Mivel a múltkori alkalommal a Wittlesbachok kastélyára már nem maradt idő Dachauban, ezért úgy döntöttem, hogy megnézem egy szép, késő nyári vasárnapon. Háromnegyedóra alatt kint voltam az S-Bahnnal Dachauban Münchenből. A település nagyon helyes, olyan igazi német városka. A pályaudvar a város közepén van, ahonnan egy kellemes sétával lehet felkutyagolni a kastélyhoz, ami egy város feletti dombocskán található. 

A kastély egy kicsit olyan jellegű, mint Budán a Várnegyed. Ennek talán az is az oka, hogy eredetileg itt egy vár állt, amit aztán XVII. században alakítottak át a Wittelsbachok nyári rezidenciává. Itt is, akárcsak a budai Várnegyedben egy várfal ölelte körbe a kastélyt és a házakat. Felérve egy kis templomba botlottam, ami ha már nyitva volt, megnéztem. Semmi extra nem volt benne, szóval a fő célpont felé vettem az irányt. Nem messze a templomtól találtam egy térképet, azon mindjárt megnéztem, hogy mi mindent lehet itt látni, hol van a jegyiroda stb.

Az épülethez érve aztán kiderült, hogy a térkép mégsem volt annyira egyértelmű (vagy én voltam béna), mert a jegyiroda egyáltalán nem volt az épület azon sarkában, ahol lenni kellett volna. Átballagtam a másik oldalra - ismét semmi. Ez már azért gyanús volt, főleg, hogy ezen az oldalon minden ajtó zárva volt. Visszamentem hát a másik oldalra, ahol úgy tűnt, mintha egy étterem üzemelt volna, és ott megkérdeztem, hogy hol is a bejárat, merthogy meg szeretném nézni a kastélyt. A hölgy kedvesen tájékoztatott, hogy az bizony most zárva van, mert koncert lesz. (Előző este megnéztem a kastély honlapját és semmi ilyesmiről nem írtak!) Valószínűleg a hölgy látta a csalódottságot az arcomon, mert mondta, hogy van itt egy lépcső, ha azon felmegyek az első emeletre, akkor legalább a nagytermet meg tudom nézni. Gondoltam, legalább ezt szemügyre veszem. Gyönyörű kazettás, faragott mennyezete volt a helyiségnek, a falakat pedig az a nagyon tipikus német falfestés díszítette. Nagyon szép volt az egész, így még inkább sajnáltam, hogy nem láthattam a többi részét az épületnek.

Ezután sétáltam egyet a kastélyhoz tartozó kertben. Nagyon kis helyes volt, és itt most mindkettőn van a hangsúly, tehát kicsi is volt, és tényleg helyes. Szokás szerint a rózsák már elvirágoztak - egyszer úgy szeretnék egy kertet megnézni akkor, amikor éppen virágoznak, de valahogy mindig lemaradok erről. 

Nem mondhatnám, hogy rohanva néztem végig mindezt (kastély+kert), de kb. egy, másfél óra alatt végeztem mindennel. Amikor belegondoltam, hogy kb. ennyi időbe telt kibumlizni ide..., sebaj. Szépen visszaballagtam az állomásra. 

Aztán egy jó 20 percet vártam a vonatra. Míg mentem vissza Münchenbe, azon gondolkodtam, hogy mi mindent nem láttam még városban, gondoltam a délután hátralévő részében megnézem azt. Az első, ami eszembe jutott, az a Wittelsbachok kriptája volt. Így aztán az állomásról egyenesen odamentem. Egyetlen egy nap van zárva, hát persze, hogy vasárnap.

Sebaj, irány az Angol kert, ahol van egy japán teázó. Felkenődtem a bejárati ajtóra, mert zárva volt. Viszont fél München a parkban napozott, aminek következtében olyan tömegnyomor volt, hogy alig találtam ki onnan, mert minduntalan emberekbe botlottam. Közben találtam egy bajor királyi palotát, ami igen, vasárnapra való tekintettel szintén zárva volt. Amikor végre kiverekedtem magam a parkból, a Szent Ludwig templomnál találtam magam. Meglepő módon nyitva volt! Megnéztem, hát nem volt egy hatalmas élmény.

