Szeretem a szerzőt, mivel nagyon olvasmányosan és érdekesen ír a történelemről, így mindenki számára élvezetesek lehetnek a könyvei.

Ez a mostani a harmadik birodalom nem annyira ismert tényeibe engedett bepillantást. Érdekes részleteket árult el például a Hitlert körülvevő nőkről. Kik voltak? Mennyire álltak közel a diktátorhoz? Aztán körbejárta azt a témát is, hogy Hitler mindig az egyszerű ember szerepében tetszelgett és szeretett arról mesélni, hogy milyen szegénységben élt fiatalabb korában. Mi volt igaz ebből? És tényleg olyan szerényen élt hatalomra kerülése után, mint ahogyan ezt a birodalom lakóival elhitették? 

Nem is olyan régen olvastam Speer börtönnaplóját (lásd 2023. március 7-i bejegyzés), nos, róla is érdekes információkkal szolgált. Hogyan építette fel a "jó náci" képét kezdve a nürnbergi perrel, és hogyan próbálta azt élete végéig megőrizni még olyan áron is, hogy néhány alkalommal dokumentumokat hamisított vagy hamisíttatott meg. És mindez hogyan omlott össze, mint egy kártyavár, a halálát követően, amikor előkerültek bizonyítékok, vagy éppen eltitkolt festmények.  

De érdekes részletekkel szolgált Rommelről és Himmlerről. Rommel, akiről nem tudni, hogy nem egyszer nagyon nagy szerencséje volt vagy tényleg ennyire zseniális hadvezér volt, hogy így ki tudta taktikázni, mi fog történni? Himmler pedig - nos, fiatalabb éveiben egy unalmas, jelentéktelen senki volt. És aztán olyan hatalmat épített ki egy olyan hadsereggel, ami a legbefolyásosabb és legerősebb emberré tette őt a birodalomban. Emellett az okkult "tudományokba" is beleásta magát, ami sok esetben a nagyfokú butaság vagy inkább elmebaj határát súrolta.

Sok érdekes információval lesz gazdagabb a T. Olvasó a könyv elolvasása után, és egy új szemszögből láthatja a harmadik birodalom néhány emberét.

Kocsival és egy kisebb baráti társasággal mentem Krakkóba. Hiába indultunk viszonylag korán, későn érkeztünk, mivelhogy Szlovákiában kifogtunk egy balesetet, aminek következtében kerülnünk kellett, szóval veszítettünk 2 órát. Aztán belefutottunk egy útépítésbe, ami miatt egy újabb óra mínuszba kerültünk. Ennek ellenére megérkezésünk után azonnal nyakunkba vettük a várost. A szállásunk egy youth hostelben volt, bent a belvárosban, így minden látnivaló egy ugrásra volt tőlünk. A kellemetlen idő ellenére egy jót sétáltunk. Sajnos ahhoz késő volt, hogy bármit megnézzünk, mindent zárva találtunk.

A sétálóutcák egyike

Ennek ellenére tetszett a belváros. Hangulatos utcák felújított, illetve kissé lelakott házakkal, várfal, vár, templomok, tágas terek - tényleg nagyon szép volt. Az más kérdés, hogy néhány utcával arrébb, ez a kicsit régies hangulat már egyáltalán nem volt meg. Igazi, szocreál rusnya épületek álltak katonás sorrendben. 

A hostel recepcióján találtam néhány érdekes és ígéretes szórólapot. Ha az ember Krakkó közelében lévő néznivalókhoz szeretett volna menni, akkor be lehetett fizetni a recepción, és ennek fejében egy kisbusz összeszedte a kirándulni vágyókat szerte a városban. A kisbuszban - írta a tájékoztató - idegenvezető mesél a városról, illetve az úticélról. A dolog nagyon tetszett, mert így sokkal egyszerűbbnek és gyorsabbnak tűnt eljutni a kiszemelt célpontokhoz, mint tömegközlekedéssel. Így aztán rögtön megrendeltem és ki is fizettem a két kiválasztott utamat.

Még egy pár szó a szállásról. Nos, mivel sokan voltunk, így egy tejes szoba csak a miénk volt. Hiába volt mellettünk a fürdőszoba és hiába próbáltuk egymást váltani a használatában, bizony sokszor kiszorultunk onnan az első két nap. 

