Mára azt ígérték az időjósok, hogy az idő javulni fog, mi több délutánra még a nap is kisüt. Nos, ehhez képest hazamenekültem az eső miatt a városnézésből.

Ébredés után egészen jól indult a reggel, még volt néhány perc, amikor reménykedhettünk, hogy sütni fog a nap. A pillanat azonban tovaszállt, és  esni kezdett, de valami elképesztő módon. Olyan fekete felhők voltak, hogy csaknem fel kellett kapcsolni a villanyt, így aztán a reggelit igen lassan fogyasztottuk el, merthogy hova siessünk, amikor úgysem tudunk sehova menni. Aztán valamikor 12 után végre elállt.

Nagyon optimistán nyakunkba vettük a várost. Még el sem értünk az első célpontunkhoz, amikor már eleredt az eső, így szó szerint bemenekültünk a múzeumba, ahol egy Titanic kiállítást néztünk meg. Ugyebár innen indult a Titanic az egyetlen útjára, és a legénység nagy része southamptoni volt. Volt egy terem, ahol a padlóra felrajzolták a város térképét, és azokhoz a házakhoz piros pöttyöt tettek, ahol valaki meghalt a Titanicon. Nagyon, nagyon sok pötty volt a térképen! Egyébként a kiállítás nem volt annyira érdekes, nem sok új dolgot mondtak el a hajóról vagy az útjáról.

A múzeum után bóklászni kezdtem a városban. Eleinte csak permetezett az eső, aztán volt olyan, hogy elállt (kb. 2 percre), de úgy voltam vele, hogy amíg nem ömlik úgy, mint reggel, addig próbálok minél több mindent megnézni.

A belváros határán egészen jól megmaradtak a középkori városfalak, néha még a kapuk és a tornyok is.

A középkori városfal egy része

Egyes helyeken még a fal tetejére is fel lehetett menni.

Az itteni katedrálist bombatalálat érte a második világháború alatt, és aztán nem állították helyre, hanem a romokból egy második világháborús emlékhelyet hoztak létre.

A katedrális maradványa. 

Találtam egy Tudor kori házat is, nagyon kis helyes volt! 

A Tudor ház hangulatos kertje.

Az épülethez kapcsolódott János király palotájának maradványa, ahol megmaradt az egyetlen angliai normann korabeli tűzhely kéménnyel együtt.

Ezután Lementem a kikötőbe hajókat nézni. Két hatalmas luxus utasszállító horgonyzott a parttól kicsit távolabb, mellettük még a Wight-szigetekre induló kompok is eltörpültek, a többi kisebb-nagyobb teher- és vitorláshajókról nem beszélve. 

Visszatérve a városba, belefutottam egy esküvőbe, ahol a vendég hölgyek mindegyike sötétlilában pompázott. Még az esernyőjük is lila volt. Rémesen festett az egész társaság. Némelyik leányzó úgy nézett ki, mint a kötözött sonka a földig (vagy csak térd alá) érő ruhájában. Kalapok, fejdíszek, ahogy azt az ember szokta volt látni, amikor valami angol puccos rendezvényről közvetít a tévé.

Aztán annyira el kezdett esni az eső, hogy úgy döntöttem, elindulok hazafelé, de még azért terveztem egy-két érdekességet megnézni, ami útba esett. Sajnos azonban aznap érkezett a városba az olimpiai láng (a londoni olimpia évében jártunk ott), aminek következtében a város 90%-a kint állt a szakadó esőben az út mellett, ahol a láng elhaladt. Na, ez a tömeg plusz az eső már sok volt nekem, szóval inkább egyenesen visszamentem a szállásunkra.

Az előző kötet annyira lendületesen indult és úgy végződött, hogy azonnal nekiálltam ennek a kötetnek. Nos, az első néhány (száz?) oldal, ha nem is unalmas, de mindenképpen kevésbé volt érdekes, mint ahogy az előző könyv végződött. Néha az volt az érzésem, mintha az író nem tudta volna pontosan, hogy most mit is kezdjen a szereplőkkel, hogyan alakítsa tovább magánéletük kusza szálait. 

