Nem valami pozitív cím, amit az ember nagyon el akar olvasni. Mert ki akar a halálról olvasni? Arról meg pláne nem, hogy valaki hogyan akar véget vetni az életének. Mégis a kezembe került a könyv, mert sokat hallottam Coelhoról - jót és rosszat egyaránt. Mindenesetre eleget ahhoz, hogy azt mondjam, adok neki egy esélyt. A könyv rövid, így aztán úgy voltam vele, hogy akármilyen is, csak átrágom magam rajta...

Hát nem csak átrágtam magam rajta. Egy délután folyamán gyakorlatilag felfaltam az egész könyvet. Volt benne valami, ami magával ragadott. 

Veronika meg akart halni. Egy látszólag tökéletes élet ellenére öngyilkosságot kísérelt meg. Amikor magához tért, egy szanatóriumban találta magát, ahol nem teljesen "normális" emberekkel volt körbevéve. Aztán rövidesen kiderült, hogy ezek a nem "normális" emberek sokkal normálisabbak, mint a normálisok. Megismerkedik egy fiúval, aminek következtében másképp kezdte el látni a világot. Mit ne mondjak, elgondolkoztatott, ahogy ez a skizofrén fiú látta a világot! Sokszor megálltam, és újraolvastam egy-egy gondolatát. És persze feltettem a kérdés, akkor most tulajdonképpen ki a normális és ki a nem normális? Mennyire relatív ez a fogalom, hogy normális! Attól, hogy valaki másképp lát dolgokat, miért kell őt nem normálisnak titulálni?

És igen, ez a kérdés és az ehhez hasonló kérdések, amik felmerülnek a könyvben, mind, mind elég sablonosak, majdhogynem közhelyesek és mégis volt valami ebben a történetben, amiért mégsem váltak azzá. Valahogy úgy fogalmazott Coelho, úgy csavarta a történetet, úgy alakította a szereplők jellemét, hogy felemelte ezeket a sablonokat. 

Szóval T. Olvasó, csak ajánlati tudom a könyvet. A komor cím ellenére egy könnyed, de mégis elgondolkodtató történet.