Viszont az egész napos gyaloglástól rendesen elfáradtam, pláne, hogy csaknem eredmény nélküli volt a dolog, így visszavánszorogtam a Marianplatzra, ahol dübörgő zene fogadott valami fesztivál miatt. Elképesztően vacak volt a zene, és a tömeg is ijesztő volt, néhányan már meglehetősen illuminált állapotban voltak, így nagyon gyorsan leléptem onnan. Találtam egy csendes utcában egy Starbucksot, gondoltam, na, majd itt kiheverem a mai napot. Isteni finom triplacsokis muffint majszoltam (az első jó dolog volt ezen a napon!), közben hallgattam a háttérben szóló kellemes zenét, és éppen kezdtem magam jól érezni, amikor odajött a kiszolgáló srác, hogy bocsi, de 5 perc múlva zárnak...

Hát ez nem az én napom volt!

Egy nagyon Feldmáros könyv. Néha kicsit talán csapongónak tűnik a gondolatmenete, hogy aztán bedobjon egy olyan mondatot, amelynek a hatása atombombaszerű. És akkor csak ül ott a T. Olvasó leforrázva és néz ki a fejéből, hogy jé... vagy hű meg ha.

Zseniálisak a példák, esetek, amiket a saját tapasztalataiból oszt meg. Annyira emberiek, hogy a fennkölt filozófiai/pszichológiai eszmefuttatást mindjárt lefordítja teljesen hétköznapi, mindennapi nyelvre. 

A másik, ami nagyon tetszik egy-egy Feldmár könyvben, hogy rávilágít arra, hogy semmi nem szimplán fekete vagy fehér, mi több egy egyszerű kijelentésnek is annyiféle nézete van. Soha nem gondoltam volna például, hogy egy menekülés is lehet ellenállás. Pedig teljesen logikusan vezeti le: ha ellenállsz valaminek, amibe bele is hallhatsz, az hülyeség, ilyenkor a menekülés az ellenállás, mert félted, óvod az életedet. Hát nem logikus? 

Hever egy meseszép kastély Kentben, Angliában, ami kívülről inkább erődnek néz ki. Arról nevezetes, hogy itt nőtt fel Boleyn Anna, aki VIII. Henrik második felesége volt, mi több, itt találkoztak egymással először.

A gps - éljen a modern technika! - szerintem a lehető legbonyolultabb úton vezetett el a kastélyhoz, de nem bántam, mert nagyon hangulatos, keskeny kis utakon mentem végig, a fák nem egyszer összeértek az út felett, és időnként vártam, hogy egyszer csak Robin Hood előugrik valamelyik bokorból. Robin Hood nem jött, viszont szemből más autók, teherautók (is!) annál inkább, szóval időnként az útmenti bozótot borotváltam az autóval, hogy elférjünk egymás mellett (szerencsére nem esett kár a kocsiban).

A kastélyt hatalmas park veszi körül és a bejárattól nem is látni magát az épületet. Először egy csónakázó tóval találtam szembe magam.

A tó

Rögtön a tó mellett állt egy pavilon, ahonnan rá lehetett látni a pavilon mögött húzódó olasz kertek sorára. Az olasz kerteket árnyas lugasok vették körül. Meseszépek ezek a kis kertecskék! Aztán következett a Rózsák kertje - sajnos a rózsák már eléggé elvirágzott állapotban voltak, de azért így is csodaszép volt. Aztán jött a Félhold kert - itt még aranyhallal is találkoztam! Kifogni nem tudtam sajna egyet sem, pedig lett volna három kívánságom. Ezt elhagyva a Tudor kertbe érkeztem, ahol mindenféle formára lenyírt bokrok álltak egymás mellett. Két egyforma nem volt. A legérdekesebbek a sakkfigurák voltak. VIII. Henrik idejében telepítették azokat a bokrokat, amelyektől egy teljes sakkfigura készletet nyírtak ki.

