Szinte a megjelenésekor beszereztem a kötetet, aztán valahogy mindig hátrább sorolódott az olvasandó könyvek sorában. Most viszont sajnos aktuálissá vált.

Imádtam minden sorát. Őszinte, pozitív és még humoros is. Tina személyisége mindig kirobbanó volt, mindig teli energiával - ez tökéletesen átjön a könyvön keresztül is. Persze vannak szomorú részek benne, amikor az Ike-kal való házasságáról beszél - minden elismerésem, hogy ennyi időt kibírt mellette! És az, ahogy újra kezdte, a nulláról és ahogy felkapaszkodott a csúcsra - hát lenyűgöző akarat, szorgalom és munka kellett hozzá. Tetszett a hihetetlen optimizmusa, hogy egyetlen egyszer sem kételkedett abban, hogy szólóban sikeresebb lesz, mint Ike-kal. Micsoda karriert épített fel!

És micsoda furcsa fintora az életnek, hogy amikor végleg befejezte az éneklést, és élvezhette volna a nyugodt nyugdíjas éveit, akkor kezdődtek az egészségügyi problémái. De még a legkomolyabb helyzetben sem vesztette el a pozitív gondolkodását.

Fantasztikus zenét és showt csinált és különleges ember volt. Sajnálom, hogy soha nem láthattam őt élőben a színpadon, mert biztos, hihetetlen élmény lehetett. 

Szülőkkel megállapodtunk, hogy egy héten egyszer a lányoknak jönniük kell velem reggel, amikor a kutyával kimegyek. Mondtam, hogy ismerek egy helyet, ahol egy órás, másfél órás sétát lehet tenni, és szerintem nem ártana nekik egy kis mozgás. Mindkét szülő helyeselt, így reggel 8-kor kirángattam a két mákvirágot az ágyból, reggeli, aztán indulás. Hát majdnem úgy volt, hogy mégsem tudunk odamenni, ugyanis zárva volt a parkolóhoz vezető kapu. Mivel az odavezető út elég keskeny, így egy jódarabot kellett mennem, hogy meg tudjak fordulni és a két lány már örült, hogy hú, megúszták a sétát. Tévedtek! Ugyanis visszafelé menet a kapu nyitva volt, szóval behajtottam.

A fő parkoló le volt zárva, de én egyébként sem ott szoktam hagyni a kocsit, hanem egy másik helyen, így simán leparkoltam, aztán indultunk sétálni. A kutya nagy örömére és a két lány nagy bánatára. Az idő ismét gyönyörű volt. Hétágra sütött a nap, énekeltek a madarak, még láttunk egy fácánt is. A kicsivel szóláncot játszottunk, a nagy egy ideig velünk játszott, aztán bevágtak a durcát és fancsali ábrázattal masírozott mellettünk, mintha legalábbis a maratoni távot kellene legyalogolnia, kétszer. Nem nagyon izgatott a dolog. Minden nap ebéd után egy órára kizavarom őket a kertbe, hogy meglegyen a napi mozgásuk, de gyakorlatilag csak lődörögnek odakint, tehát ez a heti egy nagy séta igenis kell. Merthogy ráadásul a nagy változatlan mennyiségben eszik. Mit eszik? Zabál... Azért is bevágta a durcát, hogy nem három zsömlét adtam neki ebédre, hanem csak kettőt. (A szülők mondták, hogy jól tettem, a két nagy zsömle tökéletesen elegendő neki. Pláne, hogy utána még eszik egy kis ilyen nasit meg olyan nasit...)

A séta után nekiugrottunk a leckeírásnak. Megszületett a végleges fogalmazás a bakancsról - nem mondanám, hogy tökéletes, de ennél jobbat nem fog tudni írni a gyerek. Pedig kínomban már írtam egy egyoldalas leírást egy szivacsról, hogy hátha megérti jobban, hogy mit kell csinálnia. De nem, rém unalmas valami született meg, amibe sikerült beleerőszakolni néhány olyan elemet, amit a tanár kért. Az is a baj, hogy mivel nem szeret olvasni, így nem tudja, hogy egy leírás mennyire fontos tud lenni. Na, mindegy.

