Sok évvel ezelőtt jártam már Ramsgate-ben. Akkor komppal érkeztem ide Belgium felől. Nem sok időm volt városnézésre, mert hamar tovább indultunk, tényleg csak egy-két utcán ballagtam végig, amikre töredelmesen bevallom, hogy nem is emlékszem. Most azért döntöttem, hogy megnézem, mert a kezembe akadt egy szórólap, miszerint a város alatt egy látogatható második világháborús légvédelmi alagútrendszer húzódik. Mivel csak vezetővel lehet megnézni, így előre megvettem a jegyemet, rögtön az aznapi első túrára, ami 10-kor indult.

Így aztán a reggel 7.10-es vonattal indultam, ami azért eléggé korán volt, szóval kicsit álmosan bóklásztam le az állomásra. A vonaton alig lézengtek az utasok - nem mellékesen ez volt az első vonat reggel. Sajnos nincs közvetlen járat, Ashfordban félórát kellett várnom a csatlakozásra. Azon a vonaton ezerrel nyomatták a klímát! De hogy minek??? Néha elmélázom azon, hogy a britek nem teljesen százasok a klímahasználattal. Ha egy trópusi ország lenne, megérteném, de többnyire egyáltalán nincs meleg, 20-25 fokok vannak általában még nyáron is. Ezen a reggelen kimondottan kellemes volt az idő, egyáltalán nem volt meleg, teljesen érthetetlen volt a számomra, miért kellett beindítani egyáltalán a klímát. A vonatról enyhén hibernálva szálltam le Ramsgate-ben, pedig rutinosan vittem magammal pulóvert is (már jártam úgy, hogy egy kirándulásból úgy értem haza, hogy iszonyatosan megfáztam az agyatlanul lehűtött vonaton). Istenem, micsoda felüdülés volt a kellemesen meleg szabad levegő! Tényleg az volt, még a pulcsi is lekerült rólam .

Az állomástól egy olyan félórás séta volt az alagút. Közben találtam egy szép templomot, ami zárva volt, illetve végigsétáltam Ramsgate legrégibb utcácskáin. Az alagútrendszer bejárata a parton van, amihez előbb fel kellett másznom a sziklaszirt tetejére, majd onnan egy lépcsőn le.

Az alagútrendszer mai bejárata

Makett az egykori állomásról

Maga az alagútrendszer nem egy nagy durranás, mégis vagy másfélórát bent bóklásztunk, többnyire az idegenvezetőt hallgatva. Nagyon érdekes volt! Mint kiderült a mai bejárat az egykori vasútállomásnál van, merthogy alagúton keresztül vonatok jöttek Londonból, illetve Liverpoolból is a homokos partra. Liverpoolból a korabeli leírások szerint 8 óra alatt le lehetett jutni közvetlenül a tengerpartra. (Tényleg így van most is, az alagút előtt van egy úttest, átgyalogol rajta az ember és máris ott van a tengerparton.) Később az alagutat lezárták, mert nem volt elég modern meg balesetek is történtek, egyszer például a vonatvezető elaludt, későn fékezett és szó szerint a tengerparton landolt a szerelvénnyel - szerencsére senki nem sérült meg.

A második világháború előtt felmerült, hogy hasznosítják az alagutat, mint légvédelmi helyet, de először elvetették az ötletet, mondván, hogy nem lesz háború. Amikor mégis kitört, hozzákezdtek az alagútrendszer létrehozásához. Csákánnyal, ásóval, lapáttal 80 bányász építette ki. Az alagutak közvetlenül az úttest alatt húzódnak. Azért ott, merthogy nagyon sok háznak volt pincéje és attól tartottak, hogyha ott ásnak, akkor esetleg a házak megroggyanhatnak. 20 méter mélyen van az alagútrendszer, 11 bejárattal. A bejáratokat úgy készítették el, hogy a város minden pontjáról gyakorlatilag 5 perc alatt el lehetett érni egyet. Légitámadás esetén ez rendkívül praktikus volt.

A folyosókon felállított ágyak számozottak voltak és a légvédelemért felelős szervezettől lehetett igényelni őket.

Az egyik folyosó az egymás mellett sorakozó ágyakkal.

A folyosók két oldalán számtalan helyen kis mélyedéseket hoztak létre a wc-k számára. Később az egykori vasúti alagútat, amely össze volt kötve ezzel az alagútrendszerrel, is hasznosították. A légitámadások során nagyon sok ház elpusztult, így számos család fedél nélkül maradt, illetve voltak olyanok is, akik féltek, hogy a bombázások során életüket vesztik, így szó szerint leköltöztek az alagútrendszerbe. Kis sátrakat állítottak  (később a légvédelmisek gondoskodtak arról, hogy ezeknek anyaga tűzálló legyen), hogy valamiféle privát szférát hozzanak létre.

