Későn ébredt. Már egészen világos volt és a nap kíváncsian kukucskált be a függöny résein. Nehézkesen kászálódott ki az ágyból, aztán mezítláb kicsattogott a fürdőszobába. A tükörből egy teljesen idegen fej nézett vissza rá: puffadt, kába szemek, borzas haj, nyúzott arc. A hideg víz sem segített, mi több kifejezetten kellemetlen volt. 

Felvette a köntösét és lazán megkötötte az övet. Aztán lassan kiporoszkált a konyhába. Meztelen talpa csendesen csoszogott a kőlapon. Szinte automatikus mozdulatokkal vette elő a bögrét, tejet, kakaóport. Minden reggel így zajlott, aminek következtében voltak olyan napok, amikor arra sem emlékezett, hogy megitta-e a reggeli kakaóját vagy sem. Csak a mosogatóban árválkodó bögre volt a bizonyíték, mert sem az elkészítésére, sem az ital elfogyasztására nem emlékezett. Volt, amikor azért, mert álmos volt, volt, amikor, mert rohanásban volt, és persze nem egyszer mert álmos volt és még sietett is.

Most viszont komótosan keverte el a kakaóport csomómentesen a kis tejben. Hallgatta, ahogy a kanál kolompol a bögre falán és figyelte, ahogy a kis tej egyre krémesebbé válik, ahogy a por feloldódik benne. Pici cukor - igen, nem kellene, de ennyi kényeztetést igazán megengedhet magának, aztán szép fokozatosan teletöltötte a bögrét, miközben lassan kevergette. Aztán 2 perc a mikróban és máris ott illatozott kezében a forró ital. Belekortyolt - aztán felszisszent. Túl meleg lett. Nem baj. Hétvége van, ma nincs semmi kapkodás.

Végigcsoszogott a lakáson, kezében egyensúlyozva a kakaóval, át az előszobán, a hálószobán, ki az erkélyre. Letelepedett a fonott karosszékbe és maga mellé tette a bögrét a kis asztalkára. Aztán lehunyta a szemét és hallgatta a reggelt. A közeli főúton most kisebb volt a forgalom - hétvégén mindig kevesebben autóznak. Ennek következtében hallotta, hogy valahol hat emelettel alatta a parkban énekelnek a rigók. Szerette ezeket a fekete énekeseket, amelyek olyan jól el tudtak rejtőzni a lombok között, de hangjuk messzire elhallatszott.

Beleszimatolt a levegőbe. Határozottan jó illata volt és nem csak a mellette gőzölgő kakaó miatt. Friss, kellemesen meleg szaga volt a reggelnek. És virágillat! Kinyitotta a szemét és ekkor látta, hogy a petúniák szépen kinyíltak. Hogy hogy nem látta ezeket a kedves virágokat korábban?

Mosolyogva nézett végig az erkélyládán, amelyben dúsan, egymásba gabalyodva terpeszkedtek a petúniák. Évekkel ezelőtt ültetett néhány tövet, azóta "önállóvá" vált a növény: minden ősszel elhullajtotta a magokat és minden tavasszal sűrűbb, szebb és dúsabb hajtások bújtak ki a földből. Az ő egyetlen feladata csak az volt, hogy öntözze őket, a többit a növény maga "intézte".

Nézte a fehér, lila, rózsaszín és kevert színű szirmokat. Kellemes, édeskés illatúak voltak. Az enyhe, meleg szellőben vidáman táncolva integettek neki.

- Szépek vagytok - mondta halkan és a virágok, mintha értenék őt, kacéran bólogattak, hogy tudják, de azért köszönik.

Aztán felnézett az égre, mely csodakéken ragyogott felette. Egyetlen felhőt sem látott, csak néhány galambot, amelyek nagy köröket írtak le, majd eltűntek a szeme elől.

Szerette ezt az erkélyt. A falakat náddal vonta be és mindkét oldalra növényeket telepített. Egyik oldalon különböző fűszernövények sorakoztak a ládákban, a másik oldalon piros muskátlik. Aztán a korláton ott virítottak a petúniák. Ez volt az ő zöld kis szigete a lakótelep közepén. Ha ült, akkor szinte meg is feledkezett arról, hogy tulajdonképpen a város közepén lakik, hiszen sem a szomszédokat, sem a szembenlévő háztömböt nem látta. Őt sem láthatták itt. Ez volt az ő rejtett dzsungele.

Belekortyolt a lassan hűlő kakaóba és figyelte, ahogy egy méhecske megpróbál landolni az egyik vad táncot járó petúnián. Elsőre nem sikerült neki, de másodszorra eltűnt a tölcsérben, hogy aztán néhány pillanat múlva továbbröppenjen a másikra. Ezúttal minden nehézség nélkül sikerült a leszállási művelet.

A nap most már teljesen besütött az erkélyre és ő csak élvezte, ahogy a sugarak lassan átmelegítik. Mintha cirógatnák őt. Lehámozta magáról a köntöst, mert egészen kimelegedett.

Már nem érezte magát fáradtnak. Tulajdonképpen nem is érezte magát. Csak úgy volt. A csendben, az édes, kicsit bódító virágillatban, a simogató napsütésben és a lágy szellőben. Teljes béke és nyugalom. A teste szinte megszűnt és az elméje is valami egészen különleges helyre repült. Nem volt tele mindenféle problémával, gonddal, megoldandó feladattal. Érezni sem érzett semmit, mintha az érzékszervei kikapcsoltak volna, és mégis szinte hallotta, ahogy a petúniák levelei hallhatatlanul susognak, ahogy illatuk elkábítják. 

- Gizikeeeeee! - a rekedtes női hang kíméletlenül hasított bele a reggel tökéletes békéjébe és a csoda azonnal elillant. - Gizikeeeeeee!

Már nem hallotta a leveleket, a csodás pillanat tovaszállt és hirtelen nagyon fáradtnak érezte magát. A felette lakó szomszéd kereste a kislányát. Mindig így. Ablakon kihajolva és üvöltve, nem törődve senkivel és semmivel. 

- Gizikeeeee!

Ez már túl sok volt. Nehézkesen feltápászkodott, fogta kiürült bögréjét és visszacsoszogott a lakásba. Gondosan becsukta maga mögött az ajtót, hogy a következő "Gizikeeee" már ne zaklassa őt.