Meg kellett néznem, hányadik hétnél is tartunk. Lassan már ezen a téren is elvesztem az időérzékemet.

Ez az online tanítás második hete. Már rutinosak vagyunk. Reggel megnéztük, hogy mit küldtek a tanárok, illetve mi az, amit az órához ki kell nyomtatni. Apukát megkértem, hogy rendeljen a gyerkőcnek mappákat, mert pénteken már kezdett eluralkodni a káosz a sok papírlappal. Szóval ezeket is szépen rendbe raktuk. A mappa akkora nagy, hogy nem csak a papírok, de a füzete is belefér. Miután minden papír és füzet megtalálta a párját, a mappákra ráírta a gyerkőc a tantárgyak nevét. Reggel megnézi az órarendet, szépen kikészíti, hogy aznap milyen mappákra van szüksége. Amikor végzett egy órával, a mappa visszakerül a papucsos irattartóba és előveszi a következő mappát. Végre nincs káosz az asztalon, végre nem keresünk papírokat! Juhéj!

Ma anyuka felajánlotta, hogy levágja a hajamat valamikor. Remélem, komolyan gondolta, mert lassan megőrülök. Rövidnek hosszú, hosszúnak túl rövid - magyarul semmit nem lehet vele csinálni és rohadtul idegesít. Szerintem én meg fel fogom ajánlani neki, hogy befestem a haját, merthogy elég rondán le van nőve. Meglátjuk. 

A hétvége nyugis volt. Szombaton szépen sütött a nap, vasárnap beborult, de nem esett. Jót aludtam, olvastam, néztem valami sorozatot - szóval semmi hasznosat nem csináltam. Illetve természetesen németeztem, de ez már annyira a napi rutin része, hogy már nem is tartom számon.

Mivel esőt mondtak egész napra, így múzeumi napot iktattam be. Szerencsésen elvergődtem a múzeumhoz (és nem áztam bőrig, mert csak kicsit esett). Iszony tömeg volt a környékén is, hát még odabent!

Belépve rögtön a hatalmas nagycsarnokba érkezik az ember. Szerintem valamikor egy belső udvar lehetett, ami üvegtetőt kapott, középen van egy kör alakú épületrész, aminek a legfelső szintjén van egy vendéglő, az alsó szinteken kiállítások, illetve a múzeum shopja található. A kör alakú épülettömböt két oldalról egy-egy lépcső fogja körbe. Erről az udvarról vagy a csarnokból nyílnak a különböző kiállítások. Az egyes szintek között több lépcsőházon keresztül lehet közlekedni. Vannak olyan lépcsőházak, amelyeknek saját kijáratuk van az utcára, vannak, amiknek nincsenek kijárataik, viszont felvisznek a legfelső szintre, mások csak két emeletig vezetnek. Ezzel csak azt akartam érzékeltetni, hogy teljesen jogos, hogy az ember mindjárt a jegy mellé kap egy térképet az épületegyüttesről, még így is könnyen el lehet tévedni benne.

A nagycsarnok egyik sarkában állt két hatalmas totemoszlop Észak-Amerikából.

Az egyik totemoszlop egy részlete.

Nem tudom, hány méter magasak, de minden gond nélkül elfértek az üvegtető alatt. Sajnos nem színesek, csak feketék, de így is gyönyörűek. Aztán szintén itt a nagycsarnokban találtam egy oszloptövet Persepolisból. Hm... Azt hiszem, itt kapott el először egy nagyon fura érzés. Volt olyan szerencsém, hogy jártam Persepolisban (lásd 2022. július 8-i bejegyzés), és abból a környezetből kiszakítva ez az oszloptő nagyon bután nézett itt ki.

Az első kiállítás, amit megnéztem, az amerikai volt. Külön volt egy terem az észak-amerikai indiánokról, aztán Mexikóról, Dél-Amerikáról pedig semmi nem volt. Nos, az észak-amerikai rész. Hááát... Finoman szólva is meglehetősen szegényes volt. Néhány mokaszin, egy-két pueblo indiánok által készített edény, egy, azaz egy darab navahó türkiz karkötő (pedig mennyire gyönyörűeket készítenek), aztán kb. ennyi volt az egész. A mexikói rész egy fokkal jobb volt, több maja sztélé volt kiállítva, egy-két istenség szobra, illetve két maja uralkodó hatalmas szobra. Szépek voltak nagyon!

Az egyik maja uralkodó szobra.

Ezen kívül volt két azték mozaikos maszk (az egyik különösen szép volt), illetve egy kétfejű kígyó. Sajnos ezek mind üveg mögött voltak, eléggé vacakul megvilágítva, így nem sok látszódott belőlük. Egy kicsit csalódott voltam, mert azért nem vitték túlzásba az egész amerikai részt.

