Ez volt az első Márai könyvem. Sokat hallottam róla, és pontosan ezért halogattam az olvasását. Féltem, hogy csalódni fogok benne. 

Nagyon tetszett. A szerkezete, a történet felépítése, a nyelvezete, a karakterek. Tetszett a lassúsága. Néha szerettem volna közbekiabálni, hogy ugorjuk át ezt a részt, mert tudni akarom, hogy mi következik. Utólag persze kiderült, hogy kellett ez a részletesség, kellettek azok az apró - akkor feleslegesnek tűnő - momentumok, érzések. Tetszett, ahogy szép lassan kerekedett ki a történet. Mindennek megvolt a maga helye, ideje. Tetszett benne, hogy látni, hogyan formálódott a főszereplő az évek folyamán. Hogyan változott meg a véleménye dolgokról, hogyan tevődött át a súlypont az élet egyik területéről a másikra - ez nagyon, de nagyon emberi volt! Mert tényleg ilyenek vagyunk. Ami fiatal korukban fontos, az talán idősebb korunkban már nem is annyira. Amit akkor tragédiának, örömnek élünk meg, utólag egészen más színben láthatjuk. Tetszett, hogy szinte minimális párbeszéd volt benne. Gyakorlatilag csaknem egy nagy monológ az egész könyv. Sokszor megálltam és elgondolkodtam az olvasottakon, mert voltak benne nagyon mély gondolatok.

Mégis a végén volt bennem egy megmagyarázhatatlan hiányérzet. Hogy ennyi? Ez az ember veszi a fáradságot, meglátogatja a régi barátját, aki elmeséli az egész életét, hogy tudott mindenről és nem képes valamiféle magyarázatot adni vagy bocsánatot kérni? Hanem egyszerűen végighallgatja, majd elmegy? Szerettem volna rákiabálni, hogy ha már vette a bátorságot és a fáradságot, hogy meglátogatja és szembe néz azzal az emberrel, akit becsapott, akkor legalább mondja azt, hogy bocs. Vagy valamit. 

De nem szólt semmit, csak egyszerűen elment. Először azt mondtam rá, hogy gyáva volt. Most, hogy többet gondolkoztam rajta, inkább azt mondanám, hogy megsemmisült. Megsemmisült attól, hogy a barátja szembesítette azzal, hogy neki mennyire fontos volt a barátságuk, mennyire fájdalmasan érintette őt az árulása és mégis fel tudott állni ebből a helyzetből. Ha kiabált volna vele, ha számonkérte volna, hogy mit, miért tett, ha fenyegetőzött volna, akkor lehet, hogy mond valamit. De ez a nyugodt, kimért tényfeltárás szerintem sokkolta.