Ha már Bostonban jártam, akkor úgy gondoltam, hogy a Harvard Egyetemre is ellátogatok, amely az USA légrégebb óta működő egyeteme. Az időjárás egyáltalán nem kedvezett nekem. Úgy tűnt, a tavasz menekülőre fogta a dolgot, mert ronda, szürke reggelre ébredtem. Hűvös volt, és fújdogált a szél is.

A helyi vonatjárattal kb. 20 perc alatt meg is érkeztem az úticélomhoz. Menetközben el kezdett esni az eső, majd az esőből hó lett. Finoman szólva sem volt kirándulóidő!

Azért elbóklásztam egy kicsit az egyetemen, amelyet 1636-ban alapítottak és eredetileg New College-nak hívták. A mai nevét John Harvadról kapta, aki nem csak itt tanult, de az intézmény támogatója is volt. (Egyébként Londonban született.)

John Harvard bronzszobra - itt épp szünetet tartott a havazás. 

Az egyetem hangulatos. Két-, háromemeletes, többnyire vöröstéglás épületek sorakoztak a kellemes, parkosított területén.

A híres bal cipője a szobornak, amely egészen fényes az egyetemisták simogatásától, merthogy a babona szerint szerencsét hoz.

Egy egészen picit azért csalódott voltam. Valahogy többet vártam ettől a helytől. Lehet, hogy azért volt hiányérzetem, mert szinte alig láttam egy-két embert lézengeni. Nem tudom, hogy az idő miatt, esetleg mindenki órán volt, vagy épp ellenkezőleg, tanítási szünet volt. Talán másképp éreztem volna, ha valamelyik épületbe bejuthatok. Csak az egyetem kápolnája volt nyitva a kiváncsiskodók előtt, azt természetesen megnéztem, egy egyszerű templomocska. Összességében tetszett minden, de nem volt egy olyan igazi nagy hűha élményem.  

A kellemetlen szél és a hózápor miatt rettenetesen átfagytam. Láthatóan a helyieket az időjárás egyáltalán nem zavarta. Egy egyetemista rövid ujjú pólóban, rövidnadrágban, zokni nélkül, egy sportcipőben sétálgatott. Egyáltalán nem sietett, csak kényelmesen ballagott, mintha nem is kavarogtak volna körülötte a masszív hópelyhek. Én kénytelen voltam beugrani a közelben található shopping centerbe, ahol vettem magamnak jó kis meleg harisnyát, mert lefagyott a lábam. Ezen kívül egy baseball sapkát is vásároltam, mivelhogy a kavargó hóesésben hiába vettem fel a kapucnit, állandóan tiszta víz lett a szemüvegem, és nem láttam semmit sem. A sapkán ott díszelgett a Harvard logója, így aztán majdnem úgy néztem ki, mint egy igazi harvardi egyetemista.

Ha már a shopping centerben voltam, megebédeltem, majd egy mosdóban felvettem a harisnyát, csak ezek után merészkedtem ismét ki a szabadba. 

Visszavonatoztam Bostonba, és hogy azért a pocsék idő ellenére mégiscsak lássak valamit, elmentem a természettudományi múzeumba. Hát nem azt mondom, hogy ez volt életem legnagyobb élménye, de azért volt egy-két érdekes dolog. Tetszett, hogy nagyon sok mindent kisebb kisérletekkel ki lehetett próbálni (például villámlás). A hely tele volt zsibongó, fel-alá rohangászó gyerkőcökkel, akik nagy élvezettel nyomkodták a gombokat, húzkodták a karokat ezen kísérleteknél. Aztán volt például egy életnagyságú T-Rex (azért nagyon mű volt...) az őslények illetve fossziliákról szóló kiállítás területén. Láttam egy 2000 éves fa keresztmetszetét meg egy-két egyéb érdekes dolgot. De mindenekelőtt meleg volt!

A 2000 éves fa

Ezután visszaindultam a szállásra. A havazásból ismét eső lett, de nem volt túl sok kedvem további városnézésre ebben az ítéletidőben. Visszatérve a szállodába, ettem egy francia hagymalevest, ami nagyon jól esett (meleg és finom volt, de semmi köze nem volt az igazi francia hagymaleveshez).

