Hát ekkora mázlija szerintem senkinek sem lehet. Hogy Írországban kifogni két egymást követő napot, amikor egy darab felhő nincs az égen és hétágra süt a nap… Márpedig ez most sikerült. Ismét ragyogó napsütésre ébredtem, talán nem volt annyira hűvös, mint előző nap, de ez nem volt annyira fontos, hiszen rendesen beöltöztem. Meg egyébként is, ha süt a nap, akkor valahogy a hideg sem számít annyira.

Ma kicsit feszített tempóval kellett haladnom, merthogy előre megvettem az összes helyre a belépőjegyeket. Egyrészt így olcsóbb volt, másrészt nem akartam kockáztatni, hogy esetleg valahova nem jutok be, mert sokat kell sorba állni.

Tehát ismét reggel 8-kor keltem, kényelmesen összeraktam magam, aztán elballagtam némi reggeliért a közeli Lidlbe. Kicsit várni kellett, mert 9-kor nyitott csak, én meg már 9 előtt 5 perccel odaértem. (Ez azért fura volt, hogy ilyen "későn" nyitott.) Viszont meleg volt a sós, bajor perec, amit vettem. Míg elballagtam a Guinness gyárhoz, elmajszoltam az egyiket. Azért ott kezdtem, merthogy a reggeli két első időpontra csaknem féláron voltak a jegyek (szakaszosan engedték be a látogatókat), ráadásul nem volt akkora tömeg sem, így kényelmesebben lehetett nézelődni.

A sörgyár bejárata

A jegykezelés után egy mozgólépcsőn kellett felmenni az emeletre. Rögtön a mozgólépcső tetején ott volt a sörgyár alapítólevele a padlóban, egy üveglap mögött. Részletesen elmeséltek mindent a sör készítéséről, hogy az alapanyagokat mennyire gondosan válogatják ki, nem a helyi folyó vizét használják (ez a tévhit), hanem valami közeli hegyi patak vizét, a recept természetesen titkos, hogy hogyan törik össze a gabonát, aztán keverik össze a vízzel meg az egyéb összetevőkkel, aztán hány fokon mennyi ideig főzik a cuccot. Világszerte több mint 150 országba exportálják a sört. Érdekesség, hogy különböző helyekre, különböző címkéket gyártottak.

Néhány címke a sok közül.

Volt egy film, amiben azt mutatták be, hogyan készítették a fahordókat, amikben régen szállították a sört. (Ma már persze fémből készülnek, hiszen gyorsabb az előállításuk, időt állóbbak és könnyebb a tisztításuk is.) A 15 perces kisfilm nagyon érdekes volt. Szó szerint attól a pillanattól mutatták be az eljárást, hogy kivágták a fát, amit aztán x évig hagytak pihenni, mielőtt ténylegesen elkészítették belőle a hordót. A hordókészítéshez használt eredeti szerszámokat szintén meg lehetett nézni.

Ami sokkal érdekesebbek és mókásabbak voltak, azok a reklámok, reklámfigurák, amiket használtak/használnak a sör népszerűsítésére. A shopban nem egy tukánt láttam – akkor még nem értettem, hogy a tukán és a Guinness hogyan jön össze. Aztán a reklámokból kiderült, hogy a tukán a hosszú csőrében szállítja a Guinnesst.

Egy a sok reklám közül

A jegy árában benne volt egy pohár sör, illetve egyéb ital elfogyasztása az épület tetején található bárban. Természetesen felmentem, de csak egy colát kértem, ami irgalmatlan gyógyszerízű volt, nem is ittam meg (biztos, hogy nem eredeti coca cola volt!). Viszont a kilátás mesés volt! Körben hatalmas, mennyezettől padlóig érő üvegablakok voltak, így rá lehetett látni az egész városra. Már ezért érdemes volt felkúszni ide, ha már a cola olyan pocsék volt.

Miután mindent megnéztem, beugrottam a shopba. A Guinnesses golflabdáktól kezdve körömreszelőn át, poháralátétig mindent lehetett kapni. Igen borsos áron. Azért én megleptem magam egy csokoládéitalhoz való csokoládé reszelékkel, ami fekete, Guinness feliratú csatos fémdobozban volt, beszereztem az elmaradhatatlan hűtőmágnest és még egy hatalmas Guinness korsót is vettem. Reméltem, ez utóbbit sikerül egyben hazaszállítanom (sikerült!).

Miután a padlástól a pincéig mindent megnéztem a gyárban, elindultam a Trinity College épületegyütteséhez. Egyenesen a könyvtárhoz mentem, hiszen az előre megvett jegyem időre szólt. A könyvtár előtt egy szép kis udvar található, nos, csaknem körbeért a jegypénztár előtt álló sor. Én elegánsan besétáltam a neten vásárolt jegyemet lobogtatva és megdicsértem magam, amiért ennyire előrelátó voltam.