Ezek után szisztematikusan végignéztem a teljes múzeumot teremről teremre, szintről szintre. Az ókori egyiptomi résszel kezdtem. A földszinten szobrok, faltöredékek írással és festménnyel, néhány üres márványkoporsó meg iszony tömeg. A legnagyobb tumultus a rosetti kőnél volt, amit szintén egy vitrinben őriztek. Itt aztán rémes kavarodás volt. Mozdulni nem lehetett az emberektől. Nem is értettem, hogy miért tömörültek oda annyian a telefonjukkal, kamerájukkal, hiszen az üveg miatt szinte kizárt, hogy normális fotót tudtak volna készíteni a kőről. Én meg sem kíséreltem, hogy beálljak a tülekedő emberek közé. (Nem beszélve arról, hogy a múzeum egy másik emeletén megtaláltam a kő másolatát. Rendben, hogy csak másolat, de meg is érinthettem, mi több, tökéletes fotót lehetett róla készíteni.) Először azt hittem egyébként, hogy a sok ember idegesített amióta csak beléptem az épületbe, de aztán rájöttem, hogy nem is annyira a tömeg zavart.

Mert ezek után következtek az asszír termek.

Az asszír kiállítás kezdete. Rémesen ostobán nézett ki, ahogy az egykori valamilyen falat tartó szobrot beépítették a múzeum falába.

És itt jöttem rá, hogy mi a bajom. Nem egy szobor, faltöredék származott Persepolisból, vagy nagyon hasonlóak voltak azokhoz, amiket ott láttam. De itt látni ezeket újból... Szépek, érdekesek, de hiányzik a környezet. Tudom, hogy nem mindenki juthat el Persepolisba, éppen ezért tök jó, hogy ezeket megmutatják a világnak, de nem így kellene! Minden kiállított tárgy, szobor, faltöredék elveszít valamit azáltal, hogy bekerül egy múzeumba. Irtó bután nézett ki egy neon csövekkel megvilágított teremben egy faltöredék a hófehér falon, amihez hasonlót láthattam Persepolisban. Tehát ez volt a bajom az előző termekben látott egyiptomi tárgyakkal is. Szép volt az az egyiptomi faltöredék, de egy üveglap mögött nézve úgy, hogy a szemközti ablak visszatükröződik az üvegen - nem volt az igazi.

Az asszír termek után a görög rész következett. Az egyik óriási kiállítóteremben felépítettek egy teljes görög templomot, kipótolva a hiányzó részeket.

A görög templom az egyik kiállítóteremben.

Hááát... Ez már valahogy nagyon sok volt. Képesek voltak darabokra vágni egy templomot valahol Görögországban, becsomagolni, elhozni ide, majd összerakni és még ki is pótolni a hiányzó részeket, hogy a nagyérdemű egy "teljes" templomot kapjon???!!!

A következő termet az athéni Pantheonnak szentelték. Mit ne mondjak, nagyon kíváncsi voltam rá. Hát nem hiszem, hogy 5 percnél többet töltöttem ott. Megint csak az volt a "baj", hogy én láttam Athénben a Pantheont. Egy csodaszép épület. Itt mindazok a fríz- meg szobortöredékek voltak láthatók, amiket onnan elhoztak a britek. Na, most aki életében nem volt a Pantheonnál, annak nem tudom, mit mondhat, hogy szobrok a nyugati frontról: és akkor ott volt egy szobor végtagok és fej nélkül, egy lófej, egy szobor - talán - ruhatöredéke. Nem tudom, hogy ezek alapján valaki hogy tudja elképzelni, milyen is lehet a Pantheon. Szóval nagyon gyorsan leléptem innen.

Ezek után görög vázák következtek: nagyok, még nagyobbak, kisebbek, egész picikék - szépek voltak, de a tizedik után már baromi unalmasak.

Róma volt a következő állomás. Itt volt egy-két érdekes darab: egy meglehetősen rozsdás római kard, mozaik maradványok voltak a falakon (néhány meglehetősen jó állapotban volt), császárok portréi - ezek tényleg szépek voltak, de megint olyan üresek.

A következő teremben, ez már az emeleten volt, az egyiptomi múmiák következtek. Az első teremben az egyiptomiak a halál utáni életről alkotott elképzeléseit próbálták megmutatni néhány Egyiptomból elhozott eredeti faltöredékkel. Ezúttal vitrinekben voltak a faltöredékek - hát így még hülyébben festettek. A következő teremben voltak a múmiák. Mozdulni nem lehetett a teremben a sok látogatótól. Ezt sem értettem. Értem én, hogy sokan kíváncsiak a kiállításokra, mi több a múzeum a látogatók bevételéből él (gondolom?), de azért valamiféle limitet csak kellene meghúzni, mert így gyakorlatilag élvezhetetlenek a kiállítások, hiszen nem lehet semmit rendesen megnézni úgy, hogy valaki ne lépjen az ember lábára, könyököljön az oldalába, stb.

Visszatérve a kiállításhoz. Vitrinekben sorakoztak egymás mellett a különböző múmiák: nők, férfiak, gyerekek, macskák - volt ott minden. Volt díszesebb, volt, ahol a pólyára arcot festettek, volt aranyozott - de megint csak annyira üres volt az egész. Tárgyak tartalom és mondanivaló nélkül.

Innen a pénzről készített kis kiállításhoz érkeztem. Gyakorlatilag a pénz történetét mutatták be. Kiállítottak római pénzérméket, különböző angol uralkodók által veretett pénzeket, és itt találtam egy magyar vonatkozást is. A világon valaha nyomtatott legnagyobb címletű pénzként mutatták be a Magyarországon nyomtatott pengőt.

Pengő az egyik vitrinben.