A nyomozási vonal is kicsit döcögősen kezdődött. Sok volt benne az üresjárat, nem igazán lehetett tudni, hogy most akkor mi is lesz ebből az egészből. Aztán volt egy pont, ahonnan felgyorsultak mind a magánéleti, mind a nyomozási események és onnantól kezdve a kötet izgalmas és fordulatos volt. 

A végére - szokás szerint - minden szépen a helyére került, de változatlanul nem találtam magyarázatot arra, hogy miért volt ennyire elhúzva a bevezetés. 

Az időjósok egész elviselhető időt jósoltak, így távolabbi néznivalókat céloztunk meg. Ezúttal házigazdánk is velünk tartott, pontosabban ő volt a sofőrünk, mert az ő kocsijával mentünk. Ahhoz képest, hogy 74-75 éves, nagyon jól vezetett. Egyébként nagyon fura volt beülni a kocsiba a vezetői ülés mögé, ami ugye a "normál" autókban az anyósülés.  

Az első célpontunk Fishbourne volt, ahol egy római kori villa maradványait néztük meg. Rengeteg mozaikot találtak, és egészen jó állapotban maradtak fenn. A múzeum mellett volt egy kert, amit római mintára próbáltak felépíteni. Nagyon helyes volt.

Ezek után elmentünk Singletonba, ahol egy helyi skanzenszerűséget néztünk meg. Csupa XIV., XV. századi házat építettek fel.

Néhány ház a skanzenből

A többségük eredeti: lebontották, ahol eredetileg álltak, átszállították ide, majd összerakták. Szinte mindegyiket meg lehetett belülről is nézni. (A  berendezés természetesen korhű volt.) Az egyikben már volt wc (micsoda luxus lehetett annak idején!): egy pici fülke ülőkével, és az ülőke alatt nem volt semmi. Magyarul a végtermék az utcán/az udvaron landolt.

Láttunk egy működő vízimalmot is. Olyannyira működött, hogy a mai napig őrölnek búzát benne, a jó ember szerint, aki ott sertepertélt, napi 1 tonnát. Mivel látta, hogy érdekel minket a malom, nagyon lelkesen elmagyarázta, hogy hogyan működik. Igazság szerint csak a lényegét értettem, mert olyan spéci szavakat használt, amiket még életemben nem hallottam (szerintem nem is fogom hallani őket ezután sem...).

A skanzen után hazafelé vettük az irányt, de azért még megálltunk Chichesterben, ahol egy csodaszép katedrálist néztünk meg.

Nem volt elég hely ahhoz az utcában, hogy le tudjam fényképezni az épületet egészben.

Még a normannok kezdték el építeni egy római bazilika helyére, aztán néhány száz év múlva persze már nem ők fejezték be.

A katedrális főhajója

Egy kicsit bóklásztunk a városkában, de sajnos minden éppen zárt, mert már 6 óra volt. Hatkor itt minden bezár, a fagyis, az üzletek, néhány élelmiszerbolt is. Egy dolog biztos nem: a kocsmák. Egybe betértünk, a társaság egy része ivott egy pohár sört, a másik része csak pihengetett az egész napos túra után. Annyira jó hangulatúak ezek a kocsmák! Középen ott van a bárpult, ahol rögtön megrendelheted, amit szeretnél: sört, üdítőt, ebédet vagy éppen vacsorát vagy ne talán tán egy pohár vizet - nem lepődnek meg azon, ha az emberfia ezt kér. Nem kell érte fizetni, ugyanis csapvizet kapsz. Miután kifizeted a rendelésedet, leülsz az asztalodhoz, és aztán kihozzák, amit kértél. Addig maradsz, ameddig akarsz.

Hazaérkezve, házigazdánk valami indiai kaját készített bárányból. Eszméletlenül finom volt! 

Ja, és hát a lényeget majdnem elfelejtettem! Ma egyetlen csepp eső sem esett. Mi több, időnként még a nap is kisütött. Azért persze a két pulcsit simán elviseltem.

Megnéztem az időjárásjelentést, egyre jobb időt jósolnak. Csak ne essen!

