Az időjósok egész elviselhető időt jósoltak, így távolabbi néznivalókat céloztunk meg. Ezúttal házigazdánk is velünk tartott, pontosabban ő volt a sofőrünk, mert az ő kocsijával mentünk. Ahhoz képest, hogy 74-75 éves, nagyon jól vezetett. Egyébként nagyon fura volt beülni a kocsiba a vezetői ülés mögé, ami ugye a "normál" autókban az anyósülés.  

Az első célpontunk Fishbourne volt, ahol egy római kori villa maradványait néztük meg. Rengeteg mozaikot találtak, és egészen jó állapotban maradtak fenn. A múzeum mellett volt egy kert, amit római mintára próbáltak felépíteni. Nagyon helyes volt.

Ezek után elmentünk Singletonba, ahol egy helyi skanzenszerűséget néztünk meg. Csupa XIV., XV. századi házat építettek fel.

Néhány ház a skanzenből

A többségük eredeti: lebontották, ahol eredetileg álltak, átszállították ide, majd összerakták. Szinte mindegyiket meg lehetett belülről is nézni. (A  berendezés természetesen korhű volt.) Az egyikben már volt wc (micsoda luxus lehetett annak idején!): egy pici fülke ülőkével, és az ülőke alatt nem volt semmi. Magyarul a végtermék az utcán/az udvaron landolt.

Láttunk egy működő vízimalmot is. Olyannyira működött, hogy a mai napig őrölnek búzát benne, a jó ember szerint, aki ott sertepertélt, napi 1 tonnát. Mivel látta, hogy érdekel minket a malom, nagyon lelkesen elmagyarázta, hogy hogyan működik. Igazság szerint csak a lényegét értettem, mert olyan spéci szavakat használt, amiket még életemben nem hallottam (szerintem nem is fogom hallani őket ezután sem...).

A skanzen után hazafelé vettük az irányt, de azért még megálltunk Chichesterben, ahol egy csodaszép katedrálist néztünk meg.

Nem volt elég hely ahhoz az utcában, hogy le tudjam fényképezni az épületet egészben.

Még a normannok kezdték el építeni egy római bazilika helyére, aztán néhány száz év múlva persze már nem ők fejezték be.

A katedrális főhajója

Egy kicsit bóklásztunk a városkában, de sajnos minden éppen zárt, mert már 6 óra volt. Hatkor itt minden bezár, a fagyis, az üzletek, néhány élelmiszerbolt is. Egy dolog biztos nem: a kocsmák. Egybe betértünk, a társaság egy része ivott egy pohár sört, a másik része csak pihengetett az egész napos túra után. Annyira jó hangulatúak ezek a kocsmák! Középen ott van a bárpult, ahol rögtön megrendelheted, amit szeretnél: sört, üdítőt, ebédet vagy éppen vacsorát vagy ne talán tán egy pohár vizet - nem lepődnek meg azon, ha az emberfia ezt kér. Nem kell érte fizetni, ugyanis csapvizet kapsz. Miután kifizeted a rendelésedet, leülsz az asztalodhoz, és aztán kihozzák, amit kértél. Addig maradsz, ameddig akarsz.

Hazaérkezve, házigazdánk valami indiai kaját készített bárányból. Eszméletlenül finom volt! 

Ja, és hát a lényeget majdnem elfelejtettem! Ma egyetlen csepp eső sem esett. Mi több, időnként még a nap is kisütött. Azért persze a két pulcsit simán elviseltem.

Megnéztem az időjárásjelentést, egyre jobb időt jósolnak. Csak ne essen!

A sorozat harmadik kötete. Rögtön, szinte minden bevezetés nélkül máris egy bűnügy kellős közepén találja magát a T. Olvasó és egyszerűen nem lehet letenni! A hirtelen kezdés után, egy kicsit lelassulnak aztán az események és a három-négy gyanúsított mellett pro és kontra sorakoznak az érvek és ellenérvek. Tökéletesen elaltatott az író, mindenki gyanús volt és egy ponton tényleg úgy voltam vele, hogy fogalmam sem volt, hogy ki az elkövető. A megoldás ugyanolyan briliáns volt, mint az előző köteteknél.

