Végül is meg lehet szokni azt, hogy egész nap mesterséges fénynél ücsörög az ember. Azt is, hogy fűtési szezonon kívül hideg lehelete van az épületnek (talán az elmúlásé, nem is az épületé?). A magas ablakokon rácsok, és ide tényleg soha nem süt be a nap. Szóval ettől még az ember érezhetné azt is, hogy minden OK. De egy ideje valami (vagy inkább valaki?) rátelepedett az egész helyiségre. Nyomasztó hangulata nem mondhatni, hogy lassan, és azt aztán már végképp nem, hogy csendesen ráerőszakolta magát mindenre. És persze próbálkozik a mindenkivel is. Belép, és a levegő megfagy, a beszélgetések és a nevetések elhalnak... Ha próbálkozik az ember, hogy változtasson a dolgon, és valami megelőző hadműveletbe kezd, akkor azt hiszem, erre szokták azt mondani, hogy hamvában hal el az egész kezdeményezés. Már a szóra nyíló szájra úgy csap le, és úgy döngöli földbe a próbálkozót, hogy annak az ereiben minimálisan is megfagy a vér.

Tehát mindenki inkább a sáncai, azaz monitorai mögé menekül, és vadul (vagy kevésbé vadul) dolgozni kezd (vagy úgy tesz, mintha rettentő fontos dolga lenne). Minden jobb, mint bármiféle érintkezés ezzel a lénnyel. Élő halott. Nem inkább élő nélküli. Egy romhalmaz, amely saját magát tette azzá. Egy fényes múmia, amely halványan emlékeztet valakire, aki egykor színes és élő volt. Valahogy lekerült róla (vagy ő maga tépte le?) a ragyogóan díszes maszkja, és ami láthatóvá vált, attól az ember sokkot kap, és hirtelenjében még azt sem tudja mondani, hogy Jézusom! Aztán lassan eszmélni kezd, és nem nagyon tud mit kezdeni a feltárulkozó döbbenetes valósággal. Abból a valamiből árad a rothadás szaga, amely módszeresen és alattomosan mérgezi a levegőt…

Egy régi vicc jut eszembe: a férfi hazafelé menet az autójában, hallja, amint bemondják a rádióban, hogy egy őrült megy szembe a forgalommal. Mire a férfi: Egy?!?

Vajon rá lehet ébreszteni valakit, hogy ő az az őrült? Nem hiszem. Vagy rájön ő valaha, hogy ő (volt?) az az őrült? Nem hiszem. Akkor hát mit tehetsz? Próbálod kikerülni. Talán az elején még jelzel az őrülten száguldozó Múmiának finoman, hogy hahó, nem veszed észre, hogy gáz van? De olyan eszeveszett sebességgel robog, hogy valószínűleg nem látja, hallja a figyelmeztetést. Aztán félreállsz, és elmélázol, hogy ki lesz az a szerencsétlen, akivel frontálisan ütközni fog és mi lesz a következménye a dolognak. Ezzel a tempóval csak nagyon csúnya lehet a végkifejlet.

Szóval ülök a kriptában, és nézem, ahogy az Őrült Múmia száguld a biztos pusztulásba. Annyira meg van győződve arról, hogy a helyes irányba halad, hogy azt sem vette észre, hogy én közben kiszálltam. Igen, töredelmesen bevallom, hogy egy ideig vele tartottam, mert azt hittem, az a helyes irány. Néztem az elsuhanó tájat, és lassacskán éreztem, hogy valami nincs teljesen rendben, mert már nem volt táj, nem voltak emberek, csak légüres tér. És aztán még én éreztem magam rosszul, hogy kiszálltam, és vártam, hogy észrevegye, hogy megtettem ezt a lépést. Szerintem, ha már csak a lendület viszi előre, és már az autó is eltűnt alóla, azt sem fogja észrevenni, annyira vak, önző, önfejű, érzéketlen.

Jobb esetben csak nézem, hogy száguldozik, rosszabb esetben attól félek, hogy magával ragad. Már értem, mit jelent, hogy a halál szele megérintette... Érzem, ahogy a jeges borzongásos mérgező mivolta bekúszik a ruhám alá, megpróbál behatolni a bőröm alá, és birtokba akarja venni a testem, a lelkem, a szívem. Én persze küzdök, mint egy oroszlán! De ha egy pillanatra is ellankad a figyelmem, akkor már érzem, hogy mardosni kezd belülről. Szóval küzdök.

