A következő nap özönvízszerű esőre ébredtünk. Örültem neki, hogy nem előző nap volt ilyen rémséges idő. Aznap a kisbuszos kirándulás szervezőkkel a sóbányába mentem, így aztán nem számított, hogy esett. 

A sóbánya Wieliczkában van, szintén viszonylag közel Krakkóhoz. Az odaúton a kisbuszos idegenvezető mesélt egy kicsit a bányáról, ami gyakorlatilag a XIII. századtól folyamatosan működött (ma már csak múzeum) és ezzel Lengyelország legrégebbi bányája. Amikor megérkeztünk, akkor az idegenvezetőnk ugyanúgy átadta a kis csoportunkat a helyi vezetőnek, ahogy ez előző nap történt.

Kíváncsi voltam nagyon. Egyszer jártam már sóbányában Ausztriában, és azt nagyon élveztem. Védőruhát kellett vennünk, voltak csúszdák a mélyebben fekvő részekhez (hú, de élveztem!). Érdekes volt, hogy amikor megérintettem a falat, egészen puha volt.

Nos, itt nem volt védőruha és a fal egészen érdes volt, mintha szikla lenne. Számtalan sóból készült szobor és egyéb faragvány diszítette a bányát. Mi több, volt egy kápolna is odalent, amely Szent Kingáról kapta a nevét és a szent csontjait is itt őrzik. (Szent Kinga egyébként IV. Béla lánya volt és nem mellékesen Lengyelország védőszentje). Ez a világ legnagyobb földalatti temploma (101 méter mélyen van, hossza 54, a magassága 12, a szélessége pedig 18 méter).

A kápolna

A mennyezetről sóból kifaragott csillárok lógtak és természetesen minden egyebet, az oltárt, a szószéket, a falat díszítő képeket sóból faragták ki. Mint kiderült, esküvőket is szoktak tartani itt. 

Szent Kinga szobra

Az utolsó vacsora

A bánya után visszamentem a városba. Míg én a bányában jártam, a többiek városnézésre indultak, de aztán az eső megfutamította őket és szálláson száradtak. Amikor úgy, ahogy már mindenki száraz volt (vagy valami szárazat fel tudott venni, merthogy az eső miatt minden lassabban száradt), felkerekedtünk, hogy megnézzük a várat. Mire odaértünk, mindannyian kacsára áztunk pedig kb. 15-20 perces sétára volt csak. És ekkor szembesültünk vele, hogy a várat háromnegyed négykor bezárták. Nem hittünk a szemünknek. Hétvégén, főszezonban miért kell bezárnia ilyen korán???!!! Szóval csak kivülről tudtuk úgy, ahogy megnézni. Sikerült bekukkantanunk az egyik belső udvarba, ahol az egyik ereszcsatorna törött volt, aminek következtében a víz úgy zubogott le a tetőről, mintha a Niagara vízesést látnánk. Végül a csalódott társaság egy étteremben ízletes pizzával vigasztalódott.

Miután jól belaktunk (és megszáradtunk), ismét próbálkoztunk egy kis városnézéssel. Szerencsére elállt (vagy szünetet tartott?) az eső, így körbenéztünk a főtéren. A teret a XIII. században hozták létre és a mai is meglévő legnagyobb középkori főtér Európában. Közepén az árkádos Posztócsarnok áll. A belseje egyszerű, mégis gyönyörű boltíves (az épület ezen része megőrizte a gótikus elemeket), középen egy kis folyósóval, a két oldalán pedig apró üzletecskékkel. 

A posztócsarnok

A csarnokot egyébként a XIII. században építették, aztán az évszázadok során többször átalakították. Mai külsejét a XIX. század végén nyerte el. 

A tér egyik oldalát a Mária-templom zárja le, ami a XIV.-XV. században épült gótikus stílusban.

Mária-templom

Kívülről nem annyira látványos az épület, de bent a gótikus stílus minden jellegzetes eleme megtalálható. A mennyezet sötétkék, mintha csak az égbolt lenne az ember felett. 

A templom mennyezete

Ezek után már elég késő volt, még egy kicsit bóklásztunk az utcákon, aztán visszatértünk a szállásra, merthogy másnap indultunk haza.

