakok, mozaikok, szobrok ékesítették valamennyit. Az altemplom egy saját aranyozott oltárral rendelkezett, előtte egyszerű padsorok sorakoztak. Az egész helynek egy nagyon különleges hangulata volt. Talán a dísztelen, tömzsi és alulról megvilágított oszlopok sora okozta ezt. De az is közrejátszhatott, hogy míg az előzőleg megnézett templomban csodás festményeket láttam, ez az altemplom a maga egyszerűségével volt gyönyörű.

Az Almudena Katedrális altemploma 

Ezek után visszatértem a palotához. Az épület egyébként jóval kisebb, mint mondjuk a versailles-i, viszont legalább annyira szép. (Érdekes a színválasztása: ez és a vele szemben álló Almudena Katedrális is halványszürke némi fehérrel kombinálva.)

A királyi palota homlokzata

A királyi család egyébként nem itt lakik, hanem valahol a külvárosban, egy - az útikönyv szerint - szerényebb kastélyban. Ezt a palotát hivatalos vacsorákra, fogadásokra használják. Csodaszép dolgokat láttam odabent (néha azért már túl sok volt az aranyozás meg a mindenféle díszítés). Sajnos a fényképezés ismét tilos volt.

A királyi palota lépcsőháza - itt még sikerült egy zugfotót készítenem az épületben

Miután megnéztem mindent, beültem a palota kávézójába ebédelni. Egy óriás szendvicset ettem, ami nem csak finom volt, de jól is laktam vele. Közben eldöntöttem, hogy a királyi palota kertjét most kihagyom, hiszen a korábban megnézett parkok sem voltak annyira látványosak így, hogy még csak egy-két virág meg fa virágzott. 

Inkább elmentem a közelben található España térre, ahol Cervantes szobra áll.

Cervantes születésének 300. évfordulójára készült a szobor

Hogy Cervantes ne legyen annyira magányos, előtte Don Quijote és Sancho Panza lovagol, illetve szamaragol. A szoborcsoport mögött ott az az épület, ami sokáig a világ legmagasabb betonépülete volt. (Most már persze nem számít annak, csak egy "átlagos" 36 emeletes toronyház.)

A Torre de Madrid 1967-ig Európa legmagasabb toronyháza volt.

A tér mellett egy másik park húzódott meg. Itt kerestem meg azt a templomot, amit Egyiptom ajándékozott Spanyolországnak. Ez egy ókori egyiptomi Ámon templom, amit szétszedtek darabokra, hajóra pakoltak, elhozták ide Madridba, aztán itt összerakták és még egy kicsit restaurálták is. Ugyan van nyitvatartási ideje, de ingyen látogatható. A tömbszerű épületben néhány kamra található, amit természetesen megnéztem. Soha nem gondoltam volna, hogy Madridban fogom látni az első ókori egyiptomi templomot.

A templom kamrájának egyik fala

Ezek után hazafelé vettem az irányt. A szélben való bolyongás ismét kimerített. A szállodával szemben volt egy pizzázó, ott vettem egy szelet pizzát vacsorára. Nem jöttem rá, mivel fűszerezhették, de nagyon ízlett.

Ez volt az első Márai könyvem. Sokat hallottam róla, és pontosan ezért halogattam az olvasását. Féltem, hogy csalódni fogok benne. 

Nagyon tetszett. A szerkezete, a történet felépítése, a nyelvezete, a karakterek. Tetszett a lassúsága. Néha szerettem volna közbekiabálni, hogy ugorjuk át ezt a részt, mert tudni akarom, hogy mi következik. Utólag persze kiderült, hogy kellett ez a részletesség, kellettek azok az apró - akkor feleslegesnek tűnő - momentumok, érzések. Tetszett, ahogy szép lassan kerekedett ki a történet. Mindennek megvolt a maga helye, ideje. Tetszett benne, hogy látni, hogyan formálódott a főszereplő az évek folyamán. Hogyan változott meg a véleménye dolgokról, hogyan tevődött át a súlypont az élet egyik területéről a másikra - ez nagyon, de nagyon emberi volt! Mert tényleg ilyenek vagyunk. Ami fiatal korukban fontos, az talán idősebb korunkban már nem is annyira. Amit akkor tragédiának, örömnek élünk meg, utólag egészen más színben láthatjuk. Tetszett, hogy szinte minimális párbeszéd volt benne. Gyakorlatilag csaknem egy nagy monológ az egész könyv. Sokszor megálltam és elgondolkodtam az olvasottakon, mert voltak benne nagyon mély gondolatok.

