Tudom, hogy sokan nem szeretik őt pont azért, amiért én igen: brutálisan nyers, őszinte és beszél olyan dolgokról is, amikről más nem akar vagy éppen nem mer. 

Ez a kötet első sorban a párkapcsolatokról szól, de mégis túlmutat azon, hiszen ahhoz, hogy valakinek jól működő kapcsolata legyen, ahhoz saját magát kell előbb rendbe tennie. Így tehát a könyv azt is részletesen boncolgatja, hogy mennyire nem vagyunk jól, mennyire a külsőségek számítanak. Ebből persze csaknem egyenesen következik, hogy a párkapcsolatokban valamiféle szerepjátszás következik be. Ezek persze nem újdonságok, máshol is lehet ezekről olvasni, hallani. Csernus ezeket a csaknem közhelyes kijelentéseket ízekre szedi és teljesen más szemszögből közelíti meg. Milyen mintákat, szerepeket hozunk otthonról, azt akaratlanul is hogyan másoljuk le a saját életünkre, a saját kapcsolatainkra. 

Egy-egy Csernus könyv befejezése után mindig kavarognak bennem a gondolatok, érzések. Néha kapok egy-egy magyarázatot, egy-egy mintát, de többnyire egy kérdéslavina indul el és szinte azonnal újrakezdeném olvasni a könyvet, hátha ott bújnak a válaszok, csak első olvasatra átsiklottam felettük. Szeretem visszaolvasni az okfejtéseit, szeretek megállni olvasás közben és néha napokig elmélázok egy-egy gondolatsor felett. 

Sajnos lehűlt a levegő és kellemetlen hideg szél fújt, de természetesen ez sem tartott vissza, hogy csavarogjak. Bemetróztam a belvárosba, hogy végigmenjek a Freedom Trail elnevezésű sétaúton, aminek a teljes hosszúsága körülbelül 4 km. A járdán vörös festékkel jelölik az útvonalat, szóval csak azt kellett követnem, nem volt szükségem térképre (azért persze volt nálam).

A séta összesen tizenhat látnivalót foglalt magába, amelyek valamilyen módon kapcsolódtak a függetlenségi harcokhoz. Töredelmesen bevallom, hogy én csak azokra a helyekre mentem el, amik érdekesebbeknek tűntek. Az Old State House-nál kezdtem, ahonnan a háború tulajdonképpen elindult, ugyanis itt hirdették ki, hogy a gyarmatok függetlenedtek az angol koronától.

A felhőkarcolók gyűrűjében az Old State House.

Ezután a bostoni mészárlás helyszíne következett, ahol az angol katonák lelőttek öt embert a tüntetők közül. Nagyon sajnálom az öt szerencsétlent, de azért kicsit erősnek tartottam a mészárlás szót használni erre az eseményre.

A következő hely viszonylag messze volt, még egy hídon is át kellett mennem, de megérte! Egy gyönyörű vitorlás hadihajót, a USS Constitutiont, járhattam be, amely több sikeres támadást hajtott végre angol kereskedelmi hajók ellen.

USS Constitution, amit 1797-ben bocsátottak vízre és ezzel a világ legrégibb, ma is működőképes hajója.

A pincétől a padlásig mindent megnéztem, ami megnézhető volt és nagyon tetszett! Mellette egy szárazdokkban ott állt egy modern romboló - sajnos, erre nem lehetett felmenni, pedig ez is érdekelt volna.

USS Cassin Young, amelyet 1943-ban bocsátottak vízre. Bevetették a második világháborúban és a koreai háborúban is, majd 1960-ban nyugdíjazták és ekkor került ebbe a szárazdokkba

Ezután hangulatos vöröstéglás házak között felkúsztam egy dombra, ahol egy, a washingtonihoz hasonló obeliszk, a Bunker Hill Monument állt (azért kisebb, mint a washingtoni, mindössze 67 m magas).

Az obeliszkhez vezető utca

Az obeliszket a függetlenségi háború első jelentősebb csatájának emlékére állították. Szerintem rém ronda és egyáltalán nem illik ebbe a környezetbe.