Reggel viszonylag korán elhagytuk Krakkót, aztán megálltunk Árva váránál Szlovákiában. A szlovák váraknál jellemző, hogy idegenvezetővel lehet csak megnézni, és külön vannak szlovák, illetve idegen nyelvű vezetések. Mivel nem akartunk egy órát várni az angol vezetésre, így hozzácsapódtunk egy szlovák csoporthoz. Az idegenvezető jó fej volt, mert miután mindent részletesen elmesélt szlovákul, pár mondatban nekünk is összefoglalta angolul a mondandója lényegét. A vár gyönyörű. Egy hegy tetején, illetve oldalán, több szinten épült. A belső termek meseszépek, gyönyörű kazettás mennyezetekkel vagy éppen fából faragott falburkolatokkal. Az egyetlen bánatom az volt, hogy nem lehetett odabent fényképezni.

Árva vára

Néhány náci vezetők gyerekének háború utáni sorsát követte végig a könyv. Mikor, hol és hogyan érte őket a háború végének a híre és mi történt ezután velük. 

A megkérdezettek közül voltak, akik teljesen elfordultak az apjuktól. Nem tudták elfogadni, feldolgozni mindazt, amit megtudtak róla. Bormann egyik fia például misszionáriusként dolgozott Afrikában. Hans Frank (Lengyelország kormányzója) fia csak indulatosan és megvetéssel beszélt az apjáról. 

És persze voltak, akik semmi kivetnivalót nem találtak abban, amit az apjuk tett. Himmler lánya (a házasságából született, mert a titkárnőjétől született gyerekei nevet változtattak és nem tudni, mi van velük) például be akarta bizonyítani, hogy milyen nagyszerű ember volt az apja. Támogatta a fogságból hazatérő náci katonákat a háború után, és a neonáci csoportokkal is tartotta a kapcsolatot. Hess fia könyvet is írt az apjáról. Göring lánya valahol középen helyezkedett el azzal, hogy nem tagadta meg az apját, mert szerinte nem követett el semmi borzalmat, de nem próbálta nyilvánosan mentegetni és nem igazán politizált.

Van egy különösen érdekes fejezet. Pszichológusok elemezték, hogy hogyan viselkedtek a német emberek a háború után. Egyszerűen kollektíven tagadtak mindent és nem beszéltek arról, ami a háború alatt történt vagy amit éppen tettek. Valami olyasmi hozzáállásuk volt, hogy amiről nem beszéltek és amit más nem tudott, az nem is létezett. Ez azért döbbenetes volt. Szakemberek nyilatkoztak arról, hogy egy volt náci sem ment el hozzájuk azzal, hogy megbánt volna bármit vagy ne talán tán lelkiismeretfurdalása lenne. 

Az egyetlen bajom a könyvvel a szerkesztése volt. Nem volt mindig egyértelmű, hogy akkor most időben hol is járunk, az apa riportja szerepel vagy már a fiáé, néha egy-egy fejezeten belül ugrált a különböző emberek sorsa között. 

A pszichológiai elemzést tartalmazó fejezet, ahogy írtam, nagyon érdekes volt, de nem a megfelelő helyen szerepelt, mivel két riport közé volt berakva és így nagyon kilógott a könyv folyamatosságából. Ha a legvégén, mint valamiféle összefoglalás szerepelt volna, sokkal nagyobb hatást ért volna el vele a szerző. Mi több, talán még hozzá is tett volna a könyvhöz azzal, hogy igen, itt voltak a főbűnösök gyerekei, ők így próbálták feldolgozni a saját múltjukat, de gyakorlatilag semmi különleges nincs az életükben, hiszen az átlag németek valami hasonló folyamaton mentek keresztül.

Másnap reggel a kisbuszos szolgáltatást igénybe véve, kimentem Auschwitzba. Meg tudom érteni, hogy ha valaki nem akarja látni a helyet, de mivel engem érdekel a második világháború története, úgy éreztem, hogy muszáj megnéznem. 

Nos, nehéz írni arról, amit láttam... Tudtam, hogy mi folyt ott, hiszen több könyvet olvastam a témával kapcsolatosan, még arról is hallottam, hogy mi van kiállítva a múzeumban, de azért szembesülni mindezzel - na, az egészen más dolog volt.

