Nem volt rossz, de...

Tetszett az, hogy a történetet hol saját maga mesélte a főszereplő, hol harmadik személyben tudtunk meg többet az életéről. A homályos utalások a múltra egy idő után engem zavartak, és végül nem kaptam meg azt a hűha élményt, amit szerintem az író el akart érni. 

Pozitív volt, hogy bemutatta, hogy szinte bármilyen helyzetből fel lehet állni, ha az ember akarja. Az persze más kérdés, hogy kicsit meseszerű volt, hogy a semmiből rövid idő alatt milliomos lett a főhős. Ráadásul egy kicsit homályos is volt az, hogy pontosan mit is csinált.

Ha már a főhősnél említettem, nem szerettem őt. Nagyon sokszor érzéketlennek tartottam a viselkedését. Értem én, hogy bosszút akart állni, de sokszor túlzás volt, amit csinált. Az se tetszett, ahogy a lányával való kapcsolatát ábrázolta az író. Nem éreztem bensőséges viszonyt köztük, ráadásul nekem nagyon furcsa volt, hogy nem egyszer, amikor nála volt a lánya, akkor valaki más vigyázott rá, holott néhány oldallal korábban még a hiányára panaszkodott. 

Sokáig megvoltam arról győződve, hogy valami törvénybeütközőt követett el a múltban, ezért menekült, ezért változtatta meg a nevét. Erre rá is erősített az, ahogy elbánt a barátjával - ez megint egy olyan esemény volt, amikor csak pislogtam. Persze a végén kiderült, hogy mi is történt valójában, mi elől menekült. De azért hatalmas különbség van, hogy valakit, aki erőszakos vagy történetesen törvénytelenséget követ el, olyan helyzetbe hoz az ember, hogy a törvény előtt felelősségre vonják, és más lapra tartozik, ha valaki ténylegesen gyilkosságot követ el. Márpedig a főhős ezt tette. Ez kifejezetten zavart, hogy ő megbüntethetett másokat, de őt senki nem vonta felelősségre. 

Azt pedig, főleg a mai világban, elképzelhetetlennek tartom, hogy valaki csak így el tudjon tűnni, mint ahogy ő megszervezte két embernek is az eltűnését. Az egy dolog, hogy vett hamis útleveleket, de ma már az útlevél is chippel működik, de még ha ettől eltekintünk, akkor is ott vannak az utcai kamerák, amelyekkel gyakorlatilag mindenkinek szinte minden lépését lehet követni. 

Szóval az alapgondolat jó volt, néhány helyen kifejezetten élveztem a sztorit, viszont én sokkal többet vártam az írónőtől az előző könyvei alapján. Korábban mindig minden precízen a helyén volt, ebből a történetből viszony hiányzott ez.

Ma a kicsi sulijából kaptunk egy végtelenül hosszú levelet, merthogy hétfőtől ténylegesen megindulnak az online órák, ezért átküldték az órarendet. Két csoportba vannak beosztva a gyerkőcök, és közölték a szigorú szabályokat is: az 55 perces órát végig kell ülnie, nem beszélhet másik gyerkőccel, nem segíthetünk neki és nem mehet az óra alatt sehova, hanem ott kell ülnie fejhallgatóval a fején. Amikor nincs órája (mert mondjuk a másik csoportnak van), akkor az online elküldött feladatokat kell megoldania. Hát meglátjuk, hogy fog működni. De nagyon komolyan veszi az iskola az online oktatást és láthatóan úgy rendezkedtek be, hogy ez nem átmeneti lesz.

A szokásos napi takarítással viszonylag hamar végeztem, aztán a lányok kérték, hogy még maradjak lent. Szóval kiültünk a kertbe a szókártyával játszani. Győztem! 😄 Azért szerintem az szép eredmény, hogy anyanyelvűekkel játszva (mégha gyerek is!), én győzök!

De aztán jó volt feljönni és egy kicsit magamban lenni.

"Béla" (a tabletre letöltött magyar nyelvű navigáció) ismét úttalan utakon (viszont gyönyörű helyeken) navigált keresztül. Azért nem volt teljesen a helyzet magaslatán. Amikor megérkeztem a kastélyhoz, előttem ott volt a tábla: kastély jobbra. "Béla" váltig állította, hogy balra, majd miután jobbra fordultam, azonnal rákezdte, hogy forduljak vissza egészen addig, amíg jól ki nem kapcsoltam.

Az épületet szokás szerint hatalmas park vette körül, nem is látszott a bejárattól. Meglepő módon a kastély csak 12-kor nyitott, én meg persze a 10 órás nyitás szerint érkeztem, szóval rengeteg időm volt arra, hogy megnézzem a parkot.

Mindjárt a bejárat mellett egy hatalmas játszótér volt a gyerkőcöknek hintákkal, csúszdákkal és mindenféle mászókákkal. Néhányan már ott tomboltak. Mindenfelé padok és asztalok álltak a piknikezők számára. Páran már az ebédjüket (vagy még tízóraikat) majszolgatták a hatalmas fák árnyékában. Elhagyva a gyerkőcös részt, egy fasor vezetett fel a kastély bejáratához. Mellette egy magas fallal elkerítve található a kert. Igen, kicsit furcsán hangzik, hogy a parkon belül van egy kert. A parkban ugyanis csak fű meg fák vannak néhány legelésző birka társaságában, aztán semmi más.

