Reggel viszonylag korán keltem, aztán taxival kimentem a reptérre. Hatalmas az épület, az egyes terminálok között buszok/vonatok közlekednek, szóval már itt elkezdődött az az érzésem, hogy Ferihegy (akkor még az volt a neve és nekem mindig is az marad) valami kis olcsó hangár más repterekhez viszonyítva. Miután a csomagomat feladtam, mentem a biztonsági kapukhoz. És kezdőtött a procedúra (ehhez képest Ferihegy nokedli volt): bakancs le, kabát le, pulóver le, zseb kiürít, laptop külön a futószalagra, mi van a táskában: telefon?, laptop kinyit, megnéz, letöröl, mehetsz. Ha nem csipogtál a kapu átlépésekor. Ha igen, akkor menj vissza, szedd még ki azt az aprót, ami véletlenül a zsebedben maradt, aztán gyere át megint. Csipogsz megint? Akkor átnéznek a kézi ketyerével. Azután kb. negyedóra, míg ismét felöltözöl, és összeszeded az összes motyódat.

Aztán végre bent ültem az atlantai gépben. Igen, még mindig nem Washington volt a cél, mert átszállással lényegesen olcsóbb volt a repülőjegy. Ez volt az első utam a tengeren túlra, így újdonság volt számomra minden: a gép mérete, az étlap a kétféle menüvel, hogy minden utasnak külön kis tévéje volt fülessel, és kiválaszhattam, hogy éppen azt nézzem, merre megy a gép, vagy filmeket, tévésorozatokat, ismeretterjesző műsorokat vagy rajzfilmeket. Mindjárt neki is ugrottam kitapasztalni, hogy hogyan is működik ez a privát tévézés.

Aztán végre elindult a gép, már kint jártunk a kifutópályán, amikor a kapitány bejelentkezett, hogy valami gond van a generátorral, szóval visszamegyünk, megnézik, aztán indulunk. Visszamentünk. Megnézték. A kapitány tájékoztatott minket, hogy ki kell cserélni az alkatrészt, szóval várnunk kell egy kicsit. Aztán vártunk. A kapitány közölte egy idő után, hogy hamarosan elkészülnek. Így megint vártunk. Aztán röpke kb. másfélóra után végre tényleg "gyógyultnak" nyilvánították a gépet, így felszállhattunk.

A többórás repülőúton ez a saját tévé dolog jó is lehetett volna, de sajnos a filmek elég vacakok voltak. Harry Pottert el kezdtem nézni, de aztán elaludtam rajta (hát egy ilyen kisképernyős jószágon nem nagyon élvezhető), Michael Jackson This is It - háááááááát. Szeretem Michael Jacksont, de ez szörnyű! Szóval leállítottam, mert egyszerűen dög unalom volt az egész. Belenéztem néhány sorozatba is (volt, amit ismertem, volt, ami egyszerűen vacak volt), így egy idő után eluntam ezt a tévés dolgot. Lehetett zenét is hallgatni, de a zenei kínálat sem felelt meg az én ízlésemnek, tehát maradtam a saját fülesem mellett. A 12 órás út rémisztően sok volt. Háromszor kaptunk kaját (meglepően finom volt!), egyébként pedig olvastam, rejtvényt fejtettem, illetve amikor végre elértük Kanada partjait (merthogy Rómából észak felé mentünk, aztán onnan kanyarodtunk vissza Atlanta irányába), akkor bámészkodtam. Ha a gép túloldalán ültem volna, akkor láthattam volna a Nagy tavakat is, merthogy mellettük mentünk el. Így viszont csak az Appalache-hegység havas buckáiban gyönyörködhettem.

Az Appalache-hegység

A késői indulást egészen jól behozta a gép, de tudtam, hogy rendesen ki kell lépnem, hogy a csatlakozást elérjem. És ugyebár ekkor léptem az nagy Egyesült Államok területére, tehát szúrós szemű egyenruhások kezdtek faggatni. Honnan jöttem? Hova megyek? Miért megyek? Kihez megyek? Ujjlenyomat bal kézről, jobb kézről. Nézz bele oda, hogy az iriszedet is rögzítsék. Aztán további kérdések. Hol dolgozol? Mit csinálsz? Mindezt egy olyan jóember teszi, akinek rémes a kiejtése, és rohadtul nem érdekli, hogy hulla fáradt vagy és alig érted őt. A helyzetet tovább bonyolította, hogy annak ellenére, hogy nem hagytam el a repülőtér épületét, újból át kellett esnem a belépési procedúrán, amikor az átszálláshoz igyekeztem. Először össze kellett szednem a csomagomat, majd ismét feladni, becsekkolni, aztán ismét jött a biztonsági ellenőrzés: bakancs le, kabát le, pulóver le, zseb kiürít, laptop külön a futószalagra, táska: igen, telefon, laptop kinyit, megnéz, mehetsz. Csipogtál? Menj vissza, gyere át megint. Csipogsz? Kézi ketyerés vizsgálat. Mindezt persze próbáltam rohanva végrehajtani, merthogy ment a gépem!