Rengeteg előítélettel kezdtem neki a könyvnek. Nem csak azért, mert Speer Hitler bizalmasa volt, hanem egy brit hadnagy által írt másik könyv is befolyásolt. Ez a hadnagy részt vett a nürnbergi per periratainak összeállításában, tehát nagyon sok dokumentumot áttanulmányozott, beszélt a tanúkkal, fotókat, videókat látott. Szerintem sok olyan információról is tudomása volt, amit végül nem használtak fel a per során. Ez a hadnagy azt mondta, hogy Speer ügyesen játszott a bírókkal, mert ő volt az egyetlen vádlott, aki bűnösnek vallotta magát, de emellett persze hasonlóképpen védekezett, mint a többiek, hogy parancsot teljesített, hogy erről vagy arról fogalma sem volt és egyébként is... A hadnagy úgy vélte, hogy Speer miniszterként nagyon is tisztában volt mindennel, éppen ezért halálbüntetést érdemelt volna. Hogy miért kapott csak 25 évet? A hadnagy szerint pont azért, mert egyetlen vádlottként beismerte, hogy bűnös, eljátszotta a "jó" náci szerepét.

Szóval ezek tudatában kezdtem el olvasni a meglehetősen vaskos kötetet. Ahogy haladtam előre, úgy osztottam egyre inkább a brit hadnagy véleményét. 

Annak ellenére, hogy egy monoton börtönéletről szól, egyáltalán nem unalmas a könyv. Érdekes volt belelátni ennek az embernek a legbelsőbb gondolataiba.

Nagyon sokszor le kellett tennem a könyvet, mert mérhetetlenül dühös lettem. Speer folyamatosan panaszkodott a börtön szabályai miatt, holott a körülményekhez képest egyáltalán nem volt rossz sora és minduntalan az jutott eszembe, hogy a náci börtönökben, koncentrációs táborokban raboskodóknak az alapvető emberi jogaikat sem vették figyelembe. Dühös voltam, mert Hitlerről olyan pozitívan beszélt, mintha csak egy nagybácsiról anekdotázott volna, akinek hát igen, volt egy-két negatív vonása is, de azért alapvetően mégiscsak egy rendes ember. A huszadik év környékén egyetlen egyszer eljutott odáig, hogy bírálta őt valamiért, de szinte azonnal fel is mentette. Ez nem csak feldühített, hanem ledöbbentett. Ennyi idő után sem látta, hogy micsoda szörnyeteget szolgált?

Egy másik alkalommal elfilozofált azon, hogy mi lett volna belőle, ha nem találkozott volna Hitlerrel. Beismerte, hogy akkor egy középszerű építész vált volna belőle. Így viszont hatalma volt. Ez volt a legérdekesebb, hogy a náci idők alatt sok, a nácik számára fontos épület az ő tervei alapján készült, de nem is ezeket emelte ki, hanem a hatalmat, a posztot, amit elért, és hogy mennyire tetszett ez neki, mennyire élvezte ezt. 

Valahol olvastam, hogy a hosszú vagy életfogytiglani büntetés súlyosabb, mint a halál, mert az évek folyamán szembesül a fogvatartott sok mindennel és megváltozik. Nos, Speer nem változott meg. Aggódott azon, hogy mint építész nem tudott fejlődni, mert hiába olvasta a legújabb kiadványokat és próbált lépést tartani a fejlődéssel, képtelen volt erre. Egyetlen egyszer nem írta le azt, hogy sajnálta volna, hogy köze volt egy olyan rendszerhez, amelyhez milliók halála köthető. Egyetlen egyszer nem merült fel benne, amikor a börtönlétre panaszkodott - annak ellenére, hogy háromszor kapott enni, sétálhatott a kertben, kertészkedhetett, olvashatott, engedélyt kapott az emlékiratai megírására, látogatókat fogadhatott -, hogy azoknak az embereknek, akiket az a rendszer küldött börtönbe, amelyben ő jelentős pozíciót töltött be, a legalapvetőbb szükségleteiktől is meg voltak fosztva. Azok az emberek nem kaptak rendesen enni, halálra dolgoztatták őket, éjszakára fűtetlen barakkokba zsúfolták be őket. Nem számolhatták a napokat a szabadulásig, ahogy ő tette, mert nem volt szabadulás. A túlélés csaknem csodaszámba ment. 

Így tehát a könyv végére maximálisan egyetértettem a brit hadnaggyal. A per során tanúsított megbánás színjáték volt Speer részéről, csak el akarta kerülni a bitófát, valójában semmit nem bánt meg. Sőt...