Volt egy másik érdekes kis kiállítás is, ez az órákról szólt. Itt is összehordtak mindenféle órát. Picit, nagyot, állót, kakkukost. Voltak nagyon helyes kis darabok (Erzsébet-korabeliek) és irtó érdekesek (például egy aranyozott vitorlás hajó, amin egy picike kis óra volt - mire megtaláltam...).

Ez is egy óra az órakiállításról.

Ezután felkeveredtem a legfelső szintre, ahol egyetlen kiállítás volt, ez Japánról szólt. Japán történetét mutatták be a kezdetektől a modern időkig. Japán porcelánok dögivel és természetesen egy teljes szamuráj páncélzat a hozzátartozó kardokkal. A modern Japán rész rém unalmas volt, mindenféle modern rajzok, festmények voltak - ezek alapján senki nem ismerheti meg Japánt, az teljesen biztos.

Innen az Ázsiai termekbe jutottam, ahol Indiát és Kínát mutatták be. Pontosabban az onnan összehordott tárgyakat. Megint csak tárgyak sora következett, de igazából annyira nem volt semmiféle hangulata vagy bármiféle tematikája az egésznek, hogy nagyon rövid idő alatt végeztem vele. Volt egy-két szép, érdekes tárgy, de annyira zagyva volt az egész, hogy az hihetetlen.

És ezzel gyakorlatilag kivégeztem az egész múzeumot. Nem akarok túlozni, de öt óra alatt végigjártam mindent. Így utólag az az érzésem, hogy a britek meg akarták mutatni, mi mindent tudtak összehordani a világ különböző pontjairól, ahová eljutottak. De ezek csak tárgyak, és azáltal, hogy összecsomagoltak egy teljes görög templomot, nem hozták el a görög szellemiséget a múzeumba. Lelketlen tárgyakká degradálták le az összelopkodott dolgokat. Valószínűleg soha nem fogok eljutni Egyiptomba vagy Indiába, de láttam már olyan egyiptomi kiállítást, ahol nem éreztem úgy, hogy egy múzeumban vagyok, és a kiállítást tényleg úgy rendezték meg, hogy átjött az egyiptomi szellemiség. Élveztem minden pillanatát, mert érdekesen, rendszerbe szedve kaptam meg a látnivalót. Itt egyetlen egy helyen sem találkoztam ezzel. Nem egyszer tényleg gyönyörű tárgyakat láttam, de ami mögötte van, amit ez a tárgy tényleg el tudna mondani, az hiányzott.

Miután elhagytam csalódottan és talán egy kicsit dühösen is a múzeumot, elsétáltam a Sohóba, hogy ezt is megnézzem. Mókásan festenek a kínai feliratok, a kínai kapuk, sárkányok és lampionok az angol házak között. Szerencsére nem esett, szóval bóklásztam egy kicsit, aztán elmenekültem innen is, mert iszony tömeg volt.

Izgalmas és fordulatos volt számtalan váratlan csavarral, mégis valahogy...

A történet egészen egyszerűen indul. Egy lány felbérel egy volt nyomozót, hogy kutakodjon egy kicsit az anyja halálával kapcsolatosan. A rendőrség lezárta az ügyet azzal, hogy baleset történt, de ő megvan győződve arról, hogy az anyját meggyilkolták. A nyomozó kicsit kelletlenül kezd neki a nyomozásnak, de aztán gyanús nyomokra bukkan, ami felkelti az érdeklődését, és így hozzá fog az alapos kutatáshoz. Innentől kezdnek bonyolódni a szálak és nem egyszer lepett meg az író egy-egy újabb csavarral. 

De aztán valahogy túl sok lett az újabb és újabb váratlan fordulat. A végén már, ha nem is követhetetlenül, de azért rendesen összegabalyodtak a szálak és akkor egyszer csak hirtelen befejeződött a könyv. Túl gyorsan, kevés magyarázattal egy happy end. 

Egy kicsit az volt az érzésem, mintha egy terjedelmes regény vázlatát olvastam volna. Túl sok volt a különböző csavarokból, fordulatokból ehhez a közel 300 oldalas kis regényhez. Egy nagyobb lélegzetű műben ezeket sokkal részletesebben és finomabban ki lehetett volna dolgozni. Talán akkor a vége is kerekebb lett volna. Nem azzal volt a bajom, hogy kicsit sziruposan happy end lett, hanem hogy nem volt igazán kidolgozva, hogy miért és hogyan lett az.

Egy új hónap veszi kezdetét. Néha az az érzésem, hogy már évek óta így élünk. A család meg én meg a kutya, összezárva csaknem napi 24 órában. Online tanulás, online shop, alig menni emberek közé, akkor is szigorúan maszkban és lehetőség szerint mindenkit nagy ívben elkerülni.

Azért kíváncsi leszek, hogy mennyi minden marad meg ezekből az online órákból a gyerkőcök fejében. Főleg a kicsiében. Szerintem semmi. 

A nagy még mindig kínlódik a karanténnaplójával. 🙂 Elújságolta, hogy már egy oldalt írt. 😄 Nem mondom, hogy bővelkednek a napjaink az eseményekben, de azért lehetne írni egy csomó dologról.