A karakterek ismételten zseniálisan megformáltak. Egyre több információt kapunk a múltjukról, ami további csavart ad a történetnek. Cormoran ugyanolyan magának való, de azért jó tudni róla, hogy nem csak helyén van az esze, hanem hogy van szíve is (méghozzá nem is kicsi!). Robin figurája egyre szimpatikusabb, a látszatra törékeny nő nem csak okos, de határozott és céltudatos. A vőlegénye - hát őt csak szimplán utálom. De egyre jobban!

Juhéj, péntek! Azért ma reggel kicsit macerás volt a kelés. Az volt az érzésem, hogy már hetek óta be vagyunk zárva és már hetek óta magyarázok, magyarázok és magyarázok a gyereknek. Azért elmentem sétálni a blökivel, sikerült ugyanott biztonságosan leparkolni, mint előző nap, aztán egy nagyot csatangoltunk. Mekkora szerencse, hogy az idő ilyen meseszép!

Ma törivel kezdtünk. A gyerek nagyon lelkes volt, hogy ő mennyire szereti és... Volt egy olyan halvány reményem, hogy na, akkor talán itt nem kell annyit magyarázni. Mindjárt az első 5 perc után kiderült, hogy ez csak egy kósza, hiábavaló reménysugár volt. Második világháborúról tanultak. Álmomban sem képzeltem, hogy a gyerek dátumra pontosan fogja nekem elmesélni a háború történetét, de azért...

Minden tantárgyra igaz, hogy tematikusan veszik az anyagot, így a történelmet is. Nem időrendben haladnak, hanem gyakorlatilag egy-egy nagyobb történelmi kort (pl. Tudorok), nagyobb eseményt (pl. első világháború) tanulnak. Hogy miért nem időrendben, ez rejtély számomra és hogy az egyes korokat nem kötik össze az meg teljességgel érthetetlen, de ez az én véleményem.

A lényeg, hogy az adott témakör elején mindig ott van egy kérdéssor, hogy mi az az alap tudás, amit a gyereknek el kell sajátítania. Gondoltam, kezdem ezzel, de azért persze megnéztem, hogy mégis, meddig jutottak el a tananyagban, milyen részletességgel tanulták, hogy ne olyat kérdezzek tőle, amit még nem vettek vagy egyáltalán nem is esett szó róla. Első rész: hogyan éltek az 1930-as években, mi volt akkor más? Teljesen, a gyerek számára érhető eltérések: nem volt internet, nem volt online vásárlás, akkor egy autó 200 fontba került, nem volt mosógép, nem volt szárítógép, nem mindenkinek volt autója. Nagyszerű, világos, mint a nap. Első kérdés a kérdéssorban: mondjon két dolgot, ami a 30-as években másképp volt, mint ma, illetve egyet, ami ugyanaz. És akkor itt el is akadtunk. Mert nem tudott válaszolni a kérdésre. Próbáltam rávezetni (ez mindig rizikós, mert sokszor az az érzésem, hogy még jobban összezavarom), semmi. Mondtam neki, hogy egyáltalán nem kérdeztem olyat, amit nem vettek volna, mi több, ez igazából csak érdekesség, nem is szigorúan történelem. Aztán felolvastam neki. És visszakérdeztem. És még mindig csak a kérdés felére tudott válaszolni.

Aztán belemásztunk a háborúba. Hogy kezdődött? Mi volt az oka? "Mert Adolf háborúzni akart." Mit ne mondjak, egy pillanatra el kellett gondolkoznom, hogy milyen Adolf? Azért Hitlert nem nagyon szokták Adolfozni! "És csak 100 ezer embert tarthattak a németek" - és drága szívem, a többi x millióval mit csináltak? Szóval pontosítottuk a dolgot, hogy 100 ezer fős hadsereget tarthattak. "Mindegy." Mondtam, hogy nagyon nem mindegy, hogy 100 ezer ember vagy 100 ezer katona.

És ismét olvasás. Hurrráááá! Befejeztük a több mint egy éve olvasott könyvet! Egy újat kezdtünk el - rém unalmas, semmi történés nincs benne, csak üres, unalmas szövegelés. De hát ha ez tetszik neki, most mit csináljak? Amíg olvas, addig nincs gond.