Matek... Szerintem lassan doktorálni fogok matekból. Időnként meglepődök, hogy mik nem jutnak eszembe a régi matek órákról! Vannak dolgok, amik tök automatikusan jönnek elő és tudom, hogy jó, de amikor el kell magyarázni... Jaj... Szerintem magyarul is vért izzadnék, de így... Nagyon sokszor meg kell néznem a kérdésben található szavak jelentését, merthát azok többnyire olyanok, amiket én normál esetben nem használok, tehát honnan a bánatból ismerném őket? Egy csomó mindent másképp tanulnak, szóval hogy ne zavarjam össze őt, előbb rá kell jönnöm, hogy ők hogy tanulták, aztán az alapján elmagyarázni... És persze van, hogy nem megy, és szerencsére apuka éppen szünetet tart és akkor segít. Tök jól magyaráz! Olyan egyszerűen, érthetően levezeti, hogy sokszor elcsodálkozom, hogy tényleg ennyire egyszerű ez az egész? - és a gyerek meg néz a nagy kék szemeivel és halvány lila gőze nincs semmiről sem.

A mai nap nagy híre az volt, hogy Károly herceg vírusos. Mindjárt mentek a találgatások, hogy akkor mi van a királynővel és hogy találkozott x napja Vilmos herceggel meg az unokákkal és és és... De természetesen hozzátették, hogy karanténban van és folytatja otthonról a munkáját. Juhéj! Világ megmentve, a trónörökös dolgozik!

Délután kaptam egy sms-t a hatóságoktól, hogy maradjak otthon, csak akkor hagyjam el az otthonomat, ha olyan munkám van, amit nem lehet onnan végezni, ha bevásárolni megyek, illetve ha valamiféle házonkívüli sportot folytatok (pl. futás), de minden esetben tartsam meg a szükséges távolságot másoktól és ne találkozzak a barátaimmal. Azt hiszem, nem lesz gond betartani egyiket sem...

Ma elmentünk Rochesterbe, amely London felé egy kikötőváros. Először megnéztük a katedrálist, ahol éppen ünnepségre készülődtek, ugyanis a végzős diákok kiöltözve (fekete köpeny, bojtos fejfedő) a katedrálisban vették át a diplomájukat.

A katedrális. Canterbury után a rochesteri püspökség a második legrégibb Angliában.

Szóval éppen akkor léptünk be a templomba, amikor már gyűlt a rokonság meg a végzősök hada. (Utólag kiderült, hogy a katedrálishoz tartozik egy iskola, ezért bonyolítják le a diplomaosztást az épületben.) Azért gyorsan körbeloholtunk, kigyönyörködtük magunkat a gyönyörű ablakokban, valamint meseszépek voltak a kórus kőfaragványai is. Pont annyi időnk  volt, hogy megnézzünk mindent, aztán mielőtt még kitereltek volna minket, kioldalogtunk.

Rögtön a katedrálissal szemben található egy normann erőd, pontosabban, ami megmaradt belőle. Így is meglehetősen impozáns!

A normann erőd maradványai. Az erőd 1087-ben épült és az egyik legelső kővár volt a szigeten.

Az útikönyv szerint 1381 után megszünt a katonai funkciója és ezt követően a környékbeliek megkezdték az építmény köveinek elhordását más építkezésekhez - ehhez képest még mindig 3,5 méteres falai vannak, és azért elég tekintélyt parancsoló a kinézete. Mi több, az öregtornya Anglia egyik legmagasabbikja. Az épület látogatható, de mókás, mert csak a főfalak vannak meg, az egyes szintek már rég eltűntek, csak a keresztgerendák nyomait lehet látni a falakban. Ennek következtében gyakorlatilag szó szerint csak körbe lehet járni az egyes emeleteket.

Az erőd belső tere. Jó látni, hogy valaha hol voltak a keresztgerendák.

Az erőd után bóklásztunk egyet a városban, majd egy kocsmában megebédeltünk. Utána útnak indultunk Leeds felé. Útközben többször eltévedtünk - nem mi bénáztunk, hanem mindjárt Rochesterből kijövet kétszer is követtük az útjelző táblát és kétszer megtettük ugyanazt a kört a városban. Ezt követően megkérdeztünk valakit a helyes irányról. Akkor derült ki, hogy pont az ellenkező irányba kell mennünk, mint ahogy az útjelző tábla mutatja. Na, azért csak odaértünk a kastélyba.

Leeds

A park gyönyörű volt, mindenfelé kacsákat, hattyúkat, mókusokat lehetett látni, mi több egy fehér pávát is. Teljesen hófehér volt, én még ilyennel soha nem találkoztam. A virágok meseszép színekben pompáztak.

A kastély egy részében VIII. Henrikkel kapcsolatos tárgyak vannak kiállítva, illetve néhány szobát korhűen berendeztek (pl. a királyné hálószobája). A király egyébként az első feleségével, Aragóniai Katalinnal, lakott itt. Nekem ez a része sokkal jobban tetszett, mint az ezt követő helyiségek sora, amelyek viszont az utolsó lakójának ízlését tükrözik.

