Erre a napra sok mindent terveztem be, így már 7-kor felkeltem, aztán olyan fél 8 körül elindultam. A Louvre-nál kezdtem - de ismét csak kívül néztem meg, mert nem akartam végigrohanni rajta, majd egyszer, amikor több időt töltök Párizsban, akkor végigjárom a pincétől a padlásig. A kis Diadalív a felkelő napnál gyönyörű volt.
Párizs legrégebbi gótikus temploma (St. Eustache) volt a következő célpont. Kívülről annyira nem izgalmas az épület, de belül... Hú, de gyönyörű volt! Az az igazi gótika! Magas, boltívek, rózsaablakok, igaz volt némi reneszánsz beütés is benne, de ettől függetlenül meseszép volt. Az egyik kápolnájában rábukkantam Colbert (XIV. Lajos minisztere) sírjára is.
Aztán az a templom következett (St. Germain l'Auxerrois), aminek a harangjára elkezdték a Szent Bertalan éjszakai mészárlást (szintén gótikus, de sokkal egyszerűbb, mint az előző).
Ezután átballagtam a szigetre a Pont Neuf-ön (Párizs legrégibb hídja), majd bementem a Concierge-be. Hú, azok a boltívek! Az épületet az évszázadok során többször átépítették, így csak feltételezik, hogy annak idején hol lehetett Marie-Antoinett cellája, ahol fogva tartották őt a francia forradalom alatt (addig itt raboskodott, amíg tartott a tárgyalás és innen vitték a vesztőhelyre is).
Ezt követően a Saint Chapelle-be vezetett az utam. Egy jó félórás sorba állás után be is jutottam. Először kicsit elszontyolodtam, hogy ez az egész? Ez most komoly? Aztán egy lépcsőn kellett felmászni - ekkor derült ki, hogy a bejárat az altemplomba nyílik és a lépcsőn jut fel az ember a tényleges templomba. Na, ez már a nagy hűha élménybe tartozott. Hogy ez milyen gyönyörű! Csupa üvegablak az egész, szinte nincsenek is falak, aranyozott díszítés, és valami csodaszép. Az utikönyv szerint akkor a legszebb, amikor megy le a nap, mert akkor a rózsaablakon keresztül kapja a fényt, és akkor gyönyörű színes fényben úszik az egész. Biztos úgy is meseszép, de azért így sem volt csúnya.
Ezután bevettem a Notre Dame-ot. Ez is nagyon tetszett, bár csendesen és halkan megjegyzem, hogy szerintem a St. Eustache sokkal szebb. Miután végignéztem mindent odabent, beálltam az épület mellett kígyózó sorba. Igen, egy újabb sor, ezúttal azért, hogy feljussak a Notre Dame tetejére. Egy jó félórát biztos ácsorogtam. Megmásztam mind a 369 lépcsőfokot - ha jól számoltam (a térdem fájt, mint a fene), de megérte. Lépcsőzés közben láthattam "Quasimodo" szobáját (persze Victor Hugo karaktere kitalált személy, szóval a szobácska inkább Victor Hugónak állított emléket). A tetőre érve megcsodáltam a vízköpőket, aztán a környéket. Szép tiszta volt az idő, úgyhogy most tényleg lehetett élvezni a kilátást. Miután kellőképpen kigyönyörködtem magam, lemásztam a 369 lépcsőfokon (nem lett kevesebb...). Ez volt a rosszabb, a térdem elég nehezen viselte.
A következő látnivaló a Pantheon volt, de menet közben megnéztem még két templomot. Mindkettő gótikus volt, szóval nem is mondom, hogy milyen csodaszépek voltak. Az egyiknek az volt az érdekessége, hogy ma görögkeleti templomként üzemel. Szóval elég furán nézett ki a gótikus boltívek alatt a görögkeleti oltár. Útközben még megnéztem a Sorbonne-t is (csak kívülről), aztán bevettem magam a Pantheonba. Hát.... Mást vártam. A belseje ugyanolyan személytelen volt, mint a Sacré-Coeuré. Olyan semmilyen. Na, jó, ez így túlzás, de valahogy nem nyerte el a tetszésemet. Természetesen lementem a kriptába is (éljenek a lépcsők!). Újabb csalódás ért. Ugyebár a híres franciákat temetik ide, éppen ezért én valami olyasmit vártam, mint mondjuk a londoni Westminster apátság: érdekes/meghökkentő síremlékek vagy csak szimplán szarkofágok, sírfeliratok. Volt néhány szarkofág, de többnyire számomra ismeretlen emberek nevei szerepeltek rajta. Megtaláltam Voltaire-t, Rousseau-t, Victor Hugot, Alexandre Dumas-t, de aztán hosszan semmi. Finoman szólva is kongot az ürességtől (szó szerint értendő, egyszerűen tényleg semmi nem volt egyes részein), éppen ezért csak lézengtem ott, és hát nem voltam teljesen odáig a dologtól.
Aztán viszont kárpótolva lettem. A Pantheon háta mögött ugyanis találtam egy kis templomot (Saint-Étienne-du-Mont). Annyira  azért nem volt kicsi, csak a Pantheonhoz képest. Kívülről nem volt annyira különleges, belül viszont! Valami elképesztő, milyen faragványokkal volt tele. A kőkorlátok úgy néztek ki, mintha csipkéből lettek volna (meg kellett, hogy érintsem, hogy elhiggyem, ez tényleg kő, mert annyira finom és légies volt). Aztán hátul találtam egy kis kápolnát, aminek csupa sötétkék meg arany volt az oldala. Valamelyik párizsi szentnek az ereklyéit őrzik ott. Bajba vagyok ezekkel a francia nevekkel, szóval nem jegyeztem meg.
Miután kiélvezkedtem magam, visszafelé vettem az utam a Notre Dame-hoz. Menet közben találtam egy gyrosost, szóval vettem magamnak egyet. Valami iszony méretű volt, és elképesztően finom. Találtam egy kis parkot, ahol egy padra leülve majszolgattam a hamikámat, miközben a Notre Dame-ban gyönyörködtem, merthogy pont arra lehetett rálátni. (Akkor még nem tudhattam, hogy az volt az utolsó alkalom, amikor eredeti szépségében láthattam az épületet.)
Ezt követően még megnéztem három templomot. Mindegyiket gótikusnak építették, de sajnos a barokk igencsak érződött rajtuk. Televoltak mindenféle giccses izékkel, amiket nagyon nem szeretek, de szerencsére azért annyira nem tudták elrontani magának az épületnek a szépségét. Csodaszép, igazi gótikus épületek voltak: boltívek, magas falak, üvegablakok.
Az utolsó templomból kijöve aztán egy kellemes zápor fogadott - már majdnem hiányoltam az esőt. Hétágra sütött a nap, és közben ömlött az eső, így aztán a Városházánál egy dupla szivárványt is lehetett látni néhány pillanatig.
Az egész napos gyaloglás után kellemesen elfáradtam, úgyhogy ezután visszamentem a szállodába. Iszonyatosan fájt a térdem a sok lépcsőzéstől.

