Már meg sem lepődtünk, hogy esett. Olyannyira kezdtünk hozzászokni az időhöz, hogy egy mozgalmas napot terveztünk és nem foglalkoztunk az időjárással.

Szakadó esőben érkeztünk meg Salisburybe. Dacolva az elemekkel, nekivágtunk a városnak. Biztos, hogy több időt is lehetett volna bóklászni, ha mondjuk nem esik, így viszont tényleg csak a legfontosabb helyekre mentünk el.

Az egyik megmaradt középkori városkapu.

A katedrálist mindenképpen meg akartuk nézni alaposan, mert az útikönyv több érdekességet is megemlített a hellyel kapcsolatosan. 

A katedrális

Meglepő módon az épület fő része mindössze 38 év alatt készült el, ami katedrálisépítés viszonylatában nagyon rövid. Anglia legmagasabb tornyával büszkélkedhet (123 méter), mi több az egyik oldalkápolnában van egy óra, ami az 1386-os elkészülte óta folyamatosan jár és ezzel kiérdemelte a világ legrégebb óta üzemelő órája címet.

Az óraszerkezet.

Itt őrzik a fennmaradt négy Magna Charta egyik példányát. Ahhoz képest, hogy 1215-ben készült, egészen jó állapotban van (fényképezni persze nem lehetett...).

A következő állomásunk Old Sarum volt. Old Sarum tulajdonképpen a salisbury-i előtti település neve volt, amelyből ma már csak romok vannak meg. 

A hely Salisburytől néhány percnyire van ennek ellenére szokás szerint eltévedtünk - rémesek ezek az útjelzőtáblák! (Mennyivel könnyebb manapság a gps-szel való közlekedés...) Hiába terveztük el előző este az útvonalat, ismét elkavarodtunk valahol. Azért persze odataláltunk, de akkor is dühítő, hogy mennyire rosszul van minden kitáblázva. 

Szóval megérkeztünk Old Sarumba. Ömlött az eső, és ezerrel fújt a szél. A normál esőkabát fölé ismét felkerült egy hosszú esőkabát, plusz két pulcsi is volt rajtam, így nem fáztam. A helyet egyébként még 1066-ban Hódító Vilmos alapította és már 1220 környékén el is néptelenedett. Természetesen a helységnek volt egy katedrálisa is, amelynek a köveit felhasználták az újabb, Salisbury-ben álló katedrális építéséhez. Talán ennek is köszönhető, hogy ma már tényleg csak az alapok és egy-két falmaradvány látható.

Ennyi maradt az egykori katedrálisból.

Ezen kívül lehetett látni a várnak a maradványát - igen erős képzelőerő kellett ahhoz, hogy a néhány dombocskát és árkot el tudjam képzelni, mint várat, illetve voltak falmaradványok a palotábólis.

Egy egykori lépcső megmaradt néhány foka.

Az eső miatt síkossá váltak a kövek, ennek következtében inkább csak végig csúszkáltunk és botladoztunk mindenen. Azt hiszem, több figyelmet fordítottunk arra, hogy nehogy kitörjük a nyakunkat a nedves köveken, mint magára a romokra. Mit ne mondjak, kimondottan jó volt visszaülni a kocsiba.

A következő úti célunk Christchurch volt. Egy nagyon helyes kis városka lent a tenger partján. Napsütésben biztos helyesebb, de legalább az eső elállt, mire odaértünk. A szél viszont kimondottan hideg és kellemetlen volt.

Elsőként az itteni katedrálist néztük meg.

A katedrális zömök tornya.

Gyönyörű volt ez is. Kiderült, hogy a település eredeti neve Twynham volt. A legenda szerint a katedrális építése során az egyik gerendát valahogy rövidebbre vágták a mesteremberek. Eléggé tanácstalanok voltak, hogy mit is kezdjenek vele. A fa drága volt, és ha bevallották volna, hogy elméretezték, akkor az csorbát ejtett volna a szakmai tekintélyükön. Kicsit tanakodtak, hogy mit is tegyenek, végül arra jutottak, hogy majd később foglalkoznak a problémával. Az egyikük, aki addig is mindig elkülönült a többiektől, nem vett részt ezen a tanácskozáson. Másnap ismét összegyűltek az ácsok és ekkor a gerenda csodák csodájára megfelelő méretű volt. Így aztán elterjedt, hogy a magányos ács maga Jézus volt és ezért is nevezték el a katedrálist Christ's Churchnek. Később aztán a település felvette Twynham-Christchurch nevet, ami aztán az idők folyamán lerövidült Chirstchurchre. 