Az első éjszaka pedig egyenesen katasztrofális volt. A szomszédban egy legénybúcsút tartó csoport ünnepelt. Elképesztő hangosan hallgatták a zenét, üvöltöztek, ajtókat csapkodtak - iszony volt. Egy másik szobából egy hölgy igen vehemensen felhívta a vigadozó társaság figyelmét, hogy bizony bőven elmúlt már éjfél, igazán lecsendesedhetnének. Megtették. Kb. 5 percig, utána ugyanolyan hangerővel folytatódott a bulizás. Így aztán nem sokat aludtunk. Szerencsére az urak másnap távoztak és ezek után olyan csendes volt a hostel, mint egy kripta, és nem kellett többet sorba állni a fürdőszoba használatáért sem.

Nem volt rossz a könyv, és nagyon olvastatta magát, de még egyszer biztos nem venném a kezembe.

Először is a főhős egy kicsit béna volt. Ez még nem lett volna baj, de sokszor erőltetettnek éreztem ezt a bénaságát, amivel az író felruházta őt. Az, ahogy belezúgott a férfibe inkább tinédzserekre hasonlított és nem pedig egy harmincas éveiben járó nőre, aki pontosan tudja, hogy a külső nem minden. Néhányszor indokolatlanul szerepeltek benne durva szavak - egyáltalán nem illettek a karakterekhez. 

A sztori még hihető is lehetett volna, egészen az utolsó oldalakig. Ott viszont csalódtam. Először is a könyv elején a férj kijelentette a főhősnek, hogy a felesége nem játssza meg magát, kórházi leletek igazolják az állapotát - akkor az orvosok tévedtek? Ne talán tán a nő lefizette őket ezért a diagnózisért? Két képzett ápolónő is vigyázott rá - szerintem azok előbb-utóbb felfedezték volna, hogy csak megjátssza a magatehetetlent.

És a gyilkosság - ezzel aztán végképp nem tudtam mit kezdeni. Az egy dolog, hogy az ember, ha rájön, hogy becsapták, elárulták, akkor dühös lesz, kiabál, még talán az is elhangzik, hogy meg tudná ölni a másikat, de hogy meg is tegye? És hogy erre még a főhős biztatja is? Mégis milyen alapon? Elhiszem, hogy fel volt háborodva, elhiszem, hogy borzalmas dolgokat tett a napló szerint a másik nő, de ez még nem jogosítja fel őt, hogy ölésre buzdítsa a férfit! Szóval ezzel a gyilkossággal nekem az író agyoncsapta a sztorit. 

Ami pedig ezután következett... Az a levél egy csavar akart lenni, tudom, értem, de nálam ez nem vált be. Csak ültem a könyvvel a kezemben, hogy most mi van? Most akkor mégsem igazak a napló történetei, gondolatai? Viszont ez a levél meg túl nyálas volt és nem volt olyan igazán hatásosan megfogalmazva ahhoz, hogy meglegyen az a meghökkentő fordulat, amit az író el akart érni vele.

Szóval, ha a T. Olvasó úgy olvassa a könyvet, hogy nem gondolkodik el az apró részleteken, akkor nagyon fog tetszeni neki. Egyébként meg elképzelhető, hogy úgy jár, ahogy én is.

Szóval Bostonból érkeztem Washingtonba, egészen pontosan a Washington Dulles repülőtérre, így leszállás közben vethettem egy pillantást a Pentagon épületére.

Pentagon - sajnos nem volt tiszta az idő, de azért így is látszik az épület jellegzetes ötszöge

Másnap csodás koratavaszi időre ébredtem. Hó nem volt, a nap sütött. A reggel és az este kimondottan hűvös volt, és azért napközben is jól esett időnként betérni valahová egy kicsit megmelegedni. 

A múltkori alkalommal zárva volt az Arlingtoni temető a nagy hó miatt, így ezért a mostani csavargást ott kezdtem. Zöldellő gyepszőnyeg mindenütt, a virágzó cseresznyefák fehérje keveredett a japán cseresznyefák halvány rózsaszínével. Tudom, hogy furán hangzik, de egészen különleges hangulata volt ezáltal a temetőnek. Megnéztem Kennedy sírját, illetve elméláztam a katonai sírok mellett. Egyforma fehér sírkövek katonás sorokban. A különbség mindössze annyi, hogy mindegyiken más név szerepelt, illetve az illető vallását is feltűntették: kicsi kereszt, Dávid-csillag vagy éppen félhold. Nagyon sokan voltak...