A Bunker Hill tetején álló obeliszk

294 lépcsőt (ha jól számoltam) másztam meg, hogy feljussak a tetejére. De megérte, mert gyönyörű volt a kilátás, ott volt előttem az egész belváros a felhőkarcolókkal.

Kilátás a városra az obeliszk tetejéről és még az idő is megjavult! A kép jobb oldalán látni a hidat, amin átkeltem.

Innen egy 1659-ben létrehozott temetőhöz mentem, amely a város második temetője volt. (A legrégebb megmaradt sír 1665-ös). Kicsit viccesen néztek ki sírkövek, mert olyanok, mintha palatáblákat szúrtak volna le a földbe. Egészen vékonykák voltak és nem tudom, hogy az időtől szürkültek meg vagy eredetileg is ilyen színük volt. 

Ennek a közelében állt az Öreg Templom, ami egy nagyon helyes kis épület. 1723-ban építették és Boston legrégibb temploma. Ami számomra nagyon érdekes és fura volt, hogy a templomban bokszok sorakoztak. (Valószínűleg nem ez a hivatalos nevük.) Kicsit olyanok voltak, mint a színházakban a páholyok: kis ajtón lehetett bejutni, bent padok voltak, és maximum 6-8 ember férhetett el bennük. Én még sosem láttam ilyet.

Innen hazafelé vettem az utamat, mert rendesen elfáradtam. Még betértem a piactérre, amit inkább össznépi kajáldának neveznék, mivel rengeteg fajta ételeket kínáló stand volt egymás hegyén-hátán iszony mennyiségű emberrel, így nagyon hamar eliszkoltam onnan. 

Nagyon vártam, hiszen ez a trilógia befejező kötete. Sajnos picit csalódott vagyok, mert az előző kötetekhez képest ez bizony egy kicsit unalmasra sikeredett. 

Az 1980-as évek hangulata tökéletes volt - bár néha már túlzásnak tartottam, hogy annyira ki lettek hangsúlyozva az akkori márkanevek. (Sokszor felesleges is, mert aki nem ismerte ezeket a termékeket, azoknak ezek semmit nem mondanak, aki meg ebben az időszakban élt, annak nem kell bemutatni őket.) A sorozat korábbi két főszereplője ezúttal háttérbe lett tolva, ami érthetetlen a számomra. Főleg úgy, hogy fel-feltűntek egy-egy rövid jelenetben, hogy valamilyen ötletet adjanak a folyamatban lévő nyomozáshoz, ami nélkülük nem igazán akaródzott megoldódni. Tehát bármennyire is mellőzve lettek, mégiscsak általuk haladt a történet előre. A főszereplővé előléptetett korábbi mellékszereplő viszont nem tudott központi figura lenni. Szimpatikus volt, szerethető, de mégsem olyan igazi ütős karakter.

A történet eléggé lassan folydogált, hiányoltam az igazi fordulatokat és izgalmakat, ennek ellenére mégsem volt unalmas a sztori, ami talán a rövidségének köszönhető.

Ismét egy hivatalos utazás miatt jutottam el Amerikába. Mivel nem volt közvetlen járat, így átszállással repültem. Ezúttal a párizsi reptér labirintusában sikerült csaknem elvesznem. Legalább egy jó negyedórát kellett gyalogolni egy helyi (vezető nélküli) metróhoz, ami elvitt ahhoz a terminálhoz, ahonnan a bostoni gép indult. Persze  mindezt úgy, hogy nem ismertem a helyet és ráadásul kb. 30-40 percem volt, hogy elcsípjem a járatot. De meglett! Hát a repülőút... Nem ecsetelem, mert rémségesen unalmas volt. Nagyon vacak filmeket játszottak, így aztán zenét hallgattam és olvastam.

A szálloda egészen elfogadható volt. Azért erre esett a választásom, mert közel volt a Kennedy Library-hez, ahová dolgozni mentem. Mivel kora délután érkeztem és ugye a jetleg elkerülésének első szabálya, hogy azonnal az aktuális idő szerint érdemes élni, miután elfoglaltam a szobát, elgyalogoltam a könyvtárhoz. Kellemes volt a közel félórás séta végig az óceán partján. 