Salemről és az ottani boszorkányüldözésről elég sok mindent lehet hallani, ezért gondoltam, hogy ha már Bostonban vagyok, akkor elmegyek oda is. A pályaudvar felé menet útba ejtettem a holocaust emlékhelyet, amelynek létrehozása egy holocaust túlélő nevéhez köthető.

Az emlékhely a felhőkarcolók tövében

Hat üvegből készült torony áll egymás mellett, amelyek alatt át lehet sétálni. A hat torony a hat legfontosabb koncentrációs tábort szimbolizálja (Majdanek, Chelmno, Sobibor, Treblinka, Belzec és Auschwitz-Birkenau). Mindegyik tornyon számok láthatók, a táborban meghalt zsidók azonosítási számai.

A számok...

Emellett túlélőktől származó idézetek is olvashatók az üvegfalakon.

"Semmi sem a miénk többé. Elvették a ruhánkat, a cipőnket, még a hajunkat is. Ha beszélünk, nem figyelnek ránk. És ha figyelnek, nem értenek. Még a nevünket is elvették. A számom 17517. A bal karomon viselem ezt a tetoválást a halálomig."

Nehéz az ilyen helyek esetében megtalálni a megfelelő jelzőt: egyszerű és tényszerű volt az egész és pontosan ezért nagyon kifejező.

A vonat kényelmes volt, olyan félóra alatt értem Salembe. Összességében iszony csalódott voltam a hely miatt. Ugyebár azért mentem, mert annyi mindent lehet hallani, olvasni a salemi boszorkányokról. Nos, rögtön két boszorkányos múzeum kapuján fennakadtam, merthogy zárva voltak. Megtaláltam Salem legrégibb templomát, igaz, ez is zárva volt.

Az egyik boszorkány múzeum, ami zárva volt. 

Aztán rábukkantam egy temetőre, amely hasonlóan nézett ki, mint előzőnap Bostonban. Végre volt egy nyitva tartó múzeum, amelyben viaszbábuk segítségével nagyjából bemutatták a salemi boszorkányper eseményeit - nem rágtam le a tíz körmömet az izgalomtól. Ezután egy, a boszorkányság történetet bemutató helyen kötöttem ki. Ha azt mondom, rémes volt, akkor nagyon finom voltam. Iszony bugyuta volt az egész, pedig szerintem ez egy olyan hálás téma, amiről nagyon érdekesen/viccesen lehetne mesélni. 

Miután itt végeztem, rendesen ki kellett lépnem, hogy elérjem a bostoni vonatot. A következő ugyanis 3 órával később indult, és én ezen a rémséges helyen egyetlen percet sem akartam tovább időzni.

Visszatérve Bostonba, megnéztem az akváriumot. Ez viszont nagyon érdekes volt. Láttam cápákat, pingvineket, mindenféle óriás és kevésbé óriás halakat, ráját, polipot. Gyönyörűek voltak a különböző tengeri növények a hihetetlen színvilágukkal.

Elég félelmetes volt, ahogy úszott felém még úgy is, hogy ott volt az üvegfal köztünk.

Ezután visszatértem a hotelbe, mert ugyan egész nap sütött a nap, de nagyon hűvös volt, szóval teljesen átfagytam. 

Tudom, hogy sokan nem szeretik őt pont azért, amiért én igen: brutálisan nyers, őszinte és beszél olyan dolgokról is, amikről más nem akar vagy éppen nem mer. 

Ez a kötet első sorban a párkapcsolatokról szól, de mégis túlmutat azon, hiszen ahhoz, hogy valakinek jól működő kapcsolata legyen, ahhoz saját magát kell előbb rendbe tennie. Így tehát a könyv azt is részletesen boncolgatja, hogy mennyire nem vagyunk jól, mennyire a külsőségek számítanak. Ebből persze csaknem egyenesen következik, hogy a párkapcsolatokban valamiféle szerepjátszás következik be. Ezek persze nem újdonságok, máshol is lehet ezekről olvasni, hallani. Csernus ezeket a csaknem közhelyes kijelentéseket ízekre szedi és teljesen más szemszögből közelíti meg. Milyen mintákat, szerepeket hozunk otthonról, azt akaratlanul is hogyan másoljuk le a saját életünkre, a saját kapcsolatainkra. 