A kertben viszont volt minden. Egy részén katonás rendben gyümölcsfák sorakoztak. Az egyes kertrészeket különböző fazonra nyírt sövények választották el egymástól.

Az egyik sövény "kerítés" kapuval, amely elválasztotta egymástól az egyes kertrészeket.

Szokás szerint volt rózsakert (elvirágzott rózsákkal - már meg sem lepődtem), fehér kert (fehér virágokkal). Néhány bokrot mókás fazonra vágtak, nemcsak szimplán gúlára vagy gömbre, hanem például állat fazonra (pl. medve). Volt egy kis medence csodaszép tavirózsákkal. Aztán mindenféle színes virágokkal teleültetett kert következett. Az egyikbe csak lila, piros és fehér virágokat ültettek, amik így kiadták a brit zászlót. 

Innen már látszott a kastély épülete és mivel közeledett a nyitás időpontja, néhány szintén korán érkezett látogatóval közelebb mentünk a bejárathoz.

A kastély kertre néző homlokzata.

A kastély építése valamikor a XIV. században kezdődött. A Nagycsarnokot, amely az egyik legrégebb helyiség, 1341-ben fejezték be. Később VIII. Henrik tulajdonába került az épület, aki 1552-ben a Sidney családnak ajándékozta. A Sydney-k leszármazottai mai is a kastélyban laknak, éppen ezért csak egy részét lehet megnézni. A tulajdonosok egyébként néha bérbe adják a helyet filmforgatáshoz. Itt vették fel például A másik Boleyn lány c. film egyes jeleneteit (Hazaérve ellenőriztem, valóban több helyen látható maga az épület, és a Nagycsarnokban is több jelenet játszódik.)

Aztán végre kinyílt a bejárati ajtó és a néhány érdeklődő társaságában én is beléptem. Rögtön tájékoztattak, hogy nem lehet odabent fényképezni. (Azért sikerült néhány fotót készítenem.)

Tehát belépve az épületbe mindjárt ott találja magát az ember a Nagycsarnokban.

Egy titokban készített fotó a Nagycsarnokról. A hatalmas ablakok a parkra néznek. 

A helyiség méretei tényleg lenyűgőzőek. Elképesztően magas, gyönyörű fagerendás mennyezettel, amelyeket faszobrok tartanak. Nagyon szépek! A csarnok érdekessége, hogy a kandalló nem a fal mellett állt, hanem a helyiség közepére építettek egyet, ráadásul a formája is egyedi, mivelhogy ötszögletű. Elméletileg a füst felfelé száll, és a fent nyitva álló pici ablakokon távozott. Hááát... Nem tudom, hogy mennyi meleget adott ez a kandalló és hogy mennyire állt a füst a helyiségben. Mindenesetre érdekes megoldás. A fal mellett középkori és polgárháborús páncélok sorakoztak.

Éppen a teremben gyönyörködtem, amikor a teremfelügyelő odalépett hozzám, kedvesen üdvözölt, aztán megkérdezte, honnan érkeztem. Mondtam, hogy magyar vagyok. Ó, ennek nagyon örült. Megkérdezte, melyik városból, mondtam, hogy Budapest. Ennek még jobban megörült. Elmondta, hogy a legtöbb magyar innen érkezik meg egy másik városból, amit úgy hívnak, hogy Eszt... - aztán szegény elakadt, szóval kisegítettem, hogy Esztergom? Ó, igen. Egyébként ő maga is nagyon sokszor járt Magyarországon üzleti ügyben. Egy Dunaparti városba, de mindig gondja volt a nevével Du... - Dunaújváros? Ó, igen, ez az, de sajnos nem tudja rendesen kiejteni. Annak idején elsajátított néhány szót, de megmondja őszintén, hogy nagyon nehéz a nyelvünk. Vannak olyan szavak, amiket lehetetlen kiejteni. Még csevegtünk egy kicsit, aztán folytattam a bóklászást. Mindenesetre jól esett, hogy valaki legalább ennyire ismeri Magyarországot.

A teremből egy csigalépcsőn feljutottam az emeletre, az ebédlőbe. Legalább 20-30 főre volt megterítve a hosszú asztal. Meglepő módon nem is annyira vészesen csicsás porcelánt használtak. Körben a falakon családtagok, illetve mindenféle hírességek sorakoztak. Hírességek. Hát többnyire angol "fontos" emberek, néhányukat azért felismertem (I. Károlyt például), a nem angolok között pedig ott volt Ausztriai Anna, XIII. Lajos francia király neje (hogy mit keresett itt a portréja, nem tudom).

A következő helyiség inkább egy nagyon széles folyosóhoz hasonlított. Minden vörös, arany és fekete színű volt. Állítólag amikor I. Erzsébet a környéken járt, akkor ebben a helyiségben fogadta a környék urait.