Minden parcella előtt ott szerepelt egy táblán a hadosztály neve és hogy melyik háborúban estek el a katonák

Innen átballagtam az Abraham Lincoln emlékműhöz, majd végigsétáltam a Mallon. Egészen furcsa volt látni hó nélkül. Itt is mindenütt virágoztak a japán cseresznyefák, így az egész hatalmas térnek nagyon tavaszias kinézete volt.

Útközben megnéztem a háborús emlékműveket. A Koreai jobban tetszett a téli időben. Valahogy az elcsigázott, menetelő katonák szobrai kifejezőbbek a hóban, mint így, hogy "csak" a fűben masíroztak. 

A második világháborús emlékmű, ami annyira nem fogott meg az előző alkalommal, most sem tetszett jobban, de a működő szökőkutak határozottan javítottak az összhatáson. 

A második világháború emlékmű - tagadhatatlanul jobb az összképe a szökőkutakkal

A vietnámi háború emlékére húzott falnál iszony tömeg volt. Az is jobban tetszett az emberek nélkül. Akkor valahogy jobban érvényesült a magassága és a hossza. 

Néhány helyen sárkányokat eregettek. A színes, különböző fazonú és méretű papírköltemények - tényleg azok voltak! - vidáman szálltak a szélben. 

Tovább sétálva elkavarodtam a kínai negyedbe.

A Kínai negyed bejárata

Díszes kínai kapu ívelt át az utca felett, az épületeket kínai elemek díszítették és természetesen a feliratok is kínaiak voltak az angol mellett. Az egyiken öles betűk hirdették: Pizza Bar. Hát a pizza, mint tipikus kínai kaja... Na, mindegy. 

Aztán a Freedom Plazara értem, ismét megnéztem a térképet, ami Dan Brown könyvében is szerepelt. A tér egyik szélét a posta épülete határolta egy toronnyal.

A nyílegyenes Pennsylvania Avenue a Freedom Plazaról. Szemben a Capitolium, jobbra a posta tornyos épülete

Benéztem az épületbe, ahol mindenféle giccseket, turistáknak szánt rémségeket lehetett kapni. Aztán találkoztam egy felirattal, miszerint fel lehet menni a toronyba, hát ezt nem hagyhattam ki! Üvegfalú lift repített fel a magasba. Annak ellenére, hogy nem annyira magas, a kilátás szép volt.

A Pennsylvania Avenue a posta tornyából. A bal első épület az FBI főhadiszállása és a távolban ott a Capitolium a fehér kupolájával

Ezt követően visszaindultam a szállodába, de előtte még betértem a Union Stationre. A múltkori alkalommal is itt ettem, hiszen az alaksor televan mindenféle finomságokat kínáló kis kajáldákkal. Egy kínai csirkét választottam - nem tudom a nevét, de nagyon ízletes volt. 

Mussonak vannak tagathatatlanul jó könyvei, de ez nem azok közé tartozik.

Kezdjük mindjárt azzal, hogy a karakterek nem voltak elég hitelesek. Voltak figurák, akiket a könyv elején jelentőségteljesen mutatott be és azt vártam, hogy na, majd ők megoldják/megmondják/megmutatják a tutit - hát nem. A végén be lettek suvasztva a sztoriba egy mondat erejéig, de az volt az érzésem, hogy inkább csak azért, hogy ne legyen elvarratlan szál. Hiába volt tehát a sejtelmes bemutatkozás, gyakorlatilag semmit nem adtak hozzá a történethez.

Ha már történet, még jó is lehetett volna. Megint használta az időutazásos elemet, ami itt nem vált be. A cél az volt, hogy a főhős az utolsó napját újraéli azért, hogy tudjon rajta javítani. Nem csak az események menetén, hanem hogy a személyisége is fejlődjön, jobbá váljon. Az előbbi valamennyire sikerült, az utóbbi kevésbé. Megmentett egy kamaszlányt az öngyilkosságtól, aki aztán neki segített azzal, hogy megtalálta a régi szerelmét. Itt megint egy jó példa arra, hogy mennyire nem volt jó a történet vezetése: honnan tudta a kamasz, hova kellett mennie, hogy megtalálja a nőt? Arról már nem is beszélve, hogy nem volt igazán alátámasztva, miért is tette meg ezt a lépést. 