A kis látogató csoportok idegenvezetőkkel néztek meg mindent. A miénk egy fiatalember volt, akinek a nagyapját politikai okokból zárták a táborba. Éppen ezért első kézből származó történetei és információi voltak a hellyel kapcsolatosan. A mondandóján érezni lehetett, hogy mennyire érintett mindabban, ami ott történt. Maga a stílus is minden tiszteletet megérdemelt. Nem volt vádaskodás, ne talán tán túlzás az elmondottakban, csak tényszerűen beszélt mindenről. Ez egyébként az egész helyre igaz. Abszolút, csak a tényeken alapuló információkat osztottak meg a látogatókkal. 

Fényképezni lehetett mindenütt, kivéve azon a helyen, ahol a foglyok levágott haját tárolták. Azt hiszem, ez döbbentett meg a leginkább. Mert még ha egy hosszú hajat levágnak, az sem több egy maroknál. Itt pedig... Egy legalább 5-6 méter hosszú és 2-3 méter magas üvegfal mögött hajak voltak. Iszony mennyiség. Most is kiráz a hideg, ahogy rágondolok. 

De nyomasztó volt ott állni a kemencék előtt, vagy a "zuhanyzóban". Nyitva voltak az ajtók, mégis kellemetlen szorongás fogott el, hiszen néhány évtizede ártatlan emberek várták a tisztálkodási lehetőséget ezen a helyen és helyette kíméletlenül meggyilkolták őket. 

Döbbenetes volt a foglyoktól elvett tárgyak mennyisége. Egy terem tele mindenféle méretű cipővel. Egy másikban kefék: fogkefék, hajkefék, fésűk. Egy kupac összegabalyodott szemüveg itt, egy irgalmatlan halom különböző méretű és fajtájú bőrönd ott. Mindegyiken rajta a tulajdonos neve és címe. Aztán egy tárlóban szürke anyag, amit a foglyok levágott hajából készítettek. Oldalt kiállt néhány hajszál... Hátborzongató.

Jártunk egy barakkban is. Összezsúfolt emeletes ágyak sorakoztak egymás mellett. Az idegenvezető tanácsolta, hogy aki teheti, jöjjön vissza télen. Akkor teljesen másképp néz ki a tábor, és akkor még inkább meg lehet érteni a szenvedéseket, vagy hogy milyen volt egy ilyen fűtetlen barakkban élni. (Élni...?)

A tábor mérete elképesztő. Csak néhány barakk maradt meg (vagy éppen vissza lettek építve), de ameddig elláttam, mindenütt ott voltak a maradványaik: kémények, falrészek. A távolban egy kisebb téglaépület állt. Az volt egykor az őrök szálláshelye, ma kápolna. Sajnos arra nem volt lehetőségem, hogy egy kicsit sétáljak, vagy akár ellátogassak ebbe a kápolnába, mert a csoporttól nem lehetett elszakadni.

Az utolsó, múzeumként berendezett épületek egyikében hatalmas térkép volt a falon, amely azt ábrázolta, hogy Európa minden szegletéből érkeztek ide vonatok. Azért is volt ez a tábor a legnagyobb, mert központi helyre épült, magyarázta az idegenvezetőnk. Az utolsó szerelvények Magyarországról jöttek...  