A következő helyiség a falikárpitos szoba volt. Az előzőekhez képest egy meglehetősen kicsiny szoba volt, a falain brüsszeli falikárpitokkal. A falak mellett gyönyörű intarziás szekrények sorakoztak. Az itteni teremfelügyelő néni is igen bőbeszédű volt, így megkérdeztem tőle, hogy árulja már el, hogy miért tilos a fényképezés. Értem, hogy vakut ne használjon az ember, mert az árt a régi kárpitoknak, festményeknek, de a sima fényképezés miért tilos. Erre az volt a válasza, hogy biztonsági okokból. Igazság szerint eredetileg lehetett fényképezni a kastélyban, de aztán Lady (hogy őszinte legyek, nem jegyeztem meg a nevét) meglátta a kastélyának a fényképeit New Yorkban egy katalógusban, és akkor teljesen kiakadt, hogy az ő otthona egy katalógusban szerepel. Ezen egy kicsit elméláztam, hogy az nem zavarja, hogy napi szinten többezer ember végigtrappol az "otthonán"? Ráadásul, folytatta a néni, lopások is történtek. Ezzel az információval nem igazán tudtam mit kezdeni. Azért annyira apró tárgyak, amik csak úgy elvihetők nem voltak sehol. Szóval mégis hogy történhetett  a dolog? A hóna alá vágott az illető egy méteres kínai vázát, és szépen kisétált vele úgy, hogy senki nem vette észre? Nem tudom elképzelni, de mindegy.

Innen egy egészen pici szobácska nyílt, ahol mindenféle porcelán edények sorakoztak. Meglepő módon szimplán fehérek voltak kék mintával. Majdnem csak azt mondanám, hogy tetszettek... A szobácska érdekessége egy zöld bársony zsámoly volt, amit állítólag Viktória királynő használt. Ezen térdelt, amikor India királynőjévé koronázták. Az nem derült ki a leírásból, hogy vajon hogyan is került ide? Kivételesen Viktória nem járt ebben a kastélyban, ami igen meglepő, mert ugyebár az angol történelem az úgy néz ki, hogy Hódító Vilmos megalapította, VIII. Henrik átalakította (vagy eladományozta), I. Erzsébet járt arra, Christopher Wrent ismét átalakította, meglátogatta Viktória királynő, és persze Churchill is - aztán ennyi. Nos, ebben a kastélyban I. Erzsébettel vége volt az angol történelemnek, mert utána "semmi" érdemleges nem történt itt.

Ezután a galéria következett. A falakat faburkolat fedte teljes egészében. Érdekes, hogy nem volt befestve, hanem csak natúran hagyták, így az idők folyamán szürkés-fehér színűvé vált. Először azt hittem, hogy tapéta, de megtapogattam (szerencsére a felügyelő néni nem látta), tényleg fa volt! A falakon ismét családtagok lógtak, illetve több Erzsébetről készített festmény is volt. A legérdekesebb mégis az Erzsébetről készített maszk volt. Az egyik asztalon feküdt, a teljes fejéről, nyakáról készítették, és még fel is öltöztették a festményeken látható magas ruhanyakkal, ékszerekkel. Érdekes volt az arca. Egészen keskeny, majdnem azt mondhatni, hogy szép nő volt (legalábbis szebb, mint néhány róla készült festményen), az orra volt az egyetlen, ami nem volt teljesen tökéletes: egészen hosszú, keskeny, kicsit horgas. De ennek ellenére egy nagyon karizmatikus nő lehetett.

Ezek után egy csigalépcső vezetett le egy hálószobába. Semmi extra nem volt benne: zöld bársonyos mennyezetes ágy, aztán ennyi. Az ezt követő folyosón mindenféle páncélok, lándzsák, számszeríjak, kardok következtek. Láttam már szebbeket is.

Ezután egy újabb szobácska következett, ahol a tulajdonos családról készült festmények, fotók sorakoztak. Érdekes lehet egy ilyen családba beleszületni. Ott virított Sir Philip Sidney, akinek VIII. Henrik adományozta a helyet, aztán festményeken különböző leszármazottak, majd az első fényképek valamikor a XIX. század végéről, X., aki az első világháborúban tábornok volt, Y., aki a második világháborúban Z. helyen harcolt egészen a mostani unokákig, akik teljesen hétköznapi gyerekeknek néznek ki.

És ezzel be is fejeződött a kastélylátogatás. Mit ne mondjak, kicsit csalódott voltam, hogy csak ennyi volt. Viszont kiérve tudatosodott bennem, hogy a kriptát nem láttam, pedig láttam a kiírást a Nagycsarnokban. Szóval szépen visszamentem. A Nagycsarnokban ismét elbeszélgettem a bácsival, majd lementem a kriptába. Hát egyáltalán nem volt nagy durranás, mert csak egyetlen, üresen álló gótikus boltozatos helyiség.

Viszont, ha már ismét bent voltam a kastélyban, mindjárt éltem az alkalommal, és újból végignéztem mindent.

Ezek után végigsétáltam a kert melletti fasoron, ki a parkolóba. A játszótér már televolt gyerekkel, a parkban sorakozó padok pedig szinte teljesen megteltek.

Olvastam a szerző másik könyvét is, amely arról a férfiről szólt, aki Auschwitzban rátetoválta a számokat a rabokra. Abban a kötetben is szó esik Cilkáról, az egyik rabról. Ez a mostani kötet róla szól. Fikció, de megtörtént eseményeken alapul.

Cilka 16 évesen került Auschwitzba. A szüleit elvesztette, csak a nővére élte túl a tábort. Cilka, mint mindenki más ezen a rémséges helyen, mindent megtett a túlélésért. Mivel szép lány volt, az egyik barakk vezetőjévé nevezték ki, és az egyik náci tiszt szeretője lett. Így viszonylag normálisabb élete lehetett és a maga módján próbált segíteni más raboknak. Három évet töltött a táborban, amikor is jött a felszabadulás. 