A sorozat harmadik kötete. Rögtön, szinte minden bevezetés nélkül máris egy bűnügy kellős közepén találja magát a T. Olvasó és egyszerűen nem lehet letenni! A hirtelen kezdés után, egy kicsit lelassulnak aztán az események és a három-négy gyanúsított mellett pro és kontra sorakoznak az érvek és ellenérvek. Tökéletesen elaltatott az író, mindenki gyanús volt és egy ponton tényleg úgy voltam vele, hogy fogalmam sem volt, hogy ki az elkövető. A megoldás ugyanolyan briliáns volt, mint az előző köteteknél.

A karakterek ismételten zseniálisan megformáltak. Egyre több információt kapunk a múltjukról, ami további csavart ad a történetnek. Cormoran ugyanolyan magának való, de azért jó tudni róla, hogy nem csak helyén van az esze, hanem hogy van szíve is (méghozzá nem is kicsi!). Robin figurája egyre szimpatikusabb, a látszatra törékeny nő nem csak okos, de határozott és céltudatos. A vőlegénye - hát őt csak szimplán utálom. De egyre jobban!

Juhéj, péntek! Azért ma reggel kicsit macerás volt a kelés. Az volt az érzésem, hogy már hetek óta be vagyunk zárva és már hetek óta magyarázok, magyarázok és magyarázok a gyereknek. Azért elmentem sétálni a blökivel, sikerült ugyanott biztonságosan leparkolni, mint előző nap, aztán egy nagyot csatangoltunk. Mekkora szerencse, hogy az idő ilyen meseszép!

Ma törivel kezdtünk. A gyerek nagyon lelkes volt, hogy ő mennyire szereti és... Volt egy olyan halvány reményem, hogy na, akkor talán itt nem kell annyit magyarázni. Mindjárt az első 5 perc után kiderült, hogy ez csak egy kósza, hiábavaló reménysugár volt. Második világháborúról tanultak. Álmomban sem képzeltem, hogy a gyerek dátumra pontosan fogja nekem elmesélni a háború történetét, de azért...

Minden tantárgyra igaz, hogy tematikusan veszik az anyagot, így a történelmet is. Nem időrendben haladnak, hanem gyakorlatilag egy-egy nagyobb történelmi kort (pl. Tudorok), nagyobb eseményt (pl. első világháború) tanulnak. Hogy miért nem időrendben, ez rejtély számomra és hogy az egyes korokat nem kötik össze az meg teljességgel érthetetlen, de ez az én véleményem.

A lényeg, hogy az adott témakör elején mindig ott van egy kérdéssor, hogy mi az az alap tudás, amit a gyereknek el kell sajátítania. Gondoltam, kezdem ezzel, de azért persze megnéztem, hogy mégis, meddig jutottak el a tananyagban, milyen részletességgel tanulták, hogy ne olyat kérdezzek tőle, amit még nem vettek vagy egyáltalán nem is esett szó róla. Első rész: hogyan éltek az 1930-as években, mi volt akkor más? Teljesen, a gyerek számára érhető eltérések: nem volt internet, nem volt online vásárlás, akkor egy autó 200 fontba került, nem volt mosógép, nem volt szárítógép, nem mindenkinek volt autója. Nagyszerű, világos, mint a nap. Első kérdés a kérdéssorban: mondjon két dolgot, ami a 30-as években másképp volt, mint ma, illetve egyet, ami ugyanaz. És akkor itt el is akadtunk. Mert nem tudott válaszolni a kérdésre. Próbáltam rávezetni (ez mindig rizikós, mert sokszor az az érzésem, hogy még jobban összezavarom), semmi. Mondtam neki, hogy egyáltalán nem kérdeztem olyat, amit nem vettek volna, mi több, ez igazából csak érdekesség, nem is szigorúan történelem. Aztán felolvastam neki. És visszakérdeztem. És még mindig csak a kérdés felére tudott válaszolni.