Notre-Dame épülete

Kastélynézős nap. Első célpont Vincennes volt, ahol egy jó kis középkori várkastély található egy palotával. A várfalak robosztusak, hőfehérek. A torony nagyon tetszett. Olyan igazi erőd: vastag falak, pici helyiségek gótikus boltozattal, várárok, híd - szóval egy középkori várnak ilyennek kell lennie. Miközben a várfalon sétáltam, eleredt az eső. (Úgy látszik, hogy egy párizsi kirándulást sem tudok eső nélkül megúszni, bár ez közel sem volt olyan rémséges, mint az első versailles-i kirándulásom alkalmával.) Azért jó, hogy fedett volt a várfal, így nem áztam el. Ezután meg akartam nézni a várkastéllyal szemben álló kápolnát, ami meseszép, gótikus épület. Erre kiderült, hogy renoválják a tetejét, ezért csak jövőre nyitják meg. Csalódott voltam egy kicsit, mert a külseje alapján biztos gyönyörű az épület belülről is. Ezután a palota irányába vettem az irányt. Az első nyitott ajtón beballagtam, mire egy úr udvariasan, de meglehetősen határozottan kihajított, hogy ez zárva a közönség előtt. Ezután persze dühös voltam, hogy 7 eurót kifizettem, és gyakorlatilag csak egy helyet lehetett megnézni, ami szép és érdekes volt, félre értés ne essék, de hát azért a 7 euró egy kicsit borsos volt azért a néhány szobáért. Na, mindegy.

Vincennes, középkori vár

Felszálltam a metróra, és irány Malmaison. Kicsit aggódtam, hogy hogyan is fogok kijutni, mert azt tudtam, hogy a La Defense-től indul a 258-as busz a kastélyhoz, de hogy fogom ott azt megtalálni? Nem nagy kedvenceim a franciák, de el kell ismernem, hogy a közlekedésük brilliánsan van megoldva. Kiszálltam a La Defense-nél a metróból, ahol hatalmas tábla mutatta merre van a buszpályaudvar. Elindultam arra, és lelki szemeim előtt már megjelent egy hatalmas tér tele busszal, és hogy én majd legalább félórát kóvályoghatok, amíg megtalálom a buszt... Nos, tévedtem. Útban a buszpályaudvar felé egyszer csak volt egy tábla, hogy az ilyen és ilyen számú buszok jobbra, az olyan számú buszok balra. A 258-as balra volt, így arra mentem. Egy széles, és hosszú folyosón találtam magam, ahol jobbra üvegajtók sorakoztak. Mindegyik felett egy szám (a buszok számai, mint kiderült), az ajtó mellett egy tábla, amin fel volt tüntetve az adott busz útvonala a megállóhelyekkel, a menetrend és minden egyéb infó. Le voltam nyűgözve! Megtaláltam a megfelelő ajtót, és amíg vártam a buszra megettem egy szendvicset (a szendvicseik is jók: friss bagett, sajt, sonka). Amikor beállt a busz, kinyílt az ajtó, az utasok pedig szép rendben felszálltak mindenféle tülekedés nélkül. A sofőr nem beszélt angolul, de azért megértette, hogy hova akarok menni. Aztán elindultunk. Eléggé meglepett, hogy a buszon a kisebbséghez tartozom, ugyanis többnyire feketékkel volt tele.
Az én megállóm "Le Chateau" volt, szóval nem lehetett eltéveszteni. A buszmegállótól egy kellemes kis séta volt a kastély bejárata. Megláttam, és rögtön megszerettem. Kicsi (Versailles-hoz képest mindenképpen), kedves, bájos, aranyos. Rögtön be is mentem, és mindjárt az előcsarnokban tudtam, hogy ez nekem nagyon fog tetszetni. Nagyon kis hangulatos szobácskái vannak. Persze ez is díszes épület volt, de sokkal emberléptékűbb, mint mondjuk a versailles-i kastély. Mindenütt ott van Napóleon: festmények, használati tárgyak, az ágya - szóval igazi kincsesbánya volt a számomra.
Természetesen kert is tartozott a kastélyhoz. Próbáltam egy térképet szerezni róla, hogy mégse bolyongjak összevissza, de sajnos nem találtam. A séta elején azonnal rájöttem, miért nincs térkép. Hát a kert is kicsi volt. Azért volt néznivaló bőven: Josephine rózsakertje (most egy-két kóbor rózsa virágzott csak, de fő szezonban biztos gyönyörű lehet), egy kis szökőkút, a Marengo-fa, amit akkor ültették, amikor 1800-ban Napóleon megnyerte a marengói csatát - mára persze elképszető méretei vannak a fának. Aztán a kert végében megtaláltam a kocsiszint, ahol többek között ott volt az a kocsi, amin Napóleon koporsóját hazaszállították Szent Ilonáról, illetve az a batár, amit az oroszországi hadjáratban használt.

