Három olyan kastélyt látogattam meg, ami a semmi közepén található, tehát nem lehetne tömegközlekedve eljutni egyikhez sem, ugyanakkor mindhárom a National Trust kezelésében van, tehát ingyen megnézhettem a tagsági kártyám miatt.

Reggel majdnem meggondoltam magam, mert ömlött az eső. Megnéztem az előrejelzést, ami délutánra már napsütést ígért. Mit ne mondjak, a szürke ég láttán eléggé kételkedtem ebben. Aztán végül úgy döntöttem, hogy útnak indulok "Bélával". "Béla" az ingyenesen letölthető navigációs program egyetlen magyar nyelvű hangja volt (egy olyan 10 éve még nem minden autó rendelkezett saját navigációs rendszerrel, mi több, nem volt valami túl sok letölthető applikáció sem).

Útközben egyszer elgondolkoztam azon, hogy vissza kellene fordulnom, mert a hármas fokozatra kapcsolt ablaktörlő alig győzte a vizet törölni, úgy ömlött az eső. Aztán mintha már nem lett volna annyira szürke az ég, és mire megérkeztem az első kastélyhoz, el is állt.

Ez a kastély pedig a Scotney kastély volt. Gyönyörű parkban két épület található, az egyik a 14. században épült Régi kastély, a másik pedig az 1837-ben Elizabeth-stílusban felépített "ház". Nos, a "ház" inkább egy kastélyhoz hasonlított.

A "ház" kertre néző homlokzata.

Mire eljutottam a parkolóból a házhoz ismét esni kezdett. Na, nem annyira vészesen mint útközben, de azért bosszantó módon. Néhány kóbor turista és többnyire helybeli nyugdíjas társaságában léptem be az épületbe. Mindjárt szimpatikus volt a hely, mert lehetett fényképezni. Rögtön egy nagyon kellemes nappaliban találtam magam. Csodaszép kandalló, egy kis ablakbeugró kényelmes fotellal - megállapítottam, hogy nagyon jól elolvasgatnék ebben a kis zugban.

A könyvtárszobát egy hatalmas kandalló uralta. De volt egy zongora is az egyik sarokban, a falakat pedig mindenütt könyvespolcok borították. Mit ne mondjak, itt is elolvasgattam volna.

Az ebédlőben szintén hatalmas kandalló állt, az asztal megterítve jó kis giccses porcelánnal (azért láttam már rémesebbet is). A helyiség végében pedig egy tálalószekrény terpeszkedett hatalmas aranytálakkal.

Az emeletre falépcső vezetett fel. Jobbra-balra keskeny kis folyosókról nyíltak a  hálószobák a hozzájuk tartozó fürdőszobákkal. Az egyik szobában ügyelő nyugdíjas nénitől megtudtam, hogy a szobák berendezése nem eredeti, hanem úgy hordták össze különböző helyekről. Az egyik kandallót például minden valószínűség szerint a Knole házból vitték át. Mondjuk nekem egy kicsit magas, hogy egy kandallót miért egy másik házból kell átvinni, miért nem ott, helyben építik fel, de hát ki érti ezeket az angolokat?

A vendégeknek fenntartott hálószoba volt a legnagyobb és persze a legszebb. A hatalmas ágy az ablakkal szemben állt, és az ablakból rá lehetett látni a hatalmas parkra és a Régi kastélyra.

Miután kivégeztem az emeletet is, körbejártam a házat. Éppen nem esett az eső, szóval kényelmesen körbe lehetett bóklászni és persze a környező vidékben is lehetett gyönyörködni. Az a nyár meglehetősen száraz volt, és a fű eléggé kifakult, de akkor már 2-3 naponta esett, így kezdte visszanyerni a megszokott zöld színét. 

A Régi kastély. Csak a jobb oldali tornyot, illetve a középső rész néhány szobáját lehetett megnézni.

A kastély egy kis szigeten áll, ami egy tavacska közepén található. Az épület egyik része sajnos a Jakab-korban megsemmisült egy tűzvész során. A megmaradt épületrész gyakorlatilag teljesen üres. Néhány szobácskája van csak, a - meglehetősen koszos - ablakokból gyönyörködni lehet a kertben, de teljesen üres mindegyik helyiség.

