A sarokból figyelte, ahogy a vendégek egymás után belépnek a szobába. Szorosan magához ölelte a könyvét, mintha ebből merített volna erőt. Figyelte, ahogy az érkezőket fogadják a szülei: puszi jobbról-balról, ölelkezés, mosoly, kedves szavak. Valahogy olyan hamisnak tűnt az egész. Főleg, hogy apja nem egyszer azt mondta, hogy Pista bácsi műfogsora olyan, mintha egy lónak készült volna, és hogy az édesanyja szerint Klári néninek mindig macskaszőrős a ruhája - hát istenem négy macskával élnek együtt! És hogy Jenő bácsi kibírhatatlanul szőrszálhasogató, és ettől az apja csaknem falra mászik. Mégis a szülei úgy üdvözölték a korábban agyonkritizált rokonokat, mintha tökéletesek lennének.

A szülei mellett természetesen ott áll az öccse is, a megtestesült tökéletesség, a mintagyerek. Aranyszőke, göndör fürtök, kicsit pufók, mosolygós arcocska, csinos ingecske egy apró csokornyakkendővel és egy élére vasalt nadrág. Mindig udvarias volt, és mindenki szerint "rettentő jópofa gyerek", éppen ezért folyamatosan ölelgették, puszilgatták, nem egyszer még távolabbi ismerősök is az ölükbe ültették és mindenféle apróságokkal elhalmozták. Mindenki odavolt az öccséért.

Bezzeg ő... A kuka, a faramuci, a fura, a lehetetlen alak, a nem tudsz viselkedni, a szégyent hozol a fejemre, a bezzeg az öcséd... Csak az a néhány megjegyzés, ami hirtelenjében eszébe jutott. Természetesen volt több is! Na, és persze ehhez társultak a mindenféle arckifejezések: lemondó, szemforgató, szörnyülködő, dühös.

Klári néni most széles mosollyal végigmérte őt és köszönt neki. Ez annyira meglepte, hogy hirtelenjében nem is tudta, mit mondjon. Pislogott néhányat, majd miután az anyja ráripakodott, hogy ugyanmár köszönjön!, akkor morgott valamit az orra alatt. Erre egy megsemmisítő pillantást kapott az anyjától, aki aztán szabadkozott Klári néni előtt, hogy hát tudja, hogy ő mindig milyen fura és magának való.

A magyarázkodás közepére megérkezett Jenő bácsi is, aki mindjárt példálózni kezdett, hogy mit is kellene kezdeni vele, hogy "rendes, tisztességes ember váljon belőle". Ez azért volt furcsa, mert Jenő bácsinak nem volt se felesége, se gyereke, így aztán ez egy nagy rejtély volt a számára, honnan is tudhatná, hogy hogyan kell nevelni bárkit. Egyébként is, még az aranyhalai is szép sorban elpusztultak, mert azok sem bírták elviselni őt, akkor meg hogyan adhat tanácsot gyereknevelésben? És persze Pista bácsi is csatlakozott a társalgáshoz, hogy amikor ő annyi idős volt, akkor az apja... Mindig azzal példálózott, hogy az ő apja mit csinált, amikor annyi idős volt.

Ő meg csak ült ott, némán hallgatta, amit a felnőttek mondanak, de nem igazán figyelte a mondandójukat, mert mindig ugyanazt ismételgették és ez rettenetesen untatta.  Még jobban szorította magához a könyvét, mert az viszont sokkal izgalmasabb és érdekesebb volt, mint Jenő bácsi és Pista bácsi litániái. Úgy beszéltek róla, mintha ott sem lenne, vagy mintha süket és néma lenne.

- Egyszerűen nem tudok mit kezdeni vele. Mást se csinál, csak olvas, de hát nem látszik ebből semmi, mert egy értelmes szót nem lehet belőle kihúzni. Láthatjátok, még köszönni sem képes! - magyarázta sopánkodva az anyja, miközben a fejét csóválta.

Szerette volna megmondani, hogy tud ő köszönni, csak mivel általában nem veszik észre, meglepte őt Klári néni és ezért nem tudott azonnal válaszolni. És igenis szeretne ő beszélgetni, dehát soha senki nem kíváncsi arra, amit mondani akar.

Bezzeg az öccse! Most is megmentette a helyzetet, mert mindjárt hangosan megköszönte Klári néninek a kapott édességet. Mert neki mindig mindenki hozott édességet. Mert olyan "cukin" tudta kérni és megköszönni. Neki bezzeg senki nem hozott soha semmit. Nem, ez így nem igaz, Ilonka néni mindig hozott neki könyvet. De Ilonka nénit csak karácsonykor hívták meg, merthogy ne legyen egyedül az "öreglány", tette mindig hozzá az anyja, amikor a karácsonyt tervezgette. Na, őt szerette. Azt mondjuk nem tudta volna megmondani, hogy a hozott könyvek miatt vagy azért, mert a családban nem volt népszerű Ilonka néni, akárcsak ő maga.

