Halványszürke, hangtalan, gyors, mint a villám. A "szemeiben" valamiféle nemes, méltóságteljes szigorúság uralkodik. Mint egy igazi ragadozónak. Kicsit talán félelmetes is. Talán a nesztelen suhanása, talán a gyorsasága miatt. Ugyanakkor végtelenül elegáns. Pont a méltóságteljes némaság és a könnyed sebesség teszi azzá.

Amikor tanultam vezetni - ez sem tegnap volt! - egy négyütemű Trabantja volt az oktatómnak. Négyütemű! Ez akkor nagy szó volt. Zajos volt a jószág, de mivel kicsi volt, könnyű volt vele megtanulni az alapokat: tolatás, két kocsi közé beállás, Y-fordulás stb. A legrémesebb a lejtőn, kézifékkel való elindulás volt. Rettegtem, hogy ha kiengedem a kéziféket, menthetetlenül visszagurulok és összetörök mindenkit a hátam mögött. (Soha nem volt mögöttem senki a gyakorlásnál, szóval nem is értem, mitől féltem... Arról már ne is beszéljünk, hogy egy Trabant mit lett volna képes összetörni.) Az oktatóm időnként frásztkapott, hogy miért "centizek ki" mindent. "Annyi hely van, muszáj magának ennyire közel mennie a parkoló autókhoz???" Nem, nem volt muszáj, tényleg volt hely, de soha nem mentem neki senkinek és semminek, még csak meg sem húztam a szóban forgó sorakozó kocsikat. (Megjegyzem, azóta is "centizek" és azóta sem húztam meg soha a kocsit.) Szóval jól megvoltunk, a Papír Jaguár meg én.

És most itt ez a Macska. Egy igazi Jaguár. Nem mondom, hogy nem volt bennem para, amikor először a kormány  mögé ültem. Na, jó a Papír Jaguár után voltak más kocsik is: Lada, Lada Samara, Skoda, Wolkswagen, Alfa Romeo, Renault, Peugeot, Land Rover, Mitsubitshi, Mercedes, BMW. Nem, egyik sem volt saját, csak a félreértések elkerülése végett! Mindegyiket más volt vezetni, de egyiknél sem volt semmi különös érzésem, amikor beleültem. Autó. Négy kerék, kormány, gáz, fék, kuplung. Talán a BMW-nél volt bennem némi megilletődöttség a mérete és a gyorsasága miatt. Mégiscsak egy X5-ös volt a jószág, ami majdnem a legnagyobb. És igen, a hangja (dízel volt) is meglehetősen tekintélyt parancsoló. Amikor beindítottam, olyan volt, mintha felébresztettem volna egy alvó szörnyet. Amit aztán persze megszelídítettem és nem volt gond soha vele. De ez mégiscsak egy Jaguár!

Néztem a halványan világító műszerfalat a mindenféle infóval: sebesség, az akkumulátor feltöltöttsége, térkép, menüsor... Aztán megfogtam a kormányt, húúúú... Sportkormány. Szinte belesimult a tenyerembe. Jó érzés volt fogni. Figyelmeztetve lettem, hogy nagyon gyorsan gyorsul, szóval óvatosan léptem a gázpedálra. Méltóságteljesen gurultunk ki az udvarból. A Macska meg én. Nem mondhatnám, hogy dorombolt a kezem alatt, hiszen mint mondtam, hangtalan. Csak azt hallottam, ahogy az apró kavicsok neszeztek a gumik alatt. Aztán némán suhantunk a csendes utcán. Lakott terület, szóval csak harminccal. Úgy éreztem, hogy büntetés ez ennek a jószágnak. Éreztem, hogy menne, mit menne, repülne alattam, de szófogadóan betartottuk a harmincat.

Aztán elhagytuk az utolsó házakat és egy rövid egyenes szakasz következett az országúton az első enyhe kanyar előtt. Nem bírtam tovább és ráléptem a gázpedálra. Nem nagyon, csak kicsit, hogy érezzem a Macska erejét, a gyorsaságát. Szempillantás alatt 60 felett jártunk. 60 mérföld, ami kilométerben közel 100. Mindez körülbelül száz, kétszáz méteren. Valamiféle eufórikus érzés ragadott el, ahogy a sebesség belenyomott az ülésbe, ahogy a Macska mindenféle erőlködés nélkül száguldott alattam, ahogy éreztem ezt a könnyedséget és hogy valószínűleg ugyanilyen egyszerűen és simán gyorsulna tovább, akár 200 kilométer fölé is.

De jött a kanyar és a kanyar után szoktak rendőrök állni, szóval visszavettem a lábam és az autó azonnal lassulni kezdett. Az erős motorfék, amely azonnal az akkumulátor töltésére használja az így keletkezett energiát, azonnal működésbe lépett. Amilyen szempillantás alatt elértük a 100 kilométert, szinte ugyanolyan gyorsan visszaesett a sebesség a megengedett nyolcvanra. Mintha egy kicsit elszomorodott volna a Macska, hogy már megint csak "cammognia" szabad.

Intelligens a jószág. A visszapillantó tükrökben felvillan egy kis sárga lámpa, ha valaki előzni készül. Pici kormányrezgéssel érzékelteti, ha véletlenül átlépem a felezővonalat, és lehalkítja a zenét és élesen visít, ha tolatásnál túl közel kerülök valamihez. Zárt állapotban nincs kilincse, ha kinyítom, akkor méltóságteljesen előbújnak az ajtók síkjából. Ha sötét van, akkor a visszapillantó tükrök megvilágítják az ajtó mellett a földet - természetesen egy Jaguár logóval. Csak a világító műszerfal jelzi, hogy a Macska életre kelt, kész az újabb útra. Indulás után a kilincsek ismét eltűnnek az ajtó síkjában. 

A Macska meg én. Gombnyomásra beállítja az ülést - emlékszik rá, hogy szeretem. A pendrive-on emlékszik, mi volt az utolsó szám, amit hallgattam és onnan kezdi el játszani. A kijelzőn nem csak az előadó neve, a dal címe és hogy melyik CD-n található az adott szám jelenik meg, hanem maga a CD borító is. A hangfafalakból (nem tudom, összesen hány van) kristálytisztán dübörög fel a zene. "Muszáj" hangosan hallgatni, hogy a gyalogosok hallják, hogy jövök. Mert egyébként a Macskának nincs hangja.

Szóval a Papír Jaguár után egy igazi Jaguárt szelidíthetek. Szófogadóan engedelmeskedik, cserébe néha hagyom őt száguldozni egy picit. De csak egy picit.