A két település Dovertől északra fekszik a tengerparton és gyakorlatilag teljesen összenőttek. A két városban egy-egy vár található, amit még VIII. Henrik építtetett. Miután szakított a pápával, félt attól, hogy a franciák megtámadják Angliát, ezért ezen a partszakaszon egy erődrendszert építtetett ki, amelynek két tagja a deali és a walmeri vár.

A kirándulást a deali várral kezdtem, merthogy az van északabbra. Kicsit felhős, szeles idő volt, de egyáltalán nem volt hideg, a felhők vadul rohangásztak az égen. A vár a tengerparton fekszik, és meglehetősen fura a kinézete meg az elhelyezése is.

A deali vár

Az alaprajza megegyezik a Tudor rózsa formájával. Az épület a felszínhez képest sokkal mélyebben fekszik és egy mély várárok veszi körbe. A magyarázat, hogy mélyebbre tették, hogy így a tengerről nehezebb volt eltalálni. A várárokban soha nem volt víz, nem is terveztek oda vizet. Maga az épület nem túl magas, szinte alig emelkedik ki a környező házak közül. Merthogy a település az évszázadok során körbenőtte a várat.

Megvettem a jegyemet, aztán kaptam egy audio guide-ot, ami körbevezetett az épületben, és közben elmondta annak történetét. Sajnos sokszor elég pontatlanak voltak az iránymutatásai, alaprajzot pedig nem adtak.

A várnak egyetlen bejárata van, hatalmas fa kapuja, és még a biztonság kedvéért egy rácsot is leengedtek támadás esetén (ennek már csak a nyomai láthatók).

A vár bejárata.

A kaputornyot elhagyva az udvarra érkezik az ember, amit körbe ölel a körbástyás épülettömb. (a bástyák követik a Tudor rózsa alaprajzát, ami egyébként leginkább egy négylevelű lóherére hasonlít). A bástyákon ágyúk sorakoztak (nem VIII. Henrik ágyúi, hanem jóval későbbiek). A bástyákról rá lehetett látni a tengerre. Mi több, hogy nekem mekkora szerencsém volt, ismét lehetett látni a távolban a francia partokat. Nem olyan tisztán, mint Doverből, de azért ott voltak!

A tenger és a távolban a halvány szürke csík a francia partvonal.

Miután körbementem a bástyákon (meglehetősen kicsi a vár, szóval nem volt hosszú idő körbenézni), bementem az épületbe. Belül nem annyira izgalmas, mint amilyennek tűnik. A földszinten egymásba nyíló termek helyezkedtek el, egy idő után már fogalmam se volt, hogy hol voltam, mert egyformák voltak és szinte teljesen üresek, szóval rendesen el lehetett keveredni bennük (még szerencse, hogy nem nagy!).

Az egyik üres helyiség a sok közül.

Az egyes termekben mindössze kandallók vagy azok maradványai voltak. Az egyik teremben nagyon érdekes volt a kandalló, mert a terem mögötti helyiségben látni lehetett a kandalló hátulját is (magyarul egy kandalló két helyiséget fűtött). A konyha falában egy hatalmas beépített kemence volt, közvetlenül mellette pedig a kút. A körben elhelyezkedő termek középen egy henger alakú lépcsőházat öleltek körbe. Egyetlen egy teremből lehetett a lépcsőházba bejutni, és ez az egyetlen lépcsőház vezetett fel az emeletre. Az audio guide szerint a lépcsőházban eredetileg két lépcső volt, egyet felfelé, egyet pedig lefelé használtak, ma már csak egy lépcsősor található.

Az emeleten sokkal kisebb helyiségek sorakoztak egymás mellett. Mint kiderült, a várat a polgárháború idején (1640-es évek) hol a királypártiak, hol a parlament hívei foglalták el, és használták a másik társaság ellen. Ekkor alakították át az emeleti szintet úgy, ahogy most látható. Ezért volt az, hogy a helyiségek sokkal kisebbek voltak. Az egyikben azért megmaradt egy ajtó és egy falrész Henrik idejéből. Itt is minden teljesen üres volt.

Ezek után az audio guide visszairányított a földszintre. Na, és akkor itt jól elkeveredtem, mert nem volt világos, hogy most melyik ajtón kellett volna kimennem, hogy megtaláljam a lefelé vezető lépcsőt. Először azt hittem, hogy valamit félre értek, de miután egy nyugdíjas házaspár ugyanígy tanácstalanul bóklászott szobáról szobára, mint én, megnyugodtam, hogy nem az én angolommal volt gond, hanem tényleg hülyén magyarázták el, hogy hol az a lépcső. De a végén meglett!!!

A lépcső a várat körülvevő körbástyák alá vezetett le és a folyosókon körbe lehetett menni a vár alatt. Azt mondta az audio guide-ot kiadó hölgy, hogy vigyázzak, mert a vár ezen része a tenger szintje alatt van, és egyes helyeken síkos lehet a kövezet, de azt nem, hogy éjjellátó szemüvegre is szükségem lehet. Egyes helyeken olyan vak sötét volt, hogy a falat kitapogatva tudtam csak továbbmenni. Ráadásul összevissza kanyargott a folyosó.

Miután sikeresen körbebotorkáltam (mögöttem jött a nyugdíjas házaspár, a feleség időnként aggódott, és vissza akart fordulni, hogy tutira eltévedtek...), egy hatalmas csarnokban találtam magam. Megint teljesen üres volt, viszont figyelemreméltó volt a mennyezet boltozata. Innen több kisebb helyiség nyílt, mindegyik teljesen üres volt. Az egyikben tárolták egykor a lőport, egy másikban pedig ott volt a kút. A falon látható volt az a vezeték, ami a földszintre felvezette a vizet. A kútban most is volt víz - hááát... - én kezet se mostam volna benne, mert elég zavaros volt.