Malmaison-i kastély

Malmaison után visszatértem Párizsba, és gondoltam, ha már ott vagyok a La Defense-nél, akkor megszemlélem őt. Ugyan egyszer láttam már, de gondoltam, hátha most másképp vélekedek majd róla. Hát ez ugyanolyan ocsmány a környékkel együtt, mint régen volt. Nem szeretem én az ilyen futurisztikus, modern épületekkel telerakott városrészeket!
Inkább bemetróztam a Nagy Diadalívhez. Megcsodáltam, de ezúttal nem mentem fel a tetejére. Aztán elmentem az Invalidusokhoz. Közben útba ejtettem a Diana emlékművet (az alagút közelében áll, ahol a baleset volt), ami televolt virággal meg mindenféle üzenettel. Az Invalidusokban megnéztem azt a templomot, amit Zászlós templomnak is neveznek, mivelhogy a francia hadsereg által zsákmányolt zászlók lógnak le a mennyezetről. Ha már erre jártam, akkor úgy döntöttem, hogy bekukkantok a dómba is, ahol Napóleon szarkofágja található: hatalmas vörös márvány, pont a kupola alatt és néhány lépcsőn lehet lejutni hozzá. Az egyik sarokban kiállították Napóleon híres szürke kabátját és kalapját, néhány kardját, valamint ékszereket (többek között azt a nyakláncot, amit a koronázásakor viselt). Ekkor azonban kitették a szűrömet, merthogy kiderült, hogy záróra van. 
Innen az Eiffel-toronyhoz ballagtam. A Mars-mezőn egy padon elmajszoltam egy szendvicset (baguette sajttal, sonkával), majd átmentem a Chaillot-palota környékét feltérképezni. Aztán leültem szemben az Eiffel-toronnyal, és a lenyugvó nap fényében fényképezgetni kezdtem.

