A Lincoln Rhyme sorozat második kötete. Kicsit félve kezdtem bele, mert az első kötet annyira jó volt, hogy attól tartottam, csalódás fog érni. Nos, nem így volt! Mi több, egyszerűen lehetetlen volt! Olyan váratlan fordulatokkal teli történetet kaptam, hogy csak pislogtam ki a fejemből. Semmi nem úgy alakult, ahogy vártam, elképzeltem, mindig volt egy extra csavar. Nem kötődik szorosan az előző kötethez, de azért nem ártott, hogy már ismertem a szereplők hátterét. 

A karakterek ismét zseniálisak voltak. A két főszereplő fantasztikus párost alkot és örültem, hogy jónéhány mellékszereplő maradt, bár némelyikük kevesebb szerephez jutott, mint az előző részben. Az újak jók voltak, különösen a gyilkos megformálása tetszett a hideg, számító gondolkodásmódjával. 

Biztos, hogy nem vitték ki a kutyát a hétvégén, mert olyan boldog volt, amikor meglátott! Kellemeset sétáltunk. Egyáltalán nem volt hideg a reggel, csak meglehetősen felhős volt az ég. (Később kisütött a nap.) A megrendelt kaja ismét megérkezett rendben. Egyetlen tétel hiányzott: a húsvétra rendelt csokitojás. A lányok eléggé el voltak szontyolodva, hogy akkor most nem lesz semmi húsvétkor?... Nem tudják, hogy az utolsó Lidl vásárlás alkalmával az anyjuk kérésére vettem valamit, illetve én már jóval korábban beszereztem két csoki nyuszit, szóval azért lesz valami húsvétra, bár tény, hogy sokkal kevesebb, mint szokott. Nem baj, úgyis gömbölyödik mind a kettő, nem fog ártani nekik, hogy kevesebb édességet tömnek magukba.

Ma ismét kínlódtunk a matekkal rendesen. Egyszerűen nem tudom, hogyan lehetne másképpen elmagyarázni. A múlt héten az apuka is besegített, aki szereti és tudja is a matekot. Nagyon jól elmagyarázta az egyismeretlenes egyenletet (semmi bonyolult, tényleg a lehető legegyszerűbb) - és semmire nem emlékezett belőle a gyerkőc. Pontosabban mondta a szabályt, mint valami mantrát, de szerintem halvány lila gőze nincs a jelentéséről.

Ebéd után már nem volt tanulás, elvégre húsvéti szünet van -, szóval a két gyerek versenyt unatkozott, míg én befejeztem a takarítást.

Már csak három nap és pihi...

Eredetileg úgy terveztem, hogy kimegyek Dachauba, de valamilyen felújítási munka miatt nem járt az S2-es járat, a pótlóbusz meg olyan elképesztő lassan mászott, hogy inkább feladtam az egészet, és várost néztem.

Valami elképesztő tömeg volt mindenütt, szinte mozdulni sem lehetett egyes helyeken. Egy jót azért sikerült csavarognom, mi több az egyik templomban is végre körbe tudtam nézni, ahol korábban nem lehetett, mert éppen misét tartottak. (Igazi barokk volt, semmi különlegeset nem találtam benne.)

Aztán bevettem magam a királyi palotába, amely Németország legnagyobb városi palotája, így nem csoda, hogy közel két órán keresztül bolyongtam odabent. Elképesztően nagy, és ráadásul olyan, mint egy labirintus. De megérte, mert gyönyörű szép volt az egész. A pompát tekintve egy kicsit olyan, mint a versailles-i kastély, de méretében persze sokkal kisebb. Érdekes volt, hogy szinte minden helyiségben szerepelt, hogy a második világháború alatt teljesen vagy csaknem teljesen megsemmisült és utána mikor állították helyre. (Utánanéztem, kiderült, hogy a 23.000 négyzetméteres tetőszerkezetből mindössze 50 négyzetméter maradt meg épségben a bombatámadások után. Némelyik helyiségből gyakorlatilag szinte semmi nem maradt.)  A berendezési tárgyak épségben átvészelték a háborút, mivel még a bombázások előtt biztonságba helyezték azokat. 

A látogatható 130 teremből a legjobban talán a reneszánsz Antiquarium tetszett. A hangulata kicsit olyan volt, mint a versailles-i Tükörteremé, de egészen másképp nézett ki: viszonylag hosszú (69 méter), boltíves helyiség, csodálatos freskókkal, szobrokkal. Eredetileg könyvtárnak szántak (talán ezért is voltak a hatalmas ablakok), de hamarosan ünnepi rendezvények helyszínévé vált.