Innen egy meredek lépcső vezetett fel a felszínre, és gyakorlatilag ezzel vége is volt a várnak, mindent megnéztem. Hát egy kicsit csalódott voltam. Mivel ide is tagságim volt, így ingyen nézhettem meg, de ha ezért fizetnem kellett volna... Na, mindegy.

A várat elhagyva tengerparti sétába kezdtem. A gps szerint 25 perc alatt le lehetett sétálni a másik várhoz. Maradjunk annyiban, hogy kb. 40 perc alatt értem oda, de egyáltalán nem bántam, hiszen végig a tengerparton sétálhattam. Tőlem jobbra nagyon helyes házak sorakoztak, míg balra ott hullámzott a tenger. Természetesen lementem a vízpartra. Iszony sós illata volt a víznek. Egy kicsit fújt a szél, a hullámok váltakozó intenzitással nyaldosták a partot. Éreztem a sós vízpermetet a bőrömön. Távolban, északabbra hatalmas modern szélmalmok sorakoztak, délebbre néhány fehér szikla magasodott a víz fölé.

A walmeri vár alaprajza ugyanolyan, mint a deali váré, csak időközben egy kicsit átalakították, ugyanis az egyik részében még most is ott laknak a tulajdonosok, nevezetesen Lord Wardenék.

A walmeri vár bejárata.

Mivel a deali várral ellentétben ez folyamatosan lakott volt, ennek következtében sokkal lakályosabb, mint a másik. A külsején csak egy-két helyen látszódott az átalakítás, viszont bent megszüntették a hatalmas termeket, és lakószobákat alakítottak ki belőlük. A kör alaprajz következtében néhány szobának elég érdekes alaprajza volt, mi több, sokuk elég sötét, hiszen a korábbi lőréseket alakították át ablakká. A fal meg legalább két méter vastag, szóval nem sok fény jutott a szobába.

A látogatható szobák elég sablonosan voltak berendezve, az emeletiek pedig elég kicsik is voltak.

Rögtön az első helyiség arról nevezetes, hogy ezt volt Wellington (Napóleon legyőzője) hálószobája. Ugyanis 23 éven keresztül itt lakott az öreg. Egy nagyon impozáns fejszobra volt a szobában.

Wellington szobája az ágyával és a fotellel, amiben meghalt

Festményt már láttam Wellingtonról, de a szobor valahogy másképp nézett ki, mint amire én emlékeztem. 

A következő szobában mindenféle Wellington ereklyét halmoztak össze. Volt itt minden: egyenruha, a csizmája (ez az alapja a mai gumicsizmának, amit itt Angliában Wellington boots-nak hívnak), az órája, meghívó a temetésére és a halotti maszkja is. Hát halálában közel sem volt olyan impozáns, mint amilyen az előző szobában a szobor mutatta: fogatlan beesett arcú öreg lett belőle.

Ezt követően egyéb lakószobák következtek. Azok voltak még érdekesek, amikben Viktória királynő lakott, amikor megszállt a kastélyban. Az egyik szobában az egyik asztalon volt egy lovasszobor a fiatal királynőről, a másik szobában állt egy ágy, amiben állítólag aludt és volt egy fotel is, amelynek anyagát állítólag maga a királynő választotta (rémronda vörös rózsák voltak rajta).

A folyosó végén (ahonnan a korábban leírt szobák nyíltak) volt két, egymásba nyíló nagy szoba. Az egyik a játékszoba volt (biliárdasztallal), a másik az ebédlő. Az ebédlő azért volt érdekes, mert az egyik tulajdonos felesége szemét bántotta a napfény (mintha olyan sok lenne belőle itt), éppen ezért az ebédlő átlátszó ablakait lilára(!) cseréltették ki. Néhány lila üvegtábla még most is megvan. Rémes. Az ebédlőből kilépve az egyik bástyán találtam magam. A kilátás gyönyörű innen a tengerre, illetve a kert egyik részére.

Miután lementem a földszintre a bejárattal szembenlévő ajtón kilépve átsétáltam egy kis hídon, amely a várárok felett vezetett a kertbe (mint említettem, ugyanúgy építették ezt a várat is, mint a Dealben láthatót, szóval ugyanúgy nem volt szerepe a várároknak). A várárokba itt le lehetett menni, és körbe lehetett járni a várat. A várárokban mindenféle fát, futónövényt ültettek, szóval nagyon kellemes kis parkká alakították.

A parkosított várárokból az egyik bástya.

Ezek után végignéztem a tényleges kertet is. A díszkertben néhány szép virág, bokorsor található. A legmókásabb a konyhakerti üvegház volt. Na, itt nem orchidea vagy bármiféle trópusi növény volt az üvegházban, hanem padlizsán, paradicsom meg uborka. Az uborkát konkrétan majdnem lefelejtem, mert felfuttatták valamire, és belógott az ember feje fölé.

A vár a kertből.

Szóval ez a vár sokkal érdekesebb volt, mint az északabbra lévő társa. Miután minden megnézhető zugot megnéztem, a gps segítségével igyekeztem megtalálni a vasútállomást. Hát ez a Walmer... Hát ilyen településsel még nem találkoztam. Sehol egyetlen egy tábla sem mutatta, hol az állomás. Egy árva lélekkel nem találkoztam az utcán. Tökéletesen egyforma vöröstéglás házak sorakoztak egymás mellett. Más városokban az állomások, ha nem is túlzsúfoltak, de hát azért vannak emberek, akik várják a vonatot. Itt rajtam kívül csak négy ember volt az állomáson, három ugyanarra a vonatra várt, mint én, egy meg az ellenkező irányban menőre. Óránként járnak a vonatok, természetesen tizenegynéhány perccel előbb ment el a vonat, mint ahogy én odaértem. Gondoltam, körbenézek, hátha találok a környéken valami érdekeset - semmi, de semmi nincs. Más állomások mellett van legalább egy élelmiszerüzlet vagy egy kocsma vagy valami. Itt még az sem nem volt. Szóval visszamentem az állomásra, aztán olvastam, amíg meg nem jött a vonat.

