Ma ismét velünk tartott a házigazdánk, és elmentünk a közeli Wight-szigetre, amely kedvelt nyaralási célpontja a szigetlakóknak.  A menetrendszerinti kompjárat Southampton kikötőjéből indult. A hajóút kb. egy órás volt, és ahogy közeledtünk a sziget felé, úgy javult az idő. (Házigazdánk némi iróniával megjegyezte, hogy ahogy az ember elhagyja Angliát, mindjárt jobb lesz az idő...) Mire partot értünk, verőfényes napsütés fogadott minket, mi több olyan meleg, hogy pólóban közlekedtem és melegem volt! Végre tényleg nyár volt! Olyan szikrázóan sütött a nap egész délelőtt, hogy társaságunk egyik tagja le is égett. 

A sziget felfedezését az Osborne-házzal kezdtünk.

Az Osborne-ház parkra néző oldala.

Az épület Viktória királynő és családja számára készült és nyári rezidenciaként használták. Érdekesség, hogy a házat maga Albert (Viktória férje) tervezte olasz reneszánsz paloták mintájára. Viktória királynő nagyon szerette a helyet, mi több, itt is halt meg. Fia, VII. Edward viszont egyáltalán nem kedvelte, éppen ezért az államnak adományozta.

Gyönyörű szép az egész épület mind kívülről, mind belülről, de sajnos nem lehetett odabent fotózni pedig némelyik helyiség igen impozáns volt. Jártunk többek között abban a hálószobában is, amelyben Viktória királynő 81 évesen elhunyt.

Ezután az épülethez tartozó parkban bóklásztunk egy kicsit, majd megnéztük azt a svájci stílusban felépített házat, amelyben Viktória királynő kilenc gyereke lakott.

Viktória gyerekei laktak a kerben megbújt házban.

Ez is nagyon kis helyes volt, bár a másik épülethez képest szinte dísztelen. Azt mondanám, hogy inkább a praktikusság volt a fő szempont a berendezésénél. 

A parkban gyönyörűséges fákat láttunk. Többek között egy igazi parafát, amiből a parafa dugót készítik. A törzse olyan finom puha volt, hogy az hihetetlen.

A parafa törzse.

Le tudtam törni egy pici darabot a háncsból, és tényleg olyan volt, mint a dugó. A fű meg... Hát az valami hihetetlen volt! Olyan tömött és puha volt, mintha egy vastag szőnyegen jártunk volna.

Vittünk magunkkal szendvicseket, és a parkban ebédeltünk egy nagyon kedves kis helyen felállított padon.

Ezután elmentünk egy öbölbe, ahol gyönyörű fehér sziklákat láttunk. (Nem csak Dovernek vannak hófehér sziklái.)

A csendes kis öböl - ekkor már kezdett beborulni sajnos.

Csodás köveket gyűjtöttem, amiket a tenger mosott ki a partra. Nagyon békés és hangulatos volt az egész hely. Ezt követően a sziget legnyugatibb pontjára is elautóztunk, ahol már eléggé be volt borulva és őrülten fújt a szél, de azért megnéztük az úgynevezett Tű sziklákat.

Tűsziklák a borongóssá vált időben.

Mivel későre járt már, elindultunk a komphoz. A visszaúton sok vitorlást láttunk, illetve gyönyörködhettünk a naplementében. A szürke felhők közül kikukucskált a nap és érdekesen világította meg a széltől fodrozódó vizet. Sajnos mire partot értünk Southamptonban, ismét teljesen beborult. 

A sorozat ötödik, eddigi leghosszabb kötete. Nem panaszként mondom, mert tökéletesen felépített történetet kap a T. Olvasó. Azért nekem néha egy kicsit sok a lábfájásra való panaszkodás - értem, hogy ez az életének a része, de mégis... -, valamint a napi időjárás jelentés - igen, tudom, Nagy Britanniában óráról órára változik az idő, tehát tényleg állandó téma, hogy éppen esik vagy sem. 

Mint egy igazi jó krimiben, mindenki gyanús volt, mi több egy ponton még az is felmerült, hogy nincs megoldása az ügynek, illetve minden nyom a sorozatgyilkosra utalt. De ezt nem hittem el, pontosabban nem akartam elhinni, mert túlságosan egyszerű lett volna. Megmondom őszintén, hogy a végkifejlet számomra teljesen váratlan és meglepő volt. 