Boston belvárosa  a nem annyira magas felhőkarcolókkal az óceán partjáról

Boston több félszigeten fekszik, számtalan kisebb-nagyobb öböllel. A kisebb öblök egyikének a partján sétálgattam, ahonnan ráláttam a belváros felhőkarcolóira. A séta végén pedig ott volt a Kennedy Library egy fehér, ultramodern - szerintem rémségesen ronda - épület.

A Kennedy Library az óceán partján.

Visszaérkezve a szállodába, a bárban vettem magamnak vacsit. Meglepően gazdag volt a kínálat és az árak is egészen elfogadhatóak voltak. Az út kimerített, így viszonylag korán elmentem aludni.

Másnap aztán mentem a könyvtárba dolgozni.

A Kennedy Library bejárata - hát innen sem volt szebb

Bent sem tetszett jobban az épület, nem volt olyan igazi könyvtár hangulata, minden túlságosan modern volt. A kutatóterem egy viszonylag kicsi, ablaktalan terem volt asztalokkal és székekkel. Mivel egy szál magam voltam, így kényelmesen szétpakolhattam a motyómat. 

A könyvtárnak volt egy szuper jó könyvesboltja, ahol sikerült beszereznem egy Hemingway novelláskötetet. Kennedyvel kapcsolatosan egy ingyenes, állandó kiállítást lehetett megtekinteni. Meglepően érdekes volt. Nem csak személyes (pl. az íróasztalát), hanem a hatvanas évekre jellemző tárgyakat is kiállítottak. Azért néhányuk meglepett meg elgondolkoztatott.

Egykor a vécék ajtaján szerepeltek ezek a feliratok. Azért döbbenetes, hogy a hatvanas években még létezett ilyen.

Az utolsó kiállított tárgy a berlini fal egy darabja volt. Nem gondoltam volna, hogy én még valaha fogom látni akár egy darabját is.

A berlini fal egy darabja

Előre bocsátom, hogy nagy David Garett rajongó vagyok, éppen ezért nagy várakozással vettem kezembe a könyvet. Nem csalódtam! 

Mindig is szerettem az életrajzokat, az önéletrajzokat meg különösen. Így sokkal jobban meg lehet ismerni az illető hírességet, pontosabban jobban bele lehet látni az életébe, a sikerek mögötti kudarcok, munka, próbálkozások, áldozatok sorába. Egy-egy ilyen típusú könyv elolvasása után nem csak az az érzésem, hogy jé, az illető is hús-vér ember, ne talán tán hasonló problémákkal küzd, mint én, de az is kiderül, hogy bizony a csillogás és a hírnév iszonyatosan sok negatívummal jár: végeláthatatlan próbák, lemondások, kezdeti sikertelenségek, majd később a hírnévvel a magánélet szinte teljes megszűnése, a folyamatos reflektorfény, ami elől nem lehet elmenekülni.

Ebben a könyvben is szerepel az a rögös út, ahogyan David rengeteg próba, csalódás és áldozat árán elért oda, ahol most van. Neki sem sikerült minden elsőre, sok helyen, sokszor kellett kilincselnie azért, hogy valaki először azt mondja neki, próbáljuk meg, hátha... Ő maga sem hitte, hogy ekkora sikert fog elérni ezzel a sajátos műfajjal, amit művel. 

A könyvben nem csak az életéről mesél, a küzdelmeiről, hanem egy különálló fejezetet szentel a hegedűknek, ami nem csak egy hangszer a számára. Ismeri az összes fajtát, elmagyarázza, hogy melyik, miért szól másképp és melyiket mikor szereti használni. Ráadásul gyűjti őket. Elmondása szerint, ha a kezébe adnak egy ismeretlen hangszert, a színéből,  a fa erezetéből és egy csomó egyéb, számomra teljesen ismeretlen részletből pontosan tudja, hogy ki, mikor, hol gyártotta. Azért ez nem semmi!

Tetszik a kötet felépítése, kicsit anekdotázós a stílusa, mintha csak egy kiadós vasárnapi ebéd után kezdene hozzá a meséléshez. Éppen ezért sokszor nem időrendben halad a történetével, vannak benne kitérők. Ez egyáltalán nem zavaró, sőt, ettől válik nagyon természetessé az egész. 