És ismét matek... Hogyan magyarázzuk el az egyismeretlenes egyenlet megoldását...? Volt olyan feladat, amit én meg tudtam csinálni, de tisztában voltam azzal is, hogy az életben nem fogom tudni elmagyarázni, mert komplikált, mert logikusan ki kell következtetni, hogy milyen megadott adatokat hogyan használjon az ember ahhoz, hogy megkapja a kérdésre a választ. Apuka egyetértett velem, hogy az ilyeneket hagyjam, lássa a tanár, hogy a gyerek nem tudja.

Angolból ezúttal szövegértéses feladat volt. Egyoldalas szöveg elolvasása és a hozzátartozó 10 kérdést megválaszolni. Míg ezzel foglalkozott, kiültem olvasni a kertbe. Olyan kellemesen sütött a nap, énekeltek a madarak és csak a kutya jött időnként oda hozzám és megszimatolt, hogy még mindig én vagyok az. Töredelmesen bevallom, hogy nem néztem meg, hogy a gyerek helyesen válaszolt-e a kérdésekre, csak helyesírás szempontjából néztem át a válaszokat. Kihagyott betűk, elírt szavak - mondtam is neki, hogy ezek egyáltalán nem nagy hibák, inkább bosszantók és csak azt bizonyítják, hogy nem figyel eléggé.

Aztán jött a nagy hír, hogy Boris is vírusos, de otthonról dolgozik és tovább irányítja az országot. Egészen megnyugodtam... Még hozzátették, hogy azt nem tudják, hogy a terhes barátnője vele van-e a karanténban. Rettentő lényeges információ!

És délután fél 5-kor a lányok kész voltak a leckével. Apukát megkérdeztem, hogy kellek-e még. Miután mondta, hogy nem, feljöttem a szobámba.

Fürdés, aztán csak leültem ide a gép elé. Elfáradtam. És ez még csak az első hét volt!

Az időjósok egész napos esőt jósoltak. Reggel még azt hittük, tévedtek, mert meglepő módon sütött a nap. Nemcsak előkukucskált a felhők mögül, hanem nyáriasan sütött. Így aztán elindultunk Portsmouthba. Természetesen hiába néztük meg előre az utat, hogy merre is megyünk, szokás szerint valahol valamit elnéztünk. (Az utazásunkkor még nem létezett GPS, hagyományos térképet használtunk.) Nagyon rosszul van minden kitáblázva, még a helyiek is azt mondják, hogy nem kell mindig hinni a tábláknak, mert rosszak. Kösz. Ha helyi vagy, úgyis tudod, merre kell menni, ha meg külföldi, oldd meg! Na, azért csak elkecmeregtünk Portsmouthba. Három hajót szerettünk volna megnézni: a Warriort, a Victoryt, illetve a Rose Maryt (VIII. Henrik hajója, ami elsüllyedt, aztán valamikor az 1980-as években kiemelték, és konzerválva kiállították egy, külön a roncsnak épített hatalmas csarnokban).

Warrior - 1860-ban épített csatahajó, amely soha nem vett részt egyetlen ütközetben sem.

A Warriorral kezdtük. Gyönyörű volt, pincétől a padlásig mindent végignéztünk. Ez már nem csak vitorlával, hanem gőz hajtotta motorral is közlekedett. A kézifegyverek katonás sorrendben sorakoztak, az ágyúkon látszódott, hogy már modernebbek, de még nem annyira hasonlítottak a maiakra.

Használatra kész fegyverek. 

A matrózok függőágyakban aludtak, csak a tiszteknek járt külön kabin, amelyek ha nem is fényűzően, de azért kényelmesen lettek berendezve. A konyha részben kifényesített rézedények sorakoztak. A hajón volt már külön fürdő helyiség kádakkal és mellékhelyiség is - ezek azért már luxusnak számítottak!

Miután végeztünk, részt vettünk egy hajókiránduláson. A belépőjegy ugyanis magába foglalta a három hajó és a múzeumok megtekintését, valamint ezt a hajókirándulást is. A kis kiránduló hajó körbement az öbölben, ahol csodaszép mai csatahajókat láthattunk. Némelyik elképesztő méretű volt, főleg a mi, kb. 20 személyes lélekvesztőnkből, és meglehetősen barátságtalan kinézetű. Sajnos az út alatt eleredt az eső (és utána abba sem hagyta - mégis igaza lett az időjósoknak).

Egy repülőgép anyahajó. Ezt is nagyon szívesen megnéztem volna!