Egy-egy Csernus könyv befejezése után mindig kavarognak bennem a gondolatok, érzések. Néha kapok egy-egy magyarázatot, egy-egy mintát, de többnyire egy kérdéslavina indul el és szinte azonnal újrakezdeném olvasni a könyvet, hátha ott bújnak a válaszok, csak első olvasatra átsiklottam felettük. Szeretem visszaolvasni az okfejtéseit, szeretek megállni olvasás közben és néha napokig elmélázok egy-egy gondolatsor felett. 

Sajnos lehűlt a levegő és kellemetlen hideg szél fújt, de természetesen ez sem tartott vissza, hogy csavarogjak. Bemetróztam a belvárosba, hogy végigmenjek a Freedom Trail elnevezésű sétaúton, aminek a teljes hosszúsága körülbelül 4 km. A járdán vörös festékkel jelölik az útvonalat, szóval csak azt kellett követnem, nem volt szükségem térképre (azért persze volt nálam).

A séta összesen tizenhat látnivalót foglalt magába, amelyek valamilyen módon kapcsolódtak a függetlenségi harcokhoz. Töredelmesen bevallom, hogy én csak azokra a helyekre mentem el, amik érdekesebbeknek tűntek. Az Old State House-nál kezdtem, ahonnan a háború tulajdonképpen elindult, ugyanis itt hirdették ki, hogy a gyarmatok függetlenedtek az angol koronától.

A felhőkarcolók gyűrűjében az Old State House.

Ezután a bostoni mészárlás helyszíne következett, ahol az angol katonák lelőttek öt embert a tüntetők közül. Nagyon sajnálom az öt szerencsétlent, de azért kicsit erősnek tartottam a mészárlás szót használni erre az eseményre.

A következő hely viszonylag messze volt, még egy hídon is át kellett mennem, de megérte! Egy gyönyörű vitorlás hadihajót, a USS Constitutiont, járhattam be, amely több sikeres támadást hajtott végre angol kereskedelmi hajók ellen.

USS Constitution, amit 1797-ben bocsátottak vízre és ezzel a világ legrégibb, ma is működőképes hajója.

A pincétől a padlásig mindent megnéztem, ami megnézhető volt és nagyon tetszett! Mellette egy szárazdokkban ott állt egy modern romboló - sajnos, erre nem lehetett felmenni, pedig ez is érdekelt volna.

USS Cassin Young, amelyet 1943-ban bocsátottak vízre. Bevetették a második világháborúban és a koreai háborúban is, majd 1960-ban nyugdíjazták és ekkor került ebbe a szárazdokkba

Ezután hangulatos vöröstéglás házak között felkúsztam egy dombra, ahol egy, a washingtonihoz hasonló obeliszk, a Bunker Hill Monument állt (azért kisebb, mint a washingtoni, mindössze 67 m magas).

Az obeliszkhez vezető utca

Az obeliszket a függetlenségi háború első jelentősebb csatájának emlékére állították. Szerintem rém ronda és egyáltalán nem illik ebbe a környezetbe.

A Bunker Hill tetején álló obeliszk

294 lépcsőt (ha jól számoltam) másztam meg, hogy feljussak a tetejére. De megérte, mert gyönyörű volt a kilátás, ott volt előttem az egész belváros a felhőkarcolókkal.

Kilátás a városra az obeliszk tetejéről és még az idő is megjavult! A kép jobb oldalán látni a hidat, amin átkeltem.

Innen egy 1659-ben létrehozott temetőhöz mentem, amely a város második temetője volt. (A legrégebb megmaradt sír 1665-ös). Kicsit viccesen néztek ki sírkövek, mert olyanok, mintha palatáblákat szúrtak volna le a földbe. Egészen vékonykák voltak és nem tudom, hogy az időtől szürkültek meg vagy eredetileg is ilyen színük volt. 

Ennek a közelében állt az Öreg Templom, ami egy nagyon helyes kis épület. 1723-ban építették és Boston legrégibb temploma. Ami számomra nagyon érdekes és fura volt, hogy a templomban bokszok sorakoztak. (Valószínűleg nem ez a hivatalos nevük.) Kicsit olyanok voltak, mint a színházakban a páholyok: kis ajtón lehetett bejutni, bent padok voltak, és maximum 6-8 ember férhetett el bennük. Én még sosem láttam ilyet.

Innen hazafelé vettem az utamat, mert rendesen elfáradtam. Még betértem a piactérre, amit inkább össznépi kajáldának neveznék, mivel rengeteg fajta ételeket kínáló stand volt egymás hegyén-hátán iszony mennyiségű emberrel, így nagyon hamar eliszkoltam onnan. 