Nem először olvastam a könyvet, de változatlanul élveztem. Talán még jobban, mint az első alkalommal.

A történet egyszerű, majdhogynem egy kicsit sablonos. Egy gazdag özvegyember megismerkedik egy szegény társalkodónővel, beleszeret, majd feleségül veszi. A nászút után hazatérnek a férfi birtokára, és innentől kezd érdekessé válni a történet, merthogy az új feleség folyamatosan az elhunyt első feleség emlékével szembesül. A történet szép lassacskán folydogál, nagyon szeretem az írónőnek ezt a kicsit komótos mesélős stílusát, hogy egyszer csak teljesen váratlanul előálljon valami olyan történéssel, amire az ember még véletlenül sem gondol. Itt is így történt. 

Elképesztően furmányosan szőtte a történetet a szerző és finom, apró megoldásokkal folyamatosan tovább növelte a feszültséget. Az elhunyt feleségről elképesztő részleteket tud meg a T. Olvasó, végig dominál a történetben, ugyanakkor a főhősnőnek még a nevét sem tudni, holott ő az, aki elmeséli az egészet. Mrs. Danvers karaktere pedig hihetetlenül jó: a megjegyzései, csak maga, ahogy jelen van és minden megnyilvánulásában az elhunyt feleséget szolgálja. És ahogy az új feleséggel játszik, az is valami zseniális megoldás. Legkevésbé az özvegyembert kedveltem. Passzív, néha az az érzésem, hogy csak sodródik az eseményekkel és nem igazán irányítja a saját életét. Abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán szerette-e ezt a fiatal lányt.

Második online nap, amikor mindkét gyereknek ott kellett ülni egész nap a gép előtt és tényleges oktatás folyt már. Még jó, hogy reggel megnéztük, miket küldtek  a tanárok, mert volt olyan, amit bizony ki kellett nyomtatni az aznapi órákhoz. És ma sokkal hosszabb napja volt mindkét lánynak, mint hétfőn, akkor már 2-kor végeztek, ma csak 3-kor, illetve három után. Lecke változatlanul nincs. Ezügyben erős kételyeim vannak, de meglátjuk.

Ma főzés közben kiderült, hogy nincs oregano itthon. Pontosabban a kis fűszeres üvegcse ott volt a fiókban, de szinte üresen. Imádom, amikor anyuka ezt csinálja. Tuti, hogy ő volt. Ha üres vagy majdnem üres, akkor is visszateszi és persze nem szól a vásárláskor, hogy elfogyott vagy fogytán van. Viszont nekem nagyon kellett a fűszer, így bevágtam magam a kocsiba, és leugrottam a bolthoz. A Sainsbury előtt sor állt, így a Coopba mentem. Itt azóta nem jártam, hogy elkezdődött ez az egész mizéria. Pontosabban egyszer voltam, de akkor szinte teljesen üres volt a bolt, azóta meg nem próbálkoztam.

Szóval ők másképp oldották meg a dolgot. Az ajtóban nincs ember, aki szabályozza, hányan mennek be a boltba. Viszont a boltban, a padlón kb. 2 méteres távolságokra csíkokat ragasztottak, hogy tudd, mekkora távolságot kell tartanod. Ezen kívül egyirányúsították a polcok közötti sorokat, csak a meghatározott irányban szabad közlekedni, így nem alakulthat ki "dugó". A polcokat rendesen visszatöltötték, így lehet, hogy legközelebb ide fogok jönni vásárolni, mert nekik más cuccaik is vannak, mint a Sainsburynek. Az önkiszolgáló pénztárak közül ugyanúgy a két legtávolabbi van nyitva, mint a Sainsburyben, viszont itt ülnek a kasszában. Igaz, egy műanyag ablak mögött.

Sütött a nap, amikor elindultam. Aztán ahogy közeledett a vonat London felé, úgy lett egyre borongósabb nemcsak az idő, hanem az én kedvem is. Miért? Olyan gyönyörű idő volt, miért kell pont London felett lennie ennek a borulásnak?

Amikor leszálltam a vonatról, akkor a helyzet már egy fokkal jobb volt: mintha elő-előtünedezett volna a napocska. Aztán amikor nyakamba vettem a várost, és elindultam az első célpont felé, akkor kisütött a nap, a felhők mintha ott se lettek volna, úgy eltűntek. Éljen az angol időjárás!

Az első látnivaló a templomosok temploma volt. Az épületet a jeruzsálemi Szent Sír körtemplom mintájára építették és 1185-ben szentelték fel. Aztán később III. Henrik a feleségével ide akart temetkezni, de a királyt végül a Westminster apátságban temették el (a kedves nejét meg valahova máshova). I. Jakab garantálta, hogy a templomosok kezében marad nemcsak a templom, hanem a környéke is. A templomosok időközben eltűntek, viszont a számukra adományozott terület a mai napig egy külön egységet képez a városban. Egyetemi szemináriumok működnek ma a területén. 1940. május 24-én iszony tragédia történt, mert bombatalálat érte az épületet. A templomban van egy kiállítás, ahol bemutatták, hogy nézett ki a templom a bombatalálat után. Gyakorlatilag teljesen rombadőlt, szóval a ma látható templom teljesen új, a régi mintájára építették fel a háború után.

