Állok a sorban. Reménytelenül hosszú, pláne így, hogy mindenki betartja a szükséges távolságot. Nem is látom a sor elejét innen. Az időpontom 8.35-re szólt, most 8.27 van és még az ajtót sem nyitották ki. Mindenki maszkban, ez egyértelmű. Senki nem ideges, nem nézegeti az óráját vagy mormog valami olyasmit, hogy vajon mennyit kell még várni. Vajon mennyit kell várnom?

Állok a sorban és azon meditálok, hogy vajon a tájékoztatóban szerepő 30-45 perces idő valóban annyi lesz-e. Ha még az ajtót sem nyitották ki - hááát... Kételkedem. Egy kicsit. Csak egy kicsit, mert itt általában betartják azt, amit ígérnek. És ha ők azt mondják, hogy 30-45 perc alatt végezni lehet, akkor valószínűleg úgy is lesz.

Állok a sorban. Tudtad, hogy itt imádnak sorban állni? Megvan a saját kultúrája a sorbanállásnak. Nem csak úgy, valahogy elkezdünk sorakozni. Á, dehogy! Kijelölik a helyet, ahol sorba kell állni. "Queue here". Csak ennyi. Na, jó, néha hozzáteszik még, hogy "please". De ha nincs kiírás, akkor is tudják, hogy hol kell sorakozni. És főleg, hogy hogyan kell sorakozni. Türelmesen, nem hőbörögve, nem két pillanatonként az órára pillantva, hogy na, most már mi lesz.

Állok a sorban, és egyszer csak nyílik az ajtó. Az első emberek belépnek az épületbe - szigorúan betartva az egymás közötti távolságot. A sor meglódol és legalább a fele távot megteszem az ajtóig, amikor újra megáll. 8.30. Ezek szerint akkor nyitják az ajtót. Innentől kicsit lassabban, de mégis tempósan engedik befelé az embereket. A következő két eresztéssel már egész közel kerülök az ajtóhoz.

Az épület egyébként valamiféle sportközpont. Ablaktalan monstrum. Ronda. De ez most nem számít, nem a legszebb épület kategóriába nevezték a helyet, hanem azért esett erre a választás, mert tökéletesen megfelel a funkciónak.

Újra nyílik az ajtó, ismét bemehetnek néhányan. Murphy törvénye alapján természetesen engem állít meg az ajtóban álló maszkos ember. Sebaj, a következő alkalommal most már én leszek az első, akit beengednek.

Nem is tudom, mennyi idő telik el, de egyáltalán nem sok, amikor a jóember nyitja az ajtót és int, hogy mehetek. Megyek!

Tágas sportcsarnokban találom magam. Nyilak mutatják, merre kell mennem. A padlóra 2 méteres távolságban vonalakat ragasztottak, hogy mindenki be tudja tartani a távolságot. Körülöttem maszkos, kórházi egyenruhás talán nővérek cikáznak természetesen a távolságot betartva.

Köszönnek, és ismételgetik, hogyha bárkinek bármilyen kérdése van, akkor szívesen válaszolnak rá. Nincs kérdés, merthogy még odakint kaptunk egy tájékoztató lapocskát, amiben gyakorlatilag már minden kérdésre válaszoltak. De azért jó tudni, hogy lehetne kérdésem.

A sor elején néhány szintén maszkos egyenruhás kérdéseket tesz fel az érkezőknek. Míg várom a soromat, addig körbenézek. A csarnok magas és tágas. A hosszát nem tudom megállapítani, merthogy egy függöny osztja ketté a teret. A kérdezők asztalokhoz irányítják az embereket. Udvarisan, mégis határozottan. A két sorban álló asztalok között legalább 2 méter távolság van, mindegyiknél egy maszkos egyenruhás illető ül. Az asztal túloldalán egy szék várja az új "pácienst". A második sor mögött pedig ott a sötét függöny, valószínűleg amögött történik a tényleges oltás.

Nincs több időm arra, hogy filozofáljak a helyzeten, mert máris sorra kerülök. Az úriember megkérdezi a nevemet, a születési dátumomat, kéri az időpont visszaigazolásáról szóló e-mailt. Megmutatom. Kéri az NHS számomat is - hát azt nem tudom, mert a tájékoztató e-mail csak a visszaigazoló e-mailt említette, hogy mindenképpen hoznom kell magammal. Nem probléma, regisztrálva vagyok a rendszerben, és az úr ráírja a papíromra a számot. Aztán már mehetek is.

