Reggel kipihenten ébredtem és miután megreggeliztem (felhozták a reggelimet a szobámba), útnak indultam az Örmény negyedbe. Az örmények valamikor a 17. században menekültek az ottomán birodalom üldözései elől Iránba. Megtartották kultúrájukat, és vallásukat is szabadon gyakorolhatták. 

A negyedben három keresztény templom is van, amik egyáltalán nem annak néznek ki. Inkább tűnnek mecsetnek: a kupolájuk hasonló volt ahhoz, amit előző nap láttam azzal a különbséggel, hogy teljesen dísztelenek voltak és egy apró kereszt volt a tetejükre biggyesztve.

Vank katedrális kupolája

Az egyik templomot Vank katedrálisnak hívták. Nem, egyáltalán nem úgy nézett ki, mint egy európai katedrális. Ennek is hagymakupolája volt, egy agyagszínű, kívülről teljesen dísztelen épület volt. Bent csodálatos freskók borították a falakat, viszont a falak alján jellegzetes muszlim díszítés volt látható. Sajnos fényképezni nem lehetett odabent és ezt most kivételesen szigorúan is vették.

A keresztény freskók alatti muszlim faldíszítés

A következő templomot (Bedkhem Church) egy örmény kereskedő építtette a 17. században és szerintem sokkal díszesebb volt a katedrálisnál. Ez sem nézett ki egyáltalán keresztény templomnak, mi több az épület szerkezete is egészen más volt.

Bedkhem templom bejárata az erkélyekkel, ahol fetehetőleg az eljegyzett lányok foglaltak helyet

A templom belseje viszont már nagyon jellegzetes volt: csodálatos festmények borították a falakat és a kupolát is.

Az örmény negyedben a nők kicsit másképp öltözködtek. Más helyeken szinte csak a jellegzetes fekete burkában láttam őket, itt viszont tarka színű kendővel tekerték körbe a fejüket nagyon lazán, nem egynek még a haja is kilátszott, és úgy egyébként sem bugyolálták be magukat annyira.

Aztán megnéztem még egy hidat (itt sem volt víz, de ezen már meg sem lepődtem). Aztán még kóricáltam egy kicsit a városban. Betértem egy szőnyegboltba, ahol kellemesen elbeszélgettem a szőnyegárussal. Megleptem magam egy kis (kb. félméteres) selyemszőnyeggel. Nem volt éppen olcsó mulatság, hiszen a selyemszőnyegek mindig drágábbak, de annyira megtetszett, hogy nem tudtam ott hagyni. A szőnyegárus egyébként egy fiatal srác volt, és nagyon jól beszélt angolul. Az is kiderült, hogy egy spanyol barátnője van. Eléggé el volt kenődve, mert nem kapott vízumot, hogy meglátogassa őt. (Későb megtudtam, hogy borzasztó nehezen kaphatnak vízumot. Valamiért nem engedik őket utazni. Valószínűleg attól félnek, hogy sokan nem térnének vissza az országba.) Mint kiderült, én voltam az idén az első vásárlója (március közepe volt!), mondta, hogy bízik benne, hogy meghozom neki a szerencsét. Reméltem, hogy tényleg így lesz.

Aztán visszamentem a szállodába, és jóízűen belakmároztam az előző napről megmaradt csirkét.