Az utolsó tulajdonos által berendezett ebédlő

A kastélynak egyébként az évszázadok során különböző funkciója volt. Kezdetben erődként működött, aztán néhány királyné személyes tulajdona volt. A Jakab-korban vidéki ház (méreteit tekintve nem értem, hogy lehet "háznak" titulálni...), György-korban nemesi kúria, majd a XX. században milliomosok elegáns lakhelye - na, ezek azok a szobák, amelyek nekem annyira nem tetszettek. Amikor 1974-ben meghalt az utoló tulajdonosa, akkor alapítványi kezelésbe került és azóta megnyitották a látogatók előtt. 

Miután megnéztük az épületet, illetve egy jót sétáltunk a kertben, visszatértünk házigazdáinkhoz, akik már vártak minket vacsorával. Után nekiálltunk pakolni, mert másnap indultunk tovább Southamptonba.

A sorozat második kötete. Ugyanolyan izgalmas és fordulatos volt, mint az előző. Örömmel konstatáltam, hogy Robin maradt (na, azért sejtettem, hogy ez lesz), mi több, már ő is tevékenyen részt vett a nyomozásban. Amennyire szimpatikus az ő személyisége, annyira nem szeretem a vőlegényét. Kicsit (vagy nem is kicsit?) önzőnek tartom. Cormoran hozta a formáját. (Azért csendesen megjegyzem, hogy a figurája engem egy kicsit emlékeztet Amos Deckerre David Baldaccitól.) Pontosan azért kedvelhető, mert ennyire hétköznapi. Az, hogy a volt barátnőjére ennyit gondol - hát, ez nekem időnként sok, szerintem nem annyira illik a karakteréhez, hogy ennyiszer egy olyan nő járjon a fejében, aki becsapta őt. 

A sztori ismételten tökéletesen felépített. Szép lassan, komótosan haladunk előre az eseményekkel. Kicsit sablonosnak hangzik, hogy egy ponton mindenki gyanússá vált és gyakorlatilag bárkinek lett volna indoka és lehetősége eltenni láb alól ezt a nem éppen szimpatikus figurát. Aztán kettőre lecsökkentettem a lehetőséget, de azért mégis meglepett, hogy végül ki volt a gyilkos. Az a kocsma mögötti párbeszéd, amikor Cormoran szembesíti a tényekkel a gyilkost - az valami fantasztikusan megírt és megszerkesztett párbeszéd volt. 

Szokásos időben keltem, aztán irány a kutyával séta. Az előző napi nonstop tanulás után kifejezetten jó volt kicsit kiszabadulni a házból. Csend, béke, nyugi. Meglehetősen kevesen voltak az utcán. A séta után muszáj voltam elmenni vásárolni, mert a lányok több tejet ittak, mint normál esetben, így fogytán volt a készlet. Maszkban és kesztyűben mentem be a boltba. Az elsőben gyakorlatilag semmit nem lehetett venni, mert üres polcok tátongtak mindenfelé. Kicsit aggódva mentem be a másikba. Itt is nagyon sok üres polc volt, de volt kenyerük meg tejük. A helyiek betartották a távolságot egymás között, de úgy néztek rám, mint egy földönkívülire a maszkom miatt, amit nem értek, mert jó néhány cikk tanácsolja a maszk viselését. (Érdekes, hogy kesztyűt többen is viseltek.)

Reggeli után nekiugrottunk tanulni. Néhányszor apuka a konyhában téblábolt, és azt mondta, minden elismerése, hogy bírom cérnával a kicsinek a magyarázást. Időnként teljesen reménytelennek látom a helyzetet. Az is baj, hogy rendelkezik a diszlexia egyik fajtájával, nevezetesen ami a rövidtávú memóriájában okoz gondot, erre már csak ráadás, hogy nagy ívben leszarja az egész tanulást és nem figyel, amikor valamit magyarázok. Tényleg reménytelen a helyzet időnként. Elmondok valamit, visszakérdezek és semmi. Hiába mondom el érdekesen, színesen a sztorit, amitől azt várnám, hogy megfogja őt, semmi. Elég frusztráló, mit ne mondjak.

A suliból hazahozott papíron ráadásként szerepelt, hogy minden nap félórát kell olvasni. Félórát??!!! - volt a kérdés a részéről teljes döbbenettel az arcán. Mondtam, hogy nem fog fájni és nem olyan nagy dolog ez. Szóval olvastunk. A könyvet egyébként már több mint egy éve olvassuk - na, nem annyira vaskos a kötet, nem lehet több 2-300 oldalnál több -, hanem ennyire nem olvas. Mondtam neki, hogy egy ilyen könyvet egy nap alatt simán ki lehet olvasni, de ha nagyon lassan olvas az ember, akkor egy hétvége alatt.