Az orosz hatóságok kihallgatták őt, és mivel úgy vélték, hogy együttműködött a nácikkal, 16 év kényszermunkára ítélték. Így került egy másik táborba, a Gulágra. 

A könyv inkább az itt történtekre fókuszált, bár mesélt a "másik helyről" is, ahogy Cilka nevezte a korábbi tábort. Itt is elképesztő körülmények uralkodtak, de mégis egy fokkal jobb helyzetbe került, mint korábban. Mi több, esélyt kapott rá, hogy ápolónővé képezzék ki, amit szívesen és jól csinált, mi több ebben a munkakörben ismét lehetőséget kapott arra, hogy a rabtársain segítsen. 

Nem tudom, hogy vajon a való életben hogyan gondolkodott, hogyan érzett Cilka, nekem néha kicsit sok volt, ahogy állandóan magát hibáztatta mások sorsának alakulása miatt, illetve hogy bűnösnek tartotta magát olyanért is, amiről nem tehetett. Tudom, hogy a túlélők körében nagy számban voltak azok, akiknek lelkiismeretfurdalásuk volt, amiért ők túlélték, de valahogy ez ebben a könyvben kicsit hamisan és erőltetetten hangzott.

Ma korábban mentem ki a kutyával sétálni, merthogy a séta után be akartam ugrani vásárolni némi zöldséget magamnak. Szerencsére nem kellett sorban állni és szépen fel volt töltve a bolt. Pontosabban újabb hiánycikk van: liszt. Valószínűleg mindenki rákapott az otthoni sütésre és ezért. (A heti házhozszállításos rendelésben viszont sikerült venni egy 1,5 kg-os zacskót.) Mivel a bolt kicsi, eléggé limitált, mit lehet venni. Pl. csak egyfajta sajt van. Van még készletem a legutolsó Lidl vásárlásból, de gondoltam, nem árt egy kicsit körbenézni.

A kicsi online tanításához adtak néhány újítást. Van egy külön menü, ahol a gyerek megkapja a tanároktól a kijavított anyagokat. Ma az is kiderült, hogy az online órákról, ha le is marad, bármikor újra megnézheti. Ez jó! Nem mintha lemaradna bármiről is, mert gondoskodom róla, hogy ott legyen, de így lehetősége van visszanézni azt, amit esetleg nem értett meg elsőre.

Ma zeneórán klasszikus darabokat kellett hallgatnia: Vivaldi, Beethoven, Mozart, Bach. Rohadtul unta, pedig a legjobb és legérdekesebb darabokat választotta ki a tanár. A Négy évszakot ráadásul úgy kellett volna hallgatnia, hogy egy zenész kommentálja. Tök érdekes dolgokat mondott - szerintem. A gyerek meg majd felcsavarodott. Még Beethoven Sorsszimfóniájának első részét (ami szerintem a legjobb) is csak úgy volt hajlandó végighallgatni, hogy én erősködtem, hogy legalább ezt a 10 percet hallgassa végig, mert nagyon jó. Reménytelen a gyerek.

Ma egyébként apuka azt mondta, hogy erősen gondolkodik, hogy mégsem küldi a gyereket abba a suliba, ahova nagyon akar menni. Azt mondta apuka, hogy "teljesen felesleges", merthogy semmi nem érdekli és a legalapvetőbb dolgokat sem képes megjegyezni. Inkább a nagyobbat beiratja a drága, de az ország legjobb 10 iskolájába tartozó sevenoaksi suliba, merthogy okos és akar tanulni, minthogy kifizesse ezt a drága magánsulit a kicsinek. Szerinte tökéletesen megfelelne neki az állami iskola is. Anyuka ellenzi az egészet, merthogy olyan, mintha feladná a gyerek neveltetését. Szerintem mindkettőjüknek igaza van. Tényleg nem kellene feladni, de teljesen felesleges elit suliba járatni, amikor SEMMI de SEMMI nem érdekli őt. Ebben az új suliban van művészeti és sport tagozat is, tehát nem csak az általános tantárgyakra koncentrálnak. De a gyerek nem jó a sportban sem és már rajzolni sem akar. Szóval tényleg pénzkidobás. És az állami iskolák között is vannak nagyon jók, amiért viszont nem kell fizetni. Kíváncsi vagyok, mi lesz a döntés.

Szokás szerint bevonatoztam a Victoria pályaudvarra, ahol metróra ültem, és elmentem a Towerig. Egy részét láttam már korábban, de sok helyre - idő hiány miatt - nem jutottam el. Szóval most elhatároztam, hogy mindent megnézek, amit lehet, így beálltam a kígyózó sorba, amely a bebocsátásra várt. Viszonylag gyorsan ment a dolog.

A Tower of London a folyó túloldaláról

Várakozás közben elcsodálkoztam valami egészen furcsa dolgon. A Towert várárok veszi körül, amiben persze már nincs víz, csak fű. Az akkori meleg és száraz nyár miatt locsolták a füvet, pontosabban azt a kiégett valamit, ami a zöld gyep helyén volt. Hát ilyet még nem láttam Angliában, hogy locsolnak! 

A Towerbe belépve rögtön felmentem az egyik toronyba (a leírás szerint a legrégibbe), ami Edward korabeli bútorokkal volt berendezve. Innen aztán továbbaraszoltam (merthogy irgalmatlan tömeg volt, szóval igazából haladni nem nagyon lehetett, mi több fényképezni is nehéz volt, merthogy annyian voltak mindenütt) a várfalon, ami a következő toronyba vezetett. Közben megcsodáltam a Tower Bridge-t. És hogy mekkora szerencsém volt! Pont áthaladt egy hajó, így felnyitották a hidat.