A karakterek ismét zseniálisan lettek megalkotva. Remélem, hogy egy-két mellékszereplő megmarad a következő részekben, mert hiányoznának és színesebbé teszik a történetet.

A főhősök magánélete végre kezd rendeződni, határozottan pozitív irányba halad ez ügyben a történet, és végre voltak olyan negatív személyek, akik remélhetőleg végleg eltűntek.

Már meg sem lepődtünk, hogy esett. Olyannyira kezdtünk hozzászokni az időhöz, hogy egy mozgalmas napot terveztünk és nem foglalkoztunk az időjárással.

Szakadó esőben érkeztünk meg Salisburybe. Dacolva az elemekkel, nekivágtunk a városnak. Biztos, hogy több időt is lehetett volna bóklászni, ha mondjuk nem esik, így viszont tényleg csak a legfontosabb helyekre mentünk el.

Az egyik megmaradt középkori városkapu.

A katedrálist mindenképpen meg akartuk nézni alaposan, mert az útikönyv több érdekességet is megemlített a hellyel kapcsolatosan. 

A katedrális

Meglepő módon az épület fő része mindössze 38 év alatt készült el, ami katedrálisépítés viszonylatában nagyon rövid. Anglia legmagasabb tornyával büszkélkedhet (123 méter), mi több az egyik oldalkápolnában van egy óra, ami az 1386-os elkészülte óta folyamatosan jár és ezzel kiérdemelte a világ legrégebb óta üzemelő órája címet.

Az óraszerkezet.

Itt őrzik a fennmaradt négy Magna Charta egyik példányát. Ahhoz képest, hogy 1215-ben készült, egészen jó állapotban van (fényképezni persze nem lehetett...).

A következő állomásunk Old Sarum volt. Old Sarum tulajdonképpen a salisbury-i előtti település neve volt, amelyből ma már csak romok vannak meg. 

A hely Salisburytől néhány percnyire van ennek ellenére szokás szerint eltévedtünk - rémesek ezek az útjelzőtáblák! (Mennyivel könnyebb manapság a gps-szel való közlekedés...) Hiába terveztük el előző este az útvonalat, ismét elkavarodtunk valahol. Azért persze odataláltunk, de akkor is dühítő, hogy mennyire rosszul van minden kitáblázva. 

Szóval megérkeztünk Old Sarumba. Ömlött az eső, és ezerrel fújt a szél. A normál esőkabát fölé ismét felkerült egy hosszú esőkabát, plusz két pulcsi is volt rajtam, így nem fáztam. A helyet egyébként még 1066-ban Hódító Vilmos alapította és már 1220 környékén el is néptelenedett. Természetesen a helységnek volt egy katedrálisa is, amelynek a köveit felhasználták az újabb, Salisbury-ben álló katedrális építéséhez. Talán ennek is köszönhető, hogy ma már tényleg csak az alapok és egy-két falmaradvány látható.

Ennyi maradt az egykori katedrálisból.

Ezen kívül lehetett látni a várnak a maradványát - igen erős képzelőerő kellett ahhoz, hogy a néhány dombocskát és árkot el tudjam képzelni, mint várat, illetve voltak falmaradványok a palotábólis.

Egy egykori lépcső megmaradt néhány foka.

Az eső miatt síkossá váltak a kövek, ennek következtében inkább csak végig csúszkáltunk és botladoztunk mindenen. Azt hiszem, több figyelmet fordítottunk arra, hogy nehogy kitörjük a nyakunkat a nedves köveken, mint magára a romokra. Mit ne mondjak, kimondottan jó volt visszaülni a kocsiba.

A következő úti célunk Christchurch volt. Egy nagyon helyes kis városka lent a tenger partján. Napsütésben biztos helyesebb, de legalább az eső elállt, mire odaértünk. A szél viszont kimondottan hideg és kellemetlen volt.

Elsőként az itteni katedrálist néztük meg.

A katedrális zömök tornya.