Egy extra dolog is jár a kötethez. Minden fejezet végén ott van egy QR-kód, amit beolvasva a fejezethez kapcsolódó fényképeket (többnyire családi tulajdonban lévők), illetve videókat lehet megnézni. Utóbbiak közül a legkorábbiak családi felvételek nem a legjobb minőségben, sokszor titokban filmezve, később aztán profi színvonalúak következnek különböző fellépésekről. Néha csak egy-egy szám, néha egy teljes koncert.

Mivel este indult a gépem haza, úgy döntöttem, hogy még bóklászom egy kicsit Madridban. Így találtam rá a San Miguel piacra, ahol természetesen körbenéztem. Az érdekessége, hogy a középkortól kezdődően működött ezen a területen valamiféle szabadtéri piac. 1916-ban aztán átadták az első épületet, így innentől kezdve már fedett helyen árulhatták a kereskedők a portékáikat. Gyakorlatilag egy gasztronómiai csoda a piac, mert a tengeri herkentyűktől kezdve mindenféle guszta kis szendvicseken át húsokat, sajtokat kínáltak.

A legjobban talán a sonkás pult tetszett. Hatalmas, legalább méteres sonkák sorakoztak valamiféle satuszerűségben. Nagyon gusztán néztek ki! Ha jött a vevő, megmondta, melyikből és mennyit kér. (Persze voltak előre csomagolt adagok is.) A hentes látványosan megélezte csaknem szamurájkard hosszúságú késeit, majd kicsit teátrális mozdulatokkal szeletelni kezdett. De hogyan!!! Papírvékony szeletek omlottak a tálkára. Egyetlen egy sem volt szakadt, vagy ne talán tán vastagabb a másiknál. Miután megvolt, szépen becsomagolta és átadta a vásárlónak. (Azért a háttérben ott volt egy gépi szeletelő is, gondolom ez a kézi szeletelés inkább turistacsalogató látványosság.)

A sonkapult a piacon

Miután végigjártam a piacot, elsétáltam a Tengerészeti Múzeumhoz, amely a spanyol tengerészet történetét mutatja be a XV. századtól napjainkig. Nagy rajongója vagyok a vitorlás hajóknak, így aztán kellőképpen kigyönyörködhettem magam a számtalan modellben. Hihetetlenül szépek voltak. Azt hiszem, csak akkor tetszettek volna jobban, ha élőben láthatom néhányukat. 

Egy modell a sok közül

Ezután még szerettem volna tovább bolyongani, de sajnos ez a tervem meghiúsult. Nem, ezúttal nem hózápor húzta keresztbe a számításomat, hanem az eső. Mintha nyár közepén lettünk volna, olyan felhőszakadások zúdultak a városra. Így aztán amilyen gyorsan csak tudtam, visszamenekültem a szállodába. Komótosan összepakoltam, aztán idő előtt elindultam a reptérre. 

Keveset tudtam róla, így sok minden újdonság volt számomra a könyvben. Annál is inkább, mert az írónak sikerült hozzáférnie olyan dokumentumokhoz, fényképekhez, amelyek Göring személyes tulajdonában voltak. 

Ha röviden akarnám jellemezni a személyiségét: önző, nagyzoló, hazárdírozó. Jó ideig csak sodródott az árral, aztán rátalált Hitlerre. Kezdetben teljes mellszélességgel kiállt mellette, Hitler nagyon sok döntését ő vitte át a gyakorlatba. Az viszont újdonság volt a számomra, hogy ő egyáltalán nem akart háborút. Tetszett neki és támogatta a harc nélküli területszerzést (anschluss, Csehország felosztása), de Lengyelország és pláne a Szovjetunió megtámadását nem támogatta. Hogy miért? Mert nagyon is kényelmes élete volt. Fényűző életvitelével kiemelkedett  a többi náci vezető közül. Értékes festményeket, tárgyakat - nem gyűjtött, jobb szó rá a halmozott fel. Mert azért mégis csak profitált abból, hogy Párizs német kézre került. Odautazott és összeszedett számtalan értékes festményt. De nem csak tárgyakat halmozott. Rengeteg hivatalt és titulust (meg persze az ezekkel járó honoráriumot) is bezsebelt. Néhány fotón úgy pózol, mintha az egész világ az övé lenne.  