Tower Bridge félig nyitott állapotban.

Az egyik toronyban (sajnos itt nem lehetett fényképezni) bemutattak néhány koronát, amit korábban az uralkodók használtak. Mint kiderült, az 1640-es forradalom idején megsemmisítették a koronaékszereket, és ezt követően a restauráció idejétől szinte minden uralkodó új koronát gyártatott magának. 

Egy másik toronyban sok híres angol raboskodott, és ezek a rabok mindenfélét belevéstek a falakba. A falfirkák többsége egészen jól olvasható, pedig nem egy több száz éves. Nagyon sok rab szerzetes vagy pap volt, akiket VIII. Henrik záratott be. Aztán volt egy fegyverkiállítás, ahol páncélok sorakoztak egymás mellett. Kiállították VIII. Henrik egy fiatalkori, illetve egy felnőttkori páncélját. Szép termetes ember volt! De ott volt I. Károly díszes páncélja, amit később II. Károly (I. Károly fia) is használt.

Nagyon tetszett egy normann-kori kápolna masszív falakkal és oszlopokkal. Mennyire monstrumnak nézett ki a gótikus katedrálisok után! Viszont pont az egyszerűsége miatt - semmi festmény, díszítés, csak a csupasz falak és a kicsit még nehézkes boltívek - nagyon szép volt.

Ezután ismét sorbaálltam azért, hogy bejussak a koronákhoz. Nem azt mondom, hogy iszony sebességgel haladtunk, de azért nem volt idegtépő a várakozás. Közben szemrevételeztem azokat az épületeket, amelyeket már megnéztem. Talán a legszebb része az egész épületkomplexumnak a Fehér torony (ahol a normann kápolna, illetve a fegyverkiállítás volt).

Az épület, ahol a koronaékszereket őrzik és az előtte várakozók sora

Aztán végre bejutottam az épületbe. A terembe egy egy méter vastagságú acélajtó nyílik. Ugyan a korábbi látogatásom alkalmával már láttam mindent, de azért ismét megcsodáltam a koronákat, jogarokat és egyéb ékszereket. Csodaszépek! Nekem még mindig Viktória gyémántokkal kirakott kis koronája tetszik a legjobban.

Ezután az a torony következett, ahol valószínűleg Boleyn Anna várt a kivégzésére. Nem tudják pontosan, hogy melyik helyiségben, csak azt, hogy valószínűleg ugyanabban a szobában őrizték, ahol korábban az esküvőjére készülődött. 

Az udvaron még mindig ott voltak a fekete hollók, lenyírt szárnyakkal. Ugyebár az a legenda, hogy amíg a madarak el nem repülnek, addig a királyság nem szűnik meg Angliában.

Aztán az udvaron csatlakoztam egy csoporthoz, hogy meg tudjam nézni a Szent Péter és Vincula királyi kápolnát (csak meghatározott időben van nyitva, és akkor is csak vezetővel lehet bemenni). Sajnos itt sem lehetett fényképezni. A kápolna érdekessége, hogy csak két hajós és a két hajó különböző: az egyikben áll egy hatalmas orgona, a másikban van az oltár.

Miután a pincétől a padlásig minden megnézhető helyet megvizslattam, átsétáltam a Tower Bridge-n. Gyönyörű ez a híd! Bár ez a bilikék szín... Igaz, lehet, hogy pont ettől a lehetetlen kéktől ennyire egyedi az egész. Itt is hosszú sor állt, hogy megnézzék belülről a hidat, de ezt most kihagytam, majd legközelebb. Inkább továbbmentem, és a másik parton legyalogoltam a Belfast nevű hajóig.

HMS Belfast

A Belfastról azt kell tudni, hogy nemcsak a II. világháborúban, de a koreai háború idején is használták, majd kivonták a forgalomból, és múzeumnak rendezték be. A maga idejében egy modern hajónak számított, nagyon jól felszerelt volt: hatalmas konyha, hentes, pékség, fogorvos, kórház műtővel, aszalosműhely, esztergályosműhely, fogda - hogy csak néhány dolgot említsek, amely megtalálható volt a fedélzeten.

A legénységi szállás

Az alsó fedélzetekre is le lehetett menni, ahol a motor és minden egyéb technikai berendezések voltak. Iszony picike volt a hely, időnként a hátizsákom csaknem fennakadt a létrákon való fel-le mászkálásban. De megérte, mert nagyon érdekes volt mindent. 

Az alsó fedélzeten található bombaraktárban sorakozó lövegek.

Természetesen a fedélzeten megnéztem a lövegtornyokat, már amelyikbe be lehetett menni. Odabent egy kis film bemutatta, hogy hogyan zajlott egy kilövés, közben pedig jelképesen betöltötték a lövegeket, illetve elsütötték őket. Irtó érdekes volt!

A hajó után már nem mentem más helyre, mert sajnos szinte minden bezárt délután 5, de legkésőbb 6-kor. Szóval elsétáltam a Belfasttól a Victoria pályaudvarra. Közben bámészkodtam mindenfelé. Láttam a Monumentet, ami egy magas oszlop a tetején egy aranyozott lánggal. Volt Londonban egy nagy tűzvész, ami a város jelentős részét elpusztította, ennek a tűznek az emlékére emelték az oszlopot. (A kiírás szerint, ha lefektetnénk az oszlopot és húznánk vele egy kört, akkor megkapnánk azt a területet, amely a tűzvészben elpusztult.) Láttam ezen kívül kis keskeny házakat. Nagyon mókás, hogy egy ház gyakorlatilag olyan "széles", mint az egyetlen ablak, ami homlokzatán van.