Nagyon vártam, hiszen ez a trilógia befejező kötete. Sajnos picit csalódott vagyok, mert az előző kötetekhez képest ez bizony egy kicsit unalmasra sikeredett. 

Az 1980-as évek hangulata tökéletes volt - bár néha már túlzásnak tartottam, hogy annyira ki lettek hangsúlyozva az akkori márkanevek. (Sokszor felesleges is, mert aki nem ismerte ezeket a termékeket, azoknak ezek semmit nem mondanak, aki meg ebben az időszakban élt, annak nem kell bemutatni őket.) A sorozat korábbi két főszereplője ezúttal háttérbe lett tolva, ami érthetetlen a számomra. Főleg úgy, hogy fel-feltűntek egy-egy rövid jelenetben, hogy valamilyen ötletet adjanak a folyamatban lévő nyomozáshoz, ami nélkülük nem igazán akaródzott megoldódni. Tehát bármennyire is mellőzve lettek, mégiscsak általuk haladt a történet előre. A főszereplővé előléptetett korábbi mellékszereplő viszont nem tudott központi figura lenni. Szimpatikus volt, szerethető, de mégsem olyan igazi ütős karakter.

A történet eléggé lassan folydogált, hiányoltam az igazi fordulatokat és izgalmakat, ennek ellenére mégsem volt unalmas a sztori, ami talán a rövidségének köszönhető.

Ismét egy hivatalos utazás miatt jutottam el Amerikába. Mivel nem volt közvetlen járat, így átszállással repültem. Ezúttal a párizsi reptér labirintusában sikerült csaknem elvesznem. Legalább egy jó negyedórát kellett gyalogolni egy helyi (vezető nélküli) metróhoz, ami elvitt ahhoz a terminálhoz, ahonnan a bostoni gép indult. Persze  mindezt úgy, hogy nem ismertem a helyet és ráadásul kb. 30-40 percem volt, hogy elcsípjem a járatot. De meglett! Hát a repülőút... Nem ecsetelem, mert rémségesen unalmas volt. Nagyon vacak filmeket játszottak, így aztán zenét hallgattam és olvastam.

A szálloda egészen elfogadható volt. Azért erre esett a választásom, mert közel volt a Kennedy Library-hez, ahová dolgozni mentem. Mivel kora délután érkeztem és ugye a jetleg elkerülésének első szabálya, hogy azonnal az aktuális idő szerint érdemes élni, miután elfoglaltam a szobát, elgyalogoltam a könyvtárhoz. Kellemes volt a közel félórás séta végig az óceán partján. 

Boston belvárosa  a nem annyira magas felhőkarcolókkal az óceán partjáról

Boston több félszigeten fekszik, számtalan kisebb-nagyobb öböllel. A kisebb öblök egyikének a partján sétálgattam, ahonnan ráláttam a belváros felhőkarcolóira. A séta végén pedig ott volt a Kennedy Library egy fehér, ultramodern - szerintem rémségesen ronda - épület.

A Kennedy Library az óceán partján.

Visszaérkezve a szállodába, a bárban vettem magamnak vacsit. Meglepően gazdag volt a kínálat és az árak is egészen elfogadhatóak voltak. Az út kimerített, így viszonylag korán elmentem aludni.

Másnap aztán mentem a könyvtárba dolgozni.

A Kennedy Library bejárata - hát innen sem volt szebb

Bent sem tetszett jobban az épület, nem volt olyan igazi könyvtár hangulata, minden túlságosan modern volt. A kutatóterem egy viszonylag kicsi, ablaktalan terem volt asztalokkal és székekkel. Mivel egy szál magam voltam, így kényelmesen szétpakolhattam a motyómat. 

A könyvtárnak volt egy szuper jó könyvesboltja, ahol sikerült beszereznem egy Hemingway novelláskötetet. Kennedyvel kapcsolatosan egy ingyenes, állandó kiállítást lehetett megtekinteni. Meglepően érdekes volt. Nem csak személyes (pl. az íróasztalát), hanem a hatvanas évekre jellemző tárgyakat is kiállítottak. Azért néhányuk meglepett meg elgondolkoztatott.

Egykor a vécék ajtaján szerepeltek ezek a feliratok. Azért döbbenetes, hogy a hatvanas években még létezett ilyen.