Az első teljes nap Párizsban. A cél: Versailles. Reméltem, hogy ezúttal nem fogok 1. többszörösen bőrig ázni, 2. a cipőm sem fog megkínozni.
A kezdet nem volt túl biztató, mert új rendszer volt ahhoz képest, mint ahogy az első ottjártamkor tapasztaltam. Egyszer végig kellett állni egy kilométeres sort a jegyért, azt követően pedig azért, hogy átjussak a jegykezőlőkön. Ráadásul most már a kertbe is fizetni kellett. Viszont lehetett kombinált jegyet venni, amivel mindent meg lehetett nézni. (Naná, hogy ezt vettem!)
Mivel már jártam Versailles-ban, ezért arra gondoltam, hogy azzal kezdem, ami a múltkori látogatásom alkalmával az időhiány és a lábfájásom miatt kimaradt, szóval irány a kert. Abból ugyebár akkor csak azt láttam, ami Trianonba menet-jövet útba esett. Szereztem egy jó kis térképet, ez alapján szisztematikusan végigjártam a kiemelt érdekességeket, és gyönyörű szép dolgokat láttam: szökőkutakat (most a legtöbben volt víz is), fazonra nyírt sövényeket, és még virágokat is (pedig ősz volt!). A terület óriási, még most is csak a legfontosabb és a bejárható távolságban található látnivalókat néztem meg, a csatorna, ami már kilométerekben mérhető a kastélytól, ismét kimaradt. Majd talán legközelebb.
Miután a kert térképe alapján minden érdemleges helyet bejártam, célba vettem Nagy Trianont, mondván, hogy akkor most megvizslatom Napóleon lakosztályát, ami múltkor zárva volt. Akárcsak most. Eléggé bosszantott a dolog! Azért, ha már ott voltam, végigjártam a helyet. Azért fura, hogy a nagy kastélyhoz képest itt alig lézengett egy-két ember. Pedig szép ez a palota is!
Miután végeztem, átmentem a Kis Trianonhoz. Szintén nem volt újdonság számomra, de azért végigbóklásztam. Az épület közelében ott található a Királyné falucskája, amit egyszerűen nem hagyhattam ki, mert annyira aranyos! Tudom, hogy mű az egész, soha senki nem lakott itt, de annyira hangulatosak ezek a kis épületek a kertekkel, tavacskával, világítótoronnyal. (Most egy házacska nyitva volt, a belseje teljesen üresen tátongott. Nem csak, hogy berendezési tárgyak nem voltak benne, de gyakorlatilag helyiségek sem. Tehát csak a külső falak vannak, belül szó szerint semmi, olyan mint valami film díszlete.)
Ezt követően komótosan visszaballagtam a nagy kastélyhoz, de azért még útbaejtettem néhány szökőkutat, amit nem láttam a nagy kertfelderítés során, mert kevésbé voltak érdekesek/szépek, hogy a fő látványosságok között szerepeljenek.
Mivel záróráig még rengeteg időm volt, bementem a nagy kastélyba. Igen, itt is voltam már, de hát a Tükörtermet vagy a Király hálószobáját (XIV. Lajosé) nem lehet elégszer látni. A tömeg ugyanúgy hömpölygött, mint múltkor. Azért megnézném egyszer úgyis a Tükörtermet, hogy rajtam kívül nincs ott senki. Szerintem akkor lehetne látni igazán a helyiség méretét és szépségét. Sajnos az operába ismét nem jutottam be, felújítás miatt zárva volt. Majd legközelebb!
Miután a kastély minden látogatható zugát megnéztem, visszatértem a kertbe. Ekkor bemondták a hangosbemondón (eddig nem tudtam, hogy ilyen is létezik), hogy 17.20-kor elindítják a Neptunus-kutat, úgyhogy a tömeggel együtt én is odaözönlöttem. Ez szökőkút közel van a kastélyhoz, hatalmas és talán az egyik leghíresebb. Kíváncsian vártam, hogy mi fog történni. Hát valami fantasztikus volt az egész! Nem tudom, hány méterre lövelt fel a víz, aztán olyan helyekről is feltört, ahonnan nem is várta volna az ember. Vagy tíz percen keresztül működtették, és csak ámultam és bámultam. Közben az is eszembe jutott, hogy rendben, most biztos mindenféle elektromos gépezet gondoskodik arról, hogy ilyen magasságig felmenjen a víz, de vajon XIV. Lajos idejében ezt hogy oldották meg?
Mindenesetre a show vége után kifelé indultam, mert későre járt. Lassan zárt a kastély is, és ideje volt visszaindulni Párizsba.

A Neptunus-kút egyik szoborcsoportja

A Neptunus-kút működő szökőkútjai

Marie Antoinette hálószobája

Állok a sorban. Reménytelenül hosszú, pláne így, hogy mindenki betartja a szükséges távolságot. Nem is látom a sor elejét innen. Az időpontom 8.35-re szólt, most 8.27 van és még az ajtót sem nyitották ki. Mindenki maszkban, ez egyértelmű. Senki nem ideges, nem nézegeti az óráját vagy mormog valami olyasmit, hogy vajon mennyit kell még várni. Vajon mennyit kell várnom?

Állok a sorban és azon meditálok, hogy vajon a tájékoztatóban szerepő 30-45 perces idő valóban annyi lesz-e. Ha még az ajtót sem nyitották ki - hááát... Kételkedem. Egy kicsit. Csak egy kicsit, mert itt általában betartják azt, amit ígérnek. És ha ők azt mondják, hogy 30-45 perc alatt végezni lehet, akkor valószínűleg úgy is lesz.

Állok a sorban. Tudtad, hogy itt imádnak sorban állni? Megvan a saját kultúrája a sorbanállásnak. Nem csak úgy, valahogy elkezdünk sorakozni. Á, dehogy! Kijelölik a helyet, ahol sorba kell állni. "Queue here". Csak ennyi. Na, jó, néha hozzáteszik még, hogy "please". De ha nincs kiírás, akkor is tudják, hogy hol kell sorakozni. És főleg, hogy hogyan kell sorakozni. Türelmesen, nem hőbörögve, nem két pillanatonként az órára pillantva, hogy na, most már mi lesz.

Állok a sorban, és egyszer csak nyílik az ajtó. Az első emberek belépnek az épületbe - szigorúan betartva az egymás közötti távolságot. A sor meglódol és legalább a fele távot megteszem az ajtóig, amikor újra megáll. 8.30. Ezek szerint akkor nyitják az ajtót. Innentől kicsit lassabban, de mégis tempósan engedik befelé az embereket. A következő két eresztéssel már egész közel kerülök az ajtóhoz.

Az épület egyébként valamiféle sportközpont. Ablaktalan monstrum. Ronda. De ez most nem számít, nem a legszebb épület kategóriába nevezték a helyet, hanem azért esett erre a választás, mert tökéletesen megfelel a funkciónak.