Musso élt azzal az eszközzel is, hogy váltogatta, melyik karakter szemszögéből látjuk a sztorit. Ez viszont most egyáltalán semmit sem adott hozzá az eseményekhez, ráadásul sok volt benne az ismétlés.

És akkor a vége volt a legrosszabb. Egy csöpögős románcféleség bontakozik ki, majd mintha az író meggondolta volna magát, hogy nem, ez a történet nem érhet így véget, volt egy kis vérfürdő, aztán ismét egy éles váltás és egy sablonos, kissé nyálas befejezést kanyarított a végére. 

Végre nem esett, mi több verőfényes napsütésre és ragyogó kék égre ébredtem. Még egy kóbor bárányfelhő sem volt az égen. (Később azért jó kis szürke felhők jöttek...)

Ez volt az utolsó napom, így csakúgy bóklásztam egyet a városban. Megszemléltem közelebbről a felhőkarcolókat - igazából nem is voltak olyan magasak!

Talán ez volt a legmagasabb épület

Ami nagyon érdekes, hogy gyakorlatilag a belvárosban, ami Boston legrégebb része, szinte csak és kizárólag modern épületek vannak. Az Old State House (itt kezdtem a sétám a Freedom Trail-en) is felhőkarcolók gyűrűjében áll, az összes többi, ezzel egyidős épületet eltűntették a környékről. 

Azért persze van egy-két régebbi épület, például Paul Revere háza, amelyet úgy hirdettek, hogy "nagyon régi, még a függetlenségi háború előtti időkből" való. Nos, valójában valamikor 1680 körül épült, szóval számomra ez annyira nem régi. Mindenesetre nagyon úgy tűnik, hogy egy amerikainak valami, ami a függetlenségi háború előttről származik, az olyannak számít, mint amikor mi mondjuk ókori római romokról beszélnénk. Paul Revere egyébként az alapítóatyák egyike volt (akik a függetlenségi háború vezetői voltak). A ház egy ronda, sötétszürke épület, a berendezése pedig a XVIII. századból való. Megnéztem, érdekes volt, de nem voltam tőle annyira lenyűgözve, ahogy a helyiek beszéltek róla. 

Ha már függetlenségi háború, gondoltam, megnézem, honnan is indult az egész. Lementem a kikötőbe, hogy megnézzem a híres "bostoni teadélután" helyét és hát csalódnom kellett. Semmi, de semmi nem utal arra, hogy itt 1773-ban milyen esemény történt. Elméletileg meg lehet nézni néhány hajót, amelyek az eredeti hajók másolatai, de ezeket éppen restaurálták. Tehát csak az öböl volt, körbe a hipermodern épületek és ennyi. Inkább éreztem magam egy üzleti negyed közepén, mint egy jelentős történelmi esemény helyszínén.

A bostoni teadélután helyszíne

Tovább sétálva, ismét találtam egy "nagyon régi" házat - legalábbis a turista csalogató hirdető táblán ez szerepelt. Nos, valóban nem egy mai darab volt, szintén függetlenségi háború előtti időkben épült, hatalmas, szürke kövekből rakták össze, viszont a modern ajtók és ablakok teljesen tönkretették az összhatást. Értem én, hogy a fa nem biztos, hogy túlél néhány száz évet, de meg sem próbálták a nyílászárókat olyanokra kicserélni, amik legalább egy kicsit is egyidősnek néznének ki az épülettel. Odabent megint csak a korabeli berendezési tárgyakat lehetett megtekinteni. 

Innen a piactéren kötöttem ki, ahol most nem tudtam ellenállni a kísértésnek és betértem egy tengeri herkentyűkre specializálódott étterembe. Mindenféle tengeri kütyüt ettem - nagyon finomak voltak! Viszont én az úgymond európai módon ettem: megrendeltem, kihozták, szépen élvezettel elfogyasztottam. Míg én komótosan végigettem mindent, a mellettem lévő asztalnál egymást követően két család ebédelt meg. Megjöttek, megrendelték a kaját, aztán belapátolták és már mentek is. 

Miután jól belaktam, még sétáltam egy kicsit. Nem vagyok rajongója a modern városoknak, de Boston tetszett. 

Azért néha a felhőkarcoló tövében meghúzódik egy-egy kisebb épület is.

Visszatérve a szállodába, összepakoltam, mert másnap indultam tovább Washingtonba.

