Rengeteg előítélettel kezdtem neki a könyvnek. Nem csak azért, mert Speer Hitler bizalmasa volt, hanem egy brit hadnagy által írt másik könyv is befolyásolt. Ez a hadnagy részt vett a nürnbergi per periratainak összeállításában, tehát nagyon sok dokumentumot áttanulmányozott, beszélt a tanúkkal, fotókat, videókat látott. Szerintem sok olyan információról is tudomása volt, amit végül nem használtak fel a per során. Ez a hadnagy azt mondta, hogy Speer ügyesen játszott a bírókkal, mert ő volt az egyetlen vádlott, aki bűnösnek vallotta magát, de emellett persze hasonlóképpen védekezett, mint a többiek, hogy parancsot teljesített, hogy erről vagy arról fogalma sem volt és egyébként is... A hadnagy úgy vélte, hogy Speer miniszterként nagyon is tisztában volt mindennel, éppen ezért halálbüntetést érdemelt volna. Hogy miért kapott csak 25 évet? A hadnagy szerint pont azért, mert egyetlen vádlottként beismerte, hogy bűnös, eljátszotta a "jó" náci szerepét.

Szóval ezek tudatában kezdtem el olvasni a meglehetősen vaskos kötetet. Ahogy haladtam előre, úgy osztottam egyre inkább a brit hadnagy véleményét. 

Annak ellenére, hogy egy monoton börtönéletről szól, egyáltalán nem unalmas a könyv. Érdekes volt belelátni ennek az embernek a legbelsőbb gondolataiba.

Nagyon sokszor le kellett tennem a könyvet, mert mérhetetlenül dühös lettem. Speer folyamatosan panaszkodott a börtön szabályai miatt, holott a körülményekhez képest egyáltalán nem volt rossz sora és minduntalan az jutott eszembe, hogy a náci börtönökben, koncentrációs táborokban raboskodóknak az alapvető emberi jogaikat sem vették figyelembe. Dühös voltam, mert Hitlerről olyan pozitívan beszélt, mintha csak egy nagybácsiról anekdotázott volna, akinek hát igen, volt egy-két negatív vonása is, de azért alapvetően mégiscsak egy rendes ember. A huszadik év környékén egyetlen egyszer eljutott odáig, hogy bírálta őt valamiért, de szinte azonnal fel is mentette. Ez nem csak feldühített, hanem ledöbbentett. Ennyi idő után sem látta, hogy micsoda szörnyeteget szolgált?

Egy másik alkalommal elfilozofált azon, hogy mi lett volna belőle, ha nem találkozott volna Hitlerrel. Beismerte, hogy akkor egy középszerű építész vált volna belőle. Így viszont hatalma volt. Ez volt a legérdekesebb, hogy a náci idők alatt sok, a nácik számára fontos épület az ő tervei alapján készült, de nem is ezeket emelte ki, hanem a hatalmat, a posztot, amit elért, és hogy mennyire tetszett ez neki, mennyire élvezte ezt. 

Valahol olvastam, hogy a hosszú vagy életfogytiglani büntetés súlyosabb, mint a halál, mert az évek folyamán szembesül a fogvatartott sok mindennel és megváltozik. Nos, Speer nem változott meg. Aggódott azon, hogy mint építész nem tudott fejlődni, mert hiába olvasta a legújabb kiadványokat és próbált lépést tartani a fejlődéssel, képtelen volt erre. Egyetlen egyszer nem írta le azt, hogy sajnálta volna, hogy köze volt egy olyan rendszerhez, amelyhez milliók halála köthető. Egyetlen egyszer nem merült fel benne, amikor a börtönlétre panaszkodott - annak ellenére, hogy háromszor kapott enni, sétálhatott a kertben, kertészkedhetett, olvashatott, engedélyt kapott az emlékiratai megírására, látogatókat fogadhatott -, hogy azoknak az embereknek, akiket az a rendszer küldött börtönbe, amelyben ő jelentős pozíciót töltött be, a legalapvetőbb szükségleteiktől is meg voltak fosztva. Azok az emberek nem kaptak rendesen enni, halálra dolgoztatták őket, éjszakára fűtetlen barakkokba zsúfolták be őket. Nem számolhatták a napokat a szabadulásig, ahogy ő tette, mert nem volt szabadulás. A túlélés csaknem csodaszámba ment. 

Így tehát a könyv végére maximálisan egyetértettem a brit hadnaggyal. A per során tanúsított megbánás színjáték volt Speer részéről, csak el akarta kerülni a bitófát, valójában semmit nem bánt meg. Sőt...