Visszatérve a hajóútról, elindultunk a Victoryhoz.

Victory, Nelson admirális hajója

Sajnos felújítás alatt állt, ami azt jelentette, hogy az árbocok felső része hiányzott, így egy kissé idétlenül nézett ki szegényke. De azért itt is mindent megvizslattunk, amit csak lehetett.

Fedélköz az ágyúk sorával a Victoryn.

A matrózok itt is függőágyakban aludtak. Összecsukható asztalokon és padokon étkeztek, amiket csata idejére félre tettek, hogy semmi se gátolja a mozgásukat az ágyúk körül. Itt is csak a tiszteknek, illetve a kapitánynak volt saját kabinja. Nelson kabinjában ott volt egy festmény a szerelméről, Lady Hamiltonról. Az egyik legalsó fedélközben - félhomályos, barátságtalan hely volt - látták el a csata sérültjeit. Ide került Nelson is, miután megsebesült, és ma egy festmény áll azon a helyen, ahol meghalt. (A testét aztán egy rummal teli hordóba tették és úgy szállították vissza Angliába, hogy méltó módon eltemessék.)

Sajnos a harmadik hajót egyáltalán nem láthattuk, ugyanis éppen restaurálták. De nem csak azt, hanem magát az épületet is, ahol ki van állítva. Szóval így betértünk a múzeumokba. Igazából egyik sem volt annyira érdekes, de azért végignéztünk mindent.

Ezek után az a zseniális ötletünk támadt, hogy sétálunk egyet a városban, ami tekintettel a folyamatosan zuhogó esőre nem a legjobb ötlet volt! Mindannyian két esőkabátban közlekedtünk: egy normálban és arra még rávettünk egy másikat, ami térdig leért és takarta a hátizsákokat is. Aztán rövid időn belül feladtuk a városnézést, mert egyszerűen rémes volt az egész: a tócsák, hogy bármennyi esőkabát volt rajtunk, azért az eső csak bevágott a kapucni alá, nem beszélve arról, hogy a lábunk szára rövidesen teljesen vizes lett. 

Szóval hazafelé vettük az irányt. Házinéni finom meleg vacsorával várt minket (spenótos tészta - meglepően finom volt!). Holnapra kevesebb esőt mondtak, mi több délutánra még egy kis napot is ígértek, szóval megkockáztatunk valami városnézés félét.

Egy Grisham könyv, amely nem ügyvédekről és mindenféle jogi ügyekről szól! Majdnem csak ezért vettem meg, merthogy kíváncsi voltam, hogy milyen történetet tud az író ügyvédek nélkül összehozni. 

Nos, a történet meglehetősen egyszerű. Egy profi amerikai futballista egy pármai csapathoz szerződik, ahol az amerikai játékosokon kívül mindenki csak szerelemből űzi a sportot, nem kapnak egyáltalán fizetést. Akárcsak a történet, a karakterek is egyszerűek. A főhős eléggé amerikai, gyakorlatilag a játékon és az ételeken kívül semmi nem érdekli. Az olasz ételek leírása annyira részletes, hogy szinte már csak a recept hiányzik, hogy az ember el tudja készíteni. Ugyanilyen alaposan beszél az egyes mérkőzésekről - na, ebben én egy kicsit elvesztem. Valószínűleg, aki érti és szereti az amerikai focit, az nagyon élvezi ezt, nekem időnként teljesen érthetetlen volt a dolog (és sokszor túl hosszúnak tartottam). 

Az érdekes, hogy főhősünk hogyan változik meg, ahogy megismeri a játékostársait, akiknek a lelkesedése teljesen átragad rá. A könyv elején alig várja, hogy visszatérjen az Államokba, a profi ligába, a végére pedig ráébred, hogy sokkal jobban érzi magát Olaszországan, mint odahaza.

Egy hétvégés, könnyű kikapcsolódást jelentő könyv.

Csütörtökönként mindig a Lidlben szoktam bevásárolni - hát ma nem akartam odamenni. Múlt héten kelet-európai hét volt, akkor rendesen betankoltam minden finomsággal, de ha nem is így lett volna, ott tömeg van, sorbaállás, nem kell most az nekem. Szóval megegyeztünk előző este apukával, hogy ismét a helyi boltba ugrom be, merthogy fogytán volt a kenyér meg a tej, illetve lelkemre kötötte, hogy vegyek minden olyan dolgot, amire úgy egyébként szükségünk lehet. És tojást! (Rengeteg tojást eszik a család.)