Ezután megnéztem a romos épületrészt is.

Az épület hátsó, romos része a virágokkal és futónövényekkel.

Nekem ez jobban tetszett! A megmaradt falak tövében virágok, virágos bokrok sorakoznak, a félig romos falakra pedig mindenféle futónövény kúszott fel.

A Régi-kastély után visszamentem a parkolóba, miközben ismét szakadni kezdett az eső. Végül is szerencsém volt, mindent megnéztem. Így aztán útnak indultam a következő célpont felé: a Bodiam kastélyhoz.

"Béla" megint úttalan utakon keresztül navigált. Közben rájöttem, hogy azért is tűnnek ennyire keskenynek az utak, merthogy többnyire mindkét oldalt fák, sűrű bokrok vagy éppen kerítések szegélyezik, a fák nem egyszer összeérnek az ember feje felett, így olyan, mintha egy zöld alagútban közlekednék.

Útközben váltakozva hol esett, hol nem. Amikor megérkeztem, akkor éppen esett. Egy ideig ültem a kocsiban abban reménykedve, hogy eláll, de mivel csaknem hagyta abba, így felvettem az esőkabátomat, aztán irány a kastély. 

A kastély 1385-ben épült, az építtetője Sir Edwar Dallingridge, aki egy katona volt. Nem tudni, hogy azért építette a kastélyt, hogy megvédje a környéket, vagy csak szimplán a hatalmát és a gazdagságát akarta ezzel hirdetni. A kastély a polgárháborúban (1640 környéke) lakhatatlanná vált. 1926-ban aztán a National Trust kezelésébe került, amely a megmaradt épületrészeket olyan állapotba hozta, hogy most látogatható legyen.

A kastélyhoz vezető kis ösvényen egy háborús bunkerra bukkantam. 1940-ben építették arra az eshetőségre, ha a németek partra szállnának Angliában. (Sajnos be nem lehetett menni, pedig kíváncsi lettem volna rá).

Ezek után végre elértem ahhoz a tóhoz, aminek a közepén áll a vár.

A vár hátsó része. Az itt található bejárat ma már le van zárva.

Az épület négyszögletes, és én pont a bejárattal ellentétes oldalhoz érkeztem. Pontosabban itt is volt egy bejárata a kastélynak a középkorban, amihez egy fa híd vezetett. A híd időközben eltűnt, így aztán ezt a bejáratot nem használják.

Az épület gyönyörű: masszív falak, tornyok, lőrések - szóval olyan, amilyennek egy középkori várnak lennie kell.

A kapuhoz egy keskeny híd vezetett. A kaput két torony védte, amin belépve a kapuőr a kezembe nyomott egy tájékoztató "lepedőt" (A3-as lap, mindkét oldalán mindenféle hasznos infóval). A kapualj gyönyörű boltíves volt, kétoldalán egy-egy lépcsővel, ami a toronyba vezetett fel. Rögtön fel is araszoltam. Közben egy-egy szinten meg lehetett állni. Annak idején itt volt az őröknek a szállása. Lőréseken, ablakokon figyelhették folyamatosan a környéket, hogy ki akarja esetleg megtámadni őket. Annyira komolyan vették ezt a feladatot, hogy a mellékhelyiségben (pici kis beugró a toronyban) szintén volt egy lőrés, hogy miközben a dolgát végzi az őr, aközben is kémlelhesse a vidéket.

A kaputoronyból aztán egy keskeny várfalon keresztül át lehetett menni a következő toronyba. Közben remek kilátás nyílt az egész udvarra. Természetesen felmentem a másik toronyba is, ahonnan még szebb volt mindenfelé a kilátás.

A vár belső udvara. Az oldalfalakon lehet látni, hogy egykor hány emeletes épületek álltak ott, ma már viszont szinte egyetlen belső fal sincs meg.