A kiállítás, ami a Kellsi kódexről szólt, biztosan nagyon érdekes, ha az ember odajut a tárlókhoz és meg tudja nézni, illetve el tudja olvasni az információkat. Igazság szerint olyan tömeg volt, és annyira egymás hegyén-hátán álltak az emberek, és a hely annyira kicsi volt, hogy én próbáltam minél előbb olyan helyre eljutni, ami nem volt ennyire zsúfolt. Levegő is alig volt. Nem értettem, hogy ha már úgyis annyit kell sorba állni, akkor miért nem szabályozzák azt, hogy egyszerre hány ember lehet a kiállítás területén? Egyszerűen élvezhetetlen így az egész. A kódex egyébként a 9. században készült Írországban és latin nyelven íródott. Négy evangéliumot tartalmaz és az az érdekessége, hogy szinte minden oldala gazdagon illusztrált. Ezekből az illusztrációkból hatalmas másolatokat vetítettek a falakra (legalább ezeket zavartalan meg lehetett szemlélni). Nos, ahhoz képest, hogy 9. századi, nagyon aprólékos, finoman kidolgozott díszítésekről volt szó. Külön volt egy hely, ahol a nagy kezdőbetűk illusztrációit nagyították ki. Az utolsó teremben aztán ott volt kiállítva maga a kódex is. Viszonylag kicsi, kb. A4-es formátumú könyv és tényleg gyönyörű a díszítése.

Ezt követően felmentem a régi könyvtárba, ami gyakorlatilag egy hosszú folyosószerű helyiség jobbra-balra nyíló ablakfülkékkel, amelyek két oldalán ott sorakoznak a könyvek.

A könyvtár - a tömeg itt is elég zavaró volt

Minden ablakfülkéhez egy-egy létrapár párosult, amivel a magasabban lévő könyvekhez fel lehet mászni. Az egy-egy fülkét elválasztó polcsorok végében egy-egy híres író, költő mellszobra állt. A helyiség közepén vitrinekben híres írek könyvei voltak kiállítva, illetve ismét megtaláltam Swift halotti maszkját. Nem akarok kötözködni, de minden halotti maszkon másképp néz ki ez a jóember. Arról már nem is beszélve, hogy az itt kiállított mellszobor, a könyvében szereplő róla készült rajz és a halotti maszk még véletlenül sem hasonlít egymásra, olyan, mintha három külön emberről készítették volna. De tényleg nem akarok kötözködni…

A helyiségnek egyébként fa, kupolás mennyezete volt, ugyanolyan sötétbarna, mint amilyenek a könyvespolcok. És az egész helyiségnek olyan igazi "öreg könyv" szaga volt. Imádtam!

A könyvtár után a shopban beszereztem a szokásos hűtőmágnest, aztán kiültem az épület elé és miközben élveztem a napsütést, benyomtam a második perecemet. 

Ezt követően megnéztem a velencei stílusban épült múzeumot kívülről (zárva volt), aztán az egyetem legrégebb, 1700-as évekből származó épületét (nem volt látogatható), majd megpróbáltam bejutni a kápolnába. Zárva volt. Egy fiatal sráctól megkérdeztem, hogyan juthatnék be, mire közölte, hogy attól tart, hogy csak akkor van nyitva, ha éppen mise van, ami legközelebb a következő napon 1-kor lesz, szóval… Mondtam, hogy köszi, de akkor én már éppen repülök hazafelé. Szintén megpróbáltam bejutni az ebédlőbe, ami legutoljára az 1980-as években került felújításra – szintén zárva volt.

Még egy kicsit bóklásztam az egyetem területén, hátha találok valami érdekeset, de aztán elindultam hajót nézni.

A hajó nem eredeti, hanem egy olyan hajó mása, ami annak idején a kivándorló íreket vitte Amerikába.

Jeanie Johnston nevű kivándorló hajó másolata

Ide azért vettem meg előre a jegyet, merthogy így olcsóbb volt, mintha helyben vásároltam volna meg. Hát mit ne mondjak, nem volt észvesztő látogatótömeg! Egy apuka a három fiával, egy másik apuka a fiával, meg egy házaspár a két lányukkal meg én. Ennyi.

Maga a hajó – hatalmas rajongója vagyok a vitorlásoknak -, nem volt nagy durranás. A fedélzeten alig lehetett bóklászni, lent a hajótestben csak néhány kabin volt megtekinthető, amiben kicsit ütött-kopott bábuk jelképezték az utasokat, illetve a hajó legénységét. Ahhoz képest, hogy nem olyan régen újították fel, az egyik figurának le volt törve az ujja és a helyén rikító rózsaszín festék volt…

Az idegenvezető bácsi viszont jópofa volt, és nagyon sokat mesélt arról, hogy az írek mikor és miért vándoroltak ki. Azt is megtudtam, hogy azért ezt a hajót építették meg, mert az eredeti hajón senki, soha nem halt meg. Márpedig a kivándorlókat szállító hajók utasainak kb. 60%-a (iszony szám!) meghalt a hajóút során a különböző betegségek, éhség stb. miatt. Az eredeti hajónak viszont nagyon rendes kapitánya volt, aki vigyázott a kivándorlókra, mi több egy nagyon képzett hajóorvos is volt a fedélzeten és soha nem szállítottak több utast, mint amennyit kényelmesen el lehetett szállásolni.

A hajó után beültem egy helyre kajálni, majd utána szép lassan visszaindultam a szállás felé a folyóparton.