Egy terembe belépve, a szemközti falat egy hatalmas fekete-fehér fotó foglalta el. Középen egy náci tiszt, ő volt az, aki döntött az újonnan érkezettek sorsáról. Balra gázkamra, jobbra élet. Az idegenvezetőnk elmesélt egy történetet, ami egy kollégájával esett meg. A kolléga egy német csoportot vezetett. Amikor beléptek ebbe a terembe, a látogatók egyike felismerte az édesapját a tisztben... Rosszul lett, és mentőt kellett hívni hozzá.
Azért ez a történet nem egyszer eszembe jut. Milyen érzés lehetett megtudni, hogy az apja nem csak ott volt ebben a borzalomban, hanem ténylegesen felelős volt emberek megöléséért? Az a generáció hogyan számolt el mindazzal, amit tett? Mit mondtak, ha egyáltalán mondtak valamit a gyermekeiknek? Láthatóan ebben az esetben semmit. De egyáltalán, hogy lehet erről beszélni? Gondolom, hogy beszélgetés nélkül is sejtette a férfi, hogy az apja valamit csinált a háború alatt, hiszen szinte lehetetlen volt kimaradni abból, hogy besorozzák például a Wehrmachtba és a frontra küldjék. De más az, amikor egyszerű bakaként oda ment, ahova küldték, különben hadbírósággal kellett volna szembenéznie. És más az, amikor ő döntött emberek életéről. Elhiszem, hogy az apa helyzete sem volt könnyű. Hogyan mondhatta volna el? Egy vasárnapi ebéd után leült volna a fiával, hogy na, akkor beszélgessünk egy kicsit a múltról. És igen, tudj róla, hogy én voltam Auschwitzban a válogató tiszt? Nyilvánvalóan ezt így nem lehetett, de szerintem az sem helyes, hogy hallgatott. A háborút követő új generáció talán szerette volna tudni az igazságot, de ugyanakkor félt is tőle. Mert milyen lehet az, amikor szereti az ember a szüleit, és akkor egyszer csak megtud róla ilyen dolgokat? Hogyan lehet összeegyeztetni a szeretett apa/anya képét egy kíméletlen gyilkoséval?

Az egyik épület mellett ott állt egy akasztófa. Ezt utoljára akkor használták, amikor 1947-ben a lengyel bíróság halálra ítélte a tábor parancsnokát, Rudolf Höß-t és a kivégzését itt hajtották végre. 

Kifelé menet elhaladtunk az állomás mellett. Ismét a méretek voltak döbbenetesek. A távolból idekígyózó sínek, amelyek itt végződtek és a hosszan elnyúló peronok. Nagyon sok kocsiból kellettek, hogy álljanak azok a szerelvények, ha ekkora peronra volt szükség. Micsoda tömeg lehetett egy-egy vonat érkezésekor!  

Eléggé nyomott hangulatban hagytam el a tábort. Megviseltek a látottak még így is, hogy nagyjából tudtam, mire számíthatok.

Ezek után jó volt találkozni a többiekkel és egy kicsit közösen bóklászni egyet Krakkó belvárosában.

Szeretem a szerzőt, mivel nagyon olvasmányosan és érdekesen ír a történelemről, így mindenki számára élvezetesek lehetnek a könyvei.

Ez a mostani a harmadik birodalom nem annyira ismert tényeibe engedett bepillantást. Érdekes részleteket árult el például a Hitlert körülvevő nőkről. Kik voltak? Mennyire álltak közel a diktátorhoz? Aztán körbejárta azt a témát is, hogy Hitler mindig az egyszerű ember szerepében tetszelgett és szeretett arról mesélni, hogy milyen szegénységben élt fiatalabb korában. Mi volt igaz ebből? És tényleg olyan szerényen élt hatalomra kerülése után, mint ahogyan ezt a birodalom lakóival elhitették? 

Nem is olyan régen olvastam Speer börtönnaplóját (lásd 2023. március 7-i bejegyzés), nos, róla is érdekes információkkal szolgált. Hogyan építette fel a "jó náci" képét kezdve a nürnbergi perrel, és hogyan próbálta azt élete végéig megőrizni még olyan áron is, hogy néhány alkalommal dokumentumokat hamisított vagy hamisíttatott meg. És mindez hogyan omlott össze, mint egy kártyavár, a halálát követően, amikor előkerültek bizonyítékok, vagy éppen eltitkolt festmények.  

De érdekes részletekkel szolgált Rommelről és Himmlerről. Rommel, akiről nem tudni, hogy nem egyszer nagyon nagy szerencséje volt vagy tényleg ennyire zseniális hadvezér volt, hogy így ki tudta taktikázni, mi fog történni? Himmler pedig - nos, fiatalabb éveiben egy unalmas, jelentéktelen senki volt. És aztán olyan hatalmat épített ki egy olyan hadsereggel, ami a legbefolyásosabb és legerősebb emberré tette őt a birodalomban. Emellett az okkult "tudományokba" is beleásta magát, ami sok esetben a nagyfokú butaság vagy inkább elmebaj határát súrolta.