Elsőként reggel elmentünk a kutyával a szokásos helyünkre az erdőbe. És akkor itt is fennforgás volt, akárcsak előző reggel a másik helyen. Ugyanis a parkolót lezárták. Gondolom, így akarják korlátozni, hogy az emberek brancsba verődve kutyát sétáltassanak. Szerencsére az út mellett vannak szélesebb, fák nélküli részek, ahol az autót ott lehet hagyni, így egy ilyen helyre leparkoltam. Kétszer körbejártam a kocsit, hogy nem lóg ki az útra, tuti, hogy senki nem fogja meghúzni. Aztán sétáltunk a blökivel. Ismét napos, meseszép idő volt, bár elég hideg. Egy-két helyen zúzmarás volt a fű.

Sétálás után irány a helyi kis bolt. Meg sem próbálkoztam azzal, amelyikben az előző alkalommal üres polcok fogadtak, hanem egyenesen a másikhoz mentem. Főleg, hogy azelőtt ott állt egy teherautó, amiről egy fickó éppen pakolta lefelé a friss árut. Természetesen maszkban és kesztyűben akartam belépni, amikor itt is újdonság fogadott. Sorakozni kellett a bolt előtt, merthogy csak bizonyos számú ember tartózkodhatott odabent. OK, semmi gond. Ismét látványosság voltam a maszkomban, többen megnéztek. Nem baj. Fura, hogy szinte mindenütt azt olvasom, hogy a tüdőt támadja meg, ezért ajánlják a maszkot, ennek ellenére az emberek inkább kesztyűt viselnek. 

A boltban kicsit jobb volt a helyzet, mint előző alkalommal. A zöldség, gyümölcs friss volt. Nem sok fajta, de legalább volt. Friss pékáru szintén volt, de csak az alap dolgok. Pl. croissant nem lehetett kapni, viszont kenyérből választani lehetett. (Sajnos csak a brit kenyerek voltak, amik egy kicsit édeskések. Bezzeg a jó kis rozscipó a Lidle-ben...) Konzervek, takarítószerek, illetve kézmosók egyáltalán nem voltak. Hús sem, csak néhány előre csomagolt hal. Viszont tejtermékből nem volt hiány, és még sikerült tojást is találnom. Bevásároltam mindenből, amiről tudtam, hogy vagy kifogytunk vagy fogyó félben voltunk. Még egy újdonsággal szembesültem: csak az önkiszolgáló pénztárak működtek. Abból is csak a két legtávolabbi, hogy meglegyen a szükséges távolság az emberek között.

Reggeli után ismét tanulás. Kicsit jobban ment ma a dolog, bár az olvasás ismét egy mélypontot jelentett.

Apuka számai: ismét zöld nap volt, ami kicsit megnyugtató.

Ma brassóit készítettem, a lányok nagyon szeretik. Egy adagot beraktam a mélyhűtőmbe, a többit apuka felhabzsolta. Ízlett neki. Javasoltam, hogy ha gondolja, jövő héten főzök egy adag gulyáslevest vagy akár Jókai bablevest (a kelet-európai hét következtében van csabai kolbászom, a füstölt baconszalonnájuk meg nagyon finom). Tetszett neki az ötlet.

Késő délután a nagyobbik lánynak a konditermi edzője online edzést tartott, így a tablettel meg apuka 5 kilós súlyával felszerelkezve látványosan kivonult az udvarra, hogy ő majd ott fog edzeni. Hát finoman szólva sem törte össze magát, de legalább mozgott egy kicsit!

Reggel összeszedelőzködtünk, aztán útnak indultunk. A háziak figyelmünkbe ajánlottak egy érdekes helyet Sevenoaksban. Mivel nem esett ki az útvonalunkból és a sofőrünknek úgyis szüksége volt egy kis pihenőre, ezért úgy döntöttük, hogy megnézzük.  

A hely neve Knole House volt, és iszonyatosan nehezen találtuk meg. A város egyik fő utcájáról lehetett behajtani az épületet körülvevő parkba, de annyira picike volt a jelzőtábla, hogy elsőre észre sem vettük. Még szerencse, hogy másodszorra belefutottunk egy dugóba, és így az araszoló kocsisor következtében időben felfedeztük a kiírást.