A cím azért egy kicsit megtévesztő, mert valóban a fájdalomról is szó esik a kötetben, de inkább azt helyezi előtérbe, hogy mennyire gyávák az emberek ahhoz, hogy kiálljanak magukért, hogy felnőjenek és éljenek. És igen, ha ezt megteszik, az sokszor fájdalommal jár, de ez a fájdalom szükséges a továbblépéshez.

A kötet több előadás szövegét tartalmazza. Vannak átfedések a témák között, mi több ismétlések, de egyáltalán nem bántam egyiket sem. Jó volt elolvasni bizonyos dolgokat többször is. Az előadásmód a szokásos kicsit földbe döngölős Csernus-féle megfogalmazás, de szerintem ezekben a témákban kell ez a hangnem, hogy felébredjen az ember. Szerintem már az is haladás, ha egyáltalán gondolkodásra provokál, aztán hátha utána lesznek olyanok, akik ténylegesen mernek lépni. 

Három olyan kastélyt látogattam meg, ami a semmi közepén található, tehát nem lehetne tömegközlekedve eljutni egyikhez sem, ugyanakkor mindhárom a National Trust kezelésében van, tehát ingyen megnézhettem a tagsági kártyám miatt.

Reggel majdnem meggondoltam magam, mert ömlött az eső. Megnéztem az előrejelzést, ami délutánra már napsütést ígért. Mit ne mondjak, a szürke ég láttán eléggé kételkedtem ebben. Aztán végül úgy döntöttem, hogy útnak indulok "Bélával". "Béla" az ingyenesen letölthető navigációs program egyetlen magyar nyelvű hangja volt (egy olyan 10 éve még nem minden autó rendelkezett saját navigációs rendszerrel, mi több, nem volt valami túl sok letölthető applikáció sem).

Útközben egyszer elgondolkoztam azon, hogy vissza kellene fordulnom, mert a hármas fokozatra kapcsolt ablaktörlő alig győzte a vizet törölni, úgy ömlött az eső. Aztán mintha már nem lett volna annyira szürke az ég, és mire megérkeztem az első kastélyhoz, el is állt.

Ez a kastély pedig a Scotney kastély volt. Gyönyörű parkban két épület található, az egyik a 14. században épült Régi kastély, a másik pedig az 1837-ben Elizabeth-stílusban felépített "ház". Nos, a "ház" inkább egy kastélyhoz hasonlított.

A "ház" kertre néző homlokzata.

Mire eljutottam a parkolóból a házhoz ismét esni kezdett. Na, nem annyira vészesen mint útközben, de azért bosszantó módon. Néhány kóbor turista és többnyire helybeli nyugdíjas társaságában léptem be az épületbe. Mindjárt szimpatikus volt a hely, mert lehetett fényképezni. Rögtön egy nagyon kellemes nappaliban találtam magam. Csodaszép kandalló, egy kis ablakbeugró kényelmes fotellal - megállapítottam, hogy nagyon jól elolvasgatnék ebben a kis zugban.

A könyvtárszobát egy hatalmas kandalló uralta. De volt egy zongora is az egyik sarokban, a falakat pedig mindenütt könyvespolcok borították. Mit ne mondjak, itt is elolvasgattam volna.

Az ebédlőben szintén hatalmas kandalló állt, az asztal megterítve jó kis giccses porcelánnal (azért láttam már rémesebbet is). A helyiség végében pedig egy tálalószekrény terpeszkedett hatalmas aranytálakkal.

Az emeletre falépcső vezetett fel. Jobbra-balra keskeny kis folyosókról nyíltak a  hálószobák a hozzájuk tartozó fürdőszobákkal. Az egyik szobában ügyelő nyugdíjas nénitől megtudtam, hogy a szobák berendezése nem eredeti, hanem úgy hordták össze különböző helyekről. Az egyik kandallót például minden valószínűség szerint a Knole házból vitték át. Mondjuk nekem egy kicsit magas, hogy egy kandallót miért egy másik házból kell átvinni, miért nem ott, helyben építik fel, de hát ki érti ezeket az angolokat?

A vendégeknek fenntartott hálószoba volt a legnagyobb és persze a legszebb. A hatalmas ágy az ablakkal szemben állt, és az ablakból rá lehetett látni a hatalmas parkra és a Régi kastélyra.

Miután kivégeztem az emeletet is, körbejártam a házat. Éppen nem esett az eső, szóval kényelmesen körbe lehetett bóklászni és persze a környező vidékben is lehetett gyönyörködni. Az a nyár meglehetősen száraz volt, és a fű eléggé kifakult, de akkor már 2-3 naponta esett, így kezdte visszanyerni a megszokott zöld színét. 

A Régi kastély. Csak a jobb oldali tornyot, illetve a középső rész néhány szobáját lehetett megnézni.

A kastély egy kis szigeten áll, ami egy tavacska közepén található. Az épület egyik része sajnos a Jakab-korban megsemmisült egy tűzvész során. A megmaradt épületrész gyakorlatilag teljesen üres. Néhány szobácskája van csak, a - meglehetősen koszos - ablakokból gyönyörködni lehet a kertben, de teljesen üres mindegyik helyiség.