Sok érdekes információval lesz gazdagabb a T. Olvasó a könyv elolvasása után, és egy új szemszögből láthatja a harmadik birodalom néhány emberét.

Kocsival és egy kisebb baráti társasággal mentem Krakkóba. Hiába indultunk viszonylag korán, későn érkeztünk, mivelhogy Szlovákiában kifogtunk egy balesetet, aminek következtében kerülnünk kellett, szóval veszítettünk 2 órát. Aztán belefutottunk egy útépítésbe, ami miatt egy újabb óra mínuszba kerültünk. Ennek ellenére megérkezésünk után azonnal nyakunkba vettük a várost. A szállásunk egy youth hostelben volt, bent a belvárosban, így minden látnivaló egy ugrásra volt tőlünk. A kellemetlen idő ellenére egy jót sétáltunk. Sajnos ahhoz késő volt, hogy bármit megnézzünk, mindent zárva találtunk.

A sétálóutcák egyike

Ennek ellenére tetszett a belváros. Hangulatos utcák felújított, illetve kissé lelakott házakkal, várfal, vár, templomok, tágas terek - tényleg nagyon szép volt. Az más kérdés, hogy néhány utcával arrébb, ez a kicsit régies hangulat már egyáltalán nem volt meg. Igazi, szocreál rusnya épületek álltak katonás sorrendben. 

A hostel recepcióján találtam néhány érdekes és ígéretes szórólapot. Ha az ember Krakkó közelében lévő néznivalókhoz szeretett volna menni, akkor be lehetett fizetni a recepción, és ennek fejében egy kisbusz összeszedte a kirándulni vágyókat szerte a városban. A kisbuszban - írta a tájékoztató - idegenvezető mesél a városról, illetve az úticélról. A dolog nagyon tetszett, mert így sokkal egyszerűbbnek és gyorsabbnak tűnt eljutni a kiszemelt célpontokhoz, mint tömegközlekedéssel. Így aztán rögtön megrendeltem és ki is fizettem a két kiválasztott utamat.

Még egy pár szó a szállásról. Nos, mivel sokan voltunk, így egy tejes szoba csak a miénk volt. Hiába volt mellettünk a fürdőszoba és hiába próbáltuk egymást váltani a használatában, bizony sokszor kiszorultunk onnan az első két nap. 

Az első éjszaka pedig egyenesen katasztrofális volt. A szomszédban egy legénybúcsút tartó csoport ünnepelt. Elképesztő hangosan hallgatták a zenét, üvöltöztek, ajtókat csapkodtak - iszony volt. Egy másik szobából egy hölgy igen vehemensen felhívta a vigadozó társaság figyelmét, hogy bizony bőven elmúlt már éjfél, igazán lecsendesedhetnének. Megtették. Kb. 5 percig, utána ugyanolyan hangerővel folytatódott a bulizás. Így aztán nem sokat aludtunk. Szerencsére az urak másnap távoztak és ezek után olyan csendes volt a hostel, mint egy kripta, és nem kellett többet sorba állni a fürdőszoba használatáért sem.

Nem volt rossz a könyv, és nagyon olvastatta magát, de még egyszer biztos nem venném a kezembe.

Először is a főhős egy kicsit béna volt. Ez még nem lett volna baj, de sokszor erőltetettnek éreztem ezt a bénaságát, amivel az író felruházta őt. Az, ahogy belezúgott a férfibe inkább tinédzserekre hasonlított és nem pedig egy harmincas éveiben járó nőre, aki pontosan tudja, hogy a külső nem minden. Néhányszor indokolatlanul szerepeltek benne durva szavak - egyáltalán nem illettek a karakterekhez. 

A sztori még hihető is lehetett volna, egészen az utolsó oldalakig. Ott viszont csalódtam. Először is a könyv elején a férj kijelentette a főhősnek, hogy a felesége nem játssza meg magát, kórházi leletek igazolják az állapotát - akkor az orvosok tévedtek? Ne talán tán a nő lefizette őket ezért a diagnózisért? Két képzett ápolónő is vigyázott rá - szerintem azok előbb-utóbb felfedezték volna, hogy csak megjátssza a magatehetetlent.