Aztán belemásztunk a háborúba. Hogy kezdődött? Mi volt az oka? "Mert Adolf háborúzni akart." Mit ne mondjak, egy pillanatra el kellett gondolkoznom, hogy milyen Adolf? Azért Hitlert nem nagyon szokták Adolfozni! "És csak 100 ezer embert tarthattak a németek" - és drága szívem, a többi x millióval mit csináltak? Szóval pontosítottuk a dolgot, hogy 100 ezer fős hadsereget tarthattak. "Mindegy." Mondtam, hogy nagyon nem mindegy, hogy 100 ezer ember vagy 100 ezer katona.

És ismét olvasás. Hurrráááá! Befejeztük a több mint egy éve olvasott könyvet! Egy újat kezdtünk el - rém unalmas, semmi történés nincs benne, csak üres, unalmas szövegelés. De hát ha ez tetszik neki, most mit csináljak? Amíg olvas, addig nincs gond.

És ismét matek... Hogyan magyarázzuk el az egyismeretlenes egyenlet megoldását...? Volt olyan feladat, amit én meg tudtam csinálni, de tisztában voltam azzal is, hogy az életben nem fogom tudni elmagyarázni, mert komplikált, mert logikusan ki kell következtetni, hogy milyen megadott adatokat hogyan használjon az ember ahhoz, hogy megkapja a kérdésre a választ. Apuka egyetértett velem, hogy az ilyeneket hagyjam, lássa a tanár, hogy a gyerek nem tudja.

Angolból ezúttal szövegértéses feladat volt. Egyoldalas szöveg elolvasása és a hozzátartozó 10 kérdést megválaszolni. Míg ezzel foglalkozott, kiültem olvasni a kertbe. Olyan kellemesen sütött a nap, énekeltek a madarak és csak a kutya jött időnként oda hozzám és megszimatolt, hogy még mindig én vagyok az. Töredelmesen bevallom, hogy nem néztem meg, hogy a gyerek helyesen válaszolt-e a kérdésekre, csak helyesírás szempontjából néztem át a válaszokat. Kihagyott betűk, elírt szavak - mondtam is neki, hogy ezek egyáltalán nem nagy hibák, inkább bosszantók és csak azt bizonyítják, hogy nem figyel eléggé.

Aztán jött a nagy hír, hogy Boris is vírusos, de otthonról dolgozik és tovább irányítja az országot. Egészen megnyugodtam... Még hozzátették, hogy azt nem tudják, hogy a terhes barátnője vele van-e a karanténban. Rettentő lényeges információ!

És délután fél 5-kor a lányok kész voltak a leckével. Apukát megkérdeztem, hogy kellek-e még. Miután mondta, hogy nem, feljöttem a szobámba.

Fürdés, aztán csak leültem ide a gép elé. Elfáradtam. És ez még csak az első hét volt!

Az időjósok egész napos esőt jósoltak. Reggel még azt hittük, tévedtek, mert meglepő módon sütött a nap. Nemcsak előkukucskált a felhők mögül, hanem nyáriasan sütött. Így aztán elindultunk Portsmouthba. Természetesen hiába néztük meg előre az utat, hogy merre is megyünk, szokás szerint valahol valamit elnéztünk. (Az utazásunkkor még nem létezett GPS, hagyományos térképet használtunk.) Nagyon rosszul van minden kitáblázva, még a helyiek is azt mondják, hogy nem kell mindig hinni a tábláknak, mert rosszak. Kösz. Ha helyi vagy, úgyis tudod, merre kell menni, ha meg külföldi, oldd meg! Na, azért csak elkecmeregtünk Portsmouthba. Három hajót szerettünk volna megnézni: a Warriort, a Victoryt, illetve a Rose Maryt (VIII. Henrik hajója, ami elsüllyedt, aztán valamikor az 1980-as években kiemelték, és konzerválva kiállították egy, külön a roncsnak épített hatalmas csarnokban).

Warrior - 1860-ban épített csatahajó, amely soha nem vett részt egyetlen ütközetben sem.

A Warriorral kezdtük. Gyönyörű volt, pincétől a padlásig mindent végignéztünk. Ez már nem csak vitorlával, hanem gőz hajtotta motorral is közlekedett. A kézifegyverek katonás sorrendben sorakoztak, az ágyúkon látszódott, hogy már modernebbek, de még nem annyira hasonlítottak a maiakra.

Használatra kész fegyverek. 