Mégis a végén volt bennem egy megmagyarázhatatlan hiányérzet. Hogy ennyi? Ez az ember veszi a fáradságot, meglátogatja a régi barátját, aki elmeséli az egész életét, hogy tudott mindenről és nem képes valamiféle magyarázatot adni vagy bocsánatot kérni? Hanem egyszerűen végighallgatja, majd elmegy? Szerettem volna rákiabálni, hogy ha már vette a bátorságot és a fáradságot, hogy meglátogatja és szembe néz azzal az emberrel, akit becsapott, akkor legalább mondja azt, hogy bocs. Vagy valamit. 

De nem szólt semmit, csak egyszerűen elment. Először azt mondtam rá, hogy gyáva volt. Most, hogy többet gondolkoztam rajta, inkább azt mondanám, hogy megsemmisült. Megsemmisült attól, hogy a barátja szembesítette azzal, hogy neki mennyire fontos volt a barátságuk, mennyire fájdalmasan érintette őt az árulása és mégis fel tudott állni ebből a helyzetből. Ha kiabált volna vele, ha számonkérte volna, hogy mit, miért tett, ha fenyegetőzött volna, akkor lehet, hogy mond valamit. De ez a nyugodt, kimért tényfeltárás szerintem sokkolta. 

A következő nap már kimondottan hideg volt. Reggel még esett is, de szerencsére mire végeztem a reggelivel, addigra elállt. Feltámadt viszont a szél, szóval hamarosan rámkerült egy extra pulóver. Az sem javított a helyzeten, hogy a nap hétágra sütött. Voltam olyan ostoba, hogy túracsukát vettem a bakancsom helyett, aminek következtében majdnem lefagyott a lábam. Na, azért ez a kellemetlenség nem akadályozott meg abban, hogy tovább rójam az utcákat.

Mivel ez egy hétfői nap volt, szinte minden zárva volt. Ez persze azt jelentette, hogy nem tudtam az aznapra tervezett szabadtéri néznivalókat a hűvös időre tekintettel benti néznivalókra cserélni. Így tehát az eredeti terv szerint bóklásztam a városban. Nagyon hangulatos helyeken jártam. Megnéztem Madrid híresebb tereit és annak környékeit. Az épületek gyönyörűek voltak, szóval kimondottan élveztem a nézelődést. 

Gran Via - Madrid talán leghíresebb utcája

A régi városháza épülete

Azért ebédre betértem egy étterembe - kellemes volt végre szélvédett, meleg helyen ücsörögni. Életemben először ettem paellát. Hááát... Nem mondom, hogy rossz volt, de annyira azért nem ízlett, hogy felvegyem a kedvenc ételeim sorába. Azt hiszem, túl sokat hallottam már róla, és azok alapján én egészen mást képzeltem el. 

Ebéd után folytattam a sétát. Újabb tereket és épületeket csodáltam meg, majd körbenéztem  a királyi palota melletti parkokban is.

A Királyi Színház dísztelen, szürke épülete a Plaza de Orientén. Az előtérben IV. Fülöp szobra

Aztán annyira átfagytam a szélben, hogy beültem egy helyre forrócsokizni. Utána egy fokkal jobban éreztem magam, de úgy döntöttem, hogy nem kockáztatok egy kiadós megfázás begyűjtését, így elindultam vissza a szállodába. Persze pihenésről még szó sem lehetett, a szállodában ugyanis felújítás folyt, és a fiúk még javában kalapáltak. 

Nem valami pozitív cím, amit az ember nagyon el akar olvasni. Mert ki akar a halálról olvasni? Arról meg pláne nem, hogy valaki hogyan akar véget vetni az életének. Mégis a kezembe került a könyv, mert sokat hallottam Coelhoról - jót és rosszat egyaránt. Mindenesetre eleget ahhoz, hogy azt mondjam, adok neki egy esélyt. A könyv rövid, így aztán úgy voltam vele, hogy akármilyen is, csak átrágom magam rajta...