Gyönyörű volt ez is. Kiderült, hogy a település eredeti neve Twynham volt. A legenda szerint a katedrális építése során az egyik gerendát valahogy rövidebbre vágták a mesteremberek. Eléggé tanácstalanok voltak, hogy mit is kezdjenek vele. A fa drága volt, és ha bevallották volna, hogy elméretezték, akkor az csorbát ejtett volna a szakmai tekintélyükön. Kicsit tanakodtak, hogy mit is tegyenek, végül arra jutottak, hogy majd később foglalkoznak a problémával. Az egyikük, aki addig is mindig elkülönült a többiektől, nem vett részt ezen a tanácskozáson. Másnap ismét összegyűltek az ácsok és ekkor a gerenda csodák csodájára megfelelő méretű volt. Így aztán elterjedt, hogy a magányos ács maga Jézus volt és ezért is nevezték el a katedrálist Christ's Churchnek. Később aztán a település felvette Twynham-Christchurch nevet, ami aztán az idők folyamán lerövidült Chirstchurchre. 

Egy hangulatos kocsmában ebédeltünk, aztán még sétáltunk egy kicsit, kihasználva, hogy (még mindig) nem esett, majd végül hazafelé vettük az irányt.

A töténet fikció, de megtörtént eseményeken alapul. Egy német nő áll a középpontban, akinek a férje roma származású muzsikus és a berlini filharmonikus zenekarban játszott egészen addig, amíg a nácik meg nem tiltották neki. Reménykedtek, hogy ez volt az egyetlen kellemetlenségük a fennálló rendszerben, és igyekeztek túlélni a mindennapokat az öt gyerekükkel. Egyik reggel azonban katonák érkeztek és közölték velük, hogy elviszik a férjet és a gyerekeket is (hiszen az apjuk nem német!), de a nőnek, mivel ő árja, természetesen nem kell mennie. A nő nem értette ezt az egész gesztust, hiszen mint anya, nem hagyhatta magára a gyerekeit. 

Auschwitzba kerültek, ahol az érkezés után rögtön elválasztották a férjet a családjától. A nő hónapokig nem tudott róla semmit (később sikerült egyszer, néhány percre találkozniuk). Ő a gyerekekkel a cigányok részére fenntartott táborba került. Nehezen, de beleszoktak a tábor szigorú életébe. Mivel ápolónő volt, így a tábor kórházában kapott munkát és Mengelének kezdett el dolgozni. Később Mengele megbízta azzal, hogy hozzon létre egy óvodát a cigány tábor gyerekei számára. Elég morbidan hangzik, de tényleg megvalósult az óvoda, ahol délelőtt foglalkozások tartottak a gyerekeknek. Kezdetben kaptak rajzeszközöket, könyveket még egy vetítőt is Disney rajzfilmekkel. Persze, ahogy közeledett a front, egyre több megszorítást vezettek be az óvodában és végül be kellett zárni.

Aztán pedig megtörtént a tábor felszámolása. A nőnek ismét felajánlották, hogy szabadon távozhat, de mindvégig kitartott a gyerekei mellett.

A beszélgetések, a nő gondolatai az író alkotása, de minden egyéb megtörtént a valóságban. 

A kiadós reggeli után ismét házigazdánkkal mentünk kirándulni, mivel, ahogy mondta, az ő "kocsija ismeri az utat". Kb. félóra alatt ott is voltunk Winchesterben, ahol egy ismerőst látogattuk meg. 

Nos, a néni 84 éves - hát egyáltalán nem néz ki annyinak! Nagyon kedvesen fogadott minket, és mindjárt felcsapott idegenvezetőnek, és körbevezetett minket a városon. Alig bírtunk lépést tartani vele, olyan tempót diktált. Az idő kellemes volt, ami itteni viszonylatban azt jelentette, hogy egyáltalán nem esett. Mi több, volt egy kb. 5 perc, amikor olyan melegen sütött a nap, hogy erősen gondolkodtam azon, hogy leveszem a pulcsimat. Aztán hamar visszabújt a felhők mögé, így még az esőkabátomat is vissza kellett venni, mert hűvös volt. 

Elgyalogoltunk a katonai múzeum vörös téglás épülete mellett, amelynek kertjébe is bepillantottunk: fazonra nyírt bokrok, fák és egy kis szökőkút díszítette. Végigsétáltunk a folyóparton, ahol egy új parkot hoztak létre. Nagyon kis helyes volt. Ezután visszatértünk a történelmi belvárosba, ahol megnéztük a katedrálist, amelynek főhajója a leghosszabb egész Európában.