A templom főkapuján belépve rögtön a körtemplomban találja magát az ember.

A körtemplom mennyezete.

Itt található néhány templomos lovag síremléke. Sajnos némelyik a bombatalálat következtében igen erősen megrongálódott (szintén a kiállításon látható, hogy mennyire épen megmaradt a sír a XII. századból a háborúig).

Az egyik templomos lovag sírja.

Körben oszlopsor található, különböző, szebbnél szebb és különleges oszlopfőkkel. Néhány még eredeti, tehát túlélte a bombázást. Ezután lehet belépni a templomhajóba. Az orgona egy része trükkösen el van rejtve. Egészen érdekesen sorakoznak a padok, és az oltár sem kifejezetten megszokott módon néz ki. (Egyébként most nem katolikus a templom, hanem az anglikán egyház kezében van.)

A templomhajó az oltárral.

A templomhajóban több helyen megmaradt még az eredeti fal, de gyakorlatilag ez is teljesen újra lett építve. Sajnos az altemplomba nem lehet lemenni, pedig arra is kíváncsi lettem volna. (Annál is inkább, mivel az valószínűleg még eredeti állapotban van, mert nem sérült a bomba következtében.)

Innen a közelben található Szent Pál katedrálishoz sétáltam. Csodák csodájára nyitva volt és még be is jutottam (eddig mindig valami megakadályozta a bejutásomat). Rögtön a pénztárnál közölték, hogy nem lehet fényképezni. Lassan már meg sem lepődöm ezen, bár változatlanul nem értem, hogy miért lehet vagy nem lehet fotózni. Azért természetesen körbebóklásztam. Mint kiderült a mostani katedrális helyén már 607-ben (igen ezer nélkül) állt egy templom. A középkorban teljesen más tornya volt, mint amilyen most van. Mi több a középkori torony sokkal magasabb volt, mint a mostani. Az épület a jelenlegi kinézetét Christopher Wrennek köszönheti. Az ő tervei alapján épült a jellegzetes kupola a régi torony helyén. Mit ne mondjak, gyönyörű szép! A főhajó és a kupola festményei egészen egyediek (nekem időnként egy kicsit sok). Igaz, meg kell hagyni, hogy gyakorlatilag a nagyon sok díszítés a kupolában, illetve alatta, valamint a főoltárnál található. A templom többi része egészen "puritán" módon van díszítve. Az oldalhajókban mindenféle angol hírességnek állítottak emléket. A fő helyen Nelson van. Nemcsak a kereszthajóban van egy szobra, hanem a kriptában is az egyik fő hely az övé.

Merthogy kripta is van. Az iszony tömegben és a félhomályban sikerült néhány híres ember síremlékét (pl. Blake, Sullivan) megtalálnom. A fő helyen, mint ahogy említettem, Nelson hatalmas fekete szarkofágja található, a másik, hasonlóan monumentális szarkofág Wellingtoné. Hogy miért pont Napóleon két legnagyobb ellenfeléé a két fő hely, azt nem igazán értettem. Ami viszont kicsit visszataszító volt számomra, hogy a kriptát elhagyva rögtön ott volt a katedrális szuvenírboltja mindenféle turistáknak szánt izékkel, illetve a katedrális kávézója. Ha az ember "jó" helyet fog ki, akkor a kávézóból Nelson szarkofágjával szemezhet. Mit ne mondjak, valahogy ez nem nyerte el a tetszésemet. Szóval összességében kicsit vegyes érzelmekkel távoztam a katedrálisból.

A következő célpont a Southwark katedrális volt. Erről annyit kell tudni, hogy London legrégebb gótikus katedrálisa - legalábbis az útikönyvben ez állt. Ahogy átballagtam a London Bridge-en, és megláttam a tornyát - kicsit elméláztam, hogy biztos, hogy meg akarom ezt nézni, mert nem volt annyira különleges.

A Southwark katedrális. A közelében nagyon sok épület található, így elég nehéz volt kívülről bármilyen használható fotót készíteni róla.

Közelebb érve megállapítottam, hogy tényleg szép nagy, de közel sem olyan díszes a külseje, mint mondjuk a Westminster apátságé. Aztán belépve minden kétségem elszállt, ezt tényleg meg kellett nézni! Mindjárt az elején letámadott egy bácsi, hogy annyit fényképezhetek, amennyit akarok, csak vegyem meg a 2 fontos fotójegyet. Naná, hogy megvettem, innentől kezdve pedig a legapróbb szöget is lefényképeztem, ha érdekesnek találtam.

A katedrális főhajója.

Szóval a templomot a XII. században építették és tényleg minden ízében gótikus. Ahogy beléptem, mindjárt szembetaláltam magam Shakespeare-rel, akinek egy emlékművet állítottak (merthogy Southwarkban is élt). Aztán az egyik sarokban néhány kváderkő található a XV. századból. Mint kiderült, 1830-ban beszakadt a főhajó mennyezete, onnan zuhantak le ezek a kövek, és néhányat kiraktak közszemlére. Itt van a sírja John Gowernek, aki egy költő volt (életemben nem hallottam róla egészen eddig a napig). Az egyik kápolnát John Harvardról (a későbbi Harvard egyetem alapítója) nevezték el, mivelhogy 1607-ben itt keresztelték meg. Ezután a mostani oltár háta mögé jutottam, amely a katedrális legrégebb része. Az az érdekessége, hogy Mária uralkodása alatt több protestáns mártír tárgyalását tartották ezen a helyen. Itt található Assisi Szent Ferenc és a magyar Szent Erzsébet kápolnája. (Szóval magyar vonatkozása is van a helynek!) A mostani főoltár egyébként mindenféle szentek szobraiból áll. Nagyon szépek, aprólékosan kidolgozottak, és két egyforma elem nem található rajtuk.