Még szoknom kell Márait, ez volt a második könyvem tőle. 

Tetszik ez a lassú, szinte méltóságteljes történetmesélés. Nincs rohanás, nincs kapkodás, szép komótosan haladtunk előre. De míg a Gyertyánk csonkig égnek esetében szinte türelmetlenül vártam, hogy most mi lesz, hogyan alakulnak az események, itt ez nem történt meg. Nem fogott meg a történet. Talán azért sem, mert meglehetősen hasonló volt a szituáció ahhoz, ami a Gyertyák csonkig égnekben volt. Ott két közeli barát viszonya változik meg, itt inkább felületes ismeretség köti össze a két főszereplőt. Míg az előbbinél volt egy nagy hűha élményem és csupa kérdőjel maradt bennem a könyv végén, itt elmaradt ez a nagy rácsodálkozás. Kérdések sem maradtak és hogy egész őszinte legyek, örültem, hogy vége volt. Pont ott végződött, ahonnan már kicsit unalmassá vált volna az elbeszélés.

Ha már Bostonban jártam, akkor úgy gondoltam, hogy a Harvard Egyetemre is ellátogatok, amely az USA légrégebb óta működő egyeteme. Az időjárás egyáltalán nem kedvezett nekem. Úgy tűnt, a tavasz menekülőre fogta a dolgot, mert ronda, szürke reggelre ébredtem. Hűvös volt, és fújdogált a szél is.

A helyi vonatjárattal kb. 20 perc alatt meg is érkeztem az úticélomhoz. Menetközben el kezdett esni az eső, majd az esőből hó lett. Finoman szólva sem volt kirándulóidő!

Azért elbóklásztam egy kicsit az egyetemen, amelyet 1636-ban alapítottak és eredetileg New College-nak hívták. A mai nevét John Harvadról kapta, aki nem csak itt tanult, de az intézmény támogatója is volt. (Egyébként Londonban született.)

John Harvard bronzszobra - itt épp szünetet tartott a havazás. 

Az egyetem hangulatos. Két-, háromemeletes, többnyire vöröstéglás épületek sorakoztak a kellemes, parkosított területén.

A híres bal cipője a szobornak, amely egészen fényes az egyetemisták simogatásától, merthogy a babona szerint szerencsét hoz.

Egy egészen picit azért csalódott voltam. Valahogy többet vártam ettől a helytől. Lehet, hogy azért volt hiányérzetem, mert szinte alig láttam egy-két embert lézengeni. Nem tudom, hogy az idő miatt, esetleg mindenki órán volt, vagy épp ellenkezőleg, tanítási szünet volt. Talán másképp éreztem volna, ha valamelyik épületbe bejuthatok. Csak az egyetem kápolnája volt nyitva a kiváncsiskodók előtt, azt természetesen megnéztem, egy egyszerű templomocska. Összességében tetszett minden, de nem volt egy olyan igazi nagy hűha élményem.  

A kellemetlen szél és a hózápor miatt rettenetesen átfagytam. Láthatóan a helyieket az időjárás egyáltalán nem zavarta. Egy egyetemista rövid ujjú pólóban, rövidnadrágban, zokni nélkül, egy sportcipőben sétálgatott. Egyáltalán nem sietett, csak kényelmesen ballagott, mintha nem is kavarogtak volna körülötte a masszív hópelyhek. Én kénytelen voltam beugrani a közelben található shopping centerbe, ahol vettem magamnak jó kis meleg harisnyát, mert lefagyott a lábam. Ezen kívül egy baseball sapkát is vásároltam, mivelhogy a kavargó hóesésben hiába vettem fel a kapucnit, állandóan tiszta víz lett a szemüvegem, és nem láttam semmit sem. A sapkán ott díszelgett a Harvard logója, így aztán majdnem úgy néztem ki, mint egy igazi harvardi egyetemista.

Ha már a shopping centerben voltam, megebédeltem, majd egy mosdóban felvettem a harisnyát, csak ezek után merészkedtem ismét ki a szabadba. 

