A szülők által beígért séta most is elmaradt. Se szombaton, se vasárnap nem mentek el sétálni, amit nem is értek, mert szerintem a szülőknek sem ártana egy kicsit kimozdulni itthonról. 

Apuka mondjuk egész szombaton barkácsolt valamit a kertben. Az anyuka meg elment vásárolni. Egyszerűen nem is értem, hogy miért???!!! Három mélyhűtő van tele kajával. De szó szerint tele, oda egy gombostűt nem lehetne berakni. Ráadásul a megrendelt kaját is az utóbbi időben szinte hiánytalanul kiszállítják, és ha nem, akkor csütörtökön én meg tudom venni, amikor egyébként is megyek friss zöldséget, gyümölcsöt, tejet venni. Szóval teljesen felesleges volt az útja, de mindegy.

A vasárnap csendesen és nyugisan telt.

Hát az utolsó napunk az nagy ködös Albionban pofátlan napsütéssel telt. Egész nap hétágra sütött a nap, egy felhő foszlány sem volt az égen - hogy ezt miért nem tudta korábban megtenni???? Pakoltunk, ágyat húztunk, aztán a városban csatangoltunk egy kicsit. Mit ne mondjak, azért így kellemesebb volt!

Többek között megnéztünk egy magántulajdonban lévő repülős múzeumot. A hely viszonylag kicsi volt, de nagyon sok repülő jószágot meg lehetett nézni.

Mivel nagyon össze voltak zsúfolva a repülők, elég nehéz volt fényképezni.

A tulaj nagyon jópofa volt, mivel nem volt tömeg (rajtunk kívül talán egy-két látogató lézengett) és látta, hogy érdekel minket minden, így lelkesen mesélt. Egy repülőbe fel is lehetett mászni egy létrán. Nem csak az utastérbe - ahol annak idején még lehetett dohányozni és ott voltak a hamutartók -, hanem a pilótafülkébe is. Lehetett tekergetni a kormányt, nyomkodni a gombokat - olyanok voltunk, mint a gyerekek, mindent kipróbáltunk.

A pilótafülke, ahol mindent kipróbáltunk.

Késő délután házigazdánk csodás vacsorával várt minket, meg a lánya családját (náluk laktunk Canterburyben), tehát egy kellemes családi vacsorával búcsúztattak el minket. Tényleg nagyon helyesek voltak.

A kompút... Életem legrémesebb útja volt! Annyira televolt a hajó, hogy leülni se tudtunk, egy sarokban a földön kuporogtunk. Ez volt a legrosszabb komp, amivel eddig találkoztam, ugyanis iszonyatosan kevés ülőhely volt. Na, azért csak túléltük valahogy. Franciaországba érkezve még egy kicsit szundikáltunk a kocsiban a kikötő egyik parkolójában, aztán irány München.

Mivel péntek volt, mindenütt hatalmas volt a forgalom. Luxemburg felé mentünk, ott tankoltunk, legalább egy félórát álltunk sorban a benzinkútnál. Aki a környéken járt, Luxemburgban tankolt, mert ott volt a legolcsóbb a benzin Európában, mert nem tettek rá adót valami oknál fogva. (Azt nem tudom, hogy ma is így van-e, mindenesetre akkor ez volt a helyzet.)

De az igazi rémálom Németországban kezdődött. Ugyanis mindenütt útépítések voltak, ami a pénteki csúccsal ötvözve iszonyatos dugókat eredményezett. Augsburg előtt legalább egy órát araszoltunk lépésben, nem derült ki, hogy mi okból.

És aztán lehetett ezt tovább fokozni, mert még mindig tartottak a felújítások Münchenben. Északnyugaton csatlakoztunk a körgyűrűre, és délen szerettünk volna kimenni, ehhez képest megkerültük az egész várost, és északon kötöttünk ki. Na, de azért éjfélre csak sikerült megérkeznünk az ismerősünkhöz, akinél kifelé is megszálltunk.