Lecsekkoltam, honnan indul, futás a helyi metrójárathoz, el a D terminálig, rohanás végig a hosszú folyosón a 16-os kapuig (persze a folyosó túlvégén volt). Ott kiderült, hogy a huszonvalahányastól indul. Visszaloholás. Ott kiderült, hogy mégis a tizenvalahányastól indul. Odaértem, és már nem lehetett beszállni. A dühítő az volt, hogy a gép még ott állt hosszú percekig, még az orrmány is hozzátapadt az oldalához. Érhetetlen volt az egész.

Aztán a késésre rendszeresített automatánál érvényesítettem a jegyem, hogy a következő géppel elrepülhessek (3 óra múlva indult). Kicsit szomorkásan néztem, ahogy a csomag elrepül a géppel. Legalábbis reméltem, hogy a csomagom megvan.

A repülőtér egyébként ismét óriási volt. A, B, C, D terminál, azokon belül két szint, és egy szinten nem tudom hány kapu. A terminálok között vonatok közlekedtek. Egy szint nagyobb volt, mint a két Ferihegy összesen. A három óra alatt bóklásztam, ettem, unatkoztam. Annyira fáradt voltam, hogy tulajdonképpen teljesen használhatatlan voltam. Próbáltam olvasni, de egyszerűen képtelen voltam. Végre délután 5 körül (már ottani idő szerint) feljutottam a gépre. Az út során (kb. 2 órás volt) elaludtam a kimerültségtől.

Aztán végre megérkeztem Washingtonba. Lélekben már felkészültem, hogy ismét macerál majd a beléptető "kommandó", de kisétáltam a reptérről úgy, hogy senki nem állított meg. Ezután vadászni kezdtem a csomagomat. És megvolt! Egy hatalmas bőröndkupac közepén találtam rá. (Ezek szerint nem csak én maradtam le a gépről.) A csomagot mindenféle ellenőrzés nélkül magamhoz vettem. Egy egyenruhás megkérdezte ugyan, hogy az enyém? Mondtam, igen, és vettem volna elő az igazoló vonalkódot, de csak intett, hogy akkor vigyem.

Levadásztam egy taxist, és megmondtam a szálloda címét, ahol szobát foglaltam. Először nem tudta, hol van. Aztán kiderült, hogy azért nem tudja, merthogy a szálloda Marylandben van. Ja, és a jóember bangladesi volt, tehát az angolja finoman szólva sem volt érthető. Ami meglepett, hogy mindenfelé csontszáraz autópályákán mentünk keresztül. Merthogy télvíz idején utaztam és tudtam, hogy korábban hatalmas mennyiségű hó esett. Megkérdeztem hát, hogy hol a hó? Mondta a jóember, hogy elhordták. Ja, - tette még hozzá - csak tudjam, hogy a repteret 7 órával korábban nyitották meg, merthogy a hóesés miatt le volt zárva.

Legalább egy órát utaztunk, míg végül megérkeztünk a szállodához. Jóember közölte, hogy ez egy nagyon rossz környék, és egyébként is keveselte a borravalót. Mit ne mondjak, nem lopta be magát a szívembe a stílusával.

A recepción egy indiai származású fószer fogadott, aki átadta a szobához tartozó kártyát. Csomag fel, irány az emelet. A kártya nem nyitotta a szobaajtót. Visszamásztam, ami azért hatalmas teljesítmény volt (lift nem volt!), mert alig álltam a lábamon a fáradságtól, ráadásul vonszoltam a teljes motyómat magammal. Megkértem a recepciós jóembert, hogy érvényesítse még egyszer. Megtette. Visszamentem. Még mindig nem nyitotta. Ismét le a jóemberhez. Ekkor kaptam egy másik szobához kártyát. Visszamentem, azt meg sem próbáltam kinyitni, merthogy az ablak függönye szét volt húzva, és látszott, hogy abban a szobában lakik valaki. Ismét vissza a recepcióra. (Szerintem, ha nem vagyok ennyire fáradt, akkor tuti, hogy leülvöltöttem volna a recepciós fejét...) Na, ekkor jóember már két kártyát élesített, aztán mondta, hogy jön velem. És végre a jóembernek sikerült kinyitnia egy olyan szobát, ahol nem lakott senki! Beüzemelte a fűtést, de ettől a szoba egyáltalán nem kezdett el melegedni. Kabátban vacogtam az egyik széken egy ideig, mert reméltem, hogy csak érződik majd, hogy a fűtés be van kapcsolva. (Valószínűleg a fáradság is hozzájárult a fagyközeli állapotomhoz.) Aztán nagy merészen elmentem fürdeni. Kis híján belefagytam a kádba. Ezek után felvettem egy harisnyát, rá a meleg pizsamát (direkt azt vittem, mondván, hogy állandóan meg akarok fagyni), vastag, meleg zoknit és egy termópulcsit. Azonnal bebújtam a takaró alá, aztán hallottam a saját fogam vacogását. Az éjszaka többnyire azzal telt, hogy igyekeztem nem megfagyni, és nem megmozdulni a takaró alatt, hogy az a csekélyke meleg nehogy elillanjon.

A hotel a hótól megtisztított parkolóból.