- Miért nem válaszolsz, ha kérdeznek?! - ripakodott rá az apja, és ettől összerezzent. Úristen, kérdeztek tőle valamit, és ő nem figyelt. Már megint elkalandoztak a gondolatai... Vajon mit kérdeztek? Ijedten pislogott az apjára, aztán a körülötte tornyosuló többi felnőttekre. Utálta ezeket a pillantásokat. A rokonok szemében szánakozást látott, "szegény gyerek, biztos, hogy nem százas", a szüleiben dühöt, amiért megint nem azonnal válaszolt. Ha most nem lennének itt a vendégek, akkor valószínűleg még egy atyai pofont is kapna. De az most elmaradt.

Az anyja hirtelen másról kezdett beszélni és a vendégeket szoba másik felébe terelte, ahol már frissítők és sütemények várták őket. Még visszanézett rá egy megsemmisítő pillantással és tudta, hogy nem úszta meg a dolgot ennyivel, még biztos hallgatnia kell egy szónoklatot arról, hogy már megint milyen lehetetlenül viselkedett és csak szégyent hoz a fejükre.

A vendégek egy kis megkönnyebbüléssel engedelmeskedtek. Természetesen az öccse is velük tartott. Figyelte, ahogy belefolyik a felnőttek beszélgetésébe és hogy mennyire élvezi, ahogy mindenki babusgatja és nevet rajta.

Nem, nem volt féltékeny vagy irigy. Soha nem akart ilyen figyelmet magának. Inkább értetlenül állt a dolog előtt. Persze, szerette az öccsét, de... Szerinte egyáltalán nem volt "cuki" vagy különleges. Inkább csak tudta, hogy mit kell mondania azért, hogy kényeztessék. De igazából olyan üres volt. Szerinte. Nem olvasott, csak egész nap biciklizett a környéken vagy tévét nézett. Néhányszor megpróbáltak játszani. Egyszer éppen egy dzsungelben játszódó könyvet olvasott, szóval a járda volt a piranháktól hemzsegő "folyó", a hátsó kert nagy diófája a "dzsungel"  és ő egy amazonasi indián volt, aki el akarja űzni a betolakodó fehér embert. A "fehér ember" volt az öccse. De az öccse sehogy nem értette meg, hogy nem úszhat át a piranháktól hemzsegő "folyón", mert a fenevadok azonnal felfalják. Simán át akart menni a "folyón", egyszer át is ugrotta, és egyszerűen nem értette, hogy csónakkal kell átkelnie. 

- Ez hülyeség! Olyan gyorsan úszom, hogy ezek az izék nem tudnak elkapni!

Ő makacskodott, hogy ez kizárt, mert a piranhák nagyon, nagyon gyorsak, mire az öccse sértődötten othagyta.

Szóval szerette ő az öccsét, de hát nem igazán tudott mit kezdeni vele. Nem lehetett például ilyen dzsungeleset sem játszani vele, pedig ő nagyon akarta és olyan jó lett volna, ha eljátssza a gonosz fehér embert! A biciklizésért ő nem nagyon rajongott és hát a tévézés sem vonzotta igazán. Csak a könyvek. Mint ez is, amit itt szorongatott a karjaiban. Ma délelőtt hozta ki a könyvtárból és már a felét elolvasta, de hát jöttek a vendégek és ezért fel kellett öltöznie (Mégsem lehetsz mackóban, amikor idejönnek! - mondta az anyja), és félbe kellett szakítania az olvasást.

Most viszont nem figyeltek rá és ezért egészen óvatosan az ajtó felé araszolt. Persze jó lett volna a sütiből enni, mert a sajtos pogácsát nagyon szerette, de ha most odamegy az asztalhoz, akkor megint felfigyelnek rá, és akkor biztos, hogy nem fog tudni kisurranni a szobából.

Inkább lemondott a pogácsáról és még közelebb somfordált az ajtóhoz. Aztán, huss, már kint is volt. Még útba ejtette a kamrát, ahol magához vett egy csomag ropit, majd kifutott az udvarra, megkerülte a házat és bevackolta magát a padlásfeljárat alatti létra alá. Ez volt a kedvenc helye. Itt senki nem zavarta - a pókokat még délelőtt elzavarta - és nyugodtan olvashatott. Bebújt egészen a sarokba, hogy senki ne lássa, aztán kinyitotta a könyvét. Máris jobban érezte magát, ahogy megcsapta a régi könyvek jellegzetes illata.  Aztán szemei már falták is a sorokat miközben lassan majszolta a ropit.