Az első kötet zseniális volt, és ez sem maradt le sokkal mögötte. Talán csak azért nem volt egy nagyon különleges élmény, mert kicsit hasonló a szerkezete, mint az előzőnek. Millie karaktere zseniálisan megformált és örültem, hogy Enzo is előkerült. Tetszik a kicsit egyszerű, de lényegretörő stílusa. 

A kezdet kicsit sablonos, onnantól indulnak be az események igazán, amikor Millie végre munkát talál. Persze sejtettem, hogy van valami csavar a dologban, túl egyszerű lett volna, ha csak simán megoldódnak a problémák. Aztán szépen sorra jöttek a fordulatok, amitől letehetetlenné vált a könyv és még az utolsó oldalra is tartogatott az író egy meglepetést. 

Hú, de nagyon nehezen keltem fel! Úgy éreztem magam, mint akin átment az úthenger. Azért csak kikászálódtam valahogy az ágyból és a reggeli kakaó után már egészen elfogadható állapotba kerültem. A kutya boldogan várt már, aztán irány a séta. Elég borongós volt az idő, de hála a jó égnek, nem esett. Hazaérve nyugiban megreggeliztem, aztán kirángattam a lányokat az ágyból. Ma törit tanultunk - végre valami, amihez értek is! A gyerek érdeklődik, de abból, amit múlt héten elmeséltem, szinte semmire nem emlékezett. Pedig nem is igazán történelmi eseményekről beszélgettünk, csakhogy miben különbözött az élet az 1930-as években a maihoz képest. Totál homály volt. Aztán jött a matek. A 6 osztásból csak egy volt rossz, ami tényleg nagyon jó eredménynek számít. Még egy iskola feladatlapot is sikerült 3 hibával megoldania. Juhéj! Kivételesen nem volt vita az olvasással sem. Szerintem rém unalmas a könyv, de a gyereknek tetszik és ez a lényeg.

Apuka váratlan hírrel jelent meg valamikor ebéd körül. Az egyik barátjának meghalt az apukája a vírus miatt. Színházban volt, ahol a mellette ülő néző köhögött, rá egy hétre jelentkeztek nála a tünetek, újabb hét elteltével már lélegeztető gépen volt és 2 héttel később meghalt. Egyébként teljesen egészséges volt a bácsi, semmilyen alapbetegsége nem volt. Azért ez eléggé sokkoló hír volt. Az első olyan áldozat, aki valamilyen szinten ismeretségi körből került ki és nem pedig a hírekben olvastam róla.

Ma megkérdeztem, hogy a helyzet ellenére nagypénteken meg húsvét hétfőn szabad lehetek-e. Az előzetes egyeztetések szerint ugyanis így állapodtunk meg. Nem gond, volt a válasz, szóval jövő héten csak 4 napot kell túlélni! Juhéj! Aztán 4 nap szünet és aztán megint csak 4 nap meló.

A reggel egészen jól indult - már az itteni viszonyok szerint, szóval csak be volt borulva, de nem esett (még). Ismét csak hármasban csavarogtunk, ezúttal Romsey volt a célpont, ahol egy XII. században létrehozott, normann stílusú apátságot néztünk meg elsőként. A katedrális gyönyörű szép volt - bár azt hiszem, nekem nem tudnának olyan gótikus katedrálist mutatni, ami ne tetszene.

A katedrális egyik üvegablaka.

A városka hangulatos volt. Találtunk egy házat, amely a legenda szerint János királyé volt és vadász szállásként használta. Igazság szerint maga az épület 40 évvel a király halála után épült, tehát nem használhatta, de az tény, hogy vannak olyan gerendák, amelyek korábbról származnak. Így aztán a hozzáértők úgy vélik, hogy a korábbi épületet használta János király és aztán az idők folyamán valahogy elfelejtődött, hogy ez a mostani az uralkodó halála után készült. 

1256-ban épült az épület, amely a legenda szerint János királyé volt.

Az épülettel kapcsolatosan két dolgot nem értettem. Először azt, hogy hogy még állt, merthogy az egyik fala szó szerint úgy nézett ki, mintha bármelyik pillanatban kidőlne.

Talán látszik ezen a képen is, mennyire vészesen kifelé dől a fal.