A matrózok függőágyakban aludtak, csak a tiszteknek járt külön kabin, amelyek ha nem is fényűzően, de azért kényelmesen lettek berendezve. A konyha részben kifényesített rézedények sorakoztak. A hajón volt már külön fürdő helyiség kádakkal és mellékhelyiség is - ezek azért már luxusnak számítottak!

Miután végeztünk, részt vettünk egy hajókiránduláson. A belépőjegy ugyanis magába foglalta a három hajó és a múzeumok megtekintését, valamint ezt a hajókirándulást is. A kis kiránduló hajó körbement az öbölben, ahol csodaszép mai csatahajókat láthattunk. Némelyik elképesztő méretű volt, főleg a mi, kb. 20 személyes lélekvesztőnkből, és meglehetősen barátságtalan kinézetű. Sajnos az út alatt eleredt az eső (és utána abba sem hagyta - mégis igaza lett az időjósoknak).

Egy repülőgép anyahajó. Ezt is nagyon szívesen megnéztem volna!

Visszatérve a hajóútról, elindultunk a Victoryhoz.

Victory, Nelson admirális hajója

Sajnos felújítás alatt állt, ami azt jelentette, hogy az árbocok felső része hiányzott, így egy kissé idétlenül nézett ki szegényke. De azért itt is mindent megvizslattunk, amit csak lehetett.

Fedélköz az ágyúk sorával a Victoryn.

A matrózok itt is függőágyakban aludtak. Összecsukható asztalokon és padokon étkeztek, amiket csata idejére félre tettek, hogy semmi se gátolja a mozgásukat az ágyúk körül. Itt is csak a tiszteknek, illetve a kapitánynak volt saját kabinja. Nelson kabinjában ott volt egy festmény a szerelméről, Lady Hamiltonról. Az egyik legalsó fedélközben - félhomályos, barátságtalan hely volt - látták el a csata sérültjeit. Ide került Nelson is, miután megsebesült, és ma egy festmény áll azon a helyen, ahol meghalt. (A testét aztán egy rummal teli hordóba tették és úgy szállították vissza Angliába, hogy méltó módon eltemessék.)

Sajnos a harmadik hajót egyáltalán nem láthattuk, ugyanis éppen restaurálták. De nem csak azt, hanem magát az épületet is, ahol ki van állítva. Szóval így betértünk a múzeumokba. Igazából egyik sem volt annyira érdekes, de azért végignéztünk mindent.

Ezek után az a zseniális ötletünk támadt, hogy sétálunk egyet a városban, ami tekintettel a folyamatosan zuhogó esőre nem a legjobb ötlet volt! Mindannyian két esőkabátban közlekedtünk: egy normálban és arra még rávettünk egy másikat, ami térdig leért és takarta a hátizsákokat is. Aztán rövid időn belül feladtuk a városnézést, mert egyszerűen rémes volt az egész: a tócsák, hogy bármennyi esőkabát volt rajtunk, azért az eső csak bevágott a kapucni alá, nem beszélve arról, hogy a lábunk szára rövidesen teljesen vizes lett. 

Szóval hazafelé vettük az irányt. Házinéni finom meleg vacsorával várt minket (spenótos tészta - meglepően finom volt!). Holnapra kevesebb esőt mondtak, mi több délutánra még egy kis napot is ígértek, szóval megkockáztatunk valami városnézés félét.

Egy Grisham könyv, amely nem ügyvédekről és mindenféle jogi ügyekről szól! Majdnem csak ezért vettem meg, merthogy kíváncsi voltam, hogy milyen történetet tud az író ügyvédek nélkül összehozni. 

Nos, a történet meglehetősen egyszerű. Egy profi amerikai futballista egy pármai csapathoz szerződik, ahol az amerikai játékosokon kívül mindenki csak szerelemből űzi a sportot, nem kapnak egyáltalán fizetést. Akárcsak a történet, a karakterek is egyszerűek. A főhős eléggé amerikai, gyakorlatilag a játékon és az ételeken kívül semmi nem érdekli. Az olasz ételek leírása annyira részletes, hogy szinte már csak a recept hiányzik, hogy az ember el tudja készíteni. Ugyanilyen alaposan beszél az egyes mérkőzésekről - na, ebben én egy kicsit elvesztem. Valószínűleg, aki érti és szereti az amerikai focit, az nagyon élvezi ezt, nekem időnként teljesen érthetetlen volt a dolog (és sokszor túl hosszúnak tartottam). 