Hát nem csak átrágtam magam rajta. Egy délután folyamán gyakorlatilag felfaltam az egész könyvet. Volt benne valami, ami magával ragadott. 

Veronika meg akart halni. Egy látszólag tökéletes élet ellenére öngyilkosságot kísérelt meg. Amikor magához tért, egy szanatóriumban találta magát, ahol nem teljesen "normális" emberekkel volt körbevéve. Aztán rövidesen kiderült, hogy ezek a nem "normális" emberek sokkal normálisabbak, mint a normálisok. Megismerkedik egy fiúval, aminek következtében másképp kezdte el látni a világot. Mit ne mondjak, elgondolkoztatott, ahogy ez a skizofrén fiú látta a világot! Sokszor megálltam, és újraolvastam egy-egy gondolatát. És persze feltettem a kérdés, akkor most tulajdonképpen ki a normális és ki a nem normális? Mennyire relatív ez a fogalom, hogy normális! Attól, hogy valaki másképp lát dolgokat, miért kell őt nem normálisnak titulálni?

És igen, ez a kérdés és az ehhez hasonló kérdések, amik felmerülnek a könyvben, mind, mind elég sablonosak, majdhogynem közhelyesek és mégis volt valami ebben a történetben, amiért mégsem váltak azzá. Valahogy úgy fogalmazott Coelho, úgy csavarta a történetet, úgy alakította a szereplők jellemét, hogy felemelte ezeket a sablonokat. 

Szóval T. Olvasó, csak ajánlati tudom a könyvet. A komor cím ellenére egy könnyed, de mégis elgondolkodtató történet.

Az előző napi csodás időnek nyoma sem volt. Nem volt vészes, de azért érezhetően lehűlt a levegő. Változatlanul sütött a nap, de a szél kimondottan kellemetlen volt. (Estére meg kifejezetten hideg lett.)

Egy, a szálláshoz közeli kávéházban reggeliztem (számtalan volt a környéken, szóval válogathattam, melyik kínálata csábítóbb). A croissant isteni finom volt, amihez igazi forró csokit ittam. Szerintem étcsokoládéból készülhetett, mert csaknem fekete volt a színe és egészen sűrű volt.

Ezután elmentem az Amerika Múzeumba. Háááát... Óriási csalódás volt. Valamiért nekem a múzeumok nem jönnek be, pedig többször, többfélével próbálkoztam már. Valahogy elvesztik a kiállított tárgyak a "lelküket" azáltal, hogy berakják őket egy üvegfal mögé, egy teljesen semleges közegbe. Oké, láttam a fennmaradt négy maja kódexből azt, amit Madridban őriznek (igaz, csak az élethű másolatát), de a múzeum egyébként nagyon unalmas volt.

A fennmaradt négy maja kódexből a madridi a leghosszabb

Volt egy-két szép maja edény, néhány arany szobrocska, de alapvetően rémségesen egysíkú volt az egész.

Maja kerámia

Még jó, hogy a múzeum ingyenes volt, mert sajnáltam volna belépőt fizetni azért, amit láttam. A kiállítási terület meglehetősen nagy volt, és annak ellenére, hogy nem tetszett, hősiesen végignéztem mindent. Azt hiszem, titokban reménykedtem, hogy na, hátha a következő teremben lesz valami, ami lenyűgöz. Mire végeztem, ebédidő volt, meg is éheztem, szóval kerestem valami szimpatikus helyet. Egy török étteremre esett a választásom. Kebabot ettem - nem volt rossz, de azért ettem már jobbat. 

Délután botanikus kertet néztem - biztos gyönyörű lehet, de február végén még csak éppenhogy el kezdtek virágozni a növények. Szerintem csak néhány hétre volt szükség ahhoz, hogy minden virágba boruljon. Ezt követően az El Retiro Parkban bóklásztam egy kicsit. Ez Madrid egyik legnagyobb parkja. A XIX. századig királyi tulajdonban volt, csak azután nyitották meg a nagyközönség előtt. A parkban több kisebb-nagyobb épület található, amelyek kiállításoknak adnak otthon. Az egyik leghíresebb talán a Kristálypalota.