A másik, amit nem értettem, hogyha annak idején képesek voltak csodálatos katedrálisokat felépíteni, akkor az hogy lehet, hogy egy ilyen egyszerű épületben gyakorlatilag nincs vízszintes, függőleges és derékszög. Mondjuk azért tudhattak valamit, hogy annak ellenére, hogy úgy néz ki, hogy mindjárt összeomlik az egész, gyakorlatilag több évszázada ugyanúgy áll.

Ezek után ismét egy "házat" (valójában egy kisebb kastélyt) néztünk meg, amelyet Mottisfontnak hívtak. Pontosabban csak én, mert a társaság többsége úgy döntött, hogy elegük volt a kastélyokból. A ház (azaz kastély) valamikor egy apátság épülete volt, de VIII. Henrik leromboltatta az apátságokat, ami azt jelentette, hogy ez is megszűnt annak lenni és egy hűséges emberének adományozta. Ez a főúr aztán átalakíttatta magának vidéki kastéllyá, de úgy, hogy nagyon sok mindent meghagyott az eredeti épületből. Például a templom hajója lett az új épület fő része, ehhez toldották hozzá a különböző szárnyakat. Ami viszont biztosan az eredeti építményből maradt meg, az a pince. A XVIII. században aztán egy nagy átalakítást hajtottak végre, és ennek eredménye látható ma is. 

Az épület kert felöli oldala.

Ma az utolsó tulajdonos stílusa szerint lett berendezve az épület - nagyon hangulatos, de sajnos bent nem lehetett fotózni. A parkja csodaszép volt. A hátsó kertben rábukkantam egy hatalmas rózsakertre. Sajnos a rózsák többsége már elvirágzott, de azért így is el lehetett képzelni, hogy milyen szép, amikor minden virág a teljes pompájában virít. 

A következő célpontunk egy arborétum volt, ahol - az útikönyv szerint - negyvenkétezer különböző növény volt megtalálható. Éppen meg akartuk venni a jegyet, amikor el kezdett szakadni az eső. Optimistán egy kicsit vártunk, hátha eláll, de persze nem ez történt, így aztán úgy döntöttük, hogy nem megyünk be. Míg visszaértünk a parkolóban hagyott autóhoz, gyakorlatilag totálisan eláztunk.

Így kicsit csalódottan hazafelé vettük az irányt. Házigazdánkkal kiegészülve a társaság jól bevacsorázott a sarki kocsmában, majd még sétáltunk egyet a városban (ha már egyszer nem esett).

Szokásom, hogyha valami tetszik filmen, sorozatban, akkor, ha az egy könyv alapján készült, elolvasom. A sorozat kedves és bájos, kicsit talán túl kedves és túl bájos, de kellemesen kikapcsol. Ezt reméltem a könyvtől is. 

Nos, ritkán szoktam ilyet mondani, de a sorozat klasszisokkal jobb, mint a könyv. A történet egészen jól indult, aztán a közepe táján valahogy leült a sztori és utána egy nem is kicsit szirupos, végtelenségig elhúzott valami lett belőle. A filmben nagyon jó karakterek vannak, néhányukat úgy tűnik, hogy a sorozat kedvéért találták ki, mert a könyvben egyáltalán nem szerepeltek. Aztán voltak olyanok is, akik a sorozatban fontos szerephez jutottak és meghatározó személyiségek, viszont a könyvben teljesen jelentéktelen szereplők. 

Becsületből végigolvastam, de alig vártam, hogy vége legyen.  

Ma ismét velünk tartott a házigazdánk, és elmentünk a közeli Wight-szigetre, amely kedvelt nyaralási célpontja a szigetlakóknak.  A menetrendszerinti kompjárat Southampton kikötőjéből indult. A hajóút kb. egy órás volt, és ahogy közeledtünk a sziget felé, úgy javult az idő. (Házigazdánk némi iróniával megjegyezte, hogy ahogy az ember elhagyja Angliát, mindjárt jobb lesz az idő...) Mire partot értünk, verőfényes napsütés fogadott minket, mi több olyan meleg, hogy pólóban közlekedtem és melegem volt! Végre tényleg nyár volt! Olyan szikrázóan sütött a nap egész délelőtt, hogy társaságunk egyik tagja le is égett. 