Mire észbekapnék, addigra egy hölgy máris egy szabad asztalhoz irányít. Fiatal lányka fogad. Köszön, megkérdezi, hogy feltehet-e néhány kérdést. Leghosszabban annál időzünk, amely az etnikai hovatartozásomra vonatkozik. "White others"- ben maradunk. Korábbi oltásokról tudakozódik, hogy volt-e bármiféle allergiás reakcióm. Nem volt. Legalábbis nem tudok róla. Azért a kérdéssor végén megemlítem, hogy asztmás vagyok (bár nem kell rá gyógyszert szednem) és hogy van allergiám is (füvek, fák, de szintén nem kell rá gyógyszert szednem). Udvariasan megköszöni, hogy felhívtam a figyelmet erre, aztán közli, hogy az Astrát kapom. Jó lesz? Micsoda kérdés! Egy egészen kicsit csalódott vagyok, mert a Pfizernek jobban örültem volna, de itt nincs válogatás. Persze, hogy jó lesz. A semminél minden jobb, nem? És mégsem kétes eredetű kínai vagy orosz...

Kapok egy boríték nagyságú tájékoztatót az Astráról (kihajtva kb. A3-as nagyságú, mindkét oldala teleírva). Megköszönöm. Van még kérdésem? Van. Ezen meglepődik, talán azt hiszi, hogy a kis tájékoztató füzetben minden benne van. De ez nem volt benne. Ha a szervezetem mindenféle szörnyűséget produkál az oltás következtében, akkor az azt is jelenti, hogy akkor védtelenebb vagyok a vírussal szemben, tehát nagyobb eséllyel kaphatom meg? Ez így van, válaszol a lányka és a szemén látom, hogy mosolyog a maszk alatt. Az oltás után kb. két hét, amíg az immunrendszerem kiépíti a védelmet a vírus ellen és ezen időszakban valóban könnyebben kaphatom el a vírust. Megkaptam a kérdésemre a kielégítő választ? - kérdezi a lányka és én megköszönöm a tájékoztatást.

Mehetek tovább. Egy hölgy azonnal a gondjaiba vesz, nehogy már eltévedjek ebben a hatalmas térben és a függöny mögé irányít egy úrhoz. Most már látom, mi van itt. Újabb asztalok paravánokkal elválasztva, minden asztalnál két nővér és egy üres szék. Nincs igazán időm arra, hogy bámészkodjak, mert az úr azonnal egy üres asztalhoz irányít.

Egy testesebb nővér fogad, javasolja, hogy a kabátomat tegyem a székre, aztán szabadítsam ki valamelyik vállamat. Melyiket? Neki mindegy. A bal mellett döntök, merthogy ha esteleg fájna, akkor a jobb kezemet még mindig tudom használni. Közben a másik nővér, egy cingár, a nevemet kérdezi és a születési dátumomat. Megkeres a laptopján. Megvagyok!

Közben kiszabadítom a vállamat, leülök, a cingár közli, hogy az Astrát kapom, a testesebb meg már fogja is az injekciót a kezében. Lazítsak, egy kis csípést fogok érezni. Csípés megvolt, megvagyok. Megköszönöm. Mire a kabátomat felveszem, addigra a cingár már a kezembe is nyomja a kis kártyát. Nem olyan csilivili, mint az otthoni, viszont sokkal hasznosabb: rajta van a nevem, az oltás típusa, száma és az oltás időpontja. Alatta üres mezők, az majd a következőnek a helye. Még figyelmeztet, hogy a második alkalomra a kártyát mindenképpen vigyem  magammal.

Megköszönöm, aztán már ballagok is ki az épületből. 8.57.

Nincs tömeg, nincs fejetlenség, nincs kavarodás. Mindenki pontosan tudja a dolgát. Végtelenül egyszerű az egész, nincs agyonkomplikálva, miszerint egyik oldalon regisztrál az ember, egy másikon ellenőrzi, hogy regisztrálva lett-e, aztán várja, hogy behívják. Csak egy sms, telefonhívás, levél (ilyen sorrendben vették fel velem a kapcsolatot), hogy hol kell időpontot foglalni a neten. A honlap világos, egyszerű. Én választom ki a helyet, a napot, az időt. És rögtön utána foglalhatok helyet a második oltásra is. Szinte le sem nyomom az OK gombot, már meg is érkezik a visszaigazoló e-mail. Ennyi.