A nap viszonylag gyorsan telt el, igyekeztem minél előbb mindennel végezni, hogy előbb szabaduljak. Már 5-kor sikerült végeznem, így egy kicsit magamnál is rendet tehettem. Átrendeztem a hűtőm környékét. Vettem erős mágnes akasztókat rá, és most azokon lógnak a bögréim, így több hely van a tányéroknak, evőeszköznek a hűtő tetején.

Ezúttal Richmondba mentem, ami London egyik negyede. A Tudor-korban az uralkodók rendszeresen időztek itt, merthogy sokkal jobb volt a levegő, mint Londonban. Két dolgot néztem ki magamnak, az egyik a Richmond-palota volt, a másik pedig a Ham House. Ez utóbbival kezdtem, mivel ez messzebb volt az állomástól.

Többszöri átszállással jutottam el Richmondba. Errefelé egy másik vonattársaság szerelvényei közlekednek, de a szolgáltatás ugyanolyan jó volt, mint a korábbi társaságoké: kényelmes, tiszta kocsik, pontos indulás és érkezés.

Az állomástól a Temze partján mentem végig a Ham House-ig. Nagyon kellemes volt a séta (csak időnként szemerkélt az eső). Itt még egészen keskeny a Temze, nem olyan széles és mély, mint London belvárosában. Rengetegen kenuztak: ujjatlan pólóban és mezítláb sétafikáltak a kenusok a parton, amíg ki-be rakosgatták a kenuikat. Nem mondom, hogy hideg volt, de nekem egyáltalán nem volt melegem a termópulcsimban és a kabátomban. Láthatóan egyikük sem fázott, mert egyáltalán nem kapkodták a lábukat, hogy minél előbb meleg helyre kerüljenek vagy legalábbis cipő közelébe.

Visszatérve a sétára. Azon a parton, ahol én mentem végig, egy idő után eltűntek a házak, majd egy mezőn tehenek legelésztek (fekete-fehérek és egész hosszú szőrük volt), aztán pedig egy fás rész következett. A túlparton ezzel szemben különböző méretű és stílusú villák sorakoztak. Néhány futóval és biciklissel is találkoztam, de gyakorlatilag ezeket leszámítva egészen néptelen volt a part. Aztán egyszer csak megérkeztem a jelzéshez, hogy itt kell lekanyarodnom a Ham House-hoz.

Átvágtam egy kis ligeten, és már meg is érkeztem a házhoz. 

A Ham House 

A története - hát majdnem csak azt mondanám, hogy nem is "igazi" angol épület, merthogy nem volt köze se Hódító Vilmoshoz, se VIII. Henrikhez, se I. Erzsébethez, de még Viktória és Churchill se járt a közelében. Ezzel ellentétben 1610-ben épült, és I. Károly adományozta a Murray családnak. Ennek következtében, miután Károlyt lefejezték, a családnak menekülnie kellett. Az akkori earl már nem érte meg a polgárháború utáni visszatérést, mert időközben elhalálozott, és a lányára hagyta a házat, aki visszaköltözése utána átalakíttatta az épületet, ebben a formában látogatható ma is. Néhány tulajdonos csere után a Tollemach család kezébe került az egész birtok, akik aztán 1948-ban a National Trustnak adományozták. 

A házba belépve rögtön a Nagycsarnokban találtam magam. Mint kiderült, ez eredetileg nem volt ekkora. Az earl lánya alakíttatta át oly módon, hogy a mennyezetet áttörette, és így az első emeleten egy galériát hozott létre. Egyébként semmi különös nincs a helyiségben, a falakon az első tulajdonos festményei láthatók.

Innen a lépcsőház felé vettem az irányt. Rögtön a lépcső előtt egy ajtó nyílt a kápolnába. Hááát.... Ha nem írják, hogy ez a kápolna, rá nem jöttem volna, merthogy csak egy sötét kis helyiség volt, más semmi.

A lépcső nagyon szép faragványokkal volt díszítve. Sajnos csak az első emeletre engedik fel a látogatókat, a következő szintre már nem. Az emeletre felérve egy múzeumnak titulált szoba következett, ahol XVII. századi ruhák voltak kiállítva. Nem volt valami érdekes.

Ezek után átmentem a Nagycsarnok feletti galérián, majd egy elég sötét szobába érkeztem. Az elsötétítés oka a falakat borító faliszőnyegek voltak. Ami igazán tetszett, az a kandalló volt: csavart oszlopok álltak a két oldalán aranyozással díszítve. 

Innen a Hosszú galériára jutottam, ami gyakorlatilag a ház teljes keresztmetszetén húzódik végig. A falakon az egykori tulajdonosok és családtagjaik festményei lógtak I. és II. Károly társaságában, illetve mindenféle intarziás kisasztalkák, komódok álltak a fal mellett.

A Galériáról újabb helyiségek következtek. Az egyik a Zöld szoba volt - ez az egyetlen helyiség, ami I. Károly uralkodása idejéből megmaradt, a többit mind átalakították. Egy másik nagyon aranyos helyiség a könyvtár volt. Egy kb. 25-30 négyzetméteres szobácska, viszont padlótól a mennyezetig minden falát könyvek borították

Ezután a királynői hálószoba előszobája következett. II. Károly ugyanis meglátogatta a helyet a kedves nejével, és akkor ezeket a szobákat használta a hölgy. A falakat itt is falikárpitok borították.