A sakkfigurák a Tudor-kertben

Aztán végre elértem a kastélyhoz.

A kastély főbejárata

Egy több évszázados épület, aminek következtében minden tulajdonos hozzá- vagy éppen átépített rajta valamit. A legutolsó nagy építkezés a 20. században volt, amikor az Astor család hozzácsatolta egy kis híddal az Astor-szárnyat. (Nem látogatható, viszont ha valaki esküvőt akar tartani, akkor kiadják, és akkor itt lehet bulizni.)

Ez a hangulatos kis szökőkút is a Tudor-kert része. Jobb oldalon, a kastély melletti a tetők az Astor-szárnyhoz tartoznak. 

A kastélyt vizesárok vette körül. A kapu felett állt egy torony (nem lehetett felmenni), és masszív két kapun jutottam be a kis belső udvarba. Nagyon helyes volt: innen nyílt a feljárat a toronyba, illetve a bejárat az épületbe. Volt egy hatalmas fa az egyik sarkában, a falakra pedig nem egy helyen valamilyen kúszónövény futott fel.

Az épületbe belépve azonnal közölték, hogy nem lehet fényképezni. Hogy miért, azt nem tudom. A bosszantó az volt, hogy még tisztességes képeket vagy füzetecskét sem árultak a kastélyról, szóval az ember odamegy, jól megnézhet magának mindent, és gyakorlatilag fizikai emléke nem marad az egészről. Ez meglehetősen dühítő. Sajnos annyira sokan voltak a látogatók, hogy nem lehetett partizánképeket sem készíteni, pedig nagyon szerettem volna!

És hogy mit is láttam odabent? Gyönyörű gipszfaragású mennyezeteket, faragott falépcsőket, színes üvegablakokat, hatalmas, agyondíszített kandallókat. Egy kis sarokszobácskát, amely valószínűleg Boleyn Anna hálószobája lehetett. Pici kandalló állt benne, az ablaka a Tudor kertre nézett. Azt a szobát, amit valószínűleg Henrik használt, amikor megszállt a kastélyban. A falakat sötétre pácolt fa borította, az ott álló ágy már nem VIII. Henrik idejéből származott. Galériát csodás mennyezettel, benne VIII. Henrik hat feleségének viaszfigurájával. Egy másik galériát csupa ablakkal, az ablakokon különböző színes, családi címerek.

Legvégül az utolsó tulajdonosok, az Astorok szobái következtek. Mindenféle tárgyakkal az Astoroktól és fényképek az Astorokról, illetve a híres emberek fotói, akik meglátogatták az őket. 

Az a baj, hogy az egész kastély annyira meseszép, hogy lehetetlen így leírni, és tényleg bosszantó, hogy összesen 4 fotót lehetett kapni a belső helyiségekről. Magáról a kastélyról kiadtak egy könyvecskét, abban viszont inkább szöveg van, kép szinte semmi, amit mégis beleraktak, azok picikék, és persze egyik sem a lényeget mutatja. Boleyn Anna szobájáról például a könyvben nem volt egyetlen kép sem. Ahhoz képest, hogy a kastélyt úgy hirdetik, hogy "a hely, ahol Boleyn Anna a gyerekkorát töltötte", legalább a szobájáról készíthettek volna egy fotót!

A magyar cím szerintem kissé félrevezető, hiszen az eredeti The Stone Monkey (a kő majom) és egy kínai amulettre utal, amelyet az egyik szereplő visel. 

Maga a történet nem rossz, de elmaradt a sorozat korábbi köteteinek színvonalas, fordulatos cselekményeitől. Szerintem sok volt benne az üresjárat, a zsákutca. A könyv közepe felé kezdtek beindulni igazán az események, de ekkor sem a korábban megszokott rafinált csavarokkal. Valahol akkor kezdtem sejteni, hogy ki kicsoda és be is igazolódott a megérzésem, szóval nem lepődtem meg annyira, amikor tisztázódtak a dolgok. 