A gyűjtőszenvedélye és a kényelmes élet szeretete (na, meg morfiumfüggősége) következtében elhanyagolta teendőit. Szerintem a hanyagsága hozzájárult ahhoz, hogy a német légierő fokozatosan elvesztette a fölényét, a háború végére pedig gyakorlatilag használhatatlanná vált. Ugyan pilóta volt az első világháborúban, de ez nem jelentette azt, hogy értett volna a légierő irányításával kapcsolatos teendőkhöz: szervezés, fejlesztés, kiképzés stb. Amikor tényleges problémákkal került szembe, másra hárította a felelősséget és sokszor egyszerűen lelépett a vidéki birtokára. Válságos pillanatokban nem egyszer inkább vadászni ment ahelyett, hogy szembe nézett volna a problémákkal.

Érdekes, hogy Hitler is látta, hogy Göring mennyire megváltozott, mégis sokáig nem bírálta, aztán mégis megtette, de nem változtatott azon, hogy Göring a helyettese volt. Amikor minden veszve volt már, és Hitler ott ült a bunkerében, akkor Göring üzenetet küldött neki, hogy átveszi az ország irányítását, amennyiben Hitler korlátozva van ebben. (Göring ekkor a vidéki birtokán próbálta túlélni a háborút minden értelemben: harcok azon a területen mérsékelten voltak és tárgyalásokat kezdeményezett a szövetségesekkel, hogy különbékét kössön.) Hitler az üzenetet árulásnak könyvelte el, és csak ekkor váltotta le Göringet. Persze, ez már egy kissé komikus döntés volt, hiszen a birodalom szétesett, napok voltak csak hátra attól, hogy a nácik letegyék a fegyvert.

A háborút követő nürnbergi perben ő volt az első számú vádlott, hiszen az elfogott náci vezető közül neki volt a legmagasabb rangja. Érvelt, arrogáns volt és lekezelő, szerintem azt hitte, megússza. Amikor ráébredt, hogy nem, akkor öngyilkosságot követett el. 

Hűvös volt megint, szóval a termópulcsik ismét felkerültek rám. A cél ezúttal Segovia volt, tehát ismét buszoztam. Az út során a távolban, amerre mentünk, havas hegyeket láttam. Gyönyörű volt, ugyanakkor nem volt valami túl biztató...

A város azonnal magával ragadott: az épületek, a különböző kisebb, nagyobb templomok, a hangulatos terek és utcák - minden nagyon szerethető volt. Az óváros szélén ott húzódik egy épen maradt római vízvezeték. Valami hihetetlen, ahogy ott áll a házak között.

A vízvezeték ezen a téren a legmagasabb, 28,5 méter

Egy tér egyik oldalán egyszer csak előbukkan a házak közül, végig húzódik a téren uralva azt, aztán a másik oldalon ismét eltűnik az épületek között. Nem romos, nem kell hozzáképzelni, hogy hogyan is nézhetett ki anno, hanem ez a vízvezeték ott áll a teljes, eredeti valójában. Egyszerűen lenyűgöző az egész. Valószínűleg azért maradt meg ennyire jó állapotban, mert az első és második század fordulóján épülhetett. A várostól 17 km-re van egy forrás, onnan szállította a vizet. 

A tér mindkét oldalán lépcsők vezetnek fel a vízvezeték mellett. Innen jól látszódnak a gránittömbök, amikből építették.

A térről egy olyan nagyon igazi spanyol kis kanyargós utcán lehetett tovább haladni az óváros belsejébe: kiugró, díszes ablakok, nem egy helyen látszottak a mór építészet elemei, hangulatos erkélyek, boltocskák (3-4 embernél több nem igazán tudott egyszerre bent tartózkodni), kávézók. Aztán egyszer csak kijutottam a Fő térre. Csinos, néhány emeletes épületek álltak körben, köztük a városháza és egy színház. A földszinteken kis boltok, éttermek, kávézók üzemeltek. De a legfontosabb és legszebb épület a teret lezáró katedrális volt. Érdekes, hogy a hátsó része néz a tér felé, nem a főbejárata. Viszont így látni a gyönyörűen megépített tetőszerkezetét a kis tornyokkal.