Újra nyílik az ajtó, ismét bemehetnek néhányan. Murphy törvénye alapján természetesen engem állít meg az ajtóban álló maszkos ember. Sebaj, a következő alkalommal most már én leszek az első, akit beengednek.

Nem is tudom, mennyi idő telik el, de egyáltalán nem sok, amikor a jóember nyitja az ajtót és int, hogy mehetek. Megyek!

Tágas sportcsarnokban találom magam. Nyilak mutatják, merre kell mennem. A padlóra 2 méteres távolságban vonalakat ragasztottak, hogy mindenki be tudja tartani a távolságot. Körülöttem maszkos, kórházi egyenruhás talán nővérek cikáznak természetesen a távolságot betartva.

Köszönnek, és ismételgetik, hogyha bárkinek bármilyen kérdése van, akkor szívesen válaszolnak rá. Nincs kérdés, merthogy még odakint kaptunk egy tájékoztató lapocskát, amiben gyakorlatilag már minden kérdésre válaszoltak. De azért jó tudni, hogy lehetne kérdésem.

A sor elején néhány szintén maszkos egyenruhás kérdéseket tesz fel az érkezőknek. Míg várom a soromat, addig körbenézek. A csarnok magas és tágas. A hosszát nem tudom megállapítani, merthogy egy függöny osztja ketté a teret. A kérdezők asztalokhoz irányítják az embereket. Udvarisan, mégis határozottan. A két sorban álló asztalok között legalább 2 méter távolság van, mindegyiknél egy maszkos egyenruhás illető ül. Az asztal túloldalán egy szék várja az új "pácienst". A második sor mögött pedig ott a sötét függöny, valószínűleg amögött történik a tényleges oltás.

Nincs több időm arra, hogy filozofáljak a helyzeten, mert máris sorra kerülök. Az úriember megkérdezi a nevemet, a születési dátumomat, kéri az időpont visszaigazolásáról szóló e-mailt. Megmutatom. Kéri az NHS számomat is - hát azt nem tudom, mert a tájékoztató e-mail csak a visszaigazoló e-mailt említette, hogy mindenképpen hoznom kell magammal. Nem probléma, regisztrálva vagyok a rendszerben, és az úr ráírja a papíromra a számot. Aztán már mehetek is.

Mire észbekapnék, addigra egy hölgy máris egy szabad asztalhoz irányít. Fiatal lányka fogad. Köszön, megkérdezi, hogy feltehet-e néhány kérdést. Leghosszabban annál időzünk, amely az etnikai hovatartozásomra vonatkozik. "White others"- ben maradunk. Korábbi oltásokról tudakozódik, hogy volt-e bármiféle allergiás reakcióm. Nem volt. Legalábbis nem tudok róla. Azért a kérdéssor végén megemlítem, hogy asztmás vagyok (bár nem kell rá gyógyszert szednem) és hogy van allergiám is (füvek, fák, de szintén nem kell rá gyógyszert szednem). Udvariasan megköszöni, hogy felhívtam a figyelmet erre, aztán közli, hogy az Astrát kapom. Jó lesz? Micsoda kérdés! Egy egészen kicsit csalódott vagyok, mert a Pfizernek jobban örültem volna, de itt nincs válogatás. Persze, hogy jó lesz. A semminél minden jobb, nem? És mégsem kétes eredetű kínai vagy orosz...

Kapok egy boríték nagyságú tájékoztatót az Astráról (kihajtva kb. A3-as nagyságú, mindkét oldala teleírva). Megköszönöm. Van még kérdésem? Van. Ezen meglepődik, talán azt hiszi, hogy a kis tájékoztató füzetben minden benne van. De ez nem volt benne. Ha a szervezetem mindenféle szörnyűséget produkál az oltás következtében, akkor az azt is jelenti, hogy akkor védtelenebb vagyok a vírussal szemben, tehát nagyobb eséllyel kaphatom meg? Ez így van, válaszol a lányka és a szemén látom, hogy mosolyog a maszk alatt. Az oltás után kb. két hét, amíg az immunrendszerem kiépíti a védelmet a vírus ellen és ezen időszakban valóban könnyebben kaphatom el a vírust. Megkaptam a kérdésemre a kielégítő választ? - kérdezi a lányka és én megköszönöm a tájékoztatást.

Mehetek tovább. Egy hölgy azonnal a gondjaiba vesz, nehogy már eltévedjek ebben a hatalmas térben és a függöny mögé irányít egy úrhoz. Most már látom, mi van itt. Újabb asztalok paravánokkal elválasztva, minden asztalnál két nővér és egy üres szék. Nincs igazán időm arra, hogy bámészkodjak, mert az úr azonnal egy üres asztalhoz irányít.

Egy testesebb nővér fogad, javasolja, hogy a kabátomat tegyem a székre, aztán szabadítsam ki valamelyik vállamat. Melyiket? Neki mindegy. A bal mellett döntök, merthogy ha esteleg fájna, akkor a jobb kezemet még mindig tudom használni. Közben a másik nővér, egy cingár, a nevemet kérdezi és a születési dátumomat. Megkeres a laptopján. Megvagyok!