Ezután megnéztem a romos épületrészt is.

Az épület hátsó, romos része a virágokkal és futónövényekkel.

Nekem ez jobban tetszett! A megmaradt falak tövében virágok, virágos bokrok sorakoznak, a félig romos falakra pedig mindenféle futónövény kúszott fel.

A Régi-kastély után visszamentem a parkolóba, miközben ismét szakadni kezdett az eső. Végül is szerencsém volt, mindent megnéztem. Így aztán útnak indultam a következő célpont felé: a Bodiam kastélyhoz.

"Béla" megint úttalan utakon keresztül navigált. Közben rájöttem, hogy azért is tűnnek ennyire keskenynek az utak, merthogy többnyire mindkét oldalt fák, sűrű bokrok vagy éppen kerítések szegélyezik, a fák nem egyszer összeérnek az ember feje felett, így olyan, mintha egy zöld alagútban közlekednék.

Útközben váltakozva hol esett, hol nem. Amikor megérkeztem, akkor éppen esett. Egy ideig ültem a kocsiban abban reménykedve, hogy eláll, de mivel csaknem hagyta abba, így felvettem az esőkabátomat, aztán irány a kastély. 

A kastély 1385-ben épült, az építtetője Sir Edwar Dallingridge, aki egy katona volt. Nem tudni, hogy azért építette a kastélyt, hogy megvédje a környéket, vagy csak szimplán a hatalmát és a gazdagságát akarta ezzel hirdetni. A kastély a polgárháborúban (1640 környéke) lakhatatlanná vált. 1926-ban aztán a National Trust kezelésébe került, amely a megmaradt épületrészeket olyan állapotba hozta, hogy most látogatható legyen.

A kastélyhoz vezető kis ösvényen egy háborús bunkerra bukkantam. 1940-ben építették arra az eshetőségre, ha a németek partra szállnának Angliában. (Sajnos be nem lehetett menni, pedig kíváncsi lettem volna rá).

Ezek után végre elértem ahhoz a tóhoz, aminek a közepén áll a vár.

A vár hátsó része. Az itt található bejárat ma már le van zárva.

Az épület négyszögletes, és én pont a bejárattal ellentétes oldalhoz érkeztem. Pontosabban itt is volt egy bejárata a kastélynak a középkorban, amihez egy fa híd vezetett. A híd időközben eltűnt, így aztán ezt a bejáratot nem használják.

Az épület gyönyörű: masszív falak, tornyok, lőrések - szóval olyan, amilyennek egy középkori várnak lennie kell.

A kapuhoz egy keskeny híd vezetett. A kaput két torony védte, amin belépve a kapuőr a kezembe nyomott egy tájékoztató "lepedőt" (A3-as lap, mindkét oldalán mindenféle hasznos infóval). A kapualj gyönyörű boltíves volt, kétoldalán egy-egy lépcsővel, ami a toronyba vezetett fel. Rögtön fel is araszoltam. Közben egy-egy szinten meg lehetett állni. Annak idején itt volt az őröknek a szállása. Lőréseken, ablakokon figyelhették folyamatosan a környéket, hogy ki akarja esetleg megtámadni őket. Annyira komolyan vették ezt a feladatot, hogy a mellékhelyiségben (pici kis beugró a toronyban) szintén volt egy lőrés, hogy miközben a dolgát végzi az őr, aközben is kémlelhesse a vidéket.

A kaputoronyból aztán egy keskeny várfalon keresztül át lehetett menni a következő toronyba. Közben remek kilátás nyílt az egész udvarra. Természetesen felmentem a másik toronyba is, ahonnan még szebb volt mindenfelé a kilátás.

A vár belső udvara. Az oldalfalakon lehet látni, hogy egykor hány emeletes épületek álltak ott, ma már viszont szinte egyetlen belső fal sincs meg.

Innen a lépcsőn az udvarra jutottam. Átbóklásztam a szolgák szálláshelyén (legalábbis a kapuban kezembe nyomott tájékoztató szerint valamikor itt szállásolták el a személyzetet) - sajnos szinte semmi nem maradt meg ebből a részből. Ezután a konyha következett. Ennek állt az udvar felé néző fala csodaszép ablakokkal. Magában a konyhában két hatalmas kandalló állt. A kandalló ebben az időszakban még újdonságnak számított, ennek ellenére szinte minden helyiségben volt egy. A konyhából egy következő toronyba lehetett jutni, ahol a vár kútja volt. (A kút mögött volt az a kapu, ahová a középkorban még a fahídon be lehetett jutni a kastélyba.)

Az egykori konyhából egy megmaradt ajtónyíláson keresztül a hajdani nagyterembe jutottam (nem is lehetett olyan nagy...), majd a kastély urának, illetve úrnőjének lakrészében léphettem be. Hát ebből sem sok maradt meg.

Ezután a kápolna következett. Gyakorlatilag semmi nincs belőle meg csak a csodaszép ablaka. Az viszont csodás!

Még egy toronyba fel lehetett mászni, igaz, csak az első emeletéig. Ott egy pici kiállítás volt arról, hogy hogyan nézhetett ki a kastély fénykorában, egyáltalán hogyan építették, illetve hogy kik is élhettek a falakon belül.