Egy hangulatos kocsmában ebédeltünk, aztán még sétáltunk egy kicsit, kihasználva, hogy (még mindig) nem esett, majd végül hazafelé vettük az irányt.

A töténet fikció, de megtörtént eseményeken alapul. Egy német nő áll a középpontban, akinek a férje roma származású muzsikus és a berlini filharmonikus zenekarban játszott egészen addig, amíg a nácik meg nem tiltották neki. Reménykedtek, hogy ez volt az egyetlen kellemetlenségük a fennálló rendszerben, és igyekeztek túlélni a mindennapokat az öt gyerekükkel. Egyik reggel azonban katonák érkeztek és közölték velük, hogy elviszik a férjet és a gyerekeket is (hiszen az apjuk nem német!), de a nőnek, mivel ő árja, természetesen nem kell mennie. A nő nem értette ezt az egész gesztust, hiszen mint anya, nem hagyhatta magára a gyerekeit. 

Auschwitzba kerültek, ahol az érkezés után rögtön elválasztották a férjet a családjától. A nő hónapokig nem tudott róla semmit (később sikerült egyszer, néhány percre találkozniuk). Ő a gyerekekkel a cigányok részére fenntartott táborba került. Nehezen, de beleszoktak a tábor szigorú életébe. Mivel ápolónő volt, így a tábor kórházában kapott munkát és Mengelének kezdett el dolgozni. Később Mengele megbízta azzal, hogy hozzon létre egy óvodát a cigány tábor gyerekei számára. Elég morbidan hangzik, de tényleg megvalósult az óvoda, ahol délelőtt foglalkozások tartottak a gyerekeknek. Kezdetben kaptak rajzeszközöket, könyveket még egy vetítőt is Disney rajzfilmekkel. Persze, ahogy közeledett a front, egyre több megszorítást vezettek be az óvodában és végül be kellett zárni.

Aztán pedig megtörtént a tábor felszámolása. A nőnek ismét felajánlották, hogy szabadon távozhat, de mindvégig kitartott a gyerekei mellett.

A beszélgetések, a nő gondolatai az író alkotása, de minden egyéb megtörtént a valóságban. 

A kiadós reggeli után ismét házigazdánkkal mentünk kirándulni, mivel, ahogy mondta, az ő "kocsija ismeri az utat". Kb. félóra alatt ott is voltunk Winchesterben, ahol egy ismerőst látogattuk meg. 

Nos, a néni 84 éves - hát egyáltalán nem néz ki annyinak! Nagyon kedvesen fogadott minket, és mindjárt felcsapott idegenvezetőnek, és körbevezetett minket a városon. Alig bírtunk lépést tartani vele, olyan tempót diktált. Az idő kellemes volt, ami itteni viszonylatban azt jelentette, hogy egyáltalán nem esett. Mi több, volt egy kb. 5 perc, amikor olyan melegen sütött a nap, hogy erősen gondolkodtam azon, hogy leveszem a pulcsimat. Aztán hamar visszabújt a felhők mögé, így még az esőkabátomat is vissza kellett venni, mert hűvös volt. 

Elgyalogoltunk a katonai múzeum vörös téglás épülete mellett, amelynek kertjébe is bepillantottunk: fazonra nyírt bokrok, fák és egy kis szökőkút díszítette. Végigsétáltunk a folyóparton, ahol egy új parkot hoztak létre. Nagyon kis helyes volt. Ezután visszatértünk a történelmi belvárosba, ahol megnéztük a katedrálist, amelynek főhajója a leghosszabb egész Európában.

A 170 méter hosszú főhajó egy része.