Innen a lépcsőn az udvarra jutottam. Átbóklásztam a szolgák szálláshelyén (legalábbis a kapuban kezembe nyomott tájékoztató szerint valamikor itt szállásolták el a személyzetet) - sajnos szinte semmi nem maradt meg ebből a részből. Ezután a konyha következett. Ennek állt az udvar felé néző fala csodaszép ablakokkal. Magában a konyhában két hatalmas kandalló állt. A kandalló ebben az időszakban még újdonságnak számított, ennek ellenére szinte minden helyiségben volt egy. A konyhából egy következő toronyba lehetett jutni, ahol a vár kútja volt. (A kút mögött volt az a kapu, ahová a középkorban még a fahídon be lehetett jutni a kastélyba.)

Az egykori konyhából egy megmaradt ajtónyíláson keresztül a hajdani nagyterembe jutottam (nem is lehetett olyan nagy...), majd a kastély urának, illetve úrnőjének lakrészében léphettem be. Hát ebből sem sok maradt meg.

Ezután a kápolna következett. Gyakorlatilag semmi nincs belőle meg csak a csodaszép ablaka. Az viszont csodás!

Még egy toronyba fel lehetett mászni, igaz, csak az első emeletéig. Ott egy pici kiállítás volt arról, hogy hogyan nézhetett ki a kastély fénykorában, egyáltalán hogyan építették, illetve hogy kik is élhettek a falakon belül.

Miután mindent alaposan megnéztem, megkerültem az épületet a másik irányból is - és ekkor csoda történt, kisütött a nap, mi több, olyan meleg lett, hogy nemcsak az esőkabát, de még a pulcsi is lekerült rólam. Éljen az angol időjárás!

Szóval innen már napsütésben vezettem tovább "Béla" segítségével a következő kastélyhoz: Sissinghursthöz.

A kastély tulajdonképpen egy Erzsébet-kori épület romja. Megmaradt a valamikori épületegyüttes egy része, valamint a kastély tornya. Az 1930-as években vált híressé a hely, amikoris a tulajdonosok (Vita Sackville-West és a férje, Harold Nicolson) csodaszép kertet építtettek itt.

A kastély megmaradt épületrésze: az alacsonyabb közepén volt a bejárat, a háttérben pedig látszik a két megmaradt torony.

Az épület Tudor-korabeli. Nagyon helyes kis kapu vezet be a belső udvarba, amelynek a közepén áll a megmaradt kastélytorony (1560-as években épült), aminek fel lehet menni a tetejére.

Az egykori kastély tornya. Ma elég furcsán néz ki, ahogy ott áll egymagában a kert közepén.

Természetesen ezt sem hagytam ki, és tetejéről megcsodáltam a környéket. Egymástól sövényekkel, kőfalakkal elválasztott kertek sorakoztak körben. Innen fentről is csodaszépek voltak.

Aztán persze megnéztem őket egymás után. Volt egy úgynevezett Fehér kert, ahol csak fehér színű virágok voltak. A kert mögött állt a plébános háza, mellette a Rózsa-kert - sajnos a rózsák már nem igazán virágoztak (hát miért virágoztak volna? - Néha az az érzésem, hogy a rózsák szánt szándékkal elvirágoznak, mielőtt teljes pompájukban láthatnám őket.) A Cottage-kertben mindenféle színű virágok kavalkádját lehetett megnézi. A kisebb kertek között gyümölcsfákból létrehozott fasorokon lehetett sétálni. De volt egy fűszernövényes kert, csónakház (csónakot ugyan nem láttam) meg egy kis pocsolya - nem mondanám se tónak, se folyónak, ráadásul csupa zöld volt a teteje.

Nem is tudom, mennyi időt bóklásztam a kertben. Aztán kifelé menet még a bejárati épületrészt is megnézem belülről. A házaspár nemcsak a kerteket hozta létre, hanem az egykori istállóból kialakított egy könyvtárat, amely ma megtekinthető. 4000 könyv található benne, egy csodaszép kandalló meg egy kis dolgozósarok társaságában. Nagyon helyes, ezt is nagyon elfogadnám!

Ezután hazafelé vettem az utat. Nagyon helytelenül nem töltöttem fel a tabletemet, szóval visszafelé azon izgultam, hogy vajon "Béla" meddig bírja szuflával, de szerencsére csak a falu határában adta meg magát, addig kitartóan irányított (ismét úttalan utakon) meg fütyült, ha ne talán tán akár egy 1 km-rel is túlléptem volna a megengedett sebességet.