1586-ban építették az Antiquariumot, amely a palota egyik legrégebb helyisége.

A palotakomplexumnak több belső udvara is volt, mindegyik más stílusú. Egyben kertet alakítottak ki, egy nagyobban színpad állt és éppen próbáltak a színészek. Volt egy udvar, ahol az árkádok alatt egy kis grottót képeztek ki. Minden díszítés kagylóból/kagylóval készült - nagyon különleges az egész. 

A grottó egyik, kagylókkal borított szobra.

A kincstárat is megnéztem, ahol csodaszép koronák (többek között a bajor királyi korona), kardok, kegytárgyak voltak kiállítva. 

1804 és 1807 készült bajor királyi korona

A film nagy kedvencem (Csontember - Denzel Washington, Angelina Jolie), így nagy örömmel és várakozással kezdtem bele a könyvbe. Az eleje egy picit hasonlít a filmhez (eltekintve attól, hogy a filmben megváltoztatták a főhősnő családnevét nem tudom, miért), de aztán rövidesen elszakad attól. Sokkal részletesebben beleláthatunk a nyomozásba és természetesen több áldozat is van, ami azt jelenti, hogy a T. Olvasó tovább izgulhat, hogy vajon ki a gyilkos (más, mint a filmben, ezt elárulom) és tovább élvezheti az egyes helyszíneken hátrahagyott tárgyak jelentésének megfejtését. 

A karakterek sokkal emberibbek, mint a filmben. Nekem szimpatikusabb a könyvben Lincoln, mert sokkal jobban megérthető, hogy mit, miért akar megtenni. Amelia a könyvben egyrészt határozottabb, mint a filmben, ugyanakkor neki is több gyenge pontjára derül fény. Az egyetlen, aki kicsit hiányzott a könyvből Thelma, de az itt szereplő ápoló feledteti egy idő után a hiányát, mert remek párost alkot Lincolnnal.

A szülők által beígért séta most is elmaradt. Se szombaton, se vasárnap nem mentek el sétálni, amit nem is értek, mert szerintem a szülőknek sem ártana egy kicsit kimozdulni itthonról. 

Apuka mondjuk egész szombaton barkácsolt valamit a kertben. Az anyuka meg elment vásárolni. Egyszerűen nem is értem, hogy miért???!!! Három mélyhűtő van tele kajával. De szó szerint tele, oda egy gombostűt nem lehetne berakni. Ráadásul a megrendelt kaját is az utóbbi időben szinte hiánytalanul kiszállítják, és ha nem, akkor csütörtökön én meg tudom venni, amikor egyébként is megyek friss zöldséget, gyümölcsöt, tejet venni. Szóval teljesen felesleges volt az útja, de mindegy.

A vasárnap csendesen és nyugisan telt.

Hát az utolsó napunk az nagy ködös Albionban pofátlan napsütéssel telt. Egész nap hétágra sütött a nap, egy felhő foszlány sem volt az égen - hogy ezt miért nem tudta korábban megtenni???? Pakoltunk, ágyat húztunk, aztán a városban csatangoltunk egy kicsit. Mit ne mondjak, azért így kellemesebb volt!

Többek között megnéztünk egy magántulajdonban lévő repülős múzeumot. A hely viszonylag kicsi volt, de nagyon sok repülő jószágot meg lehetett nézni.

Mivel nagyon össze voltak zsúfolva a repülők, elég nehéz volt fényképezni.

A tulaj nagyon jópofa volt, mivel nem volt tömeg (rajtunk kívül talán egy-két látogató lézengett) és látta, hogy érdekel minket minden, így lelkesen mesélt. Egy repülőbe fel is lehetett mászni egy létrán. Nem csak az utastérbe - ahol annak idején még lehetett dohányozni és ott voltak a hamutartók -, hanem a pilótafülkébe is. Lehetett tekergetni a kormányt, nyomkodni a gombokat - olyanok voltunk, mint a gyerekek, mindent kipróbáltunk.

A pilótafülke, ahol mindent kipróbáltunk.

Késő délután házigazdánk csodás vacsorával várt minket, meg a lánya családját (náluk laktunk Canterburyben), tehát egy kellemes családi vacsorával búcsúztattak el minket. Tényleg nagyon helyesek voltak.

