Mivel este indult a gépem haza, úgy döntöttem, hogy még bóklászom egy kicsit Madridban. Így találtam rá a San Miguel piacra, ahol természetesen körbenéztem. Az érdekessége, hogy a középkortól kezdődően működött ezen a területen valamiféle szabadtéri piac. 1916-ban aztán átadták az első épületet, így innentől kezdve már fedett helyen árulhatták a kereskedők a portékáikat. Gyakorlatilag egy gasztronómiai csoda a piac, mert a tengeri herkentyűktől kezdve mindenféle guszta kis szendvicseken át húsokat, sajtokat kínáltak.

A legjobban talán a sonkás pult tetszett. Hatalmas, legalább méteres sonkák sorakoztak valamiféle satuszerűségben. Nagyon gusztán néztek ki! Ha jött a vevő, megmondta, melyikből és mennyit kér. (Persze voltak előre csomagolt adagok is.) A hentes látványosan megélezte csaknem szamurájkard hosszúságú késeit, majd kicsit teátrális mozdulatokkal szeletelni kezdett. De hogyan!!! Papírvékony szeletek omlottak a tálkára. Egyetlen egy sem volt szakadt, vagy ne talán tán vastagabb a másiknál. Miután megvolt, szépen becsomagolta és átadta a vásárlónak. (Azért a háttérben ott volt egy gépi szeletelő is, gondolom ez a kézi szeletelés inkább turistacsalogató látványosság.)

A sonkapult a piacon

Miután végigjártam a piacot, elsétáltam a Tengerészeti Múzeumhoz, amely a spanyol tengerészet történetét mutatja be a XV. századtól napjainkig. Nagy rajongója vagyok a vitorlás hajóknak, így aztán kellőképpen kigyönyörködhettem magam a számtalan modellben. Hihetetlenül szépek voltak. Azt hiszem, csak akkor tetszettek volna jobban, ha élőben láthatom néhányukat. 

Egy modell a sok közül

Ezután még szerettem volna tovább bolyongani, de sajnos ez a tervem meghiúsult. Nem, ezúttal nem hózápor húzta keresztbe a számításomat, hanem az eső. Mintha nyár közepén lettünk volna, olyan felhőszakadások zúdultak a városra. Így aztán amilyen gyorsan csak tudtam, visszamenekültem a szállodába. Komótosan összepakoltam, aztán idő előtt elindultam a reptérre.