Apuka ma kevésbé volt gondterhelt, a monitoron zöld számok voltak. Na, nem javult a helyzet, mondta, de legalább nem romlott tovább. Ez is valami.

Fél 6-kor végeztem, merthogy 7-től német órám volt. A tanár nagyon lelkesen átküldte az óra részleteit e-mailben. Létrehozott egy oldalt, ahová átküldte a linkeket és virtuálisan megtartotta az órát zoomon. A csoport nagyon kis lelkes volt, a brazil hölgy kivételével (ő nagyon sokszor hiányzott a rendes órákról is) mindenki jelen volt. Én a magam részéről élveztem az órát, de elképesztő módon fáradt voltam, sokszor úgy éreztem, hogy leesek a székről és már magyarul sem akartam volna nagyon kommunikálni senkivel, de becsülettel végigültem a két órát. Nem kell ma sem altatni...

Azt hiszem, mindannyian kicsit csalódottan hagytuk el Dovert, hogy a napfelkeltéből nem láthattunk semmit. A ronda, szürke idő, a kellemetlen szél és a szemerkélő eső nem igen javított a hangulatunkon.

Ennyire szürke volt minden. Még a kikötőben álló komp is homályba burkolózott.

Az utak viszont nagyon jók voltak. Szinte nyílegyenesen haladtunk a célunk felé. Azért fura volt nagyon, hogy a "rossz" oldalon közlekedünk! Sofőrünknek igen csak nagy kihívás volt, hogy a jó sávban maradjon és bizony néhány fordulásnál, előzésnél az anyósülésen ülőnek is "vezetnie" kellett: lát-e szembejövő autót, jön-e valaki vagy fordulhatunk stb. 

A szállásunk ezúttal is egy ismerős családnál volt Canterbury külvárosában. Némi keringés után sikeresen megtaláltuk őket. A ház egy tipikus angol sorház volt: pincében is szoba, több emelet, keskeny épület, épületen kívüli vízvezeték csövek. 

A háziak nagyon kedvesen fogadtak. Mivel most újították fel a házat, mindjárt körbe vezettek minket. A konyha és a nappali egybenyitott, tágas, világos helyiség volt. A konyhából nyílt egy ajtó a kis hátsó kertre. Az első lépcsőfordulóban volt egy aprócska fürdőszoba. Hát érdekesen nézett ki! A bejárati ajtóval szembeni falat teljes egészében elfoglalta egy kád és a kád felett, gyakorlatilag a kád szélétől a mennyezetig egy hatalmas ablak volt. Az ablak a hátsó kertre nyílt. Na, de akkor is... Miközben ázik az emberfia a kádban, integet a szomszédnak, aki éppen füvet nyír? Nem sok időm maradt ezen filozofálni, mert házigazdáink tovább irányítottak minket a hálószobák felé: kicsik, takarosak voltak, aztán jött a következő emelet ismét néhány hálószobával és a nagy fürdőszobával. Tényleg nagyobb volt területileg, mint az előző, szintén volt egy kád, egy ablak a mennyezeten és még egy terebélyes fotel is helyet kapott az egyik sarokban. (Később fel lettem világosítva fürdőszoba ügyben. A legtöbb angol ház még akkor épült, amikor nem létezett fürdőszoba. Aztán, amikor a fürdőszobák elterjedtek, akkor vagy egy meglévő szobát, raktárként funkcionáló helyiséget stb. alakítottak át - ezért az ablak - vagy hozzátoldottak a ház oldalához, például oszlopokon állva egy fürdőszobát. Az ablak pedig - úgy tűnik, hogy számukra minden helyiségnek rendelkeznie kell legalább egy ablakkal.) Ezután még az alagsorba is lementünk: két tágas szoba, az ablakok fejmagasságban, így az utcán a járókelők lábait lehetett látni, egy pici fürdőszoba zuhanykabinnal és egy egészen aprócska, kertre néző ablakkal.

A ház megtekintése után megreggeliztünk: egy rém rossz kakaót és egy nagyon finom, frissen sült croissant kaptam. Ezután megmutatták a szobánkat. Én az egyik alagsorit kaptam és a lenti fürdőszobát használhattam. Fürdés után kimondottan jól esett lefeküdni egy kicsit pihenni.

12 körül keltünk fel és háziasszonyunk megvendégelt minket egy kis ebéddel: tipikus angol toast kenyér, némi felvágottal (a britek délben általában csak szendvicset esznek). Ezután nyakunkba vettük a várost. Semmi konkrét célunk nem volt, csak úgy bóklásztunk egyet a belvárosban, ami gyönyörű.

A belvároshoz közeledve, már messziről látszódtak a katedrális tornyai. Mint látható, az idő nem akart tisztulni, de legalább nem esett.