A XVI. században épült katedrális. És a nap is kisütött!

Ez az utolsó Spanyolországban épített gótikus katedrális. Az épület kívül, belül meseszép. 

A katedrális apszisa

Miután megnéztem a katedrálist, a közelében beültem egy kis vendéglőbe, ahol a napi menüt rendeltem: valamilyen kasztíliai levessel kezdtem (tojással, sonkadarabokkal), aztán egy ízletes szósszal nyakon öntött enyhén sós húsi következett és az egészet egy finom tiramusival zártam. Az étterem ablakából a katedrálisra láttam, így aztán tovább gyönyörködhettem a szépségében. Az már kevésbé nyerte el a tetszésemet, hogy beborult az ég.

A kellemes ebéd után tovább sétáltam a városban, és hamarosan megérkeztem a várhoz. Azonnal beleszerettem már csak a kinézetébe is! Mert volt egy egészen fura tornya és egyáltalán nem olyan klasszikus vár kinézettel rendelkezett.

A vár. A középső, meglehetősen monstrum torony II. János kasztíliai királyról kapta a nevét

Már a római időkben volt itt egy erőd, erre épült rá a középkori vár, amit többször átalakítottak az évszázadok során és így nyerte el a mai kinézetét.  

Ma Hadtörténeti Múzeumként működik, így aztán számos középkori fegyver (kardok, pisztolyok, lándzsák, stb.) és páncél tekinthető meg jó néhány teremben.

Harcra kész páncélos lovag

Emellett természetesen néhány eredeti pompájában helyreállított szobát és termet is meg lehetett nézni: a régi palota nagyterme (iszlám stílusú díszítéssel, meglehetősen puritán a többi helyiséghez képest), trónterem (egy hatalmas trónnal, vörös brokátokkal), királyi hálószoba, királyi szalon (hihetetlen aranyozott, kazettás mennyezettel), egy pici kápolna (inkább egy kisebb szobához hasonlított, amiben volt egy oltár).  

A Királyi szalon aranyozott mennyezete. Körben a spanyol uralkodók szobrai láthatók.

Az épületből nem egy helyen ki lehetett menni kisebb teraszokra, bástyákra, ahonnan a környező vidékben gyönyörködhetett az ember. Az egyik nagyobb teraszon egy rendezett kis kertecske húzódott meg a tornyok tövében. (Sajnos le volt zárva a látogatók előtt.)

A város annyira hangulatos volt, hogy a fő attrakciók megtekintése után úgy gondoltam, hogy még bóklászom egy kicsit, de egy váratlanul nyakamba zúduló hózápor ezt megakadályozta. Nem esett, hanem szakadt, ráadásul a szél összevissza kavarta a hópelyheket, sokszor az orromig nem láttam. Ez azt jelentette, hogy rövidesen célba vettem a buszpályaudvart, aztán az első busszal visszatértem Madridba. (Szerencsére nem kellett sokat várni rá.) Útközben végig esett a hó, csak valahol a főváros határában állt el.

A katedrális a kavargó hóesésben

Ismét egy jól felépített krimi az írónőtől. Nem volt nagyon izgalmas (a sorozat korábbi köteteihez viszonyítva), de kellemesen szórakoztatott az egy-két csavar, az ismételten párhuzamosan futó szálak, amelyek a könyv vége felé szépen összefonódtak és kirajzolódott a teljes történet. 

Szerintem azért népszerű az írónő ezen sorozata, mert a főhősök nagyon emberiek. Nem szupererővel és -képességgel rendelkező valakik, hanem olyanok, mint mi, Olvasók. Vannak problémáik, tragédiáik, örömeik, teljesen átlagos életet élnek. 

Tetszik, hogy mindig van egy évtizedekkel korábbi történet, ami látszólag egyáltalán nem függ össze semmivel sem. Aztán addig csűri, csavarja a sztorit az írónő, hogy egyszerre csak kiderül, hogy miként hatott a múlt az aktuális eseményekre. 