Be kell vallanom, hogy csak becsületből olvastam végig a könyvet, pedig a történet nem volt annyira rossz. Egy sorozatgyilkos ügyében folyt a nyomozás. Természetesen volt több gyanúsnak hitt figura, néhány mellékszál, hogy megkeverje az olvasót - szóval minden adott volt ahhoz, hogy egy jó krimi legyen belőle. Néhány alkalommal zseniálisan szerkesztette az író a cselekményeket. 

De a nyelvezete iszony volt. Mérhetetlenül közönséges hangnemet ütött meg a szerző és nagy többségében teljesen alaptalanul. Kifejezetten zavaró volt ez az alpári stílus. Ráadásul a szereplők is hiteltelenek voltak. Nem volt igazi karakterük, néha olyan volt, mintha rosszul játszó színészeket láttam volna magam előtt, akik ki-kiestek a szerepükből. Néha csak lestem ki a fejemből, hogy ezt most miért is mondta/csinálta? 

A végére tartogatott fordulat zseniális lett volna, ha ekkor már nem hatalmasodott volna el rajtam az az érzés, hogy csak már legyen végre vége, mert minél előbb meg akartam szabadulni ettől az ízléstelen hangnemtől. Ráadásul, amikor kiderült, hogy ki a gyilkos, akkor csak pislogtam - na, nem a meglepetéstől, hanem az indokoktól, hogy miért is gyilkolt. Több sebből is vérzett az egész összetákolt magyarázat. Egy kicsit olyan érzésem volt, hogy az író nagyon meg akarta lepni a T. Olvasót, mert semmi nem utalt arra, hogy ez az illető az elkövető, csak éppen nem támasztotta alá elegendő és nyomós okokkal a tettét. 

Történik egy másik gyilkosság is, amit nem a sorozatgyilkos követ el. Ennek nem láttam semmi értelmét.  Teljesen logikátlan volt, hogy ki és miért ölte meg az illetőt, arról nem is beszélve, hogy napokig nem fedezték fel a gyilkosságot. 

Az egyik főszereplő epilógusként hozzácsatolt vallomása, ami előrevetíti a következő kötet tartalmát - nem tudtam vele mit kezdeni. Kicsit összecsapott volt, az érdeklődést és a kíváncsiságot akarta felkelteni, de gyakorlatilag nekem teljesen hiteltelenné tette a karaktert.

Ugyan hideg volt, de annyira csodaszépen sütött a nap, hogy muszáj voltam egy kicsit bóklászni a városban. A Fő térhez közel találtam egy csodaszép épületet, az Asam házat, amelyet a két Asam testvér épített magának. Ők építészek, szobrászok, festők voltak. Mivel vallásosak voltak, ezért rögtön a házuk mellé felépítettek egy templomot is, amelynek a hivatalos neve Nepomuki Szent János templom, de igazából Asam templomként ismert. A templomot magánhasználatra építették, és tényleg zárva volt kezdetben mások elől, de aztán arra kényszerítették a testvéreket, hogy megnyissák a látogatók előtt. A templom kívülről nem annyira impozáns, de a belseje! Na, az annál inkább. Tényleg csodaszép - már ha valaki vevő a jó kis barokkos giccses agyondíszítésre.

A főoltár és a díszes falak az Asam templomban.

Ezután a sétáló utcában egy jezsuita templomba botlottam, amiből kívülről szinte semmi nem látszott, mivel felújítják. Belül viszont nagyon helyes! És mint kiderült itt van a Wittelsbachok kriptája is. Nem az összes családtag van itt eltemetve, de II. Lajos igen (ő építette ugyebár Neuschwansteint), illetve Napóleon mostohafia is (ezen nagyon meglepődtem).

Ezt követően bevettem magamat a Deutsches Múzeumba.

A múzeum eléggé rémes kinézetű főbejárata.