Az épület gyönyörű, ami  talán annak is köszönhető, hogy nem olyan régen újították fel. Meseszépek a faragványok, az üvegablakok. Számos püspök és korai angolszász uralkodó mellett Jane Austin is itt lett eltemetve.

Jane Austin nem a városban élt, hanem betegsége miatt érkezett ide, hogy kezeljék őt. Állapota rövidesen rosszabbodott és végül itt, Winchesterben halt meg, és ezért temették ide. 

A katedrális közelében áll az egyik megmaradt középkori városkapu, a Kingsgate. A kapu felett pedig rendhagyó módon egy templom, a St. Swithun-upon-Kingsgate található, amely valamikor a XIII. században épült.

Kingsgate katedrális felöli oldala. A boltívek feletti ablakok a templomhoz tartoznak.

A kapu mellett (a képen nem látszik) van egy ajtó, amely mögött megbújik az a lépcső, amely felvezet a templomba. Picike, majdnem csak akkora, mint egy nagyobb szoba, a mennyezete fagerendás.

A templom belseje. A sarokban, a látogatók mögött látható az ajtó, amely a lépcsőkre nyílik.   

Szintén a katedrális közelében volt egy sétálóutca, ahol éppen kirakodóvásár volt, és mindenféle "kacatot" lehetett kapni.

A néni pedig teljesen mindegy merre jártunk, folyamatosan mindenről mesélt, hogy mi micsoda, mikor épült, mikor alakították át, mikor újították fel, mit érdemes venni a kirakodóvásáron. Aranyos volt.

A séta után visszamentünk hozzá, mert ebéddel készült. Kicsit gyanúsan indult a dolog, mert valamit odaégetett, aminek következtében vágni lehetett a füstöt az egész házban, és nem győztünk ablakot nyitni, de aztán egészen jól alakult minden. Valamilyen zöldségből készült levest kaptunk - meg is mutatta, hogy miből főzte. Fogalmam sincs, mi lehetett az a zöld növény (leginkább a lóheréhez hasonlított), de nagyon finom volt. Másodiknak ízletes csirkét kaptunk gombával.

Jól elbeszélgettünk ebéd után, így aztán viszonylag későn értünk haza.

Az alaptörténet egyáltalán nem rossz. 1400-as években egy fiatal pap megbízást kap arra, hogy egy balesetben elhunyt paptársát illő módon eltemesse. Megérkezik a világtól elszigetelt faluba és természetesen a paplakban száll meg. Amikor a búcsúztató szöveget írja az elhunyt dolgozószobájában, érdekes felfedezést tesz. Az elhunytnak egész gyűjteménye van korábbi korok tárgyaiból. Az első meglepetés itt éri a T. Olvasót, mert a kollekciónak van egy fölöttébb érdekes darabja.

Ezen felfedezést követően a fiatal pap rábukkan néhány tiltott könyvre is, majd a temetést követően kalandok sorába keveredik. Kiderül, hogy nem csak az elhunyt pap, de a falusiak közül is többen gyűjtögettek régi dolgokat. Persze csak titokban, hiszen a fennálló rendszer bünteti az ilyen tárgyak felkutatását és birtoklását. És hogy miért ez az érdeklődés a régiségek iránt? A település közelében van egy titokzatos hely, amelyet Ördög Székének neveznek, egy a régi időkből fennmaradt rom. Az elhunyt papot itt érte a baleset, amikor feltehetőleg újabb tárgyakat keresgélt.

Feltűnik egy tudós is, aki régiségekre szakosodott, mi több, a vezetésével egy kutatócsapat áll össze a falubeliekből, beleértve a fiatal papot is, hogy kiderítsék, mi is ez az Ördög Széke valójában. 

A történet nagyon érdekesen és izgalmasan alakult és akkor egyszer csak vége lett a könyvnek. Úgy, hogy nincs megoldás, nincs igazi magyarázat és egyáltalán olyan az egész, mintha elfelejtette volna az író befejezni, vagy véletlenül lemaradt volna az utolsó fejezet, de legalábbis néhány oldal. 