A sziget felfedezését az Osborne-házzal kezdtünk.

Az Osborne-ház parkra néző oldala.

Az épület Viktória királynő és családja számára készült és nyári rezidenciaként használták. Érdekesség, hogy a házat maga Albert (Viktória férje) tervezte olasz reneszánsz paloták mintájára. Viktória királynő nagyon szerette a helyet, mi több, itt is halt meg. Fia, VII. Edward viszont egyáltalán nem kedvelte, éppen ezért az államnak adományozta.

Gyönyörű szép az egész épület mind kívülről, mind belülről, de sajnos nem lehetett odabent fotózni pedig némelyik helyiség igen impozáns volt. Jártunk többek között abban a hálószobában is, amelyben Viktória királynő 81 évesen elhunyt.

Ezután az épülethez tartozó parkban bóklásztunk egy kicsit, majd megnéztük azt a svájci stílusban felépített házat, amelyben Viktória királynő kilenc gyereke lakott.

Viktória gyerekei laktak a kerben megbújt házban.

Ez is nagyon kis helyes volt, bár a másik épülethez képest szinte dísztelen. Azt mondanám, hogy inkább a praktikusság volt a fő szempont a berendezésénél. 

A parkban gyönyörűséges fákat láttunk. Többek között egy igazi parafát, amiből a parafa dugót készítik. A törzse olyan finom puha volt, hogy az hihetetlen.

A parafa törzse.

Le tudtam törni egy pici darabot a háncsból, és tényleg olyan volt, mint a dugó. A fű meg... Hát az valami hihetetlen volt! Olyan tömött és puha volt, mintha egy vastag szőnyegen jártunk volna.

Vittünk magunkkal szendvicseket, és a parkban ebédeltünk egy nagyon kedves kis helyen felállított padon.

Ezután elmentünk egy öbölbe, ahol gyönyörű fehér sziklákat láttunk. (Nem csak Dovernek vannak hófehér sziklái.)

A csendes kis öböl - ekkor már kezdett beborulni sajnos.

Csodás köveket gyűjtöttem, amiket a tenger mosott ki a partra. Nagyon békés és hangulatos volt az egész hely. Ezt követően a sziget legnyugatibb pontjára is elautóztunk, ahol már eléggé be volt borulva és őrülten fújt a szél, de azért megnéztük az úgynevezett Tű sziklákat.

Tűsziklák a borongóssá vált időben.

Mivel későre járt már, elindultunk a komphoz. A visszaúton sok vitorlást láttunk, illetve gyönyörködhettünk a naplementében. A szürke felhők közül kikukucskált a nap és érdekesen világította meg a széltől fodrozódó vizet. Sajnos mire partot értünk Southamptonban, ismét teljesen beborult. 

A sorozat ötödik, eddigi leghosszabb kötete. Nem panaszként mondom, mert tökéletesen felépített történetet kap a T. Olvasó. Azért nekem néha egy kicsit sok a lábfájásra való panaszkodás - értem, hogy ez az életének a része, de mégis... -, valamint a napi időjárás jelentés - igen, tudom, Nagy Britanniában óráról órára változik az idő, tehát tényleg állandó téma, hogy éppen esik vagy sem. 

Mint egy igazi jó krimiben, mindenki gyanús volt, mi több egy ponton még az is felmerült, hogy nincs megoldása az ügynek, illetve minden nyom a sorozatgyilkosra utalt. De ezt nem hittem el, pontosabban nem akartam elhinni, mert túlságosan egyszerű lett volna. Megmondom őszintén, hogy a végkifejlet számomra teljesen váratlan és meglepő volt. 

A karakterek ismét zseniálisan lettek megalkotva. Remélem, hogy egy-két mellékszereplő megmarad a következő részekben, mert hiányoznának és színesebbé teszik a történetet.

A főhősök magánélete végre kezd rendeződni, határozottan pozitív irányba halad ez ügyben a történet, és végre voltak olyan negatív személyek, akik remélhetőleg végleg eltűntek.