Egész fegyverarzenált vonultatok fel a minden irányú támadással szemben. Próbálom elsáncolni magam a monitorommal (milyen jó, hogy most cserélték ilyen óriásira!), hogy ne kelljen látnom a megkeseredett ábrázatát. Vadul dolgozom (soha életemben nem voltam ennyire hatékony!), és időnként videóklippeket vagy fényképeket nézek. Csodás tájakat, amerre jártam, próbálom felidézni az ottani illatokat, érzéseket, hangulatot. Aztán rápillantok egy mosolygós, jóképű pasira, akinek fiatalsága, játékos, hanyag félmosolya, huncut tekintete maga az ÉLET. Segít kiűzni a gonoszt magamból. Pozitív kisugárzása olyan, mint az antibiotikum. És nemcsak fizikailag menekülök védelmi állásaim mögé, hanem még az Őrült Múmia hangját is próbálom kiiktatni: zenét hallgatok, aminek segítségével megint sikerül kiszabadítani a lelkemet (mert azt aztán nagyon féltem!) a kriptából. Hol a jóképű pasit hallgatom (kellemesen férfias a hangja), és érzem, ahogy az antibiotikum minden sejtemben kifejti áldásos tevékenységét. Hol napsütötte mexikói (vagy talán spanyol?) tájra repít a zene, ahol fekete paripán lovagol a birtok úrnője, a forróság ott lebeg a levegőben és simogatja fázós lényem. Hol Madonna énekli: „You think after all you’ve done / I’ll never find my way back home, /You’ll see / Somehow, someday”, és felrémlik előttem a koncert kezdete, amikor feldübörgött a zenéje, és a dübörgés kiűzött belőlem minden negatív gondolatot, hogy helyet teremtsen valami hatalmas pozitív energiának. Hol nyugodt, hűvös ír tájon sétálok, ahol a fű ragyogó zöldje szinte vakít…

Ja, és időnként, amikor már az Őrült Múmia mérgező lényének jelenléte annyira veszélyesen fertőző, felsikoltok, hogy SEGÍTSÉG! Jó, hogy nekem még van kihez kiabálnom…

Az első sikoltásom olyan halk volt, hogy nem is voltam biztos abban, hogy sikoltottam. (Ez még azt hiszem, akkor történt, amikor kiugrottam a száguldozó Múmia mellől…) Koppantam, és nem is tudom, hogy azért sikoltottam, mert kiugrottam és fájt minden sejtem, vagy azért, mert már akkor láttam valahol a lelkem legmélyén, hogy ez a száguldás nem teljesen normális. De többen is körém sereglettek, volt, aki csak úgy, volt, aki a sikolyomra, felsegítettek, leporolták a ruhámat, és megsimogatták kicsit fájó buksimat és sajgó, vérző lelkemet, aztán csendes bólogatások között igazolták az érzéseimet, gondolataimat. Jó volt, hogy ott voltatok…

És azóta is jó, hogy amikor sikoltok, akkor megjelentek. Így utólagosan bevallom, hogy a második, harmadik sikolyom a félelemé volt. Félelmetes látni, amikor végig kell nézned azt, hogy valaki, aki fontos volt neked, a biztos pusztulásba rohan, száguld. De érdekes volt, ahogy átfordult a féltés érzet: már nem a száguldót féltem, hanem akit majd letarol… Ja, igen, és még valamit bevallok, és egyúttal bocsánatot is kérek, szóval volt olyan is, amikor a sikoltás egy teszt volt. Sikoltottam, és jó volt az érzés, a tudat, hogy mindjárt ott lesztek velem. Kellemesen bizsergető volt a várakozás, és a megjelenésetek olyan volt, mint amikor a félig megfagyott embert végre egy puha, meleg termótakaró öleli körbe. Megnyugtató, biztonságot adó érzés. (Időnként még egy bögre forró kakaó is társult a dologhoz…)

Most már persze megerősödtem a folyamatos küzdelemben (főleg, hogy a fegyvertáramat egyre hatásosabban használom!), éppen ezért csak időnként van szükségem arra, hogy életjelt adjak. Mert én még ÉLEK! És ÉLNI is fogok. Nem tudom, mivel magyarázni, de az Őrült Múmia mérgező kipárolgása ellenére JÓL vagyok, és már mosolygok magamban. Időnként elmélázom, hogy mi az ördögön tudok én ilyen jót mulatni. De nem tudom… Csak úgy, egyszerűen jó lenni. A rácsokon kinézek, látom a kék éget, nézem, ahogy a felhők lassan, komótosan, vagy olykor sietve tovaúsznak. Hallgatom (és igen, időnként álmodozva nézem is) a jóképű pasit, a zene és a fotók segítségével kiléptetem a lelkem a kriptából, és mesés tájakon járok: én is ott vagyok a napsütötte, forró mexikói (vagy spanyol?) tájon, távolról figyelem, ahogy a csodás fekete paripán tovaüget a büszke úrnő, gyönyörködöm a semmivel össze nem téveszthető ír zöldben. (Hogy lehet valami ennyire valószínűtlenül zöld?). És békésen mosolygok. És érzem, hogy lassan teljesen immunissá válok az Őrült Múmia mérgező kipárolgással szemben…