Visszavonatoztam Bostonba, és hogy azért a pocsék idő ellenére mégiscsak lássak valamit, elmentem a természettudományi múzeumba. Hát nem azt mondom, hogy ez volt életem legnagyobb élménye, de azért volt egy-két érdekes dolog. Tetszett, hogy nagyon sok mindent kisebb kisérletekkel ki lehetett próbálni (például villámlás). A hely tele volt zsibongó, fel-alá rohangászó gyerkőcökkel, akik nagy élvezettel nyomkodták a gombokat, húzkodták a karokat ezen kísérleteknél. Aztán volt például egy életnagyságú T-Rex (azért nagyon mű volt...) az őslények illetve fossziliákról szóló kiállítás területén. Láttam egy 2000 éves fa keresztmetszetét meg egy-két egyéb érdekes dolgot. De mindenekelőtt meleg volt!

A 2000 éves fa

Ezután visszaindultam a szállásra. A havazásból ismét eső lett, de nem volt túl sok kedvem további városnézésre ebben az ítéletidőben. Visszatérve a szállodába, ettem egy francia hagymalevest, ami nagyon jól esett (meleg és finom volt, de semmi köze nem volt az igazi francia hagymaleveshez).

Rengeteg előítélettel kezdtem neki a könyvnek. Nem csak azért, mert Speer Hitler bizalmasa volt, hanem egy brit hadnagy által írt másik könyv is befolyásolt. Ez a hadnagy részt vett a nürnbergi per periratainak összeállításában, tehát nagyon sok dokumentumot áttanulmányozott, beszélt a tanúkkal, fotókat, videókat látott. Szerintem sok olyan információról is tudomása volt, amit végül nem használtak fel a per során. Ez a hadnagy azt mondta, hogy Speer ügyesen játszott a bírókkal, mert ő volt az egyetlen vádlott, aki bűnösnek vallotta magát, de emellett persze hasonlóképpen védekezett, mint a többiek, hogy parancsot teljesített, hogy erről vagy arról fogalma sem volt és egyébként is... A hadnagy úgy vélte, hogy Speer miniszterként nagyon is tisztában volt mindennel, éppen ezért halálbüntetést érdemelt volna. Hogy miért kapott csak 25 évet? A hadnagy szerint pont azért, mert egyetlen vádlottként beismerte, hogy bűnös, eljátszotta a "jó" náci szerepét.

Szóval ezek tudatában kezdtem el olvasni a meglehetősen vaskos kötetet. Ahogy haladtam előre, úgy osztottam egyre inkább a brit hadnagy véleményét. 

Annak ellenére, hogy egy monoton börtönéletről szól, egyáltalán nem unalmas a könyv. Érdekes volt belelátni ennek az embernek a legbelsőbb gondolataiba.

Nagyon sokszor le kellett tennem a könyvet, mert mérhetetlenül dühös lettem. Speer folyamatosan panaszkodott a börtön szabályai miatt, holott a körülményekhez képest egyáltalán nem volt rossz sora és minduntalan az jutott eszembe, hogy a náci börtönökben, koncentrációs táborokban raboskodóknak az alapvető emberi jogaikat sem vették figyelembe. Dühös voltam, mert Hitlerről olyan pozitívan beszélt, mintha csak egy nagybácsiról anekdotázott volna, akinek hát igen, volt egy-két negatív vonása is, de azért alapvetően mégiscsak egy rendes ember. A huszadik év környékén egyetlen egyszer eljutott odáig, hogy bírálta őt valamiért, de szinte azonnal fel is mentette. Ez nem csak feldühített, hanem ledöbbentett. Ennyi idő után sem látta, hogy micsoda szörnyeteget szolgált?

Egy másik alkalommal elfilozofált azon, hogy mi lett volna belőle, ha nem találkozott volna Hitlerrel. Beismerte, hogy akkor egy középszerű építész vált volna belőle. Így viszont hatalma volt. Ez volt a legérdekesebb, hogy a náci idők alatt sok, a nácik számára fontos épület az ő tervei alapján készült, de nem is ezeket emelte ki, hanem a hatalmat, a posztot, amit elért, és hogy mennyire tetszett ez neki, mennyire élvezte ezt. 