És a gyilkosság - ezzel aztán végképp nem tudtam mit kezdeni. Az egy dolog, hogy az ember, ha rájön, hogy becsapták, elárulták, akkor dühös lesz, kiabál, még talán az is elhangzik, hogy meg tudná ölni a másikat, de hogy meg is tegye? És hogy erre még a főhős biztatja is? Mégis milyen alapon? Elhiszem, hogy fel volt háborodva, elhiszem, hogy borzalmas dolgokat tett a napló szerint a másik nő, de ez még nem jogosítja fel őt, hogy ölésre buzdítsa a férfit! Szóval ezzel a gyilkossággal nekem az író agyoncsapta a sztorit. 

Ami pedig ezután következett... Az a levél egy csavar akart lenni, tudom, értem, de nálam ez nem vált be. Csak ültem a könyvvel a kezemben, hogy most mi van? Most akkor mégsem igazak a napló történetei, gondolatai? Viszont ez a levél meg túl nyálas volt és nem volt olyan igazán hatásosan megfogalmazva ahhoz, hogy meglegyen az a meghökkentő fordulat, amit az író el akart érni vele.

Szóval, ha a T. Olvasó úgy olvassa a könyvet, hogy nem gondolkodik el az apró részleteken, akkor nagyon fog tetszeni neki. Egyébként meg elképzelhető, hogy úgy jár, ahogy én is.

Szóval Bostonból érkeztem Washingtonba, egészen pontosan a Washington Dulles repülőtérre, így leszállás közben vethettem egy pillantást a Pentagon épületére.

Pentagon - sajnos nem volt tiszta az idő, de azért így is látszik az épület jellegzetes ötszöge

Másnap csodás koratavaszi időre ébredtem. Hó nem volt, a nap sütött. A reggel és az este kimondottan hűvös volt, és azért napközben is jól esett időnként betérni valahová egy kicsit megmelegedni. 

A múltkori alkalommal zárva volt az Arlingtoni temető a nagy hó miatt, így ezért a mostani csavargást ott kezdtem. Zöldellő gyepszőnyeg mindenütt, a virágzó cseresznyefák fehérje keveredett a japán cseresznyefák halvány rózsaszínével. Tudom, hogy furán hangzik, de egészen különleges hangulata volt ezáltal a temetőnek. Megnéztem Kennedy sírját, illetve elméláztam a katonai sírok mellett. Egyforma fehér sírkövek katonás sorokban. A különbség mindössze annyi, hogy mindegyiken más név szerepelt, illetve az illető vallását is feltűntették: kicsi kereszt, Dávid-csillag vagy éppen félhold. Nagyon sokan voltak...

Minden parcella előtt ott szerepelt egy táblán a hadosztály neve és hogy melyik háborúban estek el a katonák

Innen átballagtam az Abraham Lincoln emlékműhöz, majd végigsétáltam a Mallon. Egészen furcsa volt látni hó nélkül. Itt is mindenütt virágoztak a japán cseresznyefák, így az egész hatalmas térnek nagyon tavaszias kinézete volt.

Útközben megnéztem a háborús emlékműveket. A Koreai jobban tetszett a téli időben. Valahogy az elcsigázott, menetelő katonák szobrai kifejezőbbek a hóban, mint így, hogy "csak" a fűben masíroztak. 

A második világháborús emlékmű, ami annyira nem fogott meg az előző alkalommal, most sem tetszett jobban, de a működő szökőkutak határozottan javítottak az összhatáson. 

A második világháború emlékmű - tagadhatatlanul jobb az összképe a szökőkutakkal

A vietnámi háború emlékére húzott falnál iszony tömeg volt. Az is jobban tetszett az emberek nélkül. Akkor valahogy jobban érvényesült a magassága és a hossza. 

Néhány helyen sárkányokat eregettek. A színes, különböző fazonú és méretű papírköltemények - tényleg azok voltak! - vidáman szálltak a szélben. 

Tovább sétálva elkavarodtam a kínai negyedbe.