Néhány szobor az oltárról.

Megmondom őszintén, hogy nekem ez a templom sokkal jobban tetszett, mint a Szent Pál katedrális. Lehet, hogy azért, mert nem volt akkora tömeg, és nyugodtan lehetett élvezkedni a mindenféle szépségben, lehet, hogy azért, mert nem annyira agyondíszített, mint az.

Ha már a katedrális miatt átkeveredtem a Temze ezen oldalára, gondoltam, körbenézek a katedrális környékén. Az egyik kis utcában megtaláltam az egykori Winchester palota maradványát.

Ennyi maradt a Winchester palotából: a nagy csarnok egyik fala.

A palota maradványait látva elméláztam azon, mekkora lehetett az épület, ha csak az egyik megmaradt fala ilyen impozánsan nézett ki.

A palota közelében egy másik érdekességre is rábukkantam. Itt található Drake admirális hajója.

Golden Hinde, Drake admirális hajója, amivel megkerülte a földet.

A hajót már a túloldalról többször szemrevételeztem, mi több a Temzén való hajókázás alakalmával is megállapítottam, hogy ezt bizony jó lenne megnézni. A hajó persze nem eredeti, hanem a leírások alapján 1973-ban építették újra. Mi több, nemcsak újraépítették, hanem 1974 és 1975 között Plymouthból elhajókáztak vele San Franciscoba Drake admirális útját követve. A hajót ezek után is használták. Volt valamikor egy sorozat, A Sógun címmel, ami arról szól, hogy egy angol kapitány vezette hajó Japán partjainál hajótörést szenved, aztán az angol kapitány sorsán keresztül bemutatják a korabeli Japánt. A filmben ez volt az angol kapitány hajója. Ezek után még többször összevissza járta az óceánokat, míg végül 1996-ban lehorgonyozták ezen a helyen, ahol most is áll.

Maga a hajó nagyon kicsi. Más úgy értem, hogy összehasonlítva mondjuk Nelson Victoryjával vagy a Cutty Sarkkal. Mókásan színes: piros, kék, sárga. Drake admirális kalóz volt, és rendesen fosztogatta az Amerikából arannyal megtömött spanyol hajókat - hát fogalmam sincs, hol tárolták a sok kincset, amit elraboltak a spanyoloktól, mert annyira, de annyira kicsi az egész hajó. Azt hittem, egy kalózhajó sokkal nagyobb. Nem beszélve arról, hogy egy mostani óceánjárót is igen megvisel, ha az óceán viharos, el sem tudom képzelni, hogy egy ilyen kis lélekvesztővel mit művelhetett egy vihar.

A hajót természetesen a pincétől a padlásig megnéztem. Nem csak kívülről kicsi, de belülről is. 150 centinél magasabb emberek csak kétrét görnyedve közlekedhetnek a középső fedélközben, illetve a kabinokban.

A fedélközben sorakozó ágyúk és puskaporos hordók.

Folyamatosan figyelnem kellett a félhomályban, nehogy szétverjem valahol a fejemet. Megnéztem Drake kabinját - hát nem egy luxusszállás volt. Abban is biztos vagyok, hogy jó ember törpe volt, másképpen azon az ágyon el nem fért volna. Az ágyús fedélzeten kicsi ágyúk sorakoztak egymás mellett (kicsi a Victory vagy a Warrior ágyúihoz képest). Hogy ezeket hogy kezelték így félig meggörnyedve, el nem tudom képzelni. Az alsó fedélközt raktárként használták, itt tárolták a zsákmányt, illetve a hajó élelmét. Volt egy "konyha" is, ami gyakorlatilag egy tűz fölé lógatott bográcsból állt. Annak ellenére, hogy ennyire picike volt, és kb. 15 perc alatt mindent megnéztem, nagyon érdekes volt az egész, szóval többször körbemásztam (időnként csaknem szó szerint értve az alacsony mennyezetek miatt).

Miután szépen eltelt ez a nap is, a pályaudvar felé vettem az irányt. Útközben még megnéztem a St. Clement templomot. Igazából nem tudom hányszor mentem már el mellette, de mindig zárva volt, és most kíváncsi voltam, hogy néz ki belülről. Kívülről ugyanis nem egy nagy durranás az épület, csak furcsa helyen áll. A Királyi Bíróság épülete után az úttest kettéválik, és gyakorlatilag egy járdaszigeten, az úttest közepén áll a templom. Belülről szebb, mint kívülről.

A St. Clement templom oltára.

Az épület egyébként a Királyi Légierő temploma. A templomot még a IX. században alapították. A dán hódítók ezen a helyen házasodtak angol nőkkel. Ezek után egy teljesen jelentéktelen templom volt egészen a XVII. századig, amikoris Christopher Wren újjáépítette a templomot (Szerintem ez a manusz egész életében megállás nélkül épített, illetve átépített.) 1941-ben aztán ezt az épületet is bombatalálat érte. Az újjáépítés után vált a Királyi Légierő központi templomává. Tetszett, hogy világos és tágas, és a bejárat felett természetesen ott díszeleg a Királyi Légierő alapítójának a címere is.

Ezek után elkúsztam a pályaudvarig, és hulla fáradtan hazavonatoztam.

