Hát azt nem gondoltam volna, hogy ezen a május közepi napon azon fogok majd gondolkozni, hogy mégis hány termópulcsit csomagoljak? Iszony hideg volt és a pulóverek mellé további meleg holmikat pakoltam be, nehogy az amúgy is meglévő megfázásom rosszabbodjon.

Az indulás napján özönvízszerűen esett. Kicsit elbizonytalanodtam. Biztos, hogy én most akarok Bécsbe menni? De igazából annyira mehetnékem volt, hogy gondoltam, mit nekem egy kis eső, nem vagyok cukorból, megfázni már nem fogok, mert már rendesen köhögtem, majd csak lesz valahogy.

A busz pontosan indult. A jegyár teljesen korrekt volt (3800,-Ft odavissza - hát nem mostanában utaztam és akkor ez bevezető ár volt egy újdonsült busztársaságnál, ami szerintem azóta már nem létezik). A csomagért extra 300,-Ft-ot számoltak fel és a buszon, utazás közben, ingyen osztogattak kávét. Ezen meglepődtem, de gondoltam, egy új vállalkozásnak mindent meg kell tennie azért, hogy minél több utast szerezzen.

A busz nem állt meg csak a schwechati reptéren, aztán pedig a végállomáson, ami Bécsben a Déli pályaudvar mellett volt. Az út meglehetősen eseménytelen volt. Többnyire aludtam, illetve időnként néztem, hogy időjárás fronton mi a helyzet. Ahogy haladtunk kifelé, az eső elállt, de reménytelenül be volt borulva és erős szél fújt.

Érkezés után azonnal a szállásra mentem. A városháza mögött, egy kis utcában találtam egy teljesen korrekt árú szállodát. A metrómegálló kb. 5 perc séta távolságra volt. A szobát persze csak 1 után lehetett elfoglalni, de a táskámat ott hagyhattam a recepción, így sokkal kényelmesebben nézelődhettem a városban. A legtávolabbi kiszemelt látnivalóhoz ismét metróra szálltam. Az eső egyáltalán nem esett, viszont a viharos szél iszony hideg volt.

Az első látnivaló a Hadtörténeti Múzeum volt. Az épület nagyon tetszett, igazán mutatós.

A Hadtörténeti Múzeum bejárata

A két szinten Ausztria hadtörténete került bemutatásra. A belépéskor rögtön az aranyozott boltíves Hadvezérek csarnokában találta magát az ember.

Hadvezérek csarnoka az egyforma magas fehér márványszobrokkal

A csarnokban összesen 56 szobor áll. Ferenc József döntötte el egy rendelettel, hogy ki volt az a Monarchiabeli hadvezér, aki kiérdemelhette, hogy itt helyet kapjon. Jó volt Haynau és Windischgrätz mellett Zrínyi, Hunyadi és Nádasdy szobrát látni. 

Az alsó szinten egy általános kiállítás volt a Monarchia katonai múltjával kapcsolatosan. Nagyon jópofák ezek a monarchiabeli fejfedők! Gyönyörű címerek díszítik (attól függően, hogy az osztrák vagy a magyar seregben szolgált az illető, a Habsburg vagy a magyar címer látható rajtuk). Elméláztam, hogy vajon mennyire lehetett kényelmetlen? Elvégre mégiscsak egy fémből készült valamit tettek a fejükre! Kiállították Ferenc Ferdinánd autóját, amiben lelőtték, ott volt a ruhája kiterítve, amit a merényletkor viselt, és a fegyver, amivel a gyilkosságot végrehajtották. Valahogy olyan picinek tűnt. Mint egy játékpisztoly. És micsoda kálváriát indított el ez a jelentéktelen kézifegyver! Aztán találtam egy hatalmas ágyút, amibe a löveg közel akkora volt, mint én magam. Életemben nem láttam ilyen óriási jószágot, pedig pár hasonló darabbal sikerült már találkoznom.

Néhány teremben a Monarchia utáni korszakot mutatták be 1945-ig. Itt egész érdekes dolgok voltak. Egy német felderítő gép lógott a levegőben, a vitrinekben pedig német, illetve az osztrák fasiszták egyenruhái voltak láthatók.

Egy teljesen elkülönült részt kapott a Monarchia tengerészete. Csodaszép vitorláshajó modellek sorakoztak a tárlókban, illetve találtam egy hajókormányt, amelyik nagyobb volt, mint én. Vajon mekkora lehetett a hajó, amihez tartozott?

Az emeleti termekben a 30 éves háború, illetve a törökkel vívott csaták emlékeit állították ki. Ezek annyira nem voltak izgalmasak számomra, eltekintve egy török sátortól, amit valamelyik pasától zsákmányoltak.