Megint egy olyan ház, ami mindennek kinéz, csak háznak nem.

Knole House belső udvara. A tornyos kapu a bejárat.

Az épület kb. 200 szobás egy erődített bejárattal amihez magas, bástyaszerű tornyok tartoztak. Mint kiderült, egy részében még ma is ott laknak a tulajdonosok - valószínűleg ez volt az oka, hogy az épületen belül tilos volt fotózni. A nagy csarnok hatalmas volt, az egyik falat teljes egészében fa faragványok díszítették. De volt egy hosszú képtár is, mindenféle családi portrékkal. Néhány hálószoba Jakab-korabeli bútorokkal volt berendezve, az egyik ágyban maga I. Jakab is aludt. Ezeknél a szobáknál egy kicsit olyan érzésem volt, mintha hirtelenjében Versailles-ban találtam volna magamat: gazdagon díszített bútorok, baldachinos ágy - mintha csak valamelyik Lajos hálószobájában jártam volna.

A parkban (hatalmas, nem láttuk a végét) szelíd őzek legelésztek.

A békésen legelésző őzek egy csoportja.

2-3 méternyire meg lehetett közelíteni őket és akkor is inkább odébb oldalogtak, mint menekültek. Az idő nagyon kellemes volt (még akkor), így egy kicsit bóklásztunk még a parkban.

Knole-ból kijövet egy sevenoaksi kis kocsmában ebédeltünk. Míg elértünk a parkolóból a kocsmáig (kb. 5 perc) finoman szólva is ronggyá áztunk. Özönvízszerű eső esett kb. 10 percig, aztán verőfényes napsütés következett. A kocsmában sikerült úgy, ahogy megszáradnunk, aztán irány Southampton.

Mint kiderült a sevenoaksi eső csak bemutató volt, ugyanis azt követően a csapadék számtalan formáját "élvezhettük". Először csak éppenhogy szemerkélt, aztán annyira esett, hogy az ablaktörlő alig bírta törölni a vizet, és szinte csak lépésben haladtunk, aztán még borsónagyságú jég is kísérte az özönvizet. Elég félelmetes volt, ahogy kopogott a kocsi tetején! Amikor végre elállt, akkor meg alig tudtunk menni a víztől, ami az úton felgyülemlett. Időnként komolyan aggódtunk, hogy a mély tócsák még a kocsiban is kárt tehetnek.

Azért a végén szerencsésen megérkeztünk Southamptonba. Ismét egy ismerősnél szálltunk meg. A háziasszonyunk egy közel 80 éves néni (kb. 60-nak nézett ki) volt. Finom bárányból készült vacsorával várt minket. Isteni jól laktunk, aztán még beszélgettünk egy jót.

Szinte a megjelenésekor beszereztem a kötetet, aztán valahogy mindig hátrább sorolódott az olvasandó könyvek sorában. Most viszont sajnos aktuálissá vált.

Imádtam minden sorát. Őszinte, pozitív és még humoros is. Tina személyisége mindig kirobbanó volt, mindig teli energiával - ez tökéletesen átjön a könyvön keresztül is. Persze vannak szomorú részek benne, amikor az Ike-kal való házasságáról beszél - minden elismerésem, hogy ennyi időt kibírt mellette! És az, ahogy újra kezdte, a nulláról és ahogy felkapaszkodott a csúcsra - hát lenyűgöző akarat, szorgalom és munka kellett hozzá. Tetszett a hihetetlen optimizmusa, hogy egyetlen egyszer sem kételkedett abban, hogy szólóban sikeresebb lesz, mint Ike-kal. Micsoda karriert épített fel!

És micsoda furcsa fintora az életnek, hogy amikor végleg befejezte az éneklést, és élvezhette volna a nyugodt nyugdíjas éveit, akkor kezdődtek az egészségügyi problémái. De még a legkomolyabb helyzetben sem vesztette el a pozitív gondolkodását.

Fantasztikus zenét és showt csinált és különleges ember volt. Sajnálom, hogy soha nem láthattam őt élőben a színpadon, mert biztos, hihetetlen élmény lehetett. 