Ahogy említettem, ebben a regényben is párhuzamosan több szálon futott a cselekmény. Máskor szépen minden a helyére kerül, most viszont az egyik eseménysor számomra elvarratlan maradt. És ez az elvarratlan szál több kérdést is felvetett: megúszhatta a gyilkos a tettét vagy sikerült börtönbe juttatni? És mi lett a gyerekekkel? 

Persze az is lehet, hogy a sorozat következő kötetében meglesz erre a válasz, hiszen az előző is egy olyan történéssel ért véget, aminek a következményeivel ez a kötet kezdődött. 

Egy újabb Madridon kívüli kirándulás. Ismét hűvös volt, szóval rendesen beöltöztem, bár a buszon nem volt hideg. Egyébként nagyon jól szervezettek a buszjáratok. Pontosak, kényelmesek és tényleg el lehet jutni velük a legfontosabb látnivalókhoz.

Terveztem, hogy az Elesettek Völgyébe is ellátogatok, hiszen az El Escorial közelében található. Ott van az a hatalmas kereszt a hegytetőn, illetve a sziklakápolna Franco sírjával, de a völgy évek óta zárva - felújítás miatt. Ez persze elég furán hangzott, de utólag egy spanyoltól megtudtam, hogy azért zárták le, mert eléggé kellemetlen, hogy Franco sírja egy ilyen reprezentatív helyen található. Mégiscsak egy fasiszta vezető volt, akihez több ezer spanyol halála köthető. (Időközben aztán exhumálták Francót és a felesége mellé temették Madrid külvárosában, úgyhogy most nem tudom, hogy a völgy látogatható-e vagy sem.)

Így aztán csak az Escorialt néztem meg, ami királyi palota és kolostor. Az építésekor azt hiszem, nem igazán törődtek még az ablakok szigetelésével (vagy mert nyári palotának szánták?), de elképesztő hideg volt az épületben, és némely termekben szó szerint fütyült a szél. Az épület egyébként eléggé erőd jellegű: vastag falak, viszonylag kis ablakokkal, masszív tornyokkal. Nem egy barátságos hely.

Az Escorial épülettömbje

Bent sajnos ismét nem lehetett fényképezni. A szobák kevésbé voltak díszesek, mint a madridi palota belseje, soknak az ablakai a belső parkra nyíltak. Az épülethez tartozik egy impozáns templom is. Ennek a kriptájában található a spanyol uralkodók nyughelye.

Egy zugfotó a kripta bejáratáról

Nem olyan díszes, mint a bécsi Habsburgoké. Egy viszonylag tágas, köralakú helyiség, amelynek a falába mélyedések vannak, mintha "polcok" lennének, és ott sorakoznak egymás felett a királyi család tagjai egyszerű, egyforma szarkofágokban. (Igazság szerint a koporsók elrendezése egy kicsit hasonlított a római katakombákban látottakhoz. Ott vájtak a járatok falába egymás fölé mélyedéseket, amelyekbe a koporsókat helyezték annak idején.) Érdekesség, hogy az elhunyt királyi gyerekeket egy külön helyiségben temették el. Míg a "felnőttek" kriptája fekete és vörös márványból készült aranyozott díszítéssel, a "gyerekeké" hófehér.

Említésre méltó még az épület barokk könyvtára. A mennyezetét csodaszép freskók díszítették, a sötétbarnára pácolt könyvszekrények a falak mentén álltak. Igazából ezen szekrények eléggé kicsik voltak a helyiség méretéhez képest. Nem mondom, hogy nem volt szép, de valahogy eléggé személytelen volt a hely. Hiányzott az az érzés, hogy na, akkor én most bekuporodnék ebbe vagy abba a sarokba, aztán hagyjon mindenki olvasni.  

Miután megnéztem az épületkomplexumot, beültem egy közeli étterembe egyrészt melegedni, másrészt ebédelni. A városka egyébként nagyon hangulatos - már amit láttam belőle a buszmegállóból jövet-menet -, jó lett volna egy kicsit bóklászni, de a kellemetlen hideg szél miatt ehhez nem igazán volt kedvem. Így aztán ebéd után felültem a buszra és irány vissza Madridba.