Az óvárosban számos középkori épület maradt meg.

Nem ez volt az egyetlen, de ez volt a leglátványosabb csámpás ház. Szerintem ebben egyetlen vízszintes, függőleges és derékszög nincsen. 

A sétálóutcákon, bármerre is mentünk, hömpölygött a tömeg. Amikor a katedrálishoz tartozó kertbe beléptünk a díszes kapun keresztül, kimondottan kellemes volt a szinte teljesen néptelen terület.

A katedrálishoz vezető díszes kapu.

A gótikus katedrális csodaszép. Sajnos az épület egy részét éppen felújították kívülről, így nem lehetett látni a teljes pompáját az állványok miatt. A hely egyébként egy kicsit olyan az anglikánoknak, mint a római Szent Péter bazilika a katolikusoknak, hiszen ez az anglikán egyház központja.

Miután amennyire lehetett, körbejártuk az épületet, bementünk. Néhány helyen felfedeztem a románkori templom maradványait (kripta falai), de alapjában véve az épület gótikus. Talán annyira nem látványosan magasak a falak és kecsesek az oszlopok, boltívek, mint egy klasszikus gótikus katedrálisnak, de ez persze nem jelenti azt, hogy nem volt gyönyörű.

A katedrális főoltára.

IV. Henriket és feleségét itt temették el, valamint Edward herceget (vagy más néven a Fekete Herceget, III. Edward fiát) is. 

Az oltár felől a főhajó. Az előtérben látható gyertya azt a helyet jelzi, ahol meggyilkolták Thomas Becketet. (Egyébként őt is a katedrálisban temették el.)

A katedrális után tovább bóklásztunk a belvárosban, majd estefelé a házigazdáink csatlakoztak hozzánk és meghívtak minket egy indiai étterembe. Azt mondták, nem olyan régen nyitott és istenien főznek. Tényleg nagyon finom és bőséges volt minden, degeszre ettem magam.

Himmlernek nem egy őrült ötlete volt, ebben a könyvben is szembesülhet mindjárt kettővel a T. Olvasó. Himmler mindenáron növelni szerette volna a születések számát a birodalomban, ezért anyaotthonokat hozott létre azon lányok számára, akik férj nélkül estek teherbe. A szülés után a nők otthagyhatták gyermekeiket ezeken a helyeken, ahol az állam gondoskodott a felnevelésükről. Himmler kimondottan ösztönözte a nőket, hogy nem szégyen a házasságon kívüli gyerekvállalás. Az anyaotthon, mint intézmény - persze, ha leszámítjuk Himmler hátsó gondolatait - még nem is volt annyira szörnyű.

A másik ötlete viszont annál inkább. A megszállt területeken náci tisztek vizsgálták meg a gyerekeket, és ha találtak olyanokat, akik kinézetük alapján - vagyis szőkék és kék szeműek voltak - árják is lehettek volna, elszakították a családjuktól és a birodalomba küldték őket. Ott aztán mindenféle (ál)tudományos vizsgálatnak vetették alá ezeket a szerencsétleneket, és akik átmentek a rostán, azokat német, általában gyerektelen családoknál helyezték el. A rendszer kicsit olyan volt, mintha a párok árvákat fogadtak volna örökbe.

A szerzőnő valamikor tizenéves korában jött rá arra, hogy őt is örökbe fogadták. Először azt hitte, hogy a szülei a háborúban haltak meg, ezért került a nevelőszüleihez. Később, felnőtt fejjel nyomozásba kezdett, hogy mégis kicsoda ő valójában. Ezen nyomozás során kapcsolatba került olyan németországi csoportokkal, amelyeknek a tagjai ugyanúgy a saját kilétük után nyomoztak: kik voltak a tényleges szüleik? Honnan származnak? Mi történt az anyjukkal? Az apjuk egyáltalán tudott a létezésükről? 

Elképesztő sorsokról szerzett tudomást. Voltak olyanok, akiket csecsemőként vettek el a szüleiktől pl. Lengyelországban, és aztán boldogan éltek a német családjuknál, de a háború után a vérszerinti családjuk a Vörös Kereszt segítségével megkereste őket és vissza kellett menniük hozzájuk. Iszonyatos szenvedés volt számukra elszakadni attól a családtól, amelyet ismertek, ahol szerették őket, hogy elvigyék őket egy olyan helyre, ahol senkit nem ismertek és még a nyelvet sem beszélték. De volt olyan is, aki anyaotthonban született egy egy éjszakás kaland eredményeként. Ez a hölgy megkereste a vérszerinti apját, aki túlélte a háborút, és addig nem is tudott arról, hogy ő létezett. 