Aki a technika megszállottja, annak ez a múzeum maga a paradicsom. Volt itt minden, mi szem szájnak ingere. Egy hajózási részleg: mindenféle kajakok, kenuk, csónakok voltak kiállítva, illetve egy U-boot is. A külsejét leszedték, és így be lehetett látni a belsejébe. Sajnos be nem lehetett menni, pedig az lett volna az igazi. Aztán mindenféle hajózási kellékeket is kiállítottak (szextánsok, távcsövek stb.).

Aztán következtek a repülők. Messerschmittek, Junkerek, helikopterek, a mai utasszállító gép keresztmetszete, repülőgépmotorok, katapult ülések sorakoztak egymás mellett.

Egy, a számtalan kiállított repülőgépből.

Ezt követte az űrhajós részleg, ahol szkafanderek, holdjáró és mindenféle, számomra beazonosíthatatlan űr izék voltak.

Volt egy nyomdatörténeti rész, itt a nyomdagépek fejlődését mutatták be. Ott volt a legelső, Gutenberg nyomdája, illetve a legmodernebb nyomdagépek is.

Gutenberg-féle nyomda.

Lenyomatok, betűkészletek - hihetetlenül érdekes volt.

Ezt követte a különböző gőzgépek csoportja. Hát itt elvesztettem a fonalat. Egyet, kettőt még csak-csak felismertem, de azért a többségről fogalmam sem volt, hogy micsoda.

Ezután lementem az alagsorba, ahol bányákat rendeztek be.

"Sóbánya" a múzeum pincéjében.

Mindenféle bányát bemutattak: só-, érc-, szénbánya, illetve hogy milyen technikával dolgoztak és milyen eszközöket használtak a kezdetektől a napjainkig. Hihetetlenül érdekes volt az egész.

A múzeum után még elmentem a közelben álló neogótikus templomhoz. Hát egy ez csalódás volt a számomra. Volt egy-két szép dolog benne, de úgy összességében nem estem hasra a látványtól. Innen visszasétáltam a Fő térre. Van ott egy nagyon jó kis vendéglő, gondoltam eszem valamit, mielőtt hazamegyek, de aztán letettem róla. Egy japán csoport állt előttem, és azt kivárni, míg ők eldöntik, hogy mit egyenek... Inkább hazabuszoztam.

Azt hiszem, kezdek kritikussá válni a szerzővel szemben. Összességében szuper volt a történet, a szerkesztése a könyvnek és természetesen a főszereplők is hozták a korábbi kötetekben megszokott formájukat.

De megint volt a végén két extra, felesleges csavar. Minden szépen a helyére került és akkor volt még egy "rosszfiú", aki megkavarta a szálakat, de igazából teljesen feleslegesen. Aztán előkerült még egy alak a semmiből. Utóbbi még valamennyire bele is illett a cselekményekbe, de hozzá nem igazán adott semmit a történethez. Nem mondom, hogy elrontották az összképet, de enélkül, különösen az első "rosszfiú" nélkül is megállta volna a helyét.  

Az egyik visszatérő mellékszereplőről ismét több információt tudott meg a T. Olvasó. Ez például kimondottan tetszett, mert nagyon emberi reakciója volt a nyomozónak: hezitált, tépelődött, tehát nem szuperhősként viselkedett.

A főgonosz karaktere zseniálisan lett felépítve. Azt hiszem, tényleg ilyen hátterük lehet a való életben is, ezért lehetnek annyira szívtelenek és kíméletlenek.

Amelia és Lincoln párosa ismét tökéletesen működött. Mondjuk azon elméláztam, hogy annyiszor szerepelt már, hogy milyen egészségügyi problémája van Ameliának, és hogy mennyire fáj neki itt meg ott - ez senkinek nem tűnik fel a kollégái közül mondjuk egy alkalmassági vizsgán? Vagy valamiféle tréningen/kiképzésen?  

Mást terveztem, de reggel eléggé be volt borulva, mi több délutánra esőt jósoltak, így úgy döntöttem, hogy nem reszkírozom meg, hogy elázzak, inkább valami olyan helyre megyek, ahol ha kell, fedett helyre tudok menekülni az eső elől. Így esett a választás Greenwichre.