Közben kiszabadítom a vállamat, leülök, a cingár közli, hogy az Astrát kapom, a testesebb meg már fogja is az injekciót a kezében. Lazítsak, egy kis csípést fogok érezni. Csípés megvolt, megvagyok. Megköszönöm. Mire a kabátomat felveszem, addigra a cingár már a kezembe is nyomja a kis kártyát. Nem olyan csilivili, mint az otthoni, viszont sokkal hasznosabb: rajta van a nevem, az oltás típusa, száma és az oltás időpontja. Alatta üres mezők, az majd a következőnek a helye. Még figyelmeztet, hogy a második alkalomra a kártyát mindenképpen vigyem  magammal.

Megköszönöm, aztán már ballagok is ki az épületből. 8.57.

Nincs tömeg, nincs fejetlenség, nincs kavarodás. Mindenki pontosan tudja a dolgát. Végtelenül egyszerű az egész, nincs agyonkomplikálva, miszerint egyik oldalon regisztrál az ember, egy másikon ellenőrzi, hogy regisztrálva lett-e, aztán várja, hogy behívják. Csak egy sms, telefonhívás, levél (ilyen sorrendben vették fel velem a kapcsolatot), hogy hol kell időpontot foglalni a neten. A honlap világos, egyszerű. Én választom ki a helyet, a napot, az időt. És rögtön utána foglalhatok helyet a második oltásra is. Szinte le sem nyomom az OK gombot, már meg is érkezik a visszaigazoló e-mail. Ennyi.

Halványszürke, hangtalan, gyors, mint a villám. A "szemeiben" valamiféle nemes, méltóságteljes szigorúság uralkodik. Mint egy igazi ragadozónak. Kicsit talán félelmetes is. Talán a nesztelen suhanása, talán a gyorsasága miatt. Ugyanakkor végtelenül elegáns. Pont a méltóságteljes némaság és a könnyed sebesség teszi azzá.

Amikor tanultam vezetni - ez sem tegnap volt! - egy négyütemű Trabantja volt az oktatómnak. Négyütemű! Ez akkor nagy szó volt. Zajos volt a jószág, de mivel kicsi volt, könnyű volt vele megtanulni az alapokat: tolatás, két kocsi közé beállás, Y-fordulás stb. A legrémesebb a lejtőn, kézifékkel való elindulás volt. Rettegtem, hogy ha kiengedem a kéziféket, menthetetlenül visszagurulok és összetörök mindenkit a hátam mögött. (Soha nem volt mögöttem senki a gyakorlásnál, szóval nem is értem, mitől féltem... Arról már ne is beszéljünk, hogy egy Trabant mit lett volna képes összetörni.) Az oktatóm időnként frásztkapott, hogy miért "centizek ki" mindent. "Annyi hely van, muszáj magának ennyire közel mennie a parkoló autókhoz???" Nem, nem volt muszáj, tényleg volt hely, de soha nem mentem neki senkinek és semminek, még csak meg sem húztam a szóban forgó sorakozó kocsikat. (Megjegyzem, azóta is "centizek" és azóta sem húztam meg soha a kocsit.) Szóval jól megvoltunk, a Papír Jaguár meg én.

És most itt ez a Macska. Egy igazi Jaguár. Nem mondom, hogy nem volt bennem para, amikor először a kormány  mögé ültem. Na, jó a Papír Jaguár után voltak más kocsik is: Lada, Lada Samara, Skoda, Wolkswagen, Alfa Romeo, Renault, Peugeot, Land Rover, Mitsubitshi, Mercedes, BMW. Nem, egyik sem volt saját, csak a félreértések elkerülése végett! Mindegyiket más volt vezetni, de egyiknél sem volt semmi különös érzésem, amikor beleültem. Autó. Négy kerék, kormány, gáz, fék, kuplung. Talán a BMW-nél volt bennem némi megilletődöttség a mérete és a gyorsasága miatt. Mégiscsak egy X5-ös volt a jószág, ami majdnem a legnagyobb. És igen, a hangja (dízel volt) is meglehetősen tekintélyt parancsoló. Amikor beindítottam, olyan volt, mintha felébresztettem volna egy alvó szörnyet. Amit aztán persze megszelídítettem és nem volt gond soha vele. De ez mégiscsak egy Jaguár!

Néztem a halványan világító műszerfalat a mindenféle infóval: sebesség, az akkumulátor feltöltöttsége, térkép, menüsor... Aztán megfogtam a kormányt, húúúú... Sportkormány. Szinte belesimult a tenyerembe. Jó érzés volt fogni. Figyelmeztetve lettem, hogy nagyon gyorsan gyorsul, szóval óvatosan léptem a gázpedálra. Méltóságteljesen gurultunk ki az udvarból. A Macska meg én. Nem mondhatnám, hogy dorombolt a kezem alatt, hiszen mint mondtam, hangtalan. Csak azt hallottam, ahogy az apró kavicsok neszeztek a gumik alatt. Aztán némán suhantunk a csendes utcán. Lakott terület, szóval csak harminccal. Úgy éreztem, hogy büntetés ez ennek a jószágnak. Éreztem, hogy menne, mit menne, repülne alattam, de szófogadóan betartottuk a harmincat.