Mára azt ígérték az időjósok, hogy az idő javulni fog, mi több délutánra még a nap is kisüt. Nos, ehhez képest hazamenekültem az eső miatt a városnézésből.

Ébredés után egészen jól indult a reggel, még volt néhány perc, amikor reménykedhettünk, hogy sütni fog a nap. A pillanat azonban tovaszállt, és  esni kezdett, de valami elképesztő módon. Olyan fekete felhők voltak, hogy csaknem fel kellett kapcsolni a villanyt, így aztán a reggelit igen lassan fogyasztottuk el, merthogy hova siessünk, amikor úgysem tudunk sehova menni. Aztán valamikor 12 után végre elállt.

Nagyon optimistán nyakunkba vettük a várost. Még el sem értünk az első célpontunkhoz, amikor már eleredt az eső, így szó szerint bemenekültünk a múzeumba, ahol egy Titanic kiállítást néztünk meg. Ugyebár innen indult a Titanic az egyetlen útjára, és a legénység nagy része southamptoni volt. Volt egy terem, ahol a padlóra felrajzolták a város térképét, és azokhoz a házakhoz piros pöttyöt tettek, ahol valaki meghalt a Titanicon. Nagyon, nagyon sok pötty volt a térképen! Egyébként a kiállítás nem volt annyira érdekes, nem sok új dolgot mondtak el a hajóról vagy az útjáról.

A múzeum után bóklászni kezdtem a városban. Eleinte csak permetezett az eső, aztán volt olyan, hogy elállt (kb. 2 percre), de úgy voltam vele, hogy amíg nem ömlik úgy, mint reggel, addig próbálok minél több mindent megnézni.

A belváros határán egészen jól megmaradtak a középkori városfalak, néha még a kapuk és a tornyok is.

A középkori városfal egy része

Egyes helyeken még a fal tetejére is fel lehetett menni.

Az itteni katedrálist bombatalálat érte a második világháború alatt, és aztán nem állították helyre, hanem a romokból egy második világháborús emlékhelyet hoztak létre.

A katedrális maradványa. 

Találtam egy Tudor kori házat is, nagyon kis helyes volt! 

A Tudor ház hangulatos kertje.

Az épülethez kapcsolódott János király palotájának maradványa, ahol megmaradt az egyetlen angliai normann korabeli tűzhely kéménnyel együtt.

Ezután Lementem a kikötőbe hajókat nézni. Két hatalmas luxus utasszállító horgonyzott a parttól kicsit távolabb, mellettük még a Wight-szigetekre induló kompok is eltörpültek, a többi kisebb-nagyobb teher- és vitorláshajókról nem beszélve. 

Visszatérve a városba, belefutottam egy esküvőbe, ahol a vendég hölgyek mindegyike sötétlilában pompázott. Még az esernyőjük is lila volt. Rémesen festett az egész társaság. Némelyik leányzó úgy nézett ki, mint a kötözött sonka a földig (vagy csak térd alá) érő ruhájában. Kalapok, fejdíszek, ahogy azt az ember szokta volt látni, amikor valami angol puccos rendezvényről közvetít a tévé.

Aztán annyira el kezdett esni az eső, hogy úgy döntöttem, elindulok hazafelé, de még azért terveztem egy-két érdekességet megnézni, ami útba esett. Sajnos azonban aznap érkezett a városba az olimpiai láng (a londoni olimpia évében jártunk ott), aminek következtében a város 90%-a kint állt a szakadó esőben az út mellett, ahol a láng elhaladt. Na, ez a tömeg plusz az eső már sok volt nekem, szóval inkább egyenesen visszamentem a szállásunkra.

Az előző kötet annyira lendületesen indult és úgy végződött, hogy azonnal nekiálltam ennek a kötetnek. Nos, az első néhány (száz?) oldal, ha nem is unalmas, de mindenképpen kevésbé volt érdekes, mint ahogy az előző könyv végződött. Néha az volt az érzésem, mintha az író nem tudta volna pontosan, hogy most mit is kezdjen a szereplőkkel, hogyan alakítsa tovább magánéletük kusza szálait. 