Az érdekes, hogy főhősünk hogyan változik meg, ahogy megismeri a játékostársait, akiknek a lelkesedése teljesen átragad rá. A könyv elején alig várja, hogy visszatérjen az Államokba, a profi ligába, a végére pedig ráébred, hogy sokkal jobban érzi magát Olaszországan, mint odahaza.

Egy hétvégés, könnyű kikapcsolódást jelentő könyv.

Csütörtökönként mindig a Lidlben szoktam bevásárolni - hát ma nem akartam odamenni. Múlt héten kelet-európai hét volt, akkor rendesen betankoltam minden finomsággal, de ha nem is így lett volna, ott tömeg van, sorbaállás, nem kell most az nekem. Szóval megegyeztünk előző este apukával, hogy ismét a helyi boltba ugrom be, merthogy fogytán volt a kenyér meg a tej, illetve lelkemre kötötte, hogy vegyek minden olyan dolgot, amire úgy egyébként szükségünk lehet. És tojást! (Rengeteg tojást eszik a család.)

Elsőként reggel elmentünk a kutyával a szokásos helyünkre az erdőbe. És akkor itt is fennforgás volt, akárcsak előző reggel a másik helyen. Ugyanis a parkolót lezárták. Gondolom, így akarják korlátozni, hogy az emberek brancsba verődve kutyát sétáltassanak. Szerencsére az út mellett vannak szélesebb, fák nélküli részek, ahol az autót ott lehet hagyni, így egy ilyen helyre leparkoltam. Kétszer körbejártam a kocsit, hogy nem lóg ki az útra, tuti, hogy senki nem fogja meghúzni. Aztán sétáltunk a blökivel. Ismét napos, meseszép idő volt, bár elég hideg. Egy-két helyen zúzmarás volt a fű.

Sétálás után irány a helyi kis bolt. Meg sem próbálkoztam azzal, amelyikben az előző alkalommal üres polcok fogadtak, hanem egyenesen a másikhoz mentem. Főleg, hogy azelőtt ott állt egy teherautó, amiről egy fickó éppen pakolta lefelé a friss árut. Természetesen maszkban és kesztyűben akartam belépni, amikor itt is újdonság fogadott. Sorakozni kellett a bolt előtt, merthogy csak bizonyos számú ember tartózkodhatott odabent. OK, semmi gond. Ismét látványosság voltam a maszkomban, többen megnéztek. Nem baj. Fura, hogy szinte mindenütt azt olvasom, hogy a tüdőt támadja meg, ezért ajánlják a maszkot, ennek ellenére az emberek inkább kesztyűt viselnek. 

A boltban kicsit jobb volt a helyzet, mint előző alkalommal. A zöldség, gyümölcs friss volt. Nem sok fajta, de legalább volt. Friss pékáru szintén volt, de csak az alap dolgok. Pl. croissant nem lehetett kapni, viszont kenyérből választani lehetett. (Sajnos csak a brit kenyerek voltak, amik egy kicsit édeskések. Bezzeg a jó kis rozscipó a Lidle-ben...) Konzervek, takarítószerek, illetve kézmosók egyáltalán nem voltak. Hús sem, csak néhány előre csomagolt hal. Viszont tejtermékből nem volt hiány, és még sikerült tojást is találnom. Bevásároltam mindenből, amiről tudtam, hogy vagy kifogytunk vagy fogyó félben voltunk. Még egy újdonsággal szembesültem: csak az önkiszolgáló pénztárak működtek. Abból is csak a két legtávolabbi, hogy meglegyen a szükséges távolság az emberek között.

Reggeli után ismét tanulás. Kicsit jobban ment ma a dolog, bár az olvasás ismét egy mélypontot jelentett.

Apuka számai: ismét zöld nap volt, ami kicsit megnyugtató.