Falikárpitok a királynői hálószoba előszobájából

A következő helyiség volt a királynő hálószobája (az utolsó az emeleten látogatható helyekből) - hát ebből ma már semmi nem látszik. Az 1730-as évektől kezdve ugyanis már nem hálószobaként használták a helyiséget, és akkor kikerült innen az ágy, amiben annak idején a királynő aludt, szóval semmi jele nem maradt az itt tartózkodásának.

Visszatérve a földszintre elsőként a hercegnői magánszobát néztem meg, ami megint nagyon picike volt. Az ezt követő tágas helyiségekben falikárpitok borították a falakat, de amik igazán tetszettek, azok a picike, nyolcszögletű kis asztalkák voltak. Nem tudom, mire használhatták őket, de szép faragványok borították a tetejüket.

Az egyik nyolcszögletű kis asztalka

Ezután a Márvány étkező következett. A falakon tapéta, a padló intarziás parketta. Az asztal is fából volt, szóval nem igazán értettem először a "márvány" elnevezést. Aztán persze utánanéztem. Eredetileg tényleg márvány borította a padlót, de aztán az 1700-as években ezt befedték az intarziás parkettával. Az étkező neve viszont maradt.

Ezután a hercegi hálószoba következett. Szép kis mennyezetes ágy állt egy kis beugróban, a falakon itt is falikárpitok. Innen az Urak étkezőjébe jutottam. Tök sötét volt, és gyakorlatilag semmi nem volt a szobában.

Ezzel gyakorlatilag a földszinttel is végeztem, tehát következett az alagsor, ami a személyzeti rész volt: konyha, pincék, ebédlő a személyzetnek. (A személyzet hálószobái a padláson voltak, és azok nem látogathatóak. Azért egyszer szeretnék eljutni egy ilyen személyzeti szárnyba, mert kíváncsi lennék rá.)

Az alagsorban volt egy söröspince is, merthogy annak idején sört készítettek a birtokon. A konyhában a falakon polcok sorakoztak, hatalmas munkaasztal állt középen, a sarokban tűzhelyek.

Ami meglepetés volt, az a hercegnői fürdőszoba. A hercegnő ugyanis az emeletről idejárt fürdeni. A helyiség egyik sarkában volt egy picike lépcső, ami közvetlenül a hercegnő szobáiból vezetett le ide (fent is láttam a lépcsőt, csak akkor azt hittem, hogy ezt a cselédség használta). A fürdőszoba igen mókás volt. A helyiség közepén állt egy hatalmas fa teknő, benne egy fa sámlival. Gondolom, praktikus okai voltak, hogy itt alakították ki a fürdőszobát, hiszen a meleg vizet így közvetlenül idehozták a konyhából és nem kellett felcipelni az emeletre. 

Van még egy hatalmas ebédlő is az alagsorban, ezt a személyzet használta. A falon ott a szokásos csengős tábla, hogy éppen melyik szobából szólt le az uraság vagy éppen az úrnő.

Miután kiveséztem a házat, a kert következett. Hát semmi extra nem volt benne, ami azért egy kis csalódást okozott. Találtam egy-két érdekesebb fát, fasort, de egyébként egy teljesen átlagos park az egész. Az egyetlen kivétel a ház melletti picike díszkert volt, ami francia stílusban épült.

A francia díszkert közvetlen az épület mellett.

A kertet annak a bizonyos elmenekült earlnek a lánya építtette, és csak a legbelső családtagjai és barátai látogathatták.  

Miután minden megnézhetőt megnéztem, visszasétáltam a Temze partján Richmondba, hogy megtaláljam a Richmond-palotát. Útközben megnéztem a régi városházát, ahol volt egy múzeum. Gondoltam, bemegyek, bár eddig bármelyik városi múzeumban jártam, egyik sem volt igazán érdekes.

A hölgy nagyon kedvesen fogadott (szerintem örült, hogy végre valaki betévedt oda, mert nem úgy tűnt, hogy a látogatók tülekedtek volna a bejutásért). Gondoltam, hogy akkor tőle felvilágosítást kérek, hogy hol is van a Richnmond-palota. Mindjárt ötölni-hatolni kezdett, hogy a palota... ööö... úgy tudja, hogy már nincs, de hát itt van valami róla, és egy tárlóhoz vezetett. Szép az őszinteség, értékeltem is, hogy bevallotta, hogy halvány lila gőze nincs a palotáról. Viszont legalább tudta, hogy hol kaphatok róla infót. Szóval a tárlóban ott volt a Richmond-palota modellje.

Az egykori Richmond-palota makettje.

Aztán mindjárt kiderült, hogy a polgárháború után a parlament eladta, és nemsokkal ezután megsemmisült. Hát mit ne mondjak, csalódtam az angolokban! Egy ilyen épületet hagytak megsemmisülni??!!