Bevonatoztam a Victoria pályaudvarra, majd elsétáltam a Westminsterhez, ahol van egy kikötő. Ugyanis Greenwichbe hajóval is el lehet jutni. A hajóút egy órás, és létezik persze egy rövidebb útvonal egyéb közlekedési eszközökkel, de nagyon sokszor kellett volna átszállni, ezért döntöttem az egyszerűbb hajókázás mellett. A döntésemet egyáltalán nem bántam meg.

A hajónak kétfős legénysége volt, az egyik vezette a hajót, a másik a kikötésnél segédkezett, illetve idegenvezetett. Persze nem profi idegenvezető volt, de minden látnivalóról mondott néhány érdekességet. A hajó a parlament mellől indult, szóval meg lehetett csodálni az épületet a folyóról is, aztán következett a London Eye, a hidak egymás után, a Kleopátra tűje, a Belfast, a Tower, a Tower Bridge. És mekkora szerencsém volt! Jött egy hajó, így leállították a hídon a forgalmat, és felnyitották. A híd közepe, mintha csak egy kapu lenne, szétnyílt, komótosan felemelkedett, a hajó szépen átsiklott, majd az úttest visszaereszkedett és ment tovább a forgalom. Néhány perces volt az egész művelet.

Aztán folytattuk mi is a hajóutat lefelé a Temzén. Éppen apály volt, így a vízszint egészen alacsony volt, és látszottak a zöld algás facölöpök a különböző kikötőhelyeken. Láttunk kiskocsmákat (irtó édesek), a Globe színházat, Drake hajójának a másolatát, az új üzleti negyed felhőkarcolóit (rémesek és szerintem annyira nem illenek Londonhoz), és aztán egyszer csak feltűntek a Cutty Sark árbocai Greenwichben.

A Cutty Sark. A hajó előtt látható kupola egy lépcső, amely a Temze alatt húzódó alagútba vezet.

Első utam a Cutty Sarkhoz vezetett. Mesésen gyönyörű ez a hajó. Néhány éve felújították, és a szárazdokkot úgy készítették el, hogy a hajót a két oldaláról megtámasztották, és gyakorlatilag a levegőben áll, ennek következtében le lehet menni a hajó alá is. Természetesen megnéztem a pincétől a padlásig. Hát... Kicsit csalódtam, mert a két alsó fedélzet (a rakodószintek) szinte teljesen üresek voltak. Néhány tárgyat kiállítottak: hogy néztek ki azok a gyapotzsákok, amikben a gyapotot hozták be Ausztráliából, teadobozok, amikben a teát szállították Kínából, egy-két szextáns, aztán ennyi. A fedélzeten volt néhány kabin (konyha, legénységi szállás, asztalosműhely), aztán tanulmányozni lehetett a kötélzetet (minden elismerésem a tengerészeké, akik kiigazodnak ezeken!). Ezek után lementem a hajó alá. Mint mondtam, oldalról hatalmas gerendák tartják a levegőben, és sétálni lehet a hajó alatt.

A levegőben álló hajó. 

Elég érdekes volt ott állni a hatalmas hajótest alatt.  

Innen a Tengerészeti Főiskola épületéhez mentem, ahol megnéztem a kápolnát és a Painted Hallt.

Az eredeti kápolna egy tűzben elpusztult, a ma láthatót 1779-ben építették. 

A kápolna oltára és mennyezete.  

A Painted Hall (Festett Csarnok) a XVIII. század elején készült és Nagy-Britannia Sixtus-kápolnája néven emlegetik. A több mint 3500 négyzetméternyi falfelületen közel 200 festett alak látható. A termet ceremóniális célokra is használják, például Nelson admirális temetési szertartását is itt tartották. 

A Painted Hall (Festett Csarnok)

Ezután a Tengerészeti Múzeumot néztem meg. Mindenféle érdekes dolgot kiállítottak, illetve bemutatták hogy az angolok hogyan hódították meg az Atlanti-óceán partvidékét. Láttam kerekesgőzös lapátját (működő állapotban mutatták be), velencei gondolát (csupa aranyozással), a rabszolgahajók történetét (hogyan szállították a szerencsétleneket, milyen bilincseket használtak), különféle hajómodelleket, különböző faragott hajóorr díszeket. 

Egy hajóorr dísz a múzeumban.