Ma brassóit készítettem, a lányok nagyon szeretik. Egy adagot beraktam a mélyhűtőmbe, a többit apuka felhabzsolta. Ízlett neki. Javasoltam, hogy ha gondolja, jövő héten főzök egy adag gulyáslevest vagy akár Jókai bablevest (a kelet-európai hét következtében van csabai kolbászom, a füstölt baconszalonnájuk meg nagyon finom). Tetszett neki az ötlet.

Késő délután a nagyobbik lánynak a konditermi edzője online edzést tartott, így a tablettel meg apuka 5 kilós súlyával felszerelkezve látványosan kivonult az udvarra, hogy ő majd ott fog edzeni. Hát finoman szólva sem törte össze magát, de legalább mozgott egy kicsit!

Reggel összeszedelőzködtünk, aztán útnak indultunk. A háziak figyelmünkbe ajánlottak egy érdekes helyet Sevenoaksban. Mivel nem esett ki az útvonalunkból és a sofőrünknek úgyis szüksége volt egy kis pihenőre, ezért úgy döntöttük, hogy megnézzük.  

A hely neve Knole House volt, és iszonyatosan nehezen találtuk meg. A város egyik fő utcájáról lehetett behajtani az épületet körülvevő parkba, de annyira picike volt a jelzőtábla, hogy elsőre észre sem vettük. Még szerencse, hogy másodszorra belefutottunk egy dugóba, és így az araszoló kocsisor következtében időben felfedeztük a kiírást.

Megint egy olyan ház, ami mindennek kinéz, csak háznak nem.

Knole House belső udvara. A tornyos kapu a bejárat.

Az épület kb. 200 szobás egy erődített bejárattal amihez magas, bástyaszerű tornyok tartoztak. Mint kiderült, egy részében még ma is ott laknak a tulajdonosok - valószínűleg ez volt az oka, hogy az épületen belül tilos volt fotózni. A nagy csarnok hatalmas volt, az egyik falat teljes egészében fa faragványok díszítették. De volt egy hosszú képtár is, mindenféle családi portrékkal. Néhány hálószoba Jakab-korabeli bútorokkal volt berendezve, az egyik ágyban maga I. Jakab is aludt. Ezeknél a szobáknál egy kicsit olyan érzésem volt, mintha hirtelenjében Versailles-ban találtam volna magamat: gazdagon díszített bútorok, baldachinos ágy - mintha csak valamelyik Lajos hálószobájában jártam volna.

A parkban (hatalmas, nem láttuk a végét) szelíd őzek legelésztek.

A békésen legelésző őzek egy csoportja.

2-3 méternyire meg lehetett közelíteni őket és akkor is inkább odébb oldalogtak, mint menekültek. Az idő nagyon kellemes volt (még akkor), így egy kicsit bóklásztunk még a parkban.

Knole-ból kijövet egy sevenoaksi kis kocsmában ebédeltünk. Míg elértünk a parkolóból a kocsmáig (kb. 5 perc) finoman szólva is ronggyá áztunk. Özönvízszerű eső esett kb. 10 percig, aztán verőfényes napsütés következett. A kocsmában sikerült úgy, ahogy megszáradnunk, aztán irány Southampton.

Mint kiderült a sevenoaksi eső csak bemutató volt, ugyanis azt követően a csapadék számtalan formáját "élvezhettük". Először csak éppenhogy szemerkélt, aztán annyira esett, hogy az ablaktörlő alig bírta törölni a vizet, és szinte csak lépésben haladtunk, aztán még borsónagyságú jég is kísérte az özönvizet. Elég félelmetes volt, ahogy kopogott a kocsi tetején! Amikor végre elállt, akkor meg alig tudtunk menni a víztől, ami az úton felgyülemlett. Időnként komolyan aggódtunk, hogy a mély tócsák még a kocsiban is kárt tehetnek.

Azért a végén szerencsésen megérkeztünk Southamptonba. Ismét egy ismerősnél szálltunk meg. A háziasszonyunk egy közel 80 éves néni (kb. 60-nak nézett ki) volt. Finom bárányból készült vacsorával várt minket. Isteni jól laktunk, aztán még beszélgettünk egy jót.