A kompút... Életem legrémesebb útja volt! Annyira televolt a hajó, hogy leülni se tudtunk, egy sarokban a földön kuporogtunk. Ez volt a legrosszabb komp, amivel eddig találkoztam, ugyanis iszonyatosan kevés ülőhely volt. Na, azért csak túléltük valahogy. Franciaországba érkezve még egy kicsit szundikáltunk a kocsiban a kikötő egyik parkolójában, aztán irány München.

Mivel péntek volt, mindenütt hatalmas volt a forgalom. Luxemburg felé mentünk, ott tankoltunk, legalább egy félórát álltunk sorban a benzinkútnál. Aki a környéken járt, Luxemburgban tankolt, mert ott volt a legolcsóbb a benzin Európában, mert nem tettek rá adót valami oknál fogva. (Azt nem tudom, hogy ma is így van-e, mindenesetre akkor ez volt a helyzet.)

De az igazi rémálom Németországban kezdődött. Ugyanis mindenütt útépítések voltak, ami a pénteki csúccsal ötvözve iszonyatos dugókat eredményezett. Augsburg előtt legalább egy órát araszoltunk lépésben, nem derült ki, hogy mi okból.

És aztán lehetett ezt tovább fokozni, mert még mindig tartottak a felújítások Münchenben. Északnyugaton csatlakoztunk a körgyűrűre, és délen szerettünk volna kimenni, ehhez képest megkerültük az egész várost, és északon kötöttünk ki. Na, de azért éjfélre csak sikerült megérkeznünk az ismerősünkhöz, akinél kifelé is megszálltunk.

Az első kötet zseniális volt, és ez sem maradt le sokkal mögötte. Talán csak azért nem volt egy nagyon különleges élmény, mert kicsit hasonló a szerkezete, mint az előzőnek. Millie karaktere zseniálisan megformált és örültem, hogy Enzo is előkerült. Tetszik a kicsit egyszerű, de lényegretörő stílusa. 

A kezdet kicsit sablonos, onnantól indulnak be az események igazán, amikor Millie végre munkát talál. Persze sejtettem, hogy van valami csavar a dologban, túl egyszerű lett volna, ha csak simán megoldódnak a problémák. Aztán szépen sorra jöttek a fordulatok, amitől letehetetlenné vált a könyv és még az utolsó oldalra is tartogatott az író egy meglepetést. 

Hú, de nagyon nehezen keltem fel! Úgy éreztem magam, mint akin átment az úthenger. Azért csak kikászálódtam valahogy az ágyból és a reggeli kakaó után már egészen elfogadható állapotba kerültem. A kutya boldogan várt már, aztán irány a séta. Elég borongós volt az idő, de hála a jó égnek, nem esett. Hazaérve nyugiban megreggeliztem, aztán kirángattam a lányokat az ágyból. Ma törit tanultunk - végre valami, amihez értek is! A gyerek érdeklődik, de abból, amit múlt héten elmeséltem, szinte semmire nem emlékezett. Pedig nem is igazán történelmi eseményekről beszélgettünk, csakhogy miben különbözött az élet az 1930-as években a maihoz képest. Totál homály volt. Aztán jött a matek. A 6 osztásból csak egy volt rossz, ami tényleg nagyon jó eredménynek számít. Még egy iskola feladatlapot is sikerült 3 hibával megoldania. Juhéj! Kivételesen nem volt vita az olvasással sem. Szerintem rém unalmas a könyv, de a gyereknek tetszik és ez a lényeg.

Apuka váratlan hírrel jelent meg valamikor ebéd körül. Az egyik barátjának meghalt az apukája a vírus miatt. Színházban volt, ahol a mellette ülő néző köhögött, rá egy hétre jelentkeztek nála a tünetek, újabb hét elteltével már lélegeztető gépen volt és 2 héttel később meghalt. Egyébként teljesen egészséges volt a bácsi, semmilyen alapbetegsége nem volt. Azért ez eléggé sokkoló hír volt. Az első olyan áldozat, aki valamilyen szinten ismeretségi körből került ki és nem pedig a hírekben olvastam róla.

Ma megkérdeztem, hogy a helyzet ellenére nagypénteken meg húsvét hétfőn szabad lehetek-e. Az előzetes egyeztetések szerint ugyanis így állapodtunk meg. Nem gond, volt a válasz, szóval jövő héten csak 4 napot kell túlélni! Juhéj! Aztán 4 nap szünet és aztán megint csak 4 nap meló.

A reggel egészen jól indult - már az itteni viszonyok szerint, szóval csak be volt borulva, de nem esett (még). Ismét csak hármasban csavarogtunk, ezúttal Romsey volt a célpont, ahol egy XII. században létrehozott, normann stílusú apátságot néztünk meg elsőként. A katedrális gyönyörű szép volt - bár azt hiszem, nekem nem tudnának olyan gótikus katedrálist mutatni, ami ne tetszene.