Ezután csavarogtam még egyet a városban, de hamarosan visszaindultam a kikötőbe, mert ronda felhők kezdtek gyülekezni, és nem akartam megázni. Iszony sor állt a kikötőben, valószínűleg mások is úgy gondolták, hogy jobb meglógni az eső elől. Azt hittem, nem fogok felférni az első visszafelé menő hajóra, de tévedtem. Szerencsére feljutottam, még ülőhelyem is volt a fedett részben az ablak mellett. Rendesen beborult, miközben hajóztunk visszafelé. És megint mekkora szerencsém volt! Ugyanis megint jött egy hajó, ami miatt felnyitották a Tower Bridge-t. Ismét egészen közelről megszemlélhettem, ahogy átmegy a hajó a felnyitott híd alatt.

A Westminsternél lévő kikötőig mentem, majd onnan elgyalogoltam a Victora pályaudvarra, aztán felszálltam a hazafelé tartó vonatra. Mire hazaértem, szakadt az eső.

Ismét a szokásos kicsit csapongó gondolatsor Feldmártól. Persze vannak benne ismétlések, ezt ő maga is bevallja, hogy már beszélt erről vagy arról, de szerinte jó elismételni fontos gondolatokat. Igaza van. Annak ellenére, hogy néhány mondata ismerősen csengett, most valahogy másképp hatottak. Talán a szövegkörnyezet miatt, talán mert én olvastam más hangulatban, mint az előző alkalommal.

A fő gondolatai arról szóltak, hogy mennyire fontos lenne, hogy elsősorban magunkra figyeljünk, csak aztán másokra. Elsőre nekem önzésnek tűnt a kijelentése, de amikor kifejtette, miért is gondolja így, megértettem, hogy igaza van. Mert ki más figyelhetne rám a legjobban, ha nem saját magam? 

A kirándulás célja Battle volt, ahol valójában lezajlódott az 1066-os hastingsi csata, amikoris Hódító Vilmos legyőzte a Harold vezette angolszász sereget. Hódító Vilmos Hastingsnél szállt partra, de a hastingsi csata nem ott volt, hanem Battle területén (a csata után kapta a település a nevét). Vilmos a csata helyszínén alapított egy apátságot, amelynek templomát ott építtette fel, ahol Harold elesett a csatában. A főoltár előtt egyébként a mai napig egy kőtábla emlékeztet az eseményre. Igaz, a templomnak már csak az alapjai vannak meg, de a tábla még mindig ott áll.

Sajnos nem sikerült közvetlen járattal eljutnom a helyre, kétszer át kellett szállnom, de ismét lenyűgözött az angol vonathálózat, mert valami elképesztő pontossággal volt kiszámítva, hogy minden csatlakozást kényelmesen elérjek.

A battle-i vonatállomás épülete szerintem legalább az 1500-as, 1600-as évekből származik: famennyezetes, gótikus ablakokkal, fapadlóval. Hihetetlen, hogy egy ilyen épületet vonatállomásnak használnak.

A vonatállomás Battle-ben.

Innen egy kellemes 15 perces séta volt az apátság. Útközben egy idő után feltűnt az apátság magas kőfala. Szemben az apátság területével volt egy nagyon hangulatos kis templom (odafelé zárva volt, visszafelé esküvő miatt kitessékeltek), ami körül 1800-as és 1700-as évekbeli sírok álltak. Aztán egy kis térre értem, aminek baloldalát gyakorlatilag teljesen elfoglalta az apátság bejárata, ami egy tornyos megerősített kapu. 

Az apátság bejárata.

Belépve az épületbe rögtön letámadott nagyon udvariasan egy hölgy. Az épület ugyanis az English Heritage kezelésében áll. Osztottam-szoroztam, és úgy döntöttem, hogy megéri belépni és az egy éves tagsági kártyát kiváltani. Innentől kezdve az English Heritage kezelésében lévő létesítményeket ingyen nézhettem meg. 

