Már meg sem lepődtünk, hogy esett. Olyannyira kezdtünk hozzászokni az időhöz, hogy egy mozgalmas napot terveztünk és nem foglalkoztunk az időjárással.

Szakadó esőben érkeztünk meg Salisburybe. Dacolva az elemekkel, nekivágtunk a városnak. Biztos, hogy több időt is lehetett volna bóklászni, ha mondjuk nem esik, így viszont tényleg csak a legfontosabb helyekre mentünk el.

Az egyik megmaradt középkori városkapu.

A katedrálist mindenképpen meg akartuk nézni alaposan, mert az útikönyv több érdekességet is megemlített a hellyel kapcsolatosan. 

A katedrális

Meglepő módon az épület fő része mindössze 38 év alatt készült el, ami katedrálisépítés viszonylatában nagyon rövid. Anglia legmagasabb tornyával büszkélkedhet (123 méter), mi több az egyik oldalkápolnában van egy óra, ami az 1386-os elkészülte óta folyamatosan jár és ezzel kiérdemelte a világ legrégebb óta üzemelő órája címet.

Az óraszerkezet.

Itt őrzik a fennmaradt négy Magna Charta egyik példányát. Ahhoz képest, hogy 1215-ben készült, egészen jó állapotban van (fényképezni persze nem lehetett...).

A következő állomásunk Old Sarum volt. Old Sarum tulajdonképpen a salisbury-i előtti település neve volt, amelyből ma már csak romok vannak meg. 

A hely Salisburytől néhány percnyire van ennek ellenére szokás szerint eltévedtünk - rémesek ezek az útjelzőtáblák! (Mennyivel könnyebb manapság a gps-szel való közlekedés...) Hiába terveztük el előző este az útvonalat, ismét elkavarodtunk valahol. Azért persze odataláltunk, de akkor is dühítő, hogy mennyire rosszul van minden kitáblázva. 

Szóval megérkeztünk Old Sarumba. Ömlött az eső, és ezerrel fújt a szél. A normál esőkabát fölé ismét felkerült egy hosszú esőkabát, plusz két pulcsi is volt rajtam, így nem fáztam. A helyet egyébként még 1066-ban Hódító Vilmos alapította és már 1220 környékén el is néptelenedett. Természetesen a helységnek volt egy katedrálisa is, amelynek a köveit felhasználták az újabb, Salisbury-ben álló katedrális építéséhez. Talán ennek is köszönhető, hogy ma már tényleg csak az alapok és egy-két falmaradvány látható.

Ennyi maradt az egykori katedrálisból.

Ezen kívül lehetett látni a várnak a maradványát - igen erős képzelőerő kellett ahhoz, hogy a néhány dombocskát és árkot el tudjam képzelni, mint várat, illetve voltak falmaradványok a palotábólis.

Egy egykori lépcső megmaradt néhány foka.

Az eső miatt síkossá váltak a kövek, ennek következtében inkább csak végig csúszkáltunk és botladoztunk mindenen. Azt hiszem, több figyelmet fordítottunk arra, hogy nehogy kitörjük a nyakunkat a nedves köveken, mint magára a romokra. Mit ne mondjak, kimondottan jó volt visszaülni a kocsiba.

A következő úti célunk Christchurch volt. Egy nagyon helyes kis városka lent a tenger partján. Napsütésben biztos helyesebb, de legalább az eső elállt, mire odaértünk. A szél viszont kimondottan hideg és kellemetlen volt.

Elsőként az itteni katedrálist néztük meg.

A katedrális zömök tornya.

Gyönyörű volt ez is. Kiderült, hogy a település eredeti neve Twynham volt. A legenda szerint a katedrális építése során az egyik gerendát valahogy rövidebbre vágták a mesteremberek. Eléggé tanácstalanok voltak, hogy mit is kezdjenek vele. A fa drága volt, és ha bevallották volna, hogy elméretezték, akkor az csorbát ejtett volna a szakmai tekintélyükön. Kicsit tanakodtak, hogy mit is tegyenek, végül arra jutottak, hogy majd később foglalkoznak a problémával. Az egyikük, aki addig is mindig elkülönült a többiektől, nem vett részt ezen a tanácskozáson. Másnap ismét összegyűltek az ácsok és ekkor a gerenda csodák csodájára megfelelő méretű volt. Így aztán elterjedt, hogy a magányos ács maga Jézus volt és ezért is nevezték el a katedrálist Christ's Churchnek. Később aztán a település felvette Twynham-Christchurch nevet, ami aztán az idők folyamán lerövidült Chirstchurchre. 

Egy hangulatos kocsmában ebédeltünk, aztán még sétáltunk egy kicsit, kihasználva, hogy (még mindig) nem esett, majd végül hazafelé vettük az irányt.