A nyomozási vonal is kicsit döcögősen kezdődött. Sok volt benne az üresjárat, nem igazán lehetett tudni, hogy most akkor mi is lesz ebből az egészből. Aztán volt egy pont, ahonnan felgyorsultak mind a magánéleti, mind a nyomozási események és onnantól kezdve a kötet izgalmas és fordulatos volt. 

A végére - szokás szerint - minden szépen a helyére került, de változatlanul nem találtam magyarázatot arra, hogy miért volt ennyire elhúzva a bevezetés. 

Az időjósok egész elviselhető időt jósoltak, így távolabbi néznivalókat céloztunk meg. Ezúttal házigazdánk is velünk tartott, pontosabban ő volt a sofőrünk, mert az ő kocsijával mentünk. Ahhoz képest, hogy 74-75 éves, nagyon jól vezetett. Egyébként nagyon fura volt beülni a kocsiba a vezetői ülés mögé, ami ugye a "normál" autókban az anyósülés.  

Az első célpontunk Fishbourne volt, ahol egy római kori villa maradványait néztük meg. Rengeteg mozaikot találtak, és egészen jó állapotban maradtak fenn. A múzeum mellett volt egy kert, amit római mintára próbáltak felépíteni. Nagyon helyes volt.

Ezek után elmentünk Singletonba, ahol egy helyi skanzenszerűséget néztünk meg. Csupa XIV., XV. századi házat építettek fel.

Néhány ház a skanzenből

A többségük eredeti: lebontották, ahol eredetileg álltak, átszállították ide, majd összerakták. Szinte mindegyiket meg lehetett belülről is nézni. (A  berendezés természetesen korhű volt.) Az egyikben már volt wc (micsoda luxus lehetett annak idején!): egy pici fülke ülőkével, és az ülőke alatt nem volt semmi. Magyarul a végtermék az utcán/az udvaron landolt.

Láttunk egy működő vízimalmot is. Olyannyira működött, hogy a mai napig őrölnek búzát benne, a jó ember szerint, aki ott sertepertélt, napi 1 tonnát. Mivel látta, hogy érdekel minket a malom, nagyon lelkesen elmagyarázta, hogy hogyan működik. Igazság szerint csak a lényegét értettem, mert olyan spéci szavakat használt, amiket még életemben nem hallottam (szerintem nem is fogom hallani őket ezután sem...).

A skanzen után hazafelé vettük az irányt, de azért még megálltunk Chichesterben, ahol egy csodaszép katedrálist néztünk meg.

Nem volt elég hely ahhoz az utcában, hogy le tudjam fényképezni az épületet egészben.

Még a normannok kezdték el építeni egy római bazilika helyére, aztán néhány száz év múlva persze már nem ők fejezték be.

A katedrális főhajója

Egy kicsit bóklásztunk a városkában, de sajnos minden éppen zárt, mert már 6 óra volt. Hatkor itt minden bezár, a fagyis, az üzletek, néhány élelmiszerbolt is. Egy dolog biztos nem: a kocsmák. Egybe betértünk, a társaság egy része ivott egy pohár sört, a másik része csak pihengetett az egész napos túra után. Annyira jó hangulatúak ezek a kocsmák! Középen ott van a bárpult, ahol rögtön megrendelheted, amit szeretnél: sört, üdítőt, ebédet vagy éppen vacsorát vagy ne talán tán egy pohár vizet - nem lepődnek meg azon, ha az emberfia ezt kér. Nem kell érte fizetni, ugyanis csapvizet kapsz. Miután kifizeted a rendelésedet, leülsz az asztalodhoz, és aztán kihozzák, amit kértél. Addig maradsz, ameddig akarsz.

Hazaérkezve, házigazdánk valami indiai kaját készített bárányból. Eszméletlenül finom volt! 

Ja, és hát a lényeget majdnem elfelejtettem! Ma egyetlen csepp eső sem esett. Mi több, időnként még a nap is kisütött. Azért persze a két pulcsit simán elviseltem.

Megnéztem az időjárásjelentést, egyre jobb időt jósolnak. Csak ne essen!