Az egykori vasúti alagút, amelyben a leköltözött lakosok sátrai sorakoztak

Levitték az ágyaikat és mindenféle személyes motyóikat és szó szerint ott éltek. Táncos mulatságokat rendeztek - ez annyira népszerű volt, hogy korlátozni kellett a számukat heti kettőre. Tilos volt dohányozni és a kis kedvenceket lehozni. Az alagútrendszerben kiépítették az elektromos vezetéket, így volt világítás (bár egyszer lebombázták az áramszolgáltató központot, így 2 órára teljes sötétségben maradtak az alagútban - hát az valami félelmetes lehetett!). Sőt megoldották azt is, hogy a rádióadásokat fogják. A háború után a bejáratokat lezárták, de a vájatokhoz nem nyúltak. A hatvanas években a fiataloknak valahogy sikerült lejutniuk, ebből az időből származik a sok falfirka. Az alagútrendszert nem olyan régen nyitották meg újra és tették látogathatóvá a nagyközönség számára.

Szóval ez mind, mind nagyon érdekes volt, de a másfél óra végére én enyhén szólva vacogtam, ugyanis kb. 10-15 fok van az alagútban. A vezetőnkön termópulcsi és meleg dzseki volt - én még szigetlakót így felöltözve nem láttam! De teljesen jogos volt a dolog, én alig vártam, hogy végre kijussak és átmelegedjek.

Az alagút után és miután felmelegedtem, Lementem a tengerparti sétányra. Nagyon szép! A tenger zöldeskék volt, a homok vöröses barna. A sok szigetlagó meg a fehérnél is fehérebb. Szóval fehér bálnák (már bocsánat, de tényleg némelyik iszony kövér volt!) sorakoztak egymás mellett. Azért kíváncsi lennék, hogy estére milyen vörössé váltak. Iszony felelőtlenek, egyáltalán nem vigyáznak magukra. Talán azért is olyan magas a bőrrákosok száma. Na, mindegy.

A tengerparton végiggyalogolva, majd egy lépcsőn felkapaszkodva, a szirt tetején volt egy nagyon kellemes kis parkocska. Az útikönyv szerint volt a parkban egy üvegház, ahhoz igyekeztem. Nos, megtaláltam, de valami puccos magánrendezvény miatt nem lehetett látogatni. Még egy tisztességes képet sem tudtam készíteni, merthogy a lombok úgy eltakarták előlem, hogy esélyem nem volt rá. Kicsit csalódottan bóklásztam vissza a tengerpartra, majd le a kikötőbe.

A kikötő egyik felében halászhajók álltak, a másik oldalán pedig a jachtok. Elsőként a halászhajós részt néztem meg. A mólóról nagyon sokan pecáztak - tengeri hínáron kívül nem láttam, hogy bárki kifogott volna valamit. Elméletileg volt egy múzeum is a kikötő bejáratánál, de ez valami oknál fogva zárva volt. Említettem, hogy régen Belgiumból a komppal ideérkeztem - nos, a kompjáratok nem teljesen szűntek meg, de számuk jelentősen csökkent mióta átadták a Csalagutat.

A kikötő másik oldalán, a jachtok szép katonás rendben álltak. Volt egy-két igen mutatós darab közöttük.

Nem túl nagy, nem túl hivalkodó, szóval elfogadnám

A kikötő oldalában, a sziklába vájva kis boltok és különböző kajáldák sorakoztak egymás mellett.

A jachkikötő melletti sziklafalban sorakozó kis boltok

Ezeket zárta le a végén a tengerészek temploma. Egy teljesen átlagos, vöröstéglás épület, még tornya sincs.

Közvetlenül a templom mellett egy lépcsőn felkapaszkodtam a sziklaszirtre. Meseszép volt innen a kilátás. A tengerre néző sorházak közül néhányon látszott, hogy nem régen újították fel, mások eléggé lepukkantak voltak. Egy parkosított részen kellett átgyalogolnom, ahol krokett pályák sorakoztak egymás mellett. (Nem, nem krikett, a krokett az a játék, amikor labdákat ütögetnek át kis kapukon.) Ezen parkos rész végében állt a Szent Ágoston kegyhely. Szent Ágoston itt ért partot a 6. században, hogy megtérítse a szigetlakókat, ezért hozták létre a kegyhelyet a 19. században. A hely ingyen látogatható és a portás/idegenvezető/teremőr bácsi nagyon lelkesen magyarázta nekem, hogy ki, hogyan épített és miért. Az épület kicsi, csodaszép, szebbnél szebb üvegablakokkal. Az egyik kerengőt Krisztus keresztjárása díszítette.

A belga mester által készített Krisztus keresztjárása

Minden pici részletet aprólékosan kidolgozott. Valószínűleg vallon volt a  mester, mert Pilátust egy francia liliomokkal díszített ruhában ábrázolta. Érdekes megoldás.

A kegyhely után még kinéztem itt is a tengerpartra. Hát ez már nem volt olyan szép homokos, mint a másik oldalon, hatalmas sziklák szegélyezték és elég barátságtalanul nézett ki, így nem is mentem le. Inkább visszaballagtam a városba, ahol még egy kicsit bóklásztam, aztán elmentem a vasútállomásra.

Szerencsére a visszaúton nem fagyasztottak meg a vonaton, mi több, az egyik szerelvényben nem is működött a légkondi! Azt hiszem, én voltam az egyetlen utas az egész kocsiban...