Szép lassan az írónő kilétére is fényderült. A szülei nem németek voltak, hanem szlovénok. Ő azon gyerekek közé tartozott ugyanis, akiket a kinézetük miatt elvettek a családjuktól. Évekbe tellett míg megtalálta a szlovén családját, aztán DNS vizsgálat bizonyította be, hogy valóban rokonok. Az igazi szülei sajnos már nem éltek, mégis valamennyire megnyugvásra talált, hogy kiderítette honnan is származik. 

Igazából még előző este elméláztam, hogy milyen óvintézkedéseket kellene még bevezetnem, hogy kis birodalmamba ne kerüljön ebből a Dögből (alias vírus). Minekutána mindenütt azt lehet olvasni, hogy a tüdőt veszi célba, márpedig nekem asztmám van, így azt hiszem, mindent meg kell tennem, hogy ne kapjam el.

Elsőként elhatároztam, hogy begyűjtök saját evőeszközöket, tányérokat - tulajdonképpen eddig is volt néhány cuccom idefent, szóval mondjuk úgy, hogy kiegészítettem a készletet. A mosogatógép 70 fokon tisztít mindent, ami kinyírja ezt a Dögöt, de ugye onnan ki kell szedni a dolgokat és fel kell hozni, tehát arra a következtetésre jutottam, hogy talán jobb, ha inkább én mosogatok idefenn. Igen, 70 fokot nem tudok produkálni, de a mosogatószer zsíroldó, tehát feloldja a Dög alapvető zsír összetevőjét, és mivel nem hurcolászom a cuccokat, így kisebb eséllyel kerülhet rá bármi oda nem való dolog. Ennek következtében a mosdóm úgy néz ki, hogy egyik oldalon van a kézmosó, másik oldalon a mosogatószer a szivaccsal. Nem mondom, hogy az esztétika csúcsa, de a biztonság jelen esetben fontosabb.

A másik intézkedés, amit bevezettem, hogy minimalizálom a lenti ruhában való mozgást a szobámban, merthogy ez a Dög ugyebár bármilyen felületen napokig vígan elél. Tehát egy széket raktam a lépcsőm tetejéhez, ami gyakorlatilag a fürdőszoba bejárata mellett van. Amikor feljövök, oda teszem le a ruhámat, megfürdök, aztán a fenti ruhámban közlekedek tovább a szobámban. Persze később rájöttem, hogy talán jobb, ha fent eszem, mint odalent - nem csak biztonsági szempontból, de jó volt elvonulni déltájban egy kicsit a családtól -, így egy extra pléd került a székemre, ahol ülök étkezés közben. Ebéd után a pléd bekerül az asztal alá és az asztalt fertőtlenítő kendővel letörlöm.

Nos, tehát reggel a szokásos időben felkeltem, fogtam a kutyát, aztán elmentünk sétálni a szokásos helyünkre, a kis erdőbe. Csípős volt a reggel, de sütött a nap, így kimondottan kellemes volt a kintlét. Durván egy órát csavarogtunk, aztán hazajöttünk, megreggeliztem és keltettem a lányokat. Megállapodtunk a szülőkkel ugyanis, hogy olyan fél 9 tájékán kirúgom őket az ágyból, hiszen ez csak kényszerszünet és kaptak a suliból feladatokat.

Apuka és anyuka már a második hete itthon dolgozik. Anyuka először a nappali ebédlőasztalánál telepedett le, ami finoman szólva sem volt ideális se neki, se nekünk. Ugyanis ha bárki a konyhába jön-megy, annak át kell mennie a nappalin, aminek következtében, ha anyuka éppen telefonált, akkor lábujjhegyen kellett megtennie. Ugyancsak macerás volt a főzés, mert ha éppen telefonált, akkor nem igazán lehetett csörömpölni pl. az edényekkel. Mivel őt is zavarta a mi matatásunk, rendelt magának egy asztalt és most a vendégszoba az "irodája". (Azóta körülményes a törölközőkhöz való hozzájutás, merthogy abban a szobában álló szekrényben vannak.)

Apuka reggel szokatlanul csendes volt, és kérdeztem, hogy mekkora a baj a tőzsdén. Nézte a három hatalmas monitort, és mondta, hogy a zöld számok, azok jók. A piros, az nagyon nem jó. Az összes képernyő piroslott. Az egyik számra rákattintott, és elmagyarázta, hogy az előugró grafikon azt mutatja, hogy az értékpapír hogyan mozgott az elmúlt hónapokban. Gyakorlatilag olyan volt, mintha a Himalája tetejéről zuhant volna le a görbe. Visszanézte, hogy mikor volt utoljára ennyire alacsonyan, hát  elveszett az időben a kereséssel annyira régen történt.