Merthogy aztán találtam egy nagyon részletes brossúrát a palotáról. Az első palota az 1290-es években épült. Akkor vált jelentőssé az épület, amikor II. Edward felesége, Izabella (aki IV. Szép Fülöp francia királynak a lánya volt) megkapta a palotát a fiától, III. Edwardtól. Izabella halála után III. Edward átalakíttatta, és aztán ő itt is halt meg. V. Henrik új palotát kezdett építeni a területen, amit aztán VII. Henrik tovább építtetett, mi több itt is halt meg. VIII. Henrik aztán teljes mértékben átalakíttatta, és igazi királyi palotává varázsolta a helyet. Amikor elvált Cleve-i Annától, akkor válási ajándékként neki adományozta, aki aztán később visszaadta azt Henrik fiának, VI. Edwardnak. Henrik idősebbik lánya, Mária itt töltötte a nászútját a férjével. I. Erzsébet pedig ideje nagy részét ebben a palotában töltötte, mi több itt is halt meg. Halála után, a Stuartok idejében a palota a walesi hercegek tulajdonába került. A polgárháború után aztán a parlament kezelte, majd nem sokkal utána megsemmisült. Egy ilyen épület!!!! Ráadásul a modell alapján az egyik legszebb királyi palota lehetett. Azért megmaradt a palotából egy üvegablaktöredék, ez is ki volt állítva. A megvásárolt brossura alapján pedig be lehetett járni az egykori palota egész területét. Mi több, kiderült, hogy az egyik kapu és a Régi palota egy része megmaradt (a palota modelljéről készült fényképen kb. az N-betűvel egyvonalban található a kapu).

Nosza, mindjárt útnak is eredtem, hogy megkeressem a palotát, pontosabban, ami megmaradt belőle. Egy nagyon szép parkon vágtam át, és mindjárt a park végében egy információs táblába ütköztem, ahol részletesen leírták a palota történetét, volt egy korabeli metszett, hogy hogyan nézett ki, illetve egy térkép a mai állapotokkal, bejelölve rajta, hogy az eredeti palota területén ma milyen épületek találhatók. Rögtön ezzel az információs táblával szemben pedig ott volt az egyetlen megmaradt kapu a hozzákapcsolódó épülettel. Ez a rész egyébként VII. Henrik korabeli.

A Richmond-palota egyetlen megmaradt kapuja.

A kapun belépve az egykori Régi palota udvarán találtam magam. A baloldalt húzódó házsor, amiben ma teljesen hétköznapi lakások találhatóak, az eredeti Régi palota maradványain épült. Az egykori Régi palotával szemben egy hasonló téglaépület állt, ezt a XVIII. században építették ide.

A kapuval szemben, ahol annak idején már az új palota csodás épülete állt, most egy 1700-as évek elején épült ház, a Trumpeters' House található. Emellett egy 20. század-i helyes kis épület áll - megmondom őszintén, azt hittem, hogy ez is legalább 1700-as évekbeli, nem gondoltam volna, hogy ennyire új.

Sajnos mindössze ennyit sikerült bejárnom az egykori Richmond-palota területéből. A fentebb felsorolt épületek mögötti kertek képezték még a hajdani palota területét, de azok magántulajdonban vannak, szóval oda nem juthattam be.

Mindenesetre érdekes volt így felfedezni az egykori palota maradványait, de változatlanul nagyon dühítő, hogy hagytak egy ilyen épületet megsemmisülni.

Megszokásból a Sainsburybe mentem vásárolni. Rajtam kívül egyetlen egy jóember kóválygott a boltban, így nem kellett senkire sem várni. Tehát volt előnye, hogy majdnem pontosan nyitásra értem oda, szóval legközelebb is így fogok tenni. Igaz, ennek következtében 6 körül kell indulnom a kutyával sétálni, hogy mire végzünk, az kb. akkorra essen, amikor a bolt nyit, hiszen aztán 8.15-kor keltenem kell a lányokat. Liszt változatlanul nem volt.

Ma brassóit főztem a lányoknak, apukának meg magamnak (egyet majd szombaton eszek meg, egy ment a mélyhűtőbe, ami azt jelenti, hogy ismét teljesen televan, így nem fogok éhen halni). Már nem is kérdeztem, hogy esetleg anyukának tegyünk-e félre. Úgysem eszik belőle, szóval minek is? Nem baj, a lányoknak ízlett, apuka rendesen betermelt egy púpos tányérral, aztán ennyi.

Gyerkőc ismét 3-kor végzett, de még rá tudtam venni arra, hogy olvassunk kb. 10 oldalt. Egyszerűen nem értem. Tetszik neki a könyv és mégsem olvas többet. Olyan meg soha nem fordulna elő, hogy magától a kezébe vegye, csak velem olvas. 

Azért sajnáltam őt. Amikor végzett, lelkesen felvágtázott a nagyobbhoz, hogy na, majd most játszanak, aztán kb. 5 perc múlva jött vissza eléggé elkámpicsorodva, hogy a nagy nem akar vele játszani és akkor játszom vele? Egyre többször fordul elő, hogy a nagy lepattintja őt. Néha hallom, hogy élesen válaszol vissza neki, mert valami olyat mondott/kérdezett, ami nem tetszett neki. És persze, hogy játszottunk.

Meglepő módon sütött a nap, így ezt kihasználva elmentem a közelünkben lévő nagyobb városba, Tonbridge-be. Egy olyan húsz perc alatt odaértem, aztán a város közepén lévő vár parkolójában letettem az autót. Ugyan a kiírás szerint csak félórára engedélyezett a parkolás a vár látogatójaként, de mivel csaknem üres volt a hely, így gondoltam, nem lesz belőle probléma, ha én most kicsit tovább hagyom ott az autót.