A Kínai negyed bejárata

Díszes kínai kapu ívelt át az utca felett, az épületeket kínai elemek díszítették és természetesen a feliratok is kínaiak voltak az angol mellett. Az egyiken öles betűk hirdették: Pizza Bar. Hát a pizza, mint tipikus kínai kaja... Na, mindegy. 

Aztán a Freedom Plazara értem, ismét megnéztem a térképet, ami Dan Brown könyvében is szerepelt. A tér egyik szélét a posta épülete határolta egy toronnyal.

A nyílegyenes Pennsylvania Avenue a Freedom Plazaról. Szemben a Capitolium, jobbra a posta tornyos épülete

Benéztem az épületbe, ahol mindenféle giccseket, turistáknak szánt rémségeket lehetett kapni. Aztán találkoztam egy felirattal, miszerint fel lehet menni a toronyba, hát ezt nem hagyhattam ki! Üvegfalú lift repített fel a magasba. Annak ellenére, hogy nem annyira magas, a kilátás szép volt.

A Pennsylvania Avenue a posta tornyából. A bal első épület az FBI főhadiszállása és a távolban ott a Capitolium a fehér kupolájával

Ezt követően visszaindultam a szállodába, de előtte még betértem a Union Stationre. A múltkori alkalommal is itt ettem, hiszen az alaksor televan mindenféle finomságokat kínáló kis kajáldákkal. Egy kínai csirkét választottam - nem tudom a nevét, de nagyon ízletes volt. 

Mussonak vannak tagathatatlanul jó könyvei, de ez nem azok közé tartozik.

Kezdjük mindjárt azzal, hogy a karakterek nem voltak elég hitelesek. Voltak figurák, akiket a könyv elején jelentőségteljesen mutatott be és azt vártam, hogy na, majd ők megoldják/megmondják/megmutatják a tutit - hát nem. A végén be lettek suvasztva a sztoriba egy mondat erejéig, de az volt az érzésem, hogy inkább csak azért, hogy ne legyen elvarratlan szál. Hiába volt tehát a sejtelmes bemutatkozás, gyakorlatilag semmit nem adtak hozzá a történethez.

Ha már történet, még jó is lehetett volna. Megint használta az időutazásos elemet, ami itt nem vált be. A cél az volt, hogy a főhős az utolsó napját újraéli azért, hogy tudjon rajta javítani. Nem csak az események menetén, hanem hogy a személyisége is fejlődjön, jobbá váljon. Az előbbi valamennyire sikerült, az utóbbi kevésbé. Megmentett egy kamaszlányt az öngyilkosságtól, aki aztán neki segített azzal, hogy megtalálta a régi szerelmét. Itt megint egy jó példa arra, hogy mennyire nem volt jó a történet vezetése: honnan tudta a kamasz, hova kellett mennie, hogy megtalálja a nőt? Arról már nem is beszélve, hogy nem volt igazán alátámasztva, miért is tette meg ezt a lépést. 

Musso élt azzal az eszközzel is, hogy váltogatta, melyik karakter szemszögéből látjuk a sztorit. Ez viszont most egyáltalán semmit sem adott hozzá az eseményekhez, ráadásul sok volt benne az ismétlés.

És akkor a vége volt a legrosszabb. Egy csöpögős románcféleség bontakozik ki, majd mintha az író meggondolta volna magát, hogy nem, ez a történet nem érhet így véget, volt egy kis vérfürdő, aztán ismét egy éles váltás és egy sablonos, kissé nyálas befejezést kanyarított a végére. 

Végre nem esett, mi több verőfényes napsütésre és ragyogó kék égre ébredtem. Még egy kóbor bárányfelhő sem volt az égen. (Később azért jó kis szürke felhők jöttek...)

Ez volt az utolsó napom, így csakúgy bóklásztam egyet a városban. Megszemléltem közelebbről a felhőkarcolókat - igazából nem is voltak olyan magasak!

Talán ez volt a legmagasabb épület

Ami nagyon érdekes, hogy gyakorlatilag a belvárosban, ami Boston legrégebb része, szinte csak és kizárólag modern épületek vannak. Az Old State House (itt kezdtem a sétám a Freedom Trail-en) is felhőkarcolók gyűrűjében áll, az összes többi, ezzel egyidős épületet eltűntették a környékről. 