Nem rágtam le a tíz körmömet az izgalomtól, mégis élveztem. Kellemes, könnyed volt a hangneme és tetszett az is, hogy hol maga a főszereplő meséli az életét egyes szám első személyben, hol pedig harmadik személyben, külső szemlélőként követhetjük az útját. Maga a könyv hangvétele könnyed, inkább olyan, mintha a vasárnapi ebéd után valaki mesélt volna.

Maga a történet egyszerű, egy család történetét - a szülők és három gyerek - mutatja be onnan, hogy az apa döntésére vidékre, egy tanyára költöznek egészen a történet jelenéig, ami a 90-es évek tart. Nem időrendben következnek az események. Sokszor maga a főszereplő emlékszik vissza az múltra, máskor a harmadik személyű mesélő teszi ezt.  

Néhány történéssel nem igazán tudtam mit kezdeni, például hogy a főszereplő miért kezd el rendőr létére betöréseket elkövetni. Nekem nem igazán illett bele a karakterébe. Néhány szereplő alakja egészen homályos volt. Értem, hogy misztikussá akarta tenni őket a szerző, de egy kicsivel több információval ezt jobban el lehetett volna érni. Azt sem igazából értettem, hogy a főszereplő származása körül miért volt ez a bonyodalom. Szerintem ez kicsit túl lett komplikálva. 

Összességében tetszett, mert nagyon átjött az író stílusa, de változatlanul a Tövispuszták a kedvencem tőle.

Tetszett, de néha az volt az érzésem, mintha csak egy jegyzetet olvasnék. Néhány helyen remek gondolatokat fogalmazott meg a pszichológusnő, de nem egyszer hiányérzetem támadt. 

A fejezetek egy-egy olyan témakört jártak körbe, ahol az embernek lehetnek elvarratlan szálai, de gyakorlatilag minden fejezet megérne egy-egy külön kötetet. Nem egyszer olyan volt a fejezet, hogy felvetődtek a fontos gondolatok, de valahogy nem lettek igazán mélyen kifejtve. Mire úgy igazából beleéltem magam a gondolatsorba, már vége is volt, jött a következő fejezet. 

Értem persze, hogy nem lehet egy könyvbe mindent belezsúfolni, de talán a kevesebb téma több lett volna. Akkor azokat tényleg át lehetett volna töviről hegyire rágni. Ráadásul akkor nem csak a problémák kerülhettek volna felvázolásra, hanem talán több megoldás javaslatot is kapott volna a T. Olvasó. Tanácsok persze szerepeltek, miszerint a legjobb, ha az ember megbeszéli a problémákat, és tényleg ez lenne az ideális. De mi van olyankor, ha a másik féllel nem lehet kommunikálni? Jó lett volna ilyen ügyekben is néhány hasznos tippet kapni. 

A szombat meglehetősen szomorkásan indult, de aztán kisütött a nap és a vasárnap is csodaszép napos volt. A nagyobbik leányzó vasárnap megtanult füvet vágni - utólag bevallotta, hogy még mindig fél a fűnyírótól. Tényleg nagy és hangos jószág (benzinmotoros), de hát hogy félni kellene tőle... Nem mellékesen valaki mindig füvet nyír a környéken. Szinte minden nap hallani a fűnyíró berregését. Csak azt tudnám, hogy mi a bánatot vágnak, amikor nem is emlékszem, mikor volt utoljára olyan rendes, valamirevaló eső és szerintem már kínjában a fű visszafelé nő.

Egyébként semmi más, említésre való esemény nem történt. A család persze megint nem ment el sétálni - szerintem nem is fognak soha. Én pihentem, olvastam, aludtam. Rám fért, mert azért rendesen elfáradok a hét során.

Csodaszép volt az idő, tehát akkor csavargás és a célpont Dover volt. Folkstone után a vonat a tengerparton megy végig egészen Doverig. Csillogó, kék, csendesen hullámzó tenger, hatalmas, lomhán úszó komphajók, hófehér sziklák, néhány kóbor felhő az égen - szóval majdnem giccses volt az egész környezet.

A doveri pályaudvar a város közepén található, így nem kellett sokat gyalogolni a városközpontig. Mi több a turistáknak szánt információs központban sikerült beszereznem egy használható térképet, amin még a látnivalók is fel voltak tüntetve. (Na, nem minden, de hát ne várjon az ember mindig tökéleteset.)

Rögtön az információs központ közelében mindjárt akadt egy érdekes hely: a Római festett ház. Az épületről annyit kell tudni, hogy valamikor a 70-es években találták meg, és kezdték meg feltárni a területet. Nagyon szépen megmaradt néhány római időkből származó háznak az alapja, mi több, a falak alsó része is és a házak mellett egy őrtorony maradványaira is rábukkantak. A falakon jól láthatóak az egykori festmények maradványai (innen a hely neve). Az egész fölé egy épületet húztak (egy szocreál stílusú förmedvény!). Sajnos bent tilos volt a fényképezés. A dühítő az volt, hogy lehetett néhány képeslapot kapni, de én még ilyen pocsék minőségűeket eddig nem láttam Angliában. Leginkább a hatvanas évekbeli színes fényképekre hasonlítottak, amiken a vörös dominált, a többi szín pedig mintha nem is létezett volna.

Innen a városközpont felé indultam, mivel a végcélom a város felett található vár volt, de gondoltam, ha már itt vagyok, akkor körbenézek a belvárosban is. Egyetlen sétáló utcából áll az egész, aztán hosszan semmi. Mindenféle üzletek, és két említésre méltó hely. Az egyik egy helyes kis vidéki templomocska volt. Szép volt a maga egyszerűségében, de semmi említésre méltó nem volt benne.