Reggeli után nekiugrottunk tanulni. Úgy egyeztünk meg, hogy követjük a normál iskolai órarendet, tehát mindig azt tanuljuk, amit egyébként tanulnának a suliban. Abban is megállapodtunk, hogy a nagy már elég nagy ahhoz, hogy önállóan csinálja a dolgát, így ő egyedül, a szobájában matat. (Ha segítségre van szüksége, természetesen szólnia kell.) Én a kicsivel először spanyoloztam (egész jól megy neki), aztán némi francia lecke következett. Hogy mi az ördögnek kell tanulnia ezt is, nem tudom. Állandóan a spanyol szavakat akarta használni, ha egyáltalán valamihez hozzá tudott szólni. Nem tudom pontosan, hogy hivatalosan hány éve tanul franciát, de még az én francia tudásom (amit az érettségi óta tudatosan nem használok, mert annyira utálom) is több, mint az övé. A matek feladatok - jaj... Szegénykémnek nagyon, de nagyon nem megy! Illetve irtó érdekes, hogy viszonylag bonyolultabb feladatokat megold, de olyat, hogy valamit szorozz meg százzal vagy oszd el százzal - mindig rossz irányba mozgatja a tizedesvesszőt. Egy "óra" 45 perc, kb. ugyanannyiba tellett kijavítani és átbeszélni mindazt, amit elrontott. És ebben nem voltak benne azok a feladatok, amihez hozzá sem tudott fogni, mert azt egyelőre hagytuk, majd talán holnap...

Aztán jött a nap "fénypontja": angol. Kapott egy fotót egy viseltes bakancsról, erről kellett volna írnia. Leírást, hogy néz ki a cucc, lehetőség szerint - a tanár instrukciója alapján - használva hangutánzó szavakat, hasonlatot stb. Nos, a megszületett sztori egy óriásról szólt, akinek úgy mellékesen volt egy bakancsa... Egy istennek nem tudtam sem én, sem aztán apuka, majd aztán a nővére meggyőzni, hogy nem ez a feladat. A képen nincs óriás meg törpe, meg semmi, csak a nyüves bakancs, tehát CSAK arról kell írnia. Kb. a harmadik nekifutásra, hogy tervezze meg, mit akar írni, már kicsit több volt a bakancsról, mint maga a háttér sztori, amit minden áron meg akart írni. Mindenesetre ennél a harmadik variációnál úgy döntöttem, hogy ennyi volt mára, majd holnap folytatjuk.

Apuka elment még délelőtt a konditerembe. Azt mondta, csak ő meg a tréner lesz ott, tisztes távolságot fognak tartani egymástól és jó ideig ez lesz az utolsó edzése. Néhány súlyzóval tért haza, hogy majd itthon fog edzeni. Na, erre kíváncsi leszek...

Még egy döntés született: a lányok nem hagyhatják el az udvart, tehát nem mehetnek el mondjuk a közeli játszótérre (mert ugye a Dög bármilyen felületen képes eléldegélni napokig) és a nagyobbnak nincs konditerem (nem mellékesen bezárt az is.)

Még előző nap megrendeltük a heti kaját, amit úgy ahogy kiszállítottak. Semmiféle konzervet és tisztítószert nem hoztak, mert mind elfogyott, viszont minden friss áru (kenyér, hús, zöldség, kivéve tojás) rendben megérkezett.

Összedobtam még a lányoknak valami vacsorát, utána szabadultam. Durván fél 8 volt. Feljöttem, fürdés és most csak ülök itt a gép előtt. Valami elképesztő módon elfáradtam.

A tervezett kora reggeli indulás helyett valamikor 10 után hagytuk el Münchent. A forgalom nagyon jó volt, sehol nem kerültünk dugóba, így mivel rengeteg időnk volt a komp indulásáig, tettünk egy kis kitérőt Brugge felé. Nem ez volt az első alkalom, hogy itt jártam, de annyira helyes ez a kis város, hogy egyszerűen nem hagyhattuk ki!

Brugge főterén álló 83 méter magas harangtorony.

Csendes kis csatorna

Többségében megmaradtak a belváros középkori házai - akár így is.

Néhány órát elbóklásztunk a belvárosban. Ahhoz sajnos már késő volt, hogy bárhova bemenjünk, a látnivalók már zárva voltak. Egy főtérhez közeli kávéházban ráérősen megkávéztunk, majd visszaballagtunk az autóhoz. 

