Señor Lopez a legszigorúbb főnök volt Madridban. Legalábbis a gyár tulajdonosai ezen a véleményen voltak és nagyon örültek ennek, mert az üzem precízen és hatékonyan működött. Az alkalmazottak nem teljesen értettek egyet ezzel az állítással, ők ugyanis úgy vélték, Señor Lopez a VILÁG legszigorúbb főnöke. Nem kért, hanem utasított. Rövid, határozott mondatokkal, mindenféle felesleges mellébeszélés nélkül. Ezért is nevezték őt a háta mögött Tábornoknak. Néha napján egy-egy alkalmazott szerette volna vigyázba vágni magát, sarkát összecsapva, kihúzva magát tisztelegni és elkiáltani, hogy Igenis, uram!  Persze senki nem vetemedett ilyesmire. El sem tudták képzelni, hogy Señor Lopez hogyan reagálna egy ilyen tréfára. Ő biztos nem annak venné, hanem inkább tiszteletlenségnek.

Señor Lopez minden nap hajszálpontosan fél nyolckor állította le fekete, ragyogóan tiszta, legalább tízéves, de megbízhatóan működő Mercedesét a gyár parkolójában. Mindig fekete öltönyt hordott. Látszott rajta, hogy minőségi darab, de egyáltalán nem volt hivalkodó. Hófehér, frissen vasalt fehér inge már-már bántóan fehérlett. Különleges alkalmakkor - például amikor a gyár tulajdonosaival tárgyalt vagy fontos ügyfelet fogadott -, a fehér ing helyett világoskéket viselt. Természetesen mindig tökéletesen megkötött nyakkendő egészítette ki a megjelenését. Frissen borotvált arca nem árult el semmiféle érzelmet, fekete, rövidre nyírt haja pedig mindig úgy festett, mintha csak most szállt volna ki a fodrásza székéből. Minden tincs a megfelelő helyen.  A hölgy alkalmazottak többsége szerint - de titokban talán a férfiak is ezen a véleményen voltak - Señor Lopez jóképű volt. Na, nem az a címlapfotó-típusú, hanem inkább sármos volt. Az idősebb, férjezett hölgyek ezt úgy fogalmazták meg, hogy volt benne valami, míg a fiatalabbak közül nem egy azon a véleményen volt, hogy olyan, mint Christan Grey a Szürke ötven árnyalatából. Némelyikük titokban még el is játszott a gondolattal, hogy mi lenne, ha...

Persze Señor Lopez ezekkel a dolgokkal nem foglalkozott. A megjelenést fontosnak tartotta, nem tűrte meg az alkalmazottak körében sem a koszos vagy ne talán tán szakadt munkaruhát. Úgy vélte, a gyár hírnevéhez szorosan hozzátartozik az, hogy az alkalmazottak tiszta, rendezett külsővel jelenjenek meg. 

Az irodája is tükrözte Señor Lopez személyiségét: középen egy íróasztal állt a hozzátartozó székkel, az egyik sarokban egy tárgyalóasztal, a falak mentén polcok, szabályosan sorakozó dossziékkal. Az asztalon szigorú rendben az elintézendő ügyek mappái. Sehol egy személyes tárgy vagy fotó nem volt látható. 

Señor Lopez délben tartott egy félórás ebédszünetet - ebből 20 percet étkezéssel, 10 percet pedig magánjellegű telefonok lebonyolításával töltött. Ez a szünet soha nem volt 29 vagy 31 perc hosszú, mindig pontosan félóra. Ezt leszámítva, Señor Lopez egyetlen egyszer sem állt meg. Folyamatosan hivatali ügyeket intézett, telefonált, utasításokat adott, ellenőrzött, felügyelt. Néhány alkalmazott úgy vélte, hogy Señor Lopeznek legalább két (de lehet, hogy több!) hasonmása vagy klónja is dolgozott a gyárban, mert mindenhol ott volt, mindent látott, nem lehetett 5 percre se megállni, vagy félrenézni, hibázni meg aztán főleg nem!

A gyári legenda szerint egyszer valaki azt mert mondani, hogy valamit nem lehet megcsinálni. Señor Lopez ekkor egyetlen szó nélkül, akkurátusan levette kifogástalan szabású zakóját és megkérte a mellette álló hölgyet, hogy vigyázzon rá. Ezt követően ugyanilyen kiszámított mozdulatokkal felgyűrte hófehér ingének ujját és mindenféle hezitálás nélkül a tőle elvárható precizitással bebizonyította a kételkedő alkalmazottnak, hogy igenis meg lehet csinálni, ő bizony nem kér lehetetlent. Nem szólt egy szót sem, amikor befejezte a műveletet, csak szigorú tekintettel ránézett a munkásra. A férfi homlokán hatalmas izzadságcseppek jelentek meg. Biztos volt benne, hogy ez volt az utolsó pillanat, amit a gyárban töltött és bele se mert gondolni, mi lesz vele és a három otthon síró kisgyerekével, ha Señor Lopez most kiteszi a szűrét. De nem tette meg. Señor Lopez csak megállt az ekkor már kicsit reszkető férfi előtt, belenézett  a szemébe és közölte vele, hogy reméli, legközelebb elgondolkodik azon, hogy mi lehetséges és mi nem, mert ő bizony soha nem ad olyan utasítást, amiről tudja, hogy nem lehet megtenni. A férfi valami olyasmifélét tudott csak motyogni, hogy hogyne, természetesen, aztán szinte megigézve figyelte, ahogy Señor Lopez megtörli a kezét, akkurátusan helyére igazítja az ingujját, majd egy határozott, de udvarias köszönettel átveszi a zakóját, felveszi, majd szó nélkül elmegy. A munkás állítólag ezt követően elájult. Persze ez csak legenda volt, az alkalmazottak közül senki nem volt tanúja az esetnek.