Valahol olvastam, hogy a hosszú vagy életfogytiglani büntetés súlyosabb, mint a halál, mert az évek folyamán szembesül a fogvatartott sok mindennel és megváltozik. Nos, Speer nem változott meg. Aggódott azon, hogy mint építész nem tudott fejlődni, mert hiába olvasta a legújabb kiadványokat és próbált lépést tartani a fejlődéssel, képtelen volt erre. Egyetlen egyszer nem írta le azt, hogy sajnálta volna, hogy köze volt egy olyan rendszerhez, amelyhez milliók halála köthető. Egyetlen egyszer nem merült fel benne, amikor a börtönlétre panaszkodott - annak ellenére, hogy háromszor kapott enni, sétálhatott a kertben, kertészkedhetett, olvashatott, engedélyt kapott az emlékiratai megírására, látogatókat fogadhatott -, hogy azoknak az embereknek, akiket az a rendszer küldött börtönbe, amelyben ő jelentős pozíciót töltött be, a legalapvetőbb szükségleteiktől is meg voltak fosztva. Azok az emberek nem kaptak rendesen enni, halálra dolgoztatták őket, éjszakára fűtetlen barakkokba zsúfolták be őket. Nem számolhatták a napokat a szabadulásig, ahogy ő tette, mert nem volt szabadulás. A túlélés csaknem csodaszámba ment. 

Így tehát a könyv végére maximálisan egyetértettem a brit hadnaggyal. A per során tanúsított megbánás színjáték volt Speer részéről, csak el akarta kerülni a bitófát, valójában semmit nem bánt meg. Sőt...

Salemről és az ottani boszorkányüldözésről elég sok mindent lehet hallani, ezért gondoltam, hogy ha már Bostonban vagyok, akkor elmegyek oda is. A pályaudvar felé menet útba ejtettem a holocaust emlékhelyet, amelynek létrehozása egy holocaust túlélő nevéhez köthető.

Az emlékhely a felhőkarcolók tövében

Hat üvegből készült torony áll egymás mellett, amelyek alatt át lehet sétálni. A hat torony a hat legfontosabb koncentrációs tábort szimbolizálja (Majdanek, Chelmno, Sobibor, Treblinka, Belzec és Auschwitz-Birkenau). Mindegyik tornyon számok láthatók, a táborban meghalt zsidók azonosítási számai.

A számok...

Emellett túlélőktől származó idézetek is olvashatók az üvegfalakon.

"Semmi sem a miénk többé. Elvették a ruhánkat, a cipőnket, még a hajunkat is. Ha beszélünk, nem figyelnek ránk. És ha figyelnek, nem értenek. Még a nevünket is elvették. A számom 17517. A bal karomon viselem ezt a tetoválást a halálomig."

Nehéz az ilyen helyek esetében megtalálni a megfelelő jelzőt: egyszerű és tényszerű volt az egész és pontosan ezért nagyon kifejező.

A vonat kényelmes volt, olyan félóra alatt értem Salembe. Összességében iszony csalódott voltam a hely miatt. Ugyebár azért mentem, mert annyi mindent lehet hallani, olvasni a salemi boszorkányokról. Nos, rögtön két boszorkányos múzeum kapuján fennakadtam, merthogy zárva voltak. Megtaláltam Salem legrégibb templomát, igaz, ez is zárva volt.

Az egyik boszorkány múzeum, ami zárva volt. 

Aztán rábukkantam egy temetőre, amely hasonlóan nézett ki, mint előzőnap Bostonban. Végre volt egy nyitva tartó múzeum, amelyben viaszbábuk segítségével nagyjából bemutatták a salemi boszorkányper eseményeit - nem rágtam le a tíz körmömet az izgalomtól. Ezután egy, a boszorkányság történetet bemutató helyen kötöttem ki. Ha azt mondom, rémes volt, akkor nagyon finom voltam. Iszony bugyuta volt az egész, pedig szerintem ez egy olyan hálás téma, amiről nagyon érdekesen/viccesen lehetne mesélni. 

Miután itt végeztem, rendesen ki kellett lépnem, hogy elérjem a bostoni vonatot. A következő ugyanis 3 órával később indult, és én ezen a rémséges helyen egyetlen percet sem akartam tovább időzni.

Visszatérve Bostonba, megnéztem az akváriumot. Ez viszont nagyon érdekes volt. Láttam cápákat, pingvineket, mindenféle óriás és kevésbé óriás halakat, ráját, polipot. Gyönyörűek voltak a különböző tengeri növények a hihetetlen színvilágukkal.

Elég félelmetes volt, ahogy úszott felém még úgy is, hogy ott volt az üvegfal köztünk.

Ezután visszatértem a hotelbe, mert ugyan egész nap sütött a nap, de nagyon hűvös volt, szóval teljesen átfagytam.