Hűvös volt megint, szóval a termópulcsik ismét felkerültek rám. A cél ezúttal Segovia volt, tehát ismét buszoztam. Az út során a távolban, amerre mentünk, havas hegyeket láttam. Gyönyörű volt, ugyanakkor nem volt valami túl biztató...

A város azonnal magával ragadott: az épületek, a különböző kisebb, nagyobb templomok, a hangulatos terek és utcák - minden nagyon szerethető volt. Az óváros szélén ott húzódik egy épen maradt római vízvezeték. Valami hihetetlen, ahogy ott áll a házak között.

A vízvezeték ezen a téren a legmagasabb, 28,5 méter

Egy tér egyik oldalán egyszer csak előbukkan a házak közül, végig húzódik a téren uralva azt, aztán a másik oldalon ismét eltűnik az épületek között. Nem romos, nem kell hozzáképzelni, hogy hogyan is nézhetett ki anno, hanem ez a vízvezeték ott áll a teljes, eredeti valójában. Egyszerűen lenyűgöző az egész. Valószínűleg azért maradt meg ennyire jó állapotban, mert az első és második század fordulóján épülhetett. A várostól 17 km-re van egy forrás, onnan szállította a vizet. 

A tér mindkét oldalán lépcsők vezetnek fel a vízvezeték mellett. Innen jól látszódnak a gránittömbök, amikből építették.

A térről egy olyan nagyon igazi spanyol kis kanyargós utcán lehetett tovább haladni az óváros belsejébe: kiugró, díszes ablakok, nem egy helyen látszottak a mór építészet elemei, hangulatos erkélyek, boltocskák (3-4 embernél több nem igazán tudott egyszerre bent tartózkodni), kávézók. Aztán egyszer csak kijutottam a Fő térre. Csinos, néhány emeletes épületek álltak körben, köztük a városháza és egy színház. A földszinteken kis boltok, éttermek, kávézók üzemeltek. De a legfontosabb és legszebb épület a teret lezáró katedrális volt. Érdekes, hogy a hátsó része néz a tér felé, nem a főbejárata. Viszont így látni a gyönyörűen megépített tetőszerkezetét a kis tornyokkal.

A XVI. században épült katedrális. És a nap is kisütött!

Ez az utolsó Spanyolországban épített gótikus katedrális. Az épület kívül, belül meseszép. 

A katedrális apszisa

Miután megnéztem a katedrálist, a közelében beültem egy kis vendéglőbe, ahol a napi menüt rendeltem: valamilyen kasztíliai levessel kezdtem (tojással, sonkadarabokkal), aztán egy ízletes szósszal nyakon öntött enyhén sós húsi következett és az egészet egy finom tiramusival zártam. Az étterem ablakából a katedrálisra láttam, így aztán tovább gyönyörködhettem a szépségében. Az már kevésbé nyerte el a tetszésemet, hogy beborult az ég.

A kellemes ebéd után tovább sétáltam a városban, és hamarosan megérkeztem a várhoz. Azonnal beleszerettem már csak a kinézetébe is! Mert volt egy egészen fura tornya és egyáltalán nem olyan klasszikus vár kinézettel rendelkezett.

A vár. A középső, meglehetősen monstrum torony II. János kasztíliai királyról kapta a nevét

Már a római időkben volt itt egy erőd, erre épült rá a középkori vár, amit többször átalakítottak az évszázadok során és így nyerte el a mai kinézetét.  

Ma Hadtörténeti Múzeumként működik, így aztán számos középkori fegyver (kardok, pisztolyok, lándzsák, stb.) és páncél tekinthető meg jó néhány teremben.

Harcra kész páncélos lovag

Emellett természetesen néhány eredeti pompájában helyreállított szobát és termet is meg lehetett nézni: a régi palota nagyterme (iszlám stílusú díszítéssel, meglehetősen puritán a többi helyiséghez képest), trónterem (egy hatalmas trónnal, vörös brokátokkal), királyi hálószoba, királyi szalon (hihetetlen aranyozott, kazettás mennyezettel), egy pici kápolna (inkább egy kisebb szobához hasonlított, amiben volt egy oltár).  

A Királyi szalon aranyozott mennyezete. Körben a spanyol uralkodók szobrai láthatók.

Az épületből nem egy helyen ki lehetett menni kisebb teraszokra, bástyákra, ahonnan a környező vidékben gyönyörködhetett az ember. Az egyik nagyobb teraszon egy rendezett kis kertecske húzódott meg a tornyok tövében. (Sajnos le volt zárva a látogatók előtt.)

A város annyira hangulatos volt, hogy a fő attrakciók megtekintése után úgy gondoltam, hogy még bóklászom egy kicsit, de egy váratlanul nyakamba zúduló hózápor ezt megakadályozta. Nem esett, hanem szakadt, ráadásul a szél összevissza kavarta a hópelyheket, sokszor az orromig nem láttam. Ez azt jelentette, hogy rövidesen célba vettem a buszpályaudvart, aztán az első busszal visszatértem Madridba. (Szerencsére nem kellett sokat várni rá.) Útközben végig esett a hó, csak valahol a főváros határában állt el.

A katedrális a kavargó hóesésben