Aztán elhagytuk az utolsó házakat és egy rövid egyenes szakasz következett az országúton az első enyhe kanyar előtt. Nem bírtam tovább és ráléptem a gázpedálra. Nem nagyon, csak kicsit, hogy érezzem a Macska erejét, a gyorsaságát. Szempillantás alatt 60 felett jártunk. 60 mérföld, ami kilométerben közel 100. Mindez körülbelül száz, kétszáz méteren. Valamiféle eufórikus érzés ragadott el, ahogy a sebesség belenyomott az ülésbe, ahogy a Macska mindenféle erőlködés nélkül száguldott alattam, ahogy éreztem ezt a könnyedséget és hogy valószínűleg ugyanilyen egyszerűen és simán gyorsulna tovább, akár 200 kilométer fölé is.

De jött a kanyar és a kanyar után szoktak rendőrök állni, szóval visszavettem a lábam és az autó azonnal lassulni kezdett. Az erős motorfék, amely azonnal az akkumulátor töltésére használja az így keletkezett energiát, azonnal működésbe lépett. Amilyen szempillantás alatt elértük a 100 kilométert, szinte ugyanolyan gyorsan visszaesett a sebesség a megengedett nyolcvanra. Mintha egy kicsit elszomorodott volna a Macska, hogy már megint csak "cammognia" szabad.

Intelligens a jószág. A visszapillantó tükrökben felvillan egy kis sárga lámpa, ha valaki előzni készül. Pici kormányrezgéssel érzékelteti, ha véletlenül átlépem a felezővonalat, és lehalkítja a zenét és élesen visít, ha tolatásnál túl közel kerülök valamihez. Zárt állapotban nincs kilincse, ha kinyítom, akkor méltóságteljesen előbújnak az ajtók síkjából. Ha sötét van, akkor a visszapillantó tükrök megvilágítják az ajtó mellett a földet - természetesen egy Jaguár logóval. Csak a világító műszerfal jelzi, hogy a Macska életre kelt, kész az újabb útra. Indulás után a kilincsek ismét eltűnnek az ajtó síkjában. 

A Macska meg én. Gombnyomásra beállítja az ülést - emlékszik rá, hogy szeretem. A pendrive-on emlékszik, mi volt az utolsó szám, amit hallgattam és onnan kezdi el játszani. A kijelzőn nem csak az előadó neve, a dal címe és hogy melyik CD-n található az adott szám jelenik meg, hanem maga a CD borító is. A hangfafalakból (nem tudom, összesen hány van) kristálytisztán dübörög fel a zene. "Muszáj" hangosan hallgatni, hogy a gyalogosok hallják, hogy jövök. Mert egyébként a Macskának nincs hangja.

Szóval a Papír Jaguár után egy igazi Jaguárt szelidíthetek. Szófogadóan engedelmeskedik, cserébe néha hagyom őt száguldozni egy picit. De csak egy picit.

Későn ébredt. Már egészen világos volt és a nap kíváncsian kukucskált be a függöny résein. Nehézkesen kászálódott ki az ágyból, aztán mezítláb kicsattogott a fürdőszobába. A tükörből egy teljesen idegen fej nézett vissza rá: puffadt, kába szemek, borzas haj, nyúzott arc. A hideg víz sem segített, mi több kifejezetten kellemetlen volt. 

Felvette a köntösét és lazán megkötötte az övet. Aztán lassan kiporoszkált a konyhába. Meztelen talpa csendesen csoszogott a kőlapon. Szinte automatikus mozdulatokkal vette elő a bögrét, tejet, kakaóport. Minden reggel így zajlott, aminek következtében voltak olyan napok, amikor arra sem emlékezett, hogy megitta-e a reggeli kakaóját vagy sem. Csak a mosogatóban árválkodó bögre volt a bizonyíték, mert sem az elkészítésére, sem az ital elfogyasztására nem emlékezett. Volt, amikor azért, mert álmos volt, volt, amikor, mert rohanásban volt, és persze nem egyszer mert álmos volt és még sietett is.

Most viszont komótosan keverte el a kakaóport csomómentesen a kis tejben. Hallgatta, ahogy a kanál kolompol a bögre falán és figyelte, ahogy a kis tej egyre krémesebbé válik, ahogy a por feloldódik benne. Pici cukor - igen, nem kellene, de ennyi kényeztetést igazán megengedhet magának, aztán szép fokozatosan teletöltötte a bögrét, miközben lassan kevergette. Aztán 2 perc a mikróban és máris ott illatozott kezében a forró ital. Belekortyolt - aztán felszisszent. Túl meleg lett. Nem baj. Hétvége van, ma nincs semmi kapkodás.

Végigcsoszogott a lakáson, kezében egyensúlyozva a kakaóval, át az előszobán, a hálószobán, ki az erkélyre. Letelepedett a fonott karosszékbe és maga mellé tette a bögrét a kis asztalkára. Aztán lehunyta a szemét és hallgatta a reggelt. A közeli főúton most kisebb volt a forgalom - hétvégén mindig kevesebben autóznak. Ennek következtében hallotta, hogy valahol hat emelettel alatta a parkban énekelnek a rigók. Szerette ezeket a fekete énekeseket, amelyek olyan jól el tudtak rejtőzni a lombok között, de hangjuk messzire elhallatszott.