A Kristálypalota, amit a londoni mintájára építettek (ennek ma már csak az alapjait lehet megtekinteni, mert egy tűzvészben elpusztult)

Az épület gyakorlatilag olyan, mint egy hatalmas üvegház, és néhány szobrot állítottak ki benne. Olyan érzésem volt, hogy csak úgy odarakták ezt a néhány alkotást, hogy mégse álljon teljesen üresen az épület, merthogy semmiféle koncepciója nem volt az egésznek.

A parkban számtalan szökőkút (többségük működött), játszótér, formára nyírt bokrok és fák, emlékművek, valamint egy viszonylag nagy csónakázótó is található. 

A Retiro park csónakázótava, a szobor XII. Alfonz spanyol királyt ábrázolja

Ekkor már eléggé fáztam. Talán azért is, mert alkonyodott, és ahogy tűnt el a nap, úgy hűlt le a levegő. Így aztán metróra pattantam, és irány a szállás. A sarki kávézóban vettem még egy csirkés empanadat, amit vacsorára bekebeleztem.

Jól megírt és megszerkesztett könyv annak ellenére, hogy az alaptörténet kicsit sablonos: egy férfi és egy nő összecserélik a telefonjaikat egy reptéren. Persze nem veszik észre azonnal, hanem mindketten repülnek az úticéljuk felé, az egyikük Párizsba, a másikuk San Franciscoba. Csak leszállás után szembesülnek a cserével. Azonnal kapcsolatba lépnek a másikkal és ígéretet tesznek, hogy amint lehetséges, postázzák a telefonokat.

De az ember kíváncsi és csaknem természetes, hogy mindketten belekukkantanak a másik telefonjába. Aztán persze az első szemlélődés után nem tudnak úrrá lenni a kíváncsiságukon és szisztematikusan átböngésznek mindent. Itt azért egy picit elgondolkodtam. Mert mennyi mindent tárolunk egy ilyen kütyün?! Magán és hivatalos e-mailek, bankszámlához hozzáférés, határidőnapló, amiben nem csak az szerepel, hogy holnaputánra milyen munkát kell leadnunk a főnöknek, hanem hogy mikor megyünk fogorvoshoz vagy éppen kivel, mikor és hol találkozunk. Különböző applikációk, amelyek szintén beszédesek, hiszen elárulják az érdeklődési körünket, mik azok a dolgok, amikre jobban odafigyelünk. Fotók, amik lehetnek ártatlanok a tavalyi nyaralásunkról vagy a nagyi szülinapjáról, de lehet köztük esetleg egy-két kompromittáló is. És igazából nem nagyon kell kutakodni, nincsenek titkosított adatok, vagy elrejtett mappák hiszen a saját kütyünkről van szó, majdnem csak természetes, hogy nincs jelszó mindenhez vagy ha van is, lustaságból ugyanazt használjuk.  

Nem csoda hát, ha mindkét főhős a telefonok alapos átkutatása után úgy érzi, hogy ismeri a másikat. És itt a történet egy fordulatot vesz, mert kiderül valami olyasmi, amire nem gondol a T. Olvasó a néhány oldalas, meglehetősen hétköznapi bevezető után. Ennek a fordulatnak a következtében "muszáj" olvasni a könyvet. Aztán persze jön még néhány csavar, ami után már nem lehet letenni, behúzza az embert és falni lehet a lapokat.

Nagyon tetszett. A fordulatok váratlanok voltak és csak homályosan lehetett sejteni a végkifejletet. De pont a történet egyedi csavarintásai miatt még ez a sejtés is csak egészen halovány volt. 

Ha nagyon kötözködni akarnék, akkor azért megjegyezném, hogy a főhősnő jelleme  egy egészen picikét sántított. Számomra nem volt teljesen összhangban az a személyisége, akit megismertem a könyv elején azzal, amivé vált a könyv végére. Elég lett volna egy-két plusz mondatot beszúrni, hogy ez a kis egyenetlenség a helyére kerüljön. Talán egy nem kötözködőnek fel sem tűnik ez az apró mulasztás.

Ezen kívül van még egy-két elvarratlan szál is, amire persze lehet, hogy csak én lettem volna kíváncsi. Jó lett volna tudni néhány szereplőről, hogy az ő sorsukat hogyan befolyásolták a főszereplők kalandjai.