A másik a városháza volt, ami egy masszív, szürke kövekből épített épület és az információk szerint a nagy csarnoka csodaszép. Nosza, felkúsztam a lépcsőn, és szembesültem a táblával, miszerint aznap a látogatók előtt zárva a csarnok. Hm... Az ajtó viszont nyitva állt. Gondoltam, megpróbálom, legfeljebb kidobnak. Belépve rögtön a nevezetes Nagycsarnokban találtam magam. Az ajtóból be lehetett látni a szomszéd helyiségbe, ahol éppen asztalokat terítettek. Talán esküvőre készültek, nem tudom, de ez nem is számított. A lényeg az volt, hogy a kutya nem törődött velem, szóval körbefényképeztem, amit lehetett. A csarnokot egyébként a XIV. században zarándokok elhelyezésére használták, később aztán királyi szállás lett belőle. Az utolsó király, aki itt szállt meg, VIII. Henrik volt. A mennyezet tölgyfából készült, a falakon színes üvegablakok, és az egész csodaszép. (Mondjuk azon elméláztam, hogy a XIV. században ezt hogy a bánatban fűtötték be. A zarándokok valószínűleg aszkéták is voltak, és bírták a hideget.)

Ezek után útnak indultam a dombon felfelé a várba.

A városközpont felé sétálva már látszott a vár.

Szép kis kaptató volt, rendesen kifulladtam, mire felértem. A vár gyakorlatilag várrendszer, mert több külső várfal van megerősített kapukkal. Három kapun át jutottam be a legbelső várba. A vár egyébként az egyik legrégibb Angliában. Mint kiderült, már a rómaiak is építettek ide egy erődítményt, aztán ezekre alapozva a normannok, majd aztán az angolok. A vár térképe, amit a bejáratnál kaptam, majdnemcsak bonyolultabb volt, mint az egész városé.

Szóval az első kapun bejutva (ismét felfelé kúszva, kifulladva) rögtön egy bástyához jutottam, ahol egy második világháborús löveg terpeszkedett. Míg ismét levegőhöz jutottam, végignéztem, ahogy egy kompból kiaraszolnak a járművek.

A kikötő a kompokkal

Ugyanis pont a vár alatt van az egyik kompkikötő. A tenger meglehetősen nyugodt volt, és ugyan kicsit borongós volt az ég, de mintha a francia partokat is látni lehetett volna.

Miután ismét normálisan szedtem a levegőt, tovább indultam, és rögtön egy sorba ütköztem, ami az egyik alagútrendszer bejáratához kígyózott (a vár alatt több is található). Eredetileg a középkorban készült, de tulajdonképpen a második világháborúban használták igazán. Innen irányították ugyanis a dunkirki hadműveletet, amikor az angol és a francia csapatokat kimentették a németek gyűrűjéből. Félórás várakozás után be is jutottam. Gyönyörűen elmesélték, hogy találták ki, hogy ezt használják a háború alatt, aztán magát a dunkirki menekítést mesélték el töviről hegyire. Nem mondom, hogy unalmas volt, de azt sem, hogy lerágtam az izgalomtól a tíz körmömet.

Az alagút kijárata nem egyezett a bejárattal, így kijutva be kellett azonosítanom a térképen, hogy hol is vagyok most? Mint kiderült a várfal azon részéhez jutottam, amit az első világháború idején használtak megfigyelő pontként. Most is áll ott egy barakk, amiből szemmel tartották a csatornát, hogy milyen ellenséges légi- vagy vizitámadás érkezik a kontinens felől. Mókás volt, mert az egyik ablakra felmázolták a német hajók, illetve repülőgépek formáit, szóval az ember így elképzelhette, hogy milyen lehetett ezeket felfedezni a vízen vagy a levegőben.

Ezen falrész közelében állnak a tisztek számára épített új szálláshelyek. Nem tudom, miért nevezték őket "újak"-nak, régivel ugyanis nem találkoztam. Talán ezzel akarták kifejezni, hogy nem a vár eredeti, régi épületei közé tartoznak. (A hely egyébként nem látogatható.)

A várfal egy része az őrtornyokkal.

Ezek után átballagtam a második kapun, ami a következő várba vezetett. Ez már ízig-vérig középkori volt. Mindjárt a kapun belépve, jobbra ott állt egy világítótorony és egy templom.

A normann alapokra épült templom, mellette a római világítótorony. Háttérben pedig látszanak a francia partok.

A világítótorony a sziget egyik legjobb állapotban megmaradt római világítótornya. A többszintes épület teljes magasságában tornyosul a templom mellett, de az emeletek már eltűntek odabent, csak a fal mellett húzódó lépcső egy része látható, egyébként teljesen üres.

A világítótorony mellett álló templom normann alapokra épült, de aztán valamikor a XVIII. században átalakították. Azért a normann hatás elég erősen érezhető rajta. Csodaszép, ugyanakkor érdekes a gyönyörű favázas mennyezetével, egyedi festésű falaival és festett oltárával. Még az eredeti normann templom bejáratát is fel lehet fedezni a falon (hogy miért kellett az ellentétes falra áttenni a bejáratot, azt nem tudom).

A templom és a világítótorony egy kis dombocskán áll, körben csodazöld minden, háttérben a két tenger - ismét egy majdnem giccses látványban volt részem.

Innen ismét egy kapun keresztül bejutottam a vár legbelső és egyben legrégebbi részébe. II. Henrik építtette a vártornyot. Egy kicsit emlékeztet a Tower Fehér tornyára, csak ez masszívabb, zömökebb, nagyobb, mint az. A torony körül, a belső várfal mentén mindenféle épületek álltak. Az egyikről azt állították, hogy Arthur korabeli. Nem sok látszott belőle, néhány boltív, falmaradványok, aztán ennyi. A másik épületben egy kevésbé érdekes kiállítás volt az angol hadseregről.