A vár - hát tulajdonképpen ez nem is vár, merthogy az eredeti várból csak az egyik megerősített kapu maradt meg, illetve egy-két várfal töredék. Mindenesetre maga a várkapu igen impozáns, szóval ha az embernek van egy kis képzelőereje, akkor mindjárt hozzá tudja adni, hogy milyen lehetett eredetileg az egész épülettömb. A vár története a szokásos angliai módon kezdődik: jött Hódító Vilmos, és az egyik normann lovagjának adományozta a környéket. Ez a bizonyos lovag aztán egy várat építtetett magának a folyóparton. Aztán az ő leszármazottjai tovább építették, erősítették az épületet. Valószínűleg az is hozzájárult ahhoz, hogy az egyik legerősebb vár lett a környéken, hogy III. Henrik unokahúga, illetve I. Edward lánya a kastély úrnői voltak. A polgárháborúban aztán Cromwell oldalán a folyót védelmezte. Ez volt az utolsó alkalom, hogy katonai célra használták, utána gyakorlatilag soha nem fordítottak gondot a fenntartására, mi több a köveit felhasználták más épületekhez, ami persze hozzájárult ahhoz, hogy gyakorlatilag ma csak ennyi maradt az egykori hatalmas létesítményből. 1898-ban a ma is látható várkaput a város a gondozásába vette, és megnyitotta a nyilvánosság előtt.

A várkapuhoz csatlakozó kis épületben található a turisztikai központ, illetve itt lehet jegyet venni a várba.

A várkapu. A mellette látható épületben irodák vannak és ott van a jegypénztár is.

Mindjárt összegyűjtöttem jónéhány szórólapot, hogy mi van még a környéken, mi több egy remek térképet találtam a városról, majd megvettem a jegyet. Kaptam egy ingyenes audio guide-ot, amihez egy kis ketyerét is adtak. Mint kiderült, ezzel nyitható a vár ajtaja, ezzel lehetett bejutni az épületbe. A jegyárus néni felhívta a figyelmemet, hogy én leszek az egyetlen(!) látogató az épületben, valamint hogy az alaksorban nagyon sötét van, vigyázzak, ki ne törjem a nyakam. Mondtam neki, hogy a deali vár után nem lesz gond, ha azt sikeresen megúsztam nyaktörés nélkül, ezzel sem lesz probléma.

Az audio guide felhomályosított a vár történetéről, majd tájékoztatott arról, hogy ha mindent meghallgatok, megnézek, akkor kb. egy óráig tart a látogatásom. (Ennyit arról, hogy a várhoz tartozó pakolóban 30 percig lehet parkolni...).

Az épületbe belépve egy olyan helyiségben találtam magam, ahonnan egy lépcső vezetett lefelé, kettő meg felfelé. Volt egy nagyon jó kis makett a várról, hogy hogyan is nézhetett ki fénykorában. Igen tekintélyt parancsoló épület volt!

Valamikor így nézett ki a vár, ma már csak az előtérben található kapu maradt belőle.

Innen lementem a pincébe. A jegykiadó hölgy figyelmeztetése alapján felkészültem valami sötét labirintusra - ehhez képest volt egy kis folyosó, amin keresztül kellett menni, aztán egy eléggé gyéren, de azért jól láthatóan megvilágított helyiségbe jutottam. Belépve jobb oldalon egymásra rakott hordók sorakoztak. Mint kiderült, a pincét raktározásra használták annak idején és ehhez hasonló hordókban tárolták a sózott halat. A hordókkal szemben zsákok álltak néhány műpatkány társaságában. A hordó mögött - na, jelentem, itt kis híján infarktust kaptam, ugyanis az angliai jól bevált módszerrel viaszfigurákat raktak a helyiségbe, és a hordók mögött a sötétben ott ült egy pasas. A félhomályban azt hittem, tényleg egy élő ember ücsörög ott a sötétben (teremőr vagy valami ilyesmi), szóval enyhén a frászt hozta rám a figura!

Innen egy másik pici helyiségbe jutottam, ami a fegyverraktár volt. Itt tárolták a páncélingeket, pajzsokat, nyílvesszőket. A polcon sisakok sorakoztak: a legfelső sorban a legrégebbi, aztán a következő századokból valók.

Egy lépcsőn felkúszva egy magas terembe jutottam. Ez volt az őrök tartózkodási helye. Itt ettek, pihentek stb. Itt is kis híján frászt kaptam, mert amint felértem a lépcsőn, az érzékelő beindította a hangfelvételt, szóval hallgathattam, ahogy az "őrök" (asztalnál ülő viaszfigurák) falatoznak.

A falatozó "őrök"

Egy újabb lépcső megmászása után egy pici előtérbe kerültem. Velem szemben ott ült egy "őr" (újabb viaszfigura) az annak idején mellékhelyiségként funkcionáló kis zugban. A falon volt egy felhajtható információs tábla - hát felhajtottam, és majdnem infarktust kaptam megint, mert az "őr" rámszólt, hogy hagyjam békén, és menjek a magam dolgára.

A lépcsőn tovább menve feljutottam a vár tetejére. A szél majd levitte a fejemet, de azért körbenéztem. Hát nem volt valami különleges a látvány, az őrült szélben meg pláne nem, szóval visszamentem a dolgát végző "őr" szintjére, ahonnan egy ajtón belépve bejutottam a várkapu legnagyobb helyiségébe.