Többen úgy vélték, hogy Señor Lopez nem is ember, hanem az első emberszabású robotok egyike. Ehhez hozzájárult az is, hogy semmit nem tudtak a magánéletéről. Igen, tudtak az autóról, meg arról is, hogy soha nem volt semmilyen szabálysértése. Se egy gyorshajtás, se egy tilos helyen való parkolás, de ezen senki nem lepődött meg. Azt is tudták, hogy nős, hiszen ott volt a karikagyűrű az ujján. Egyszerű darab, semmi hivalkodó. Néhányan azért epésen megjegyzeték, hogy biztos, hogy kamu a gyűrű, mert ki az ördög akarna hozzámenni egy robothoz? Mások még alátámasztották ezen állítást azzal a ténnyel, hogy kizártnak tartották, hogy Señor Lopez igényeihez és elvárásaihoz bármelyen hölgy felérne. Némelyik fiatalabb hölgy alkalmazott azért megjegyezte, hogy egyszer bizony csak megnézné Señor Lopezt az öltönye nélkül és hogy mégis milyen ember is a privát életben.

A mendemonda szerint Señor Lopez nem a városban élt, hanem valahol vidéken volt egy háza. Egyesek szerint nagy birtoka volt, mások szerint csak egy kis legénylakása. De volt, aki úgy tudta, a külvárosban lakik egy egyszerű bérlakásban az anyjával. Ez utóbbit a hölgy alkalmazottak meglehetősen vehemensen kétségbevonták, mert Señor Lopez egyáltalán nem úgy nézett ki, mint aki "anyuci pici fia" lenne.

Mindenesetre Señor Lopez minden este pontban 6-kor lépett ki a gyárépület főbejáratán. Beült az autójába és siettség nélkül elhajtott. Igen, tényleg vidéken lakott. A felesége - mert volt neki felesége - örökölt egy villát a nagybátyjától egy hozzátartozó hatalmas telekkel. Señor Lopez felújíttatta a kissé lelakott épületet, a telek karbantartására pedig felvett egy kertészt. Ennek eredményeként ma már egy parkosított kert ölelte körbe a házat virágokkal, fákkal, gondozott pázsittal és még egy kis szökőkút is került az egyik kis lugasba.

Señor Lopez nem bánta a napi ingázást, szeretett vezetni, és az egész napos munka után kimondottan élvezte a pihentető autókázást. Mielőtt rákanyarodott a házhoz vezető mellékútra, még megállt a közelben található kis boltnál, megvette a felesége kedvenc újságait és természetesen vett egy csokor virágot is. A boltos kisasszonyok - pedig nem is tudtak arról, hogy Señor Lopez milyen főnök a gyárban - úgy vélték, hogy egy nagyon udvarias, de kissé katonás jelenség (nyugalmazott tisztnek hitték), aki nem szeret cseverészni, de meglehetősen romantikus, hiszen nem volt olyan nap, hogy ne vett volna virágot.

A házhoz, amelyet magas fák takartak el, egy kis mellékút vezetett. Señor Lopez nagyon szerette ezt az épületet, mert úgy érezte illik hozzá: tekintélytparancsolóan impozáns volt, elegáns, minimális díszítéssel. A ház mellett ott állt a garázs, aminek az ajtaját távirányítóval nyitotta ki, és csendesen leparkolt felesége új, piros kabriója mellé. Gondosan bezárta az autót, majd a garázsajtót.

Mielőtt köszönt volna a feleségének, megnézte, hogy a felesége három macskája békésen szunyókál a lépcsőfeljáró alatti, számukra kiépített zugban, csak ezt követően zárta be a bejárati ajtót. Ezután a nappali felé vette az irányt, mert a felesége ilyenkor már a kedvenc hírműsorát nézte. Señora Lopez csodaszép nő volt, fiatalabb korában megnyert egy helyi szépségversenyt, de a mai napig megfordultak utána az utcán a férfiak. Sokszor nem csak azok, hanem a nők is, mert annyira különleges volt a szépsége. Señor Lopezt ilyenkor mindig kellemes melegség járta át, és nagyon büszke volt arra, hogy ilyen gyönyörű társat talált magának.

- Na, csakhogy hazaértél! - fogadta őt Señora Lopez. - Miért késtél? Ugye nem felejtetted el az újságjaimat? És már megint nem törölted le a lábadat! Egyszerűen nem értelek! Egész nap robotolok, takarítom ezt a hodályt és te még arra sem vagy képes, hogy letöröld a lábadat! Annyira nagy kérés az, hogy tiszteld, amit csinálok?! Ugye nem zártad ki a drágáimat?

- Nem, szívecsekém, mind a hárman idebent vannak - felelte halkan Señor Lopez és hangjában nyoma sem volt a határozottságnak. Néha elgondolkozott azon, hogy a felesége miért a macskákat hívja "drágáimnak" és miért nem őt. - Bocsáss meg, kérlek - tette még hozzá gyengéden, miközben átadta a virágot és az újságokat. - Nehéz napod volt, szívecském?

- Hallgass, ez most nagyon érdekes! - intette csendre Señora Lopez és még fel is hangosította a tévét. - És ne abba a fotelbe ülj, mert tudod, hogy az a drágáimé.

Így aztán Señor Lopez csendesen meghúzta magát a kanapé egyik sarkában, és a gúnynevére gondolt, amit a gyárban ráaggadtak. Tábornok. Micsoda képtelenség! Ha tudnák...