Ezek után bevettem a tornyot. Ismét lépcsőket mászhattam meg, és rögtön a királyi trónterembe érkeztem. Hatalmas, tágas terem, a végében a királyi trónnal. A következő helyiségben az egyik falat csaknem teljes egészében egy óriási kandalló foglalta el. Vele szemben mennyezetes ágy állt. Innen lépcső vezetett fel a tornyokba, ahonnan mesés volt a kilátás. Sütött a nap, tiszta volt az idő, és igen, a távolban tényleg Franciaország partjai látszottak.

A vár tornyából a francia partvonal.

El sem hittem, hogy ekkora szerencsém van, hogy láthatom ezt! Fentről végignéztem a vár azon részét, amit eddig megnéztem, aztán azt a részt, amit még nem láttam - óriási ez a vár!

Lekúsztam az egyik torony csigalépcsőjén, ami nem is a földszintig, hanem a pincéig vezetett le, ott volt ugyanis a hatalmas konyha. Óriási kondérok álltak a nyitott tűzhelyek felett, hatalmas asztalok, amiken elkészítették annak idején az ételeket, boros hordók, kemence - volt itt minden, ami egy konyhába kellett, hogy legyen.

A tornyot elhagyva egy másik kapun át távoztam a vár legbelső részéből, és elindultam a még nem látott részek felé. Az első látnivaló egy őrtorony volt. Ez még a középkorból maradt meg. Persze a torony többsége megsemmisült, de így is érdekes volt, ahogy a megmaradt ablakokból elképzelte az ember, ahogy az őrök szemmel tartották a vidéket. Az egyes tornyokat magas (nálam legalább egy méterrel magasabb) járatok kötötték össze. Összevissza kanyarogva vezetnek a másik őrtoronyhoz. Amikor megérkeztem a következőbe, megint be kellett azonosítanom a térképen, hogy hol vagyok én most?

Innen visszatérve találtam egy olyan épületrészt, ami gyakorlatilag a legbelső várfalat köti össze a következő várfallal. Ebből nyílt egy lépcső lefelé a szintén középkori alagutakhoz. Ismét lépcső, ezúttal lefelé, aztán szövevényes járatok sora következett. Volt itt minden: folyosó ágyúkkal, ahonnan szemmel tarthatták a környéket, ha az ellenség átjutott volna a két külső várfalon, kút, fogda, az őröknek egy pihenőszoba. Egyes részei totál félhomályban voltak, alig láttam az orromig. Másik részei (pl. ahol az ágyúk sorakoztak) teljesen világosak voltak. Majdnem sikerült a sok folyosó, járat, vakjárat, szoba, szint között elkeverednem, de azért a végén mégiscsak megtaláltam a kijáratot. Lépcső felfelé.

Ezután mindenféle félig romos kis épületek következtek, majd egy hatalmas, erődített kapu. Kisétáltam rajta, és itt látszódott igazából, hogy milyen hosszan nyúlnak el a falak. A megerősített kapu csodaszép volt, gyakorlatilag a vár ellentétes oldalán állt, mint ahol én bejutottam. A kapualj boltíves, jó kis megerősített tornyok állnak mindkét oldalon.

Ezek után visszatértem a várba, majd elindultam lefelé, pontosabban kifelé. Néhány kanyargás után sikerült elhagynom a várat. Azért valahol elkeveredtem, mert nem oda érkeztem le a városba, ahonnan elindultam, de ezt egyáltalán nem bántam, mert az út végén egy félig romos, gótikus kis templomra bukkantam. Nagyon szép épület lehetett a maga idejében. Sajnos semmiféle infó nem állt ott, hogy miért van jelenleg ilyen állapotban.

Ezután visszakúsztam a városba. Éhes is voltam, fáradt is az egész napos gyaloglástól, szóval valami kaja után néztem. A fő téren kirakodó vásárszerűen olasz és spanyol kajáldák sorakoztak. Mindjárt lecsaptam az egyik spanyol sátorra, ahol tortillába csomagolt katalán csirkét vettem. Isteni volt! Némi salátát tett a jóember a tortillára, aztán a szaftos csirkehusit, nyakon öntötte valami fehér izével (nem tudok rájönni mi volt, nem joghurt, mert annál sűrűbb volt az állaga, nem túró vagy valami hasonló, mert annál azért hígabb volt). Az egyik padon elmélázva elmajszoltam az egészet, miközben a várban gyönyörködtem. Ugyanis pontosan velem szemben egy utca nyílt, ami a hegyben végződött, ahol a vár is állt.

Ismét egy letehetetlen könyv a sorozatból. Minden tökéletes volt. A sztori gyönyörűen volt felépítve, és ugyan volt egy érzésem, hogy előbb-utóbb a két különálló nyomozás hatással lesz egymásra, azért amikor ez megtörtént, meglepődtem. 

A karakterek hozták a szokott formájukat. Tetszik, hogy az újonc egyre több szerepet kap és ugyan látszik, hogy kezdő, de egyre inkább részese a csapatnak. Az új karakter (aki mint kiderült az író egy másik sorozatának főszereplője), zseniális! Az, ahogy az embereket ismeri, ahogy a kihallgatásokat vezeti, fantasztikus. 

A főbűnös figurája hihetetlenül jól felépített. Volt egy olyan érzésem, hogy na, most végre van egy olyan rosszfiú, aki intelligenciájában felveszi a versenyt Lincolnnal. 

Tetszett a befejezés is, nem bántam, hogy nyitott maradt a sztori bizonyos szempontból, mi több, remélem, hogy ez a megoldatlan probléma lesz a sorozat következő kötetének alapja.