A várkapu legnagyobb helyisége.

Valamikor persze itt két szint volt, a falakon látszott az egykori mennyezet helye, de az már a múlté. Ugyanígy a padlón is felfedeztem a nyomát annak, hogy egykor itt több helyiség sorakozott egymás mellett. A kandallók sem maradtak meg, viszont nagyon szépen látszódtak a kémények helyei, illetve egy-két helyen kicsit kormosabbak voltak a falak. Az ablakok belső díszítései viszonylag épek voltak. Az audio guide szerint az ablakdíszként szolgáló fejek közül az egyik egy gróf, egy másik pedig a fiát ábrázolta.

Innen egy másik lépcsőn lejutottam abba a helyiségbe, ahonnan indult az egész várlátogatás.

Ezek után az audio guide még körbenavigált az egykor várfalak mentén. Rögtön a várkapu mellett volt egy hegy - mint kiderült ez az egykori víztorony maradványa. A tetején megtalálható az egykori kút nyomai, mi több, látható egy ajtó, ami a várkapu oldalában nyílt, és a falakon keresztül ide vezetett. Aztán elvezetett még egy másik torony maradványához - hát ha nem mondja, hogy ez egy torony rá nem jöttem volna. A falak eléggé romos állapotban voltak. Az egyik részén, ahová odasütött a nap, rengeteg galamb sütkérezett. Nem tudom, hogy láttam-e valaha ennyi galambot így, egy kupacban.

A vár után megnéztem a Nagy hidat, ami közvetlenül a vár alatt található. Először 1191-ben építettek ide hidat, amit aztán VIII. Henrik idején egy újra cseréltek. Aztán ezt az 1800-as években kiszélesítették és felújították, gyakorlatilag az a formátuma látható ma is.

Közvetlenül a várfal tövében található egy 1264-ben épített ház.

Az 1264-ben épített kis ház.

Valamikor ezt használták bíróságként. Ha éppen kivégzésre került sor, akkor a hóhér is itt szállt meg. A feljegyzések szerint az épület előtt két boszorkányt is elégettek.

Innen tovább sétálva megtaláltam az Ivy House-t, amit a 13. században építettek abból a célból, hogy a hidat őrizze. Ma egy kocsma található benne.

Aztán következett az iskola, amit 1553-ban alapítottak, és majd néhányszor átépítették az évek során, a mostani állapotát a 1800-as évek végén nyerte el.

Az iskola főbejárata

Az iskolához tartozott egy kápolna, amit az 1800-as évek végén átalakítottak és ma egy színház található benne. Megpróbáltam bejutni, sikertelenül. Az iskola egyébként állami fiúiskola. Tartozik hozzá még egy működő kápolna is. Ide sikerült belógnom, de kívülről izgalmasabb volt, mint belülről. Az iskola egyik híres tanítványa Jane Austin papája volt. Merthogy Jane Austin felmenői a városban éltek (a nagyszülei, a papája, a nagybátyja meg néhány unokatestvére).

A fentebb említett látnivalóktól viszonylag távol, egy kis mellékutcában rábukkantam a  Szent Péter és Pál templomra.

A Szent Péter és Pál templom egy picike utca végében áll.

A templomot egy temető veszi körbe, ahol mamutfenyők állnak. Elképesztően hatalmasak! Próbáltam lefényképezni, de hát nem fértek bele a képbe! A templomon látszik az, amit írnak róla, miszerint az első épületet az 1100-as években építették. Belülről már nem annyira izgalmas, egy-két helyen felfedeztem az eredeti ablakkeretet, oszlopfőket, de gyakorlatilag nagyon modern minden. Valószínűleg azért, mert 1944-ben bombatalálat érte.

És ezzel gyakorlatilag ki is végeztem az összes látnivalót a városban. Még sétáltam egyet, de igazából a szél annyira hideg volt, és bármennyire is sütött a nap, rendesen átfagytam, szóval visszaballagtam a kocsihoz, aztán hazamentem.

Ismét egy nagyon érdekes, tudományosan, mégis olvasmányosan megírt pszichológiai tárgyú könyv. Érthetően, jó szerkesztve magyarázta el a szerző (aki maga is pszichológus), hogyan működtetik az embert a különböző sémák, hogyan alakulnak ki ezek, mennyire határozzák meg az egyén életét. Emellett tanácsot ad arra is, hogy hogyan ismerhetjük fel a saját sémáinkat és mit tehetünk ellenük. 

Érdekes volt olvasni, hogy a sémája fogságában élő ember mennyire nem ismeri fel, hogy pont olyan élethelyzetbe ragad bele, vagy ismétel meg újra és újra, ami ellen harcol, amilyet nem akar. Teszi mindezt azért, mert sokkal egyszerűbb a biztos, jól bevált módszerek szerint élni, mint kilépni belőle és valamilyen ismeretlen felé fordulni. Ez aztán el is gondolkoztatott, hogy mennyire a megszokás vagy talán inkább gyávaság szerint élünk. Szívesebben maradunk ugyanabban vagy hasonló helyzetben, még akkor is, ha valahol sejtjük, hogy ez nem jó, minthogy váltsunk, nyissunk valami új irányba.