Este fél 11-kor érkeztünk meg Dunkerque-be. Mókás volt, mert még 11-kor is világos volt. Azért az éjszakai komppal szándékoztunk menni, mert az olcsóbb volt (a Csalagutat akkor még nem nyitották meg). Mivel ennyire "korán" odaértünk, sikerült átrakatni a jegyünket az éjjel 2-kor induló kompra. Gondoltuk, hogy milyen jó lesz, pont hajnalban érünk Doverbe és a sziklák tetejéről megcsodálhatjuk a napfelkeltét. Mivel még így is rengeteg időnk volt az indulásig, egy kicsit szunyókáltunk a kocsiban. 

Az átkelés eseménytelenül telt, egész nyugodt volt a tenger. Maga a komp eléggé lepukkant volt, talán azért sem újították már fel, mert közel volt a Csalagút megnyitásának az időpontja, és gondolom, nem érte volna meg. Az éjszaka ellenére, meglehetősen sok utas volt, ülőhelyet is csak nagy nehezen találtunk. Az azért kicsit bosszantó volt, hogy sokak a földön kuporogtak, mert nem jutott nekik ülőhely, míg mások több ülést elfoglalva próbáltak aludni. 

Helyi idő szerint három után érkeztünk meg Angliába. Felmentünk híres doveri sziklák tetejére, ahol sikerült egy jó kis parkolóhelyet találnunk, hogy na, majd innen milyen szépen láthatjuk a napfelkeltét. Hát ebből semmi nem lett. Nem hogy a napot, de még a francia partokat sem láttuk a ronda szürke időben. Fújt a szél, szemerkélt az eső és alig volt 16 fok, én személy szerint majd megfagytam. 

Így aztán kicsit csalódottan indultunk tovább Canterburybe.

Ismét nem egy könnyű olvasmányon vagyok túl. A könyv főszereplője egy észak koreai fiatalember, aki az egyik legszigorúbb, 14-es számmal jelölt táborból szökött meg.  

A könyv nem csak a tábort, hanem az észak koreai helyzetet is részletesen bemutatta. A lakosságot különböző kategóriákba sorolták. Kicsit hasonlatos az indiai kasztrendszerhez, szóval mindenki beleszületik egy kategóriába és nem kerülhet át egy másikba. Az országban nem egyszer éhínség pusztít és csak a külföldi segélyeknek köszönhető, hogy nem halnak többen éhen. Iparilag elmaradott, hatalmas hadsereget tart fent és kőkemény személyi kultusz van. 

És hogy a fiatalember miért került a táborba? Nos, ő a táborban született, tehát semmit nem követett el a fennálló rendszer ellen, csak az volt a bűne, hogy a szülei táborlakók voltak (egyébként nem tudta, hogy miért kerültek a szülei oda). 

Részletesen mesélt a tábor működéséről, életéről, szigorú szabályairól, az embertelen körülményekről. Egyszerűen döbbenetes, hogy a 21. században létezhet ilyesmi! A fiatalember 12 évesen már bányában dolgozott hasonló korú gyerekekkel - gépesítés nem volt, ők tolták a szénnel megrakott csillét a felszínre. Szinte mindig mindenki éhes volt, mert nem kaptak eleget enni és az étel meglehetősen egyhangú volt (rizs, káposzta, kukorica). Húst csak akkor ettek, ha sikerült egy-egy patkányt elfogniuk, de gyerekként rendszeresen evett füvet és bogarakat, hogy az éhségét valamennyire csillapítsa. Ahol tudott, ő is, akárcsak a többi táborlakó, próbált ételt lopni. Amikor később, már felnőttként, egy sertéstelepen dolgozott, ott hozzájutott némi húshoz, de nyersen ette, mert félt, hogy a sütés miatt lebukik és a lopás szigorú büntetést vont maga után.

A változás akkor következett be az életében, amikor összerakták dolgozni egy olyan emberrel, aki a külvilágból érkezett, és aki mesélt neki arról. Ez volt az első alkalom, hogy táboron kívül született emberrel találkozhatott és beszélhetett (persze az őröket leszámítva). Együtt próbálták meg a szökést, de a társának még a tábort sem sikerült elhagynia. A férfi az őrök elől menekülve nekifutott a tábort határoló elektromos kerítésnek és rögtön szörnyet halt. A fiatalember nem adta fel, egyedül indult neki az ismeretlennek. Ahhoz képest, hogy minden teljesen új volt a számára, hiszen csak a tábori életet ismerte, egészen ügyesen átjutott Kínába, majd onnan Dél-Koreába, ahol állampolgárságot kapott. 

Annak ellenére, hogy szabadon élhet, rengeteg problémával küszködik, hiszen meg kell tanulnia a kinti világot és leküzdenie a tábor okozta pszichikai sérüléseket. Ma Szöulban él, folyamatosan tanul és előadásokat tart, hogy felhívja a világ figyelmét arra, hogy micsoda szörnyűségek történnek Észak-Koreában.