Beleszimatolt a levegőbe. Határozottan jó illata volt és nem csak a mellette gőzölgő kakaó miatt. Friss, kellemesen meleg szaga volt a reggelnek. És virágillat! Kinyitotta a szemét és ekkor látta, hogy a petúniák szépen kinyíltak. Hogy hogy nem látta ezeket a kedves virágokat korábban?

Mosolyogva nézett végig az erkélyládán, amelyben dúsan, egymásba gabalyodva terpeszkedtek a petúniák. Évekkel ezelőtt ültetett néhány tövet, azóta "önállóvá" vált a növény: minden ősszel elhullajtotta a magokat és minden tavasszal sűrűbb, szebb és dúsabb hajtások bújtak ki a földből. Az ő egyetlen feladata csak az volt, hogy öntözze őket, a többit a növény maga "intézte".

Nézte a fehér, lila, rózsaszín és kevert színű szirmokat. Kellemes, édeskés illatúak voltak. Az enyhe, meleg szellőben vidáman táncolva integettek neki.

- Szépek vagytok - mondta halkan és a virágok, mintha értenék őt, kacéran bólogattak, hogy tudják, de azért köszönik.

Aztán felnézett az égre, mely csodakéken ragyogott felette. Egyetlen felhőt sem látott, csak néhány galambot, amelyek nagy köröket írtak le, majd eltűntek a szeme elől.

Szerette ezt az erkélyt. A falakat náddal vonta be és mindkét oldalra növényeket telepített. Egyik oldalon különböző fűszernövények sorakoztak a ládákban, a másik oldalon piros muskátlik. Aztán a korláton ott virítottak a petúniák. Ez volt az ő zöld kis szigete a lakótelep közepén. Ha ült, akkor szinte meg is feledkezett arról, hogy tulajdonképpen a város közepén lakik, hiszen sem a szomszédokat, sem a szembenlévő háztömböt nem látta. Őt sem láthatták itt. Ez volt az ő rejtett dzsungele.

Belekortyolt a lassan hűlő kakaóba és figyelte, ahogy egy méhecske megpróbál landolni az egyik vad táncot járó petúnián. Elsőre nem sikerült neki, de másodszorra eltűnt a tölcsérben, hogy aztán néhány pillanat múlva továbbröppenjen a másikra. Ezúttal minden nehézség nélkül sikerült a leszállási művelet.

A nap most már teljesen besütött az erkélyre és ő csak élvezte, ahogy a sugarak lassan átmelegítik. Mintha cirógatnák őt. Lehámozta magáról a köntöst, mert egészen kimelegedett.

Már nem érezte magát fáradtnak. Tulajdonképpen nem is érezte magát. Csak úgy volt. A csendben, az édes, kicsit bódító virágillatban, a simogató napsütésben és a lágy szellőben. Teljes béke és nyugalom. A teste szinte megszűnt és az elméje is valami egészen különleges helyre repült. Nem volt tele mindenféle problémával, gonddal, megoldandó feladattal. Érezni sem érzett semmit, mintha az érzékszervei kikapcsoltak volna, és mégis szinte hallotta, ahogy a petúniák levelei hallhatatlanul susognak, ahogy illatuk elkábítják. 

- Gizikeeeeee! - a rekedtes női hang kíméletlenül hasított bele a reggel tökéletes békéjébe és a csoda azonnal elillant. - Gizikeeeeeee!

Már nem hallotta a leveleket, a csodás pillanat tovaszállt és hirtelen nagyon fáradtnak érezte magát. A felette lakó szomszéd kereste a kislányát. Mindig így. Ablakon kihajolva és üvöltve, nem törődve senkivel és semmivel. 

- Gizikeeeee!

Ez már túl sok volt. Nehézkesen feltápászkodott, fogta kiürült bögréjét és visszacsoszogott a lakásba. Gondosan becsukta maga mögött az ajtót, hogy a következő "Gizikeeee" már ne zaklassa őt.

Csend, nyugalom. Ezek jellemzők a sétákra. A forgalom - mit forgalom! Egy kezemen meg tudom számolni, hány autóval találkoztam.

Az erdőben is szokatlanul nagy a csend. Mármint normális esetben azért lehet hallani a főúton közlekedő autók hangját, illetve a távolabbi autópálya zaját. Ez utóbbiból most is valami elszűrődik, de szinte minimális. Szó szerint a levelek halk zizegését is lehet hallani a fákon, amikor az enyhe szellő meglebegteti őket. A madarak viszont ezerrel énekelnek.

Jó ez a csend. Szeretem. És ennek a csendnek még szaga is van. Kellemes, meleg, tavasz szaga.

A kutya persze semmit nem érzékel az egész őrületből. Ő csak boldogan liheg előttem, mögöttem, mellettem és élvezi a hosszúra nyúló sétákat. Most még arra se kell figyelnem, hogy ki jön szembe velünk, olyan kutya, akit ismer vagy akit nem, és hogy vajon hogyan üdvözlik egymást. Mert nincs másik kutya (se). Csak ő meg én és a nagybetűs természet.