A katedrális egyik üvegablaka.

A városka hangulatos volt. Találtunk egy házat, amely a legenda szerint János királyé volt és vadász szállásként használta. Igazság szerint maga az épület 40 évvel a király halála után épült, tehát nem használhatta, de az tény, hogy vannak olyan gerendák, amelyek korábbról származnak. Így aztán a hozzáértők úgy vélik, hogy a korábbi épületet használta János király és aztán az idők folyamán valahogy elfelejtődött, hogy ez a mostani az uralkodó halála után készült. 

1256-ban épült az épület, amely a legenda szerint János királyé volt.

Az épülettel kapcsolatosan két dolgot nem értettem. Először azt, hogy hogy még állt, merthogy az egyik fala szó szerint úgy nézett ki, mintha bármelyik pillanatban kidőlne.

Talán látszik ezen a képen is, mennyire vészesen kifelé dől a fal.

A másik, amit nem értettem, hogyha annak idején képesek voltak csodálatos katedrálisokat felépíteni, akkor az hogy lehet, hogy egy ilyen egyszerű épületben gyakorlatilag nincs vízszintes, függőleges és derékszög. Mondjuk azért tudhattak valamit, hogy annak ellenére, hogy úgy néz ki, hogy mindjárt összeomlik az egész, gyakorlatilag több évszázada ugyanúgy áll.

Ezek után ismét egy "házat" (valójában egy kisebb kastélyt) néztünk meg, amelyet Mottisfontnak hívtak. Pontosabban csak én, mert a társaság többsége úgy döntött, hogy elegük volt a kastélyokból. A ház (azaz kastély) valamikor egy apátság épülete volt, de VIII. Henrik leromboltatta az apátságokat, ami azt jelentette, hogy ez is megszűnt annak lenni és egy hűséges emberének adományozta. Ez a főúr aztán átalakíttatta magának vidéki kastéllyá, de úgy, hogy nagyon sok mindent meghagyott az eredeti épületből. Például a templom hajója lett az új épület fő része, ehhez toldották hozzá a különböző szárnyakat. Ami viszont biztosan az eredeti építményből maradt meg, az a pince. A XVIII. században aztán egy nagy átalakítást hajtottak végre, és ennek eredménye látható ma is. 

Az épület kert felöli oldala.

Ma az utolsó tulajdonos stílusa szerint lett berendezve az épület - nagyon hangulatos, de sajnos bent nem lehetett fotózni. A parkja csodaszép volt. A hátsó kertben rábukkantam egy hatalmas rózsakertre. Sajnos a rózsák többsége már elvirágzott, de azért így is el lehetett képzelni, hogy milyen szép, amikor minden virág a teljes pompájában virít. 

A következő célpontunk egy arborétum volt, ahol - az útikönyv szerint - negyvenkétezer különböző növény volt megtalálható. Éppen meg akartuk venni a jegyet, amikor el kezdett szakadni az eső. Optimistán egy kicsit vártunk, hátha eláll, de persze nem ez történt, így aztán úgy döntöttük, hogy nem megyünk be. Míg visszaértünk a parkolóban hagyott autóhoz, gyakorlatilag totálisan eláztunk.

Így kicsit csalódottan hazafelé vettük az irányt. Házigazdánkkal kiegészülve a társaság jól bevacsorázott a sarki kocsmában, majd még sétáltunk egyet a városban (ha már egyszer nem esett).

Szokásom, hogyha valami tetszik filmen, sorozatban, akkor, ha az egy könyv alapján készült, elolvasom. A sorozat kedves és bájos, kicsit talán túl kedves és túl bájos, de kellemesen kikapcsol. Ezt reméltem a könyvtől is. 

Nos, ritkán szoktam ilyet mondani, de a sorozat klasszisokkal jobb, mint a könyv. A történet egészen jól indult, aztán a közepe táján valahogy leült a sztori és utána egy nem is kicsit szirupos, végtelenségig elhúzott valami lett belőle. A filmben nagyon jó karakterek vannak, néhányukat úgy tűnik, hogy a sorozat kedvéért találták ki, mert a könyvben egyáltalán nem szerepeltek. Aztán voltak olyanok is, akik a sorozatban fontos szerephez jutottak és meghatározó személyiségek, viszont a könyvben teljesen jelentéktelen szereplők. 

Becsületből végigolvastam, de alig vártam, hogy vége legyen.