Szülőkkel megállapodtunk, hogy egy héten egyszer a lányoknak jönniük kell velem reggel, amikor a kutyával kimegyek. Mondtam, hogy ismerek egy helyet, ahol egy órás, másfél órás sétát lehet tenni, és szerintem nem ártana nekik egy kis mozgás. Mindkét szülő helyeselt, így reggel 8-kor kirángattam a két mákvirágot az ágyból, reggeli, aztán indulás. Hát majdnem úgy volt, hogy mégsem tudunk odamenni, ugyanis zárva volt a parkolóhoz vezető kapu. Mivel az odavezető út elég keskeny, így egy jódarabot kellett mennem, hogy meg tudjak fordulni és a két lány már örült, hogy hú, megúszták a sétát. Tévedtek! Ugyanis visszafelé menet a kapu nyitva volt, szóval behajtottam.

A fő parkoló le volt zárva, de én egyébként sem ott szoktam hagyni a kocsit, hanem egy másik helyen, így simán leparkoltam, aztán indultunk sétálni. A kutya nagy örömére és a két lány nagy bánatára. Az idő ismét gyönyörű volt. Hétágra sütött a nap, énekeltek a madarak, még láttunk egy fácánt is. A kicsivel szóláncot játszottunk, a nagy egy ideig velünk játszott, aztán bevágtak a durcát és fancsali ábrázattal masírozott mellettünk, mintha legalábbis a maratoni távot kellene legyalogolnia, kétszer. Nem nagyon izgatott a dolog. Minden nap ebéd után egy órára kizavarom őket a kertbe, hogy meglegyen a napi mozgásuk, de gyakorlatilag csak lődörögnek odakint, tehát ez a heti egy nagy séta igenis kell. Merthogy ráadásul a nagy változatlan mennyiségben eszik. Mit eszik? Zabál... Azért is bevágta a durcát, hogy nem három zsömlét adtam neki ebédre, hanem csak kettőt. (A szülők mondták, hogy jól tettem, a két nagy zsömle tökéletesen elegendő neki. Pláne, hogy utána még eszik egy kis ilyen nasit meg olyan nasit...)

A séta után nekiugrottunk a leckeírásnak. Megszületett a végleges fogalmazás a bakancsról - nem mondanám, hogy tökéletes, de ennél jobbat nem fog tudni írni a gyerek. Pedig kínomban már írtam egy egyoldalas leírást egy szivacsról, hogy hátha megérti jobban, hogy mit kell csinálnia. De nem, rém unalmas valami született meg, amibe sikerült beleerőszakolni néhány olyan elemet, amit a tanár kért. Az is a baj, hogy mivel nem szeret olvasni, így nem tudja, hogy egy leírás mennyire fontos tud lenni. Na, mindegy.

Matek... Szerintem lassan doktorálni fogok matekból. Időnként meglepődök, hogy mik nem jutnak eszembe a régi matek órákról! Vannak dolgok, amik tök automatikusan jönnek elő és tudom, hogy jó, de amikor el kell magyarázni... Jaj... Szerintem magyarul is vért izzadnék, de így... Nagyon sokszor meg kell néznem a kérdésben található szavak jelentését, merthát azok többnyire olyanok, amiket én normál esetben nem használok, tehát honnan a bánatból ismerném őket? Egy csomó mindent másképp tanulnak, szóval hogy ne zavarjam össze őt, előbb rá kell jönnöm, hogy ők hogy tanulták, aztán az alapján elmagyarázni... És persze van, hogy nem megy, és szerencsére apuka éppen szünetet tart és akkor segít. Tök jól magyaráz! Olyan egyszerűen, érthetően levezeti, hogy sokszor elcsodálkozom, hogy tényleg ennyire egyszerű ez az egész? - és a gyerek meg néz a nagy kék szemeivel és halvány lila gőze nincs semmiről sem.

A mai nap nagy híre az volt, hogy Károly herceg vírusos. Mindjárt mentek a találgatások, hogy akkor mi van a királynővel és hogy találkozott x napja Vilmos herceggel meg az unokákkal és és és... De természetesen hozzátették, hogy karanténban van és folytatja otthonról a munkáját. Juhéj! Világ megmentve, a trónörökös dolgozik!