Maga a nyomozás ismét zseniális volt, ahogy Lincoln türelmesen és fáradhatatlanul rakta össze a különböző bizonyítékokat, hogy rájöjjön az ügy megoldására. A párosa Ameliaval zseniális, mint mindig. Mi több, Amelia egyre inkább egyenrangúvá válik vele, ami szerintem nagyon jó.

Az új karakterek közül a kínai rendőrt megkedveltem, tetszett a nagy beszélgetése Lincolnnal és hogy másképp kezelte az ügyet, mint az amerikai kollégái. Nem látványosan nyomozott, tanúkat, bizonyítékokat keresve, hanem inkább a színfalak mögé nézett, a motivációt és az emberek viselkedését tanulmányozva jutott eredményekre.

Mindkét reggel sokáig aludtam. Ez nem csak a fáradságnak tudható be szerintem, hanem annak is, hogy iszony csend van. A ház egy főút mellett áll és ugyan a szobám ablakai a kertre néznek, ennek ellenére azért valamennyire lehet hallani a forgalmat. Most viszont semmit. Néha-néha elmegy egy-egy autó - többnyire kézbesítők, szállítók furgonjai, teherautói - de egyébként semmi. Kivételesen még a szomszéd három gyerkőce is csendben volt, pedig azok sokszor már kora reggel kint randalíroznak a ház előtt, amikor már jó az idő. (A mögöttünk lévő négy ház előtt egy lekövezett kis tér van, és ott biciklizik a két kisfiú, a kislány meg többnyire csak szimplán visít valami miatt.)

Ismét néztem néhány epizódot egy sorozatból - hogy őszinte legyek, nem igazán kötött le a téma valamiért. Híreket módjával olvastam - ijesztők a számok! Tényleg jobb nem foglalkozni vele, mert csak bepánikol tőle az ember.

Délután olvastam, szunyókáltam és csak úgy voltam. 

Schleissheim tulajdonképpen egy kastély komplexum, amelyet egy bajor herceg hozott létre. Három kastély található a hatalmas és meseszép parkban: a Régi, az Új és a Lustheim. 

Az Új kastély pompáját tekintve eléri Versailles szintjét. A földszinten különböző galériák találhatóak, amiket gipszdomborművekkel díszítettek és a kertre néznek.

Az egyik folyosó a földszinten.

Egyik díszítés szebb, mint a másik.

Egy részlet a gipszdorművek közül.

A hatalmas lépcsőház hasonlóan díszes, a belmagassága elképesztő és az egész hihetetlenül világos. Az ablakaiból rálátni a parkra és a Régi kastélyra.

A lépcsőház ebből az oszlopos csarnokból nyílik.

Az emeleti szobák hihetetlenül néztek ki. Van egy terem, nem tudom, hány méter lehet a belmagassága, amit a Győzelem csarnokának hívnak. A csarnok elnevezés tényleg jobban illik rá a méreteiből kifolyólag. Az érdekessége, hogy a törökellenes győztes csatákról készített hatalmas festmények díszítik a falakat. (Ott van köztük Buda 1686-os visszafoglalása is.)

Az épület kert felöli oldalán egy hosszú, a versailles-i tükörteremhez hasonló terem van, csak nem tükrökkel, hanem számtalan festménnyel.

A kertre néző, festményekkel díszített terem, ami engem a Tükörteremre emlékeztetett.

Ez a helyiség az épület közepén található, és innen nyílnak balra a hercegnői, jobbra a hercegi magánszobák. A hercegnői és a hercegi hálószoba megkockáztatom, hogy sokkal díszesebb, mint bármelyik hálószoba Versailles-ban. A hercegi magánlakosztály végén le lehet nézni a kápolnára - sajnos az nem látogatható. A hercegnői lakosztályhoz egy kis magánkápolna tartozik.

Miután kigyönyörködtük magunkat az Új kastélyban, lementünk a kertbe. 

Az új kastély kertre néző homlokzata.