A múzeum után átgyalogoltam egy parkon, aminek a túloldalán már a Belvedere palotái álltak. A parkban kerestem egy viszonylag szélcsendesebb zugot, ahol megettem az otthonról hozott szendvicsemet. Hát nem volt valami kellemes, mármint a hideg szélben való falatozás, és igencsak gyorsan végeztem. A nagyobbik Belvedere palotához érve rögtön a gyönyörű parkkal találkoztam. Nagyon szép volt annak ellenére, hogy az egyik virágcsoport már el-, a másik meg még nem virágzott.

A Felső Belvedere palota

A palotákat (merthogy kettő van) egyébként Savoyai Jenő építtette magának nyári rezidenciának. Halála után, mivel nem volt utóda, Mária Terézia vette meg és ide telepítette a Habsburgok művészeti kollekcióját. A nagyobbik, a Felső Belvedere Palota az első világháború után galériaként működött tovább, ennek ellenére több nevezetes esemény is köthető hozzá. Schuschnigg kancellár például 1938-ig rezidenciaként használta, de itt írták alá az első és a második bécsi döntést is. Most az Osztrák Galéria állandó kiállításait lehet benne megtekinteni, az egyik egy Klimt kiállítás volt. Láthattam többek között a leghíresebb, A csók képét is. Nem vagyok egy nagy festményrajongó, de a kiállítás tényleg szép volt. Klimtnek volt egy-két olyan képe, ami különösen tetszett (érdekes, hogy nem a jellegzetes aranyozott hátterűek voltak azok). Kár, hogy bent nem lehetett fényképezni, pedig maga az épület is gyönyörű volt. Sajnos a szobák nagy része úgy fest mint egy modern kiállítóterem, csak az eredetiben megmaradt mennyezetek emlékeztetnek arra, hogy az ember egy palotában jár. (Azért minden helyiségben találtam egy rajzot, ami azt ábrázolta, hogy hogyan is nézett ki az az eredeti állapotában.) 

Ezt követően átvágtam a parkon a kisebbik palota felé. Közben megcsodáltam a működő szökőkutakat.

Az egyik működő szökőkút, háttérben a nagyobbik palota

Itt mindjárt megtanultam, hogy széllel szemben az emberfia ne közelítsen működő szökőkutat, mert különben úgy fog kinézni, mintha nyakon öntötték volna egy vödör vízzel. A kisebbik palotában szintén festményekből volt kiállítás.

A kisebbik Belvedere palota, amely Ferenc Ferdinánd otthona volt

Miután ezt is megvizslattam, folytattam utamat a Karlskirche felé. A szerencsém elhagyott, merthogy szemerkélni kezdett az eső. Nem nagyon, de mivel a szél fújt, így tulajdonképpen az volt az érzésem, mintha mindenhonnan ömlene a víz. Azért nem tántorított el attól, hogy megnézzem a templomot. A teljes szépségét nem tudtam élvezni, mert éppen felújítási munkák folytak bent is, kint is, és sok helyen állványokat kellett kerülgetni. Érdekessége az épületnek, hogy 1918-ig udvari templomként szolgált. 

Karlskirche. Az előtte álló két oszlop a római Traianus oszlop másolata

Ezt követően megnéztem a pavilonokat, amelyek régen a metró bejáratok voltak (nagyon kis helyesek!), majd a szállás felé vettem utamat. Közben szembejött velem az Operaház, ami teljesen úgy néz ki kívülről, mint a budapesti (persze nem ez az egyetlen épület, amelynek a hasonmása Budapesten megtalálható).

Amikor megérkeztem a szállásra, bejelentkeztem, aztán megkaptam a kulcsomat. Kiderült, hogy a földszinten van a recepció meg az étkező, de maguk a szobák a szomszédos épület lépcsőházából nyílnak, ami teljesen olyan volt mint egy bérház lépcsőháza. Nagyon úgy festett, hogy a ház egyik emeletét alakították át szállodának. A kulcsot nem kellett leadni a recepción, mi több adtak egy kapukulcsot is, szóval az ember akkor jött-ment, amikor akart. Maga a szállás egyébként 3 csillagos volt, és egy kis szobácskát kaptam saját fürdőszobával. Elmajszoltam az utolsó hazai szendvicset, miközben a tévében megnéztem a híreket. Sajna csak osztrák adók jöttek be, szóval nem sokat értettem belőle. Annyi biztos volt, hogy valahol Salzburg környékén esett a hó. Mutatta a havas, ólomszürke felhős tájat. Rémes volt a látvány! Azért az nagyon durva, hogy május közepén még havazik...