Délután kaptam egy sms-t a hatóságoktól, hogy maradjak otthon, csak akkor hagyjam el az otthonomat, ha olyan munkám van, amit nem lehet onnan végezni, ha bevásárolni megyek, illetve ha valamiféle házonkívüli sportot folytatok (pl. futás), de minden esetben tartsam meg a szükséges távolságot másoktól és ne találkozzak a barátaimmal. Azt hiszem, nem lesz gond betartani egyiket sem...

Ma elmentünk Rochesterbe, amely London felé egy kikötőváros. Először megnéztük a katedrálist, ahol éppen ünnepségre készülődtek, ugyanis a végzős diákok kiöltözve (fekete köpeny, bojtos fejfedő) a katedrálisban vették át a diplomájukat.

A katedrális. Canterbury után a rochesteri püspökség a második legrégibb Angliában.

Szóval éppen akkor léptünk be a templomba, amikor már gyűlt a rokonság meg a végzősök hada. (Utólag kiderült, hogy a katedrálishoz tartozik egy iskola, ezért bonyolítják le a diplomaosztást az épületben.) Azért gyorsan körbeloholtunk, kigyönyörködtük magunkat a gyönyörű ablakokban, valamint meseszépek voltak a kórus kőfaragványai is. Pont annyi időnk  volt, hogy megnézzünk mindent, aztán mielőtt még kitereltek volna minket, kioldalogtunk.

Rögtön a katedrálissal szemben található egy normann erőd, pontosabban, ami megmaradt belőle. Így is meglehetősen impozáns!

A normann erőd maradványai. Az erőd 1087-ben épült és az egyik legelső kővár volt a szigeten.

Az útikönyv szerint 1381 után megszünt a katonai funkciója és ezt követően a környékbeliek megkezdték az építmény köveinek elhordását más építkezésekhez - ehhez képest még mindig 3,5 méteres falai vannak, és azért elég tekintélyt parancsoló a kinézete. Mi több, az öregtornya Anglia egyik legmagasabbikja. Az épület látogatható, de mókás, mert csak a főfalak vannak meg, az egyes szintek már rég eltűntek, csak a keresztgerendák nyomait lehet látni a falakban. Ennek következtében gyakorlatilag szó szerint csak körbe lehet járni az egyes emeleteket.

Az erőd belső tere. Jó látni, hogy valaha hol voltak a keresztgerendák.

Az erőd után bóklásztunk egyet a városban, majd egy kocsmában megebédeltünk. Utána útnak indultunk Leeds felé. Útközben többször eltévedtünk - nem mi bénáztunk, hanem mindjárt Rochesterből kijövet kétszer is követtük az útjelző táblát és kétszer megtettük ugyanazt a kört a városban. Ezt követően megkérdeztünk valakit a helyes irányról. Akkor derült ki, hogy pont az ellenkező irányba kell mennünk, mint ahogy az útjelző tábla mutatja. Na, azért csak odaértünk a kastélyba.

Leeds

A park gyönyörű volt, mindenfelé kacsákat, hattyúkat, mókusokat lehetett látni, mi több egy fehér pávát is. Teljesen hófehér volt, én még ilyennel soha nem találkoztam. A virágok meseszép színekben pompáztak.

A kastély egy részében VIII. Henrikkel kapcsolatos tárgyak vannak kiállítva, illetve néhány szobát korhűen berendeztek (pl. a királyné hálószobája). A király egyébként az első feleségével, Aragóniai Katalinnal, lakott itt. Nekem ez a része sokkal jobban tetszett, mint az ezt követő helyiségek sora, amelyek viszont az utolsó lakójának ízlését tükrözik.

Az utolsó tulajdonos által berendezett ebédlő

A kastélynak egyébként az évszázadok során különböző funkciója volt. Kezdetben erődként működött, aztán néhány királyné személyes tulajdona volt. A Jakab-korban vidéki ház (méreteit tekintve nem értem, hogy lehet "háznak" titulálni...), György-korban nemesi kúria, majd a XX. században milliomosok elegáns lakhelye - na, ezek azok a szobák, amelyek nekem annyira nem tetszettek. Amikor 1974-ben meghalt az utoló tulajdonosa, akkor alapítványi kezelésbe került és azóta megnyitották a látogatók előtt. 

Miután megnéztük az épületet, illetve egy jót sétáltunk a kertben, visszatértünk házigazdáinkhoz, akik már vártak minket vacsorával. Után nekiálltunk pakolni, mert másnap indultunk tovább Southamptonba.