Azért persze van egy-két régebbi épület, például Paul Revere háza, amelyet úgy hirdettek, hogy "nagyon régi, még a függetlenségi háború előtti időkből" való. Nos, valójában valamikor 1680 körül épült, szóval számomra ez annyira nem régi. Mindenesetre nagyon úgy tűnik, hogy egy amerikainak valami, ami a függetlenségi háború előttről származik, az olyannak számít, mint amikor mi mondjuk ókori római romokról beszélnénk. Paul Revere egyébként az alapítóatyák egyike volt (akik a függetlenségi háború vezetői voltak). A ház egy ronda, sötétszürke épület, a berendezése pedig a XVIII. századból való. Megnéztem, érdekes volt, de nem voltam tőle annyira lenyűgözve, ahogy a helyiek beszéltek róla. 

Ha már függetlenségi háború, gondoltam, megnézem, honnan is indult az egész. Lementem a kikötőbe, hogy megnézzem a híres "bostoni teadélután" helyét és hát csalódnom kellett. Semmi, de semmi nem utal arra, hogy itt 1773-ban milyen esemény történt. Elméletileg meg lehet nézni néhány hajót, amelyek az eredeti hajók másolatai, de ezeket éppen restaurálták. Tehát csak az öböl volt, körbe a hipermodern épületek és ennyi. Inkább éreztem magam egy üzleti negyed közepén, mint egy jelentős történelmi esemény helyszínén.

A bostoni teadélután helyszíne

Tovább sétálva, ismét találtam egy "nagyon régi" házat - legalábbis a turista csalogató hirdető táblán ez szerepelt. Nos, valóban nem egy mai darab volt, szintén függetlenségi háború előtti időkben épült, hatalmas, szürke kövekből rakták össze, viszont a modern ajtók és ablakok teljesen tönkretették az összhatást. Értem én, hogy a fa nem biztos, hogy túlél néhány száz évet, de meg sem próbálták a nyílászárókat olyanokra kicserélni, amik legalább egy kicsit is egyidősnek néznének ki az épülettel. Odabent megint csak a korabeli berendezési tárgyakat lehetett megtekinteni. 

Innen a piactéren kötöttem ki, ahol most nem tudtam ellenállni a kísértésnek és betértem egy tengeri herkentyűkre specializálódott étterembe. Mindenféle tengeri kütyüt ettem - nagyon finomak voltak! Viszont én az úgymond európai módon ettem: megrendeltem, kihozták, szépen élvezettel elfogyasztottam. Míg én komótosan végigettem mindent, a mellettem lévő asztalnál egymást követően két család ebédelt meg. Megjöttek, megrendelték a kaját, aztán belapátolták és már mentek is. 

Miután jól belaktam, még sétáltam egy kicsit. Nem vagyok rajongója a modern városoknak, de Boston tetszett. 

Azért néha a felhőkarcoló tövében meghúzódik egy-egy kisebb épület is.

Visszatérve a szállodába, összepakoltam, mert másnap indultam tovább Washingtonba.

Még szoknom kell Márait, ez volt a második könyvem tőle. 

Tetszik ez a lassú, szinte méltóságteljes történetmesélés. Nincs rohanás, nincs kapkodás, szép komótosan haladtunk előre. De míg a Gyertyánk csonkig égnek esetében szinte türelmetlenül vártam, hogy most mi lesz, hogyan alakulnak az események, itt ez nem történt meg. Nem fogott meg a történet. Talán azért sem, mert meglehetősen hasonló volt a szituáció ahhoz, ami a Gyertyák csonkig égnekben volt. Ott két közeli barát viszonya változik meg, itt inkább felületes ismeretség köti össze a két főszereplőt. Míg az előbbinél volt egy nagy hűha élményem és csupa kérdőjel maradt bennem a könyv végén, itt elmaradt ez a nagy rácsodálkozás. Kérdések sem maradtak és hogy egész őszinte legyek, örültem, hogy vége volt. Pont ott végződött, ahonnan már kicsit unalmassá vált volna az elbeszélés.