Mint kiderült, a lehető legjobb időben érkeztem, ugyanis aznap azon ritka alkalmak egyike volt, amikor a látogatók előtt egyébként zárt részekbe is be lehetett menni. Az apátságot ugyanis VIII. Henrik az egyház megreformálásakor megszüntette. Jelentős része ezért áll ma romokban. A korábbi kolostor épületét Henrik az egyik kedvenc barátjának adományozta - ez az épületrész ennek köszönhette, hogy túlélte az évszázadokat. A barát családja, illetve leszármazottai itt laktak jó ideig, aztán a család eladta, és ma iskolaként üzemel. Kb. 300 diákja van. Ezért van az, hogy ez a rész csak nyári szünetben, és akkor is csak kizárólag vezetővel tekinthető meg.

A ma iskolaként üzemelő egykori kolostor épülete

Így aztán először ezt a részt néztem meg egy kis csoport tagjaként. A Nagycsarnokkal kezdtük az épület felfedezését, ahol van egy 1800-as években készült festmény a hastingsi csatáról. A hatalmas teremben óriási méretű kandalló áll, a mennyezete fagerendás, színes üvegablakos, és meseszép! Innen a könyvtárba mentünk. Nos... Nagyon kedves, a kertre néző ablakos helyiség volt, de könyv alig volt benne. Egyáltalán nem olyan volt, mint egy könyvtár. Ezután az ebédlő következett. Boltíves, egy kicsit sötét helyiség volt, talán ezért használták korábban raktárként.

Az ebédlő.

És akkor itt véget is ért az iskolai rész látogatása. Sajnos a többi helyiségekbe még nyáron, iskolaszünetben sem engedik be a látogatókat.

Ezek után az audio guide-dal a kezemben nekivágtam az apátság további részének felfedezéséhez. Egy kellemes félórás sétával körbejártam a valamikori csata területét. Közben kb. minden bokornál az audio guide elmondta, hogy akkor a Vilmos vezette normann sereg balról támadott, a Harold vezette angolszász sereg jobbra menekült, a csata annyira hosszúra nyúlt, hogy közben Vilmos lovat váltott, az angolszászok erre támadtak, a normannok meg arra meneteltek, és akkor nem is tudni pontosan, hogy Harold egy kardszúrás vagy egy, a szemét eltaláló nyílvessző következtében halt meg stb., stb. Azt hiszem, kicsit túlzásba vitték a csata részleteinek ecsetelését. Mindenesetre az idő kellemes, a táj szép volt, szóval élveztem a kutyagolást. 

A csatamező körbejárása után a dormitóriumhoz érkeztem vissza. Az épület felső szintje és teteje már nincs meg, csak az alsó szintet lehet megnézni, ami még így, félig romos állapotban is meseszép. A maga idejében ez egy hihetetlenül gyönyörű apátság lehetett.

A dormitórium maradványai

A következő látnivaló a Pillangó-kert volt. Hogy miért ez a neve, nem jöttem rá. A méteres gazban néhány gyümölcsfa csemete árválkodott két méhkaptár társaságában. A kiírás szerint vigyázni kell a méhekkel, nem szabad túl közel menni a kaptárhoz. Ez lehet, hogy csak beetető szöveg volt, mert egy árva méhecskét sem láttam a közelben.

Ezután a 19. században épített jégházhoz érkeztem. Amíg nem volt hűtőszekrény itt tárolták a télen összegyűjtött jeget. Mondjuk azon elméláztam, hogy Angliában azért nincsenek igazán fagyok, akkor vajon mit tárolhattak itt? Na, mindegy.

A következő állomás a kripta volt. Valamikor itt állt egy templom, aminek mintájára aztán felépítették a Westminster apátságot. Utóbbi ugyebár a mai napig áll, a mintául szolgáló templomnak már csak a kripta része található meg romokban, illetve a valamikori főoltár maradványai, aminél ott van az a bizonyos emléktábla, amely Harold halálának helyét jelöli.

Még fel lehetett mászni az apátság kőfalára is, amely azért volt olyan magas, merthogy védelmi funkciót is betöltött.

És akkor itt végetért a túra. Aminek egy kicsit örültem, mert időközben beborult, és feltámadt a beígért szél is. Szóval kimondottan jól esett felszállni a vonatra, ahol kivételesen nem ment a légkondi, így kellemes volt a klíma.