A virágokat csak elvétve láttunk és a fák is még csupaszon álltak, és biztos csodálatos lehet a kert, amikor már minden csupa zöld, de azért így is nagyon szép volt. Az Új kastély és a kert végében álló Lustheim kastély között egy hosszú csatorna található, amin egy gondola furikázott turistákat. Mókás volt a látvány, mert valahogy a gondola nagyon nem illett ebbe a környezetbe. (Maga a csónak és a gondolás öltözete teljesen olyan volt, mint amit Velencében láthat az ember.) Felfedeztük egyébként, hogy a vízben halak is vannak, legalább félméteres, méteres jószágok úszkáltak lustán fel-alá.

A Lustheim kastély a legkisebb a három épület közül.

A Lustheim kastély kis kockaépülete.

Itt is található egy csodaszép és hatalmas csarnok kristálycsillárokkal meg festményekkel. A többi terem gyakorlatilag ebből a helyiségből nyílik, és ezekben mindenféle porcelánokat állítottak ki. Hát... Biztos velem van a baj, de szerintem rém giccsesek voltak.

Az egyik porcelán "csoda".

Azért hősiesen végignéztem mindent, mi több még az alagsorba is lementem, ahol folytatódott a giccsparádé. Porcelánból készített macskazenekar, fácán, elefántos gyertyatartó, gitáron játszó lány - volt ott minden.

A Lustheim kastély mellett még két kisebb épület állt: az egyik egy kápolna volt - semmi extra, a másik az istálló, amit éppen renováltak. Először nem értettem, hogy miért Gyönyörű istálló a neve. Aztán, amikor belestem az egyik ablakon, megértettem. Ugyanolyan stílusú falfestmények díszítették a falakat, mint a nagy kastélyban, szóval egyáltalán nem úgy nézett ki, mint egy átlagos istálló. 

A Régi kastélyt néztük meg utoljára - ez volt a legunalmasabb. Az egyik részeben (és ez volt az érdekesebb) Németország, illetve Bajorország történelmével kapcsolatos tárgyakat állítottak ki: különböző uralkodók pénzei, porosz zászló, katonai egyenruha, csaták modelljei stb. A másik részében a húsvéttal kapcsolatos kegytárgyakat mutattak be, illetve betlehemi kis Jézuskák sorakoztak egymás mellett. Ez utóbbit nem igazán értettem, hiszen közelebb voltunk a húsvéthoz, mint a karácsonyhoz. Az érdekessége az volt a kiállításnak, hogy a tárgyakat különböző országokból gyűjtötték be. Így aztán volt orosz, ukrán, sőt különböző indián törzsek betlehemei.

Indián Bethlehem.

A hímes tojások között ott állt maga a húsvéti nyúl teljes valójában, illetve voltak magyar húsvéti tojások is.

Ezután a kertben sétáltunk még egy nagyot, illetve piknikeztünk egy padon. Isteni melegen sütött a nap, csend, béke, madárszó - már-már ugyanolyan giccses volt az egész, mint a porcelánok.

Egy érdekes könyv, amely különböző gyakorlatokat ír le, amivel az ember az elméjét és a lelkét rendben tarthatja. Ha jól tudom, akkor már van egy frissebb kiadása, mindenesetre én az 1981-ben kiadottat olvastam. Sokszor elgondolkoztam, amikor a rohanó életről írt, hogy mennyire nem figyelnek magukra az emberek, hogy hány olyan ember van, aki kényszeresen zenét hallgat, tévét néz, stb., bármit megtesz azért, hogy ne figyeljen magára. Vajon ma mit írna az író? Hiszen manapság rengeteg ember nem tudja letenni a telefonját egy pillanatra sem és folyamatosan a különböző közösségi portálokon lóg. Lehet, hogy érdemes lenne az újabb kiadást megkeresni és elolvasni, hogy vajon mi mindenben változott meg a szerző véleménye.

Mindenesetre ez a könyv sok jó tanáccsal és mint mondtam, gyakorlattal látja el a T. Olvasót. Hogy hogyan lehet a zűrzavaros világban is nyugalmat találni, mikre érdemes figyelni, hogyan lehet néhány egyszerű feladattal kicsit lassítani a tempót és jobban a lényegre koncentrálni.