Miután mindent alaposan megnéztem, megkerültem az épületet a másik irányból is - és ekkor csoda történt, kisütött a nap, mi több, olyan meleg lett, hogy nemcsak az esőkabát, de még a pulcsi is lekerült rólam. Éljen az angol időjárás!

Szóval innen már napsütésben vezettem tovább "Béla" segítségével a következő kastélyhoz: Sissinghursthöz.

A kastély tulajdonképpen egy Erzsébet-kori épület romja. Megmaradt a valamikori épületegyüttes egy része, valamint a kastély tornya. Az 1930-as években vált híressé a hely, amikoris a tulajdonosok (Vita Sackville-West és a férje, Harold Nicolson) csodaszép kertet építtettek itt.

A kastély megmaradt épületrésze: az alacsonyabb közepén volt a bejárat, a háttérben pedig látszik a két megmaradt torony.

Az épület Tudor-korabeli. Nagyon helyes kis kapu vezet be a belső udvarba, amelynek a közepén áll a megmaradt kastélytorony (1560-as években épült), aminek fel lehet menni a tetejére.

Az egykori kastély tornya. Ma elég furcsán néz ki, ahogy ott áll egymagában a kert közepén.

Természetesen ezt sem hagytam ki, és tetejéről megcsodáltam a környéket. Egymástól sövényekkel, kőfalakkal elválasztott kertek sorakoztak körben. Innen fentről is csodaszépek voltak.

Aztán persze megnéztem őket egymás után. Volt egy úgynevezett Fehér kert, ahol csak fehér színű virágok voltak. A kert mögött állt a plébános háza, mellette a Rózsa-kert - sajnos a rózsák már nem igazán virágoztak (hát miért virágoztak volna? - Néha az az érzésem, hogy a rózsák szánt szándékkal elvirágoznak, mielőtt teljes pompájukban láthatnám őket.) A Cottage-kertben mindenféle színű virágok kavalkádját lehetett megnézi. A kisebb kertek között gyümölcsfákból létrehozott fasorokon lehetett sétálni. De volt egy fűszernövényes kert, csónakház (csónakot ugyan nem láttam) meg egy kis pocsolya - nem mondanám se tónak, se folyónak, ráadásul csupa zöld volt a teteje.

Nem is tudom, mennyi időt bóklásztam a kertben. Aztán kifelé menet még a bejárati épületrészt is megnézem belülről. A házaspár nemcsak a kerteket hozta létre, hanem az egykori istállóból kialakított egy könyvtárat, amely ma megtekinthető. 4000 könyv található benne, egy csodaszép kandalló meg egy kis dolgozósarok társaságában. Nagyon helyes, ezt is nagyon elfogadnám!

Ezután hazafelé vettem az utat. Nagyon helytelenül nem töltöttem fel a tabletemet, szóval visszafelé azon izgultam, hogy vajon "Béla" meddig bírja szuflával, de szerencsére csak a falu határában adta meg magát, addig kitartóan irányított (ismét úttalan utakon) meg fütyült, ha ne talán tán akár egy 1 km-rel is túlléptem volna a megengedett sebességet.

Be kell vallanom, hogy csak becsületből olvastam végig a könyvet, pedig a történet nem volt annyira rossz. Egy sorozatgyilkos ügyében folyt a nyomozás. Természetesen volt több gyanúsnak hitt figura, néhány mellékszál, hogy megkeverje az olvasót - szóval minden adott volt ahhoz, hogy egy jó krimi legyen belőle. Néhány alkalommal zseniálisan szerkesztette az író a cselekményeket. 

De a nyelvezete iszony volt. Mérhetetlenül közönséges hangnemet ütött meg a szerző és nagy többségében teljesen alaptalanul. Kifejezetten zavaró volt ez az alpári stílus. Ráadásul a szereplők is hiteltelenek voltak. Nem volt igazi karakterük, néha olyan volt, mintha rosszul játszó színészeket láttam volna magam előtt, akik ki-kiestek a szerepükből. Néha csak lestem ki a fejemből, hogy ezt most miért is mondta/csinálta? 

A végére tartogatott fordulat zseniális lett volna, ha ekkor már nem hatalmasodott volna el rajtam az az érzés, hogy csak már legyen végre vége, mert minél előbb meg akartam szabadulni ettől az ízléstelen hangnemtől. Ráadásul, amikor kiderült, hogy ki a gyilkos, akkor csak pislogtam - na, nem a meglepetéstől, hanem az indokoktól, hogy miért is gyilkolt. Több sebből is vérzett az egész összetákolt magyarázat. Egy kicsit olyan érzésem volt, hogy az író nagyon meg akarta lepni a T. Olvasót, mert semmi nem utalt arra, hogy ez az illető az elkövető, csak éppen nem támasztotta alá elegendő és nyomós okokkal a tettét. 

Történik egy másik gyilkosság is, amit nem a sorozatgyilkos követ el. Ennek nem láttam semmi értelmét.  Teljesen logikátlan volt, hogy ki és miért ölte meg az illetőt, arról nem is beszélve, hogy napokig nem fedezték fel a gyilkosságot. 

Az egyik főszereplő epilógusként hozzácsatolt vallomása, ami előrevetíti a következő kötet tartalmát - nem tudtam vele mit kezdeni. Kicsit összecsapott volt, az érdeklődést és a kíváncsiságot akarta felkelteni, de gyakorlatilag nekem teljesen hiteltelenné tette a karaktert.