Az utolsó kiállított tárgy a berlini fal egy darabja volt. Nem gondoltam volna, hogy én még valaha fogom látni akár egy darabját is.

A berlini fal egy darabja

Előre bocsátom, hogy nagy David Garett rajongó vagyok, éppen ezért nagy várakozással vettem kezembe a könyvet. Nem csalódtam! 

Mindig is szerettem az életrajzokat, az önéletrajzokat meg különösen. Így sokkal jobban meg lehet ismerni az illető hírességet, pontosabban jobban bele lehet látni az életébe, a sikerek mögötti kudarcok, munka, próbálkozások, áldozatok sorába. Egy-egy ilyen típusú könyv elolvasása után nem csak az az érzésem, hogy jé, az illető is hús-vér ember, ne talán tán hasonló problémákkal küzd, mint én, de az is kiderül, hogy bizony a csillogás és a hírnév iszonyatosan sok negatívummal jár: végeláthatatlan próbák, lemondások, kezdeti sikertelenségek, majd később a hírnévvel a magánélet szinte teljes megszűnése, a folyamatos reflektorfény, ami elől nem lehet elmenekülni.

Ebben a könyvben is szerepel az a rögös út, ahogyan David rengeteg próba, csalódás és áldozat árán elért oda, ahol most van. Neki sem sikerült minden elsőre, sok helyen, sokszor kellett kilincselnie azért, hogy valaki először azt mondja neki, próbáljuk meg, hátha... Ő maga sem hitte, hogy ekkora sikert fog elérni ezzel a sajátos műfajjal, amit művel. 

A könyvben nem csak az életéről mesél, a küzdelmeiről, hanem egy különálló fejezetet szentel a hegedűknek, ami nem csak egy hangszer a számára. Ismeri az összes fajtát, elmagyarázza, hogy melyik, miért szól másképp és melyiket mikor szereti használni. Ráadásul gyűjti őket. Elmondása szerint, ha a kezébe adnak egy ismeretlen hangszert, a színéből,  a fa erezetéből és egy csomó egyéb, számomra teljesen ismeretlen részletből pontosan tudja, hogy ki, mikor, hol gyártotta. Azért ez nem semmi!

Tetszik a kötet felépítése, kicsit anekdotázós a stílusa, mintha csak egy kiadós vasárnapi ebéd után kezdene hozzá a meséléshez. Éppen ezért sokszor nem időrendben halad a történetével, vannak benne kitérők. Ez egyáltalán nem zavaró, sőt, ettől válik nagyon természetessé az egész. 

Egy extra dolog is jár a kötethez. Minden fejezet végén ott van egy QR-kód, amit beolvasva a fejezethez kapcsolódó fényképeket (többnyire családi tulajdonban lévők), illetve videókat lehet megnézni. Utóbbiak közül a legkorábbiak családi felvételek nem a legjobb minőségben, sokszor titokban filmezve, később aztán profi színvonalúak következnek különböző fellépésekről. Néha csak egy-egy szám, néha egy teljes koncert.

Mivel este indult a gépem haza, úgy döntöttem, hogy még bóklászom egy kicsit Madridban. Így találtam rá a San Miguel piacra, ahol természetesen körbenéztem. Az érdekessége, hogy a középkortól kezdődően működött ezen a területen valamiféle szabadtéri piac. 1916-ban aztán átadták az első épületet, így innentől kezdve már fedett helyen árulhatták a kereskedők a portékáikat. Gyakorlatilag egy gasztronómiai csoda a piac, mert a tengeri herkentyűktől kezdve mindenféle guszta kis szendvicseken át húsokat, sajtokat kínáltak.

A legjobban talán a sonkás pult tetszett. Hatalmas, legalább méteres sonkák sorakoztak valamiféle satuszerűségben. Nagyon gusztán néztek ki! Ha jött a vevő, megmondta, melyikből és mennyit kér. (Persze voltak előre csomagolt adagok is.) A hentes látványosan megélezte csaknem szamurájkard hosszúságú késeit, majd kicsit teátrális mozdulatokkal szeletelni kezdett. De hogyan!!! Papírvékony szeletek omlottak a tálkára. Egyetlen egy sem volt szakadt, vagy ne talán tán vastagabb a másiknál. Miután megvolt, szépen becsomagolta és átadta a vásárlónak. (Azért a háttérben ott volt egy gépi szeletelő is, gondolom ez a kézi szeletelés inkább turistacsalogató látványosság.)

A sonkapult a piacon

Miután végigjártam a piacot, elsétáltam a Tengerészeti Múzeumhoz, amely a spanyol tengerészet történetét mutatja be a XV. századtól napjainkig. Nagy rajongója vagyok a vitorlás hajóknak, így aztán kellőképpen kigyönyörködhettem magam a számtalan modellben. Hihetetlenül szépek voltak. Azt hiszem, csak akkor tetszettek volna jobban, ha élőben láthatom néhányukat. 

Egy modell a sok közül

Ezután még szerettem volna tovább bolyongani, de sajnos ez a tervem meghiúsult. Nem, ezúttal nem hózápor húzta keresztbe a számításomat, hanem az eső. Mintha nyár közepén lettünk volna, olyan felhőszakadások zúdultak a városra. Így aztán amilyen gyorsan csak tudtam, visszamenekültem a szállodába. Komótosan összepakoltam, aztán idő előtt elindultam a reptérre. 

Keveset tudtam róla, így sok minden újdonság volt számomra a könyvben. Annál is inkább, mert az írónak sikerült hozzáférnie olyan dokumentumokhoz, fényképekhez, amelyek Göring személyes tulajdonában voltak. 

Ha röviden akarnám jellemezni a személyiségét: önző, nagyzoló, hazárdírozó. Jó ideig csak sodródott az árral, aztán rátalált Hitlerre. Kezdetben teljes mellszélességgel kiállt mellette, Hitler nagyon sok döntését ő vitte át a gyakorlatba. Az viszont újdonság volt a számomra, hogy ő egyáltalán nem akart háborút. Tetszett neki és támogatta a harc nélküli területszerzést (anschluss, Csehország felosztása), de Lengyelország és pláne a Szovjetunió megtámadását nem támogatta. Hogy miért? Mert nagyon is kényelmes élete volt. Fényűző életvitelével kiemelkedett  a többi náci vezető közül. Értékes festményeket, tárgyakat - nem gyűjtött, jobb szó rá a halmozott fel. Mert azért mégis csak profitált abból, hogy Párizs német kézre került. Odautazott és összeszedett számtalan értékes festményt. De nem csak tárgyakat halmozott. Rengeteg hivatalt és titulust (meg persze az ezekkel járó honoráriumot) is bezsebelt. Néhány fotón úgy pózol, mintha az egész világ az övé lenne.  

A gyűjtőszenvedélye és a kényelmes élet szeretete (na, meg morfiumfüggősége) következtében elhanyagolta teendőit. Szerintem a hanyagsága hozzájárult ahhoz, hogy a német légierő fokozatosan elvesztette a fölényét, a háború végére pedig gyakorlatilag használhatatlanná vált. Ugyan pilóta volt az első világháborúban, de ez nem jelentette azt, hogy értett volna a légierő irányításával kapcsolatos teendőkhöz: szervezés, fejlesztés, kiképzés stb. Amikor tényleges problémákkal került szembe, másra hárította a felelősséget és sokszor egyszerűen lelépett a vidéki birtokára. Válságos pillanatokban nem egyszer inkább vadászni ment ahelyett, hogy szembe nézett volna a problémákkal.

Érdekes, hogy Hitler is látta, hogy Göring mennyire megváltozott, mégis sokáig nem bírálta, aztán mégis megtette, de nem változtatott azon, hogy Göring a helyettese volt. Amikor minden veszve volt már, és Hitler ott ült a bunkerében, akkor Göring üzenetet küldött neki, hogy átveszi az ország irányítását, amennyiben Hitler korlátozva van ebben. (Göring ekkor a vidéki birtokán próbálta túlélni a háborút minden értelemben: harcok azon a területen mérsékelten voltak és tárgyalásokat kezdeményezett a szövetségesekkel, hogy különbékét kössön.) Hitler az üzenetet árulásnak könyvelte el, és csak ekkor váltotta le Göringet. Persze, ez már egy kissé komikus döntés volt, hiszen a birodalom szétesett, napok voltak csak hátra attól, hogy a nácik letegyék a fegyvert.

A háborút követő nürnbergi perben ő volt az első számú vádlott, hiszen az elfogott náci vezető közül neki volt a legmagasabb rangja. Érvelt, arrogáns volt és lekezelő, szerintem azt hitte, megússza. Amikor ráébredt, hogy nem, akkor öngyilkosságot követett el.