A 170 méter hosszú főhajó egy része.

Az épület gyönyörű, ami  talán annak is köszönhető, hogy nem olyan régen újították fel. Meseszépek a faragványok, az üvegablakok. Számos püspök és korai angolszász uralkodó mellett Jane Austin is itt lett eltemetve.

Jane Austin nem a városban élt, hanem betegsége miatt érkezett ide, hogy kezeljék őt. Állapota rövidesen rosszabbodott és végül itt, Winchesterben halt meg, és ezért temették ide. 

A katedrális közelében áll az egyik megmaradt középkori városkapu, a Kingsgate. A kapu felett pedig rendhagyó módon egy templom, a St. Swithun-upon-Kingsgate található, amely valamikor a XIII. században épült.

Kingsgate katedrális felöli oldala. A boltívek feletti ablakok a templomhoz tartoznak.

A kapu mellett (a képen nem látszik) van egy ajtó, amely mögött megbújik az a lépcső, amely felvezet a templomba. Picike, majdnem csak akkora, mint egy nagyobb szoba, a mennyezete fagerendás.

A templom belseje. A sarokban, a látogatók mögött látható az ajtó, amely a lépcsőkre nyílik.   

Szintén a katedrális közelében volt egy sétálóutca, ahol éppen kirakodóvásár volt, és mindenféle "kacatot" lehetett kapni.

A néni pedig teljesen mindegy merre jártunk, folyamatosan mindenről mesélt, hogy mi micsoda, mikor épült, mikor alakították át, mikor újították fel, mit érdemes venni a kirakodóvásáron. Aranyos volt.

A séta után visszamentünk hozzá, mert ebéddel készült. Kicsit gyanúsan indult a dolog, mert valamit odaégetett, aminek következtében vágni lehetett a füstöt az egész házban, és nem győztünk ablakot nyitni, de aztán egészen jól alakult minden. Valamilyen zöldségből készült levest kaptunk - meg is mutatta, hogy miből főzte. Fogalmam sincs, mi lehetett az a zöld növény (leginkább a lóheréhez hasonlított), de nagyon finom volt. Másodiknak ízletes csirkét kaptunk gombával.

Jól elbeszélgettünk ebéd után, így aztán viszonylag későn értünk haza.

Az alaptörténet egyáltalán nem rossz. 1400-as években egy fiatal pap megbízást kap arra, hogy egy balesetben elhunyt paptársát illő módon eltemesse. Megérkezik a világtól elszigetelt faluba és természetesen a paplakban száll meg. Amikor a búcsúztató szöveget írja az elhunyt dolgozószobájában, érdekes felfedezést tesz. Az elhunytnak egész gyűjteménye van korábbi korok tárgyaiból. Az első meglepetés itt éri a T. Olvasót, mert a kollekciónak van egy fölöttébb érdekes darabja.

Ezen felfedezést követően a fiatal pap rábukkan néhány tiltott könyvre is, majd a temetést követően kalandok sorába keveredik. Kiderül, hogy nem csak az elhunyt pap, de a falusiak közül is többen gyűjtögettek régi dolgokat. Persze csak titokban, hiszen a fennálló rendszer bünteti az ilyen tárgyak felkutatását és birtoklását. És hogy miért ez az érdeklődés a régiségek iránt? A település közelében van egy titokzatos hely, amelyet Ördög Székének neveznek, egy a régi időkből fennmaradt rom. Az elhunyt papot itt érte a baleset, amikor feltehetőleg újabb tárgyakat keresgélt.

Feltűnik egy tudós is, aki régiségekre szakosodott, mi több, a vezetésével egy kutatócsapat áll össze a falubeliekből, beleértve a fiatal papot is, hogy kiderítsék, mi is ez az Ördög Széke valójában. 

A történet nagyon érdekesen és izgalmasan alakult és akkor egyszer csak vége lett a könyvnek. Úgy, hogy nincs megoldás, nincs igazi magyarázat és egyáltalán olyan az egész, mintha elfelejtette volna az író befejezni, vagy véletlenül